Agenda 2010 – napirenden a német reformok
A szociális háló reformjának, a nyugdíjrendszer, az egészségügy, a munkaerő-piaci struktúrák, a foglalkoztatási szabályok átalakításának szükségessége nem új keletű probléma, és a költségvetés növekvő hiánya, valamint a helyi önkormányzatok eladósodottsága immár nem engedi meg az újra és újra elodázott, határozott, társadalmilag fájdalmas lépések további halogatását. A jelenlegi helyzetet nemcsak növekedési, hanem elsősorban bizalmi válság jellemzi. Ezt a kormány cselekvésképtelensége idézte elő az elmúlt közel öt év során, amit csak elmélyítettek az olyan külső körülmények, mint az iraki válság, illetve annak megoldása körüli bizonytalanság, az olajárak alakulásának kiszámíthatatlansága, továbbá a részvénypiacok labilitása.
A problémák hatékony kezelését megnehezíti, hogy a maastrichti kritériumok és a stabilitási paktum követelményeinek betartása gúzsba köti a fiskális politikát, valamint az, hogy zátonyra futott a munkavállalók, a munkáltatók és a kormány között – ha zökkenőkkel is, de működő – tripartit megállapodás.
Ebben a helyzetben került sor márciusban az új kormánykoncepció megfogalmazására, amely azonban – a gazdasági és politikai szereplők erősen eltérő elvárásai következtében – még az SPD-n belül is nagyon vegyes fogadtatásban részesült. A német szociáldemokrata párt rendkívüli júniusi konferenciája ugyan – hosszas huzavona után – megadta Schröder kancellár számára az Agenda 2010 elnevezésű reformkoncepcióhoz a többségi támogatást, de az SPD baloldali szárnya továbbra is "antiszociálisnak" bélyegzi a programot, és bizonyos kérdésekben módosításokat szorgalmaz. A kongresszus által megszavazott bizalom azonban csupán az első lépés, a reformok megvalósításának kérdése valójában a következő hónapok parlamenti vitái során fog eldőlni.
Stagnáló gazdaság
Az idén lesz harmadik éve, hogy Németország, az eurózóna legnagyobb gazdasága képtelen a stagnálásból kilábalni. Az országot átható növekedési válság egyetlen ágazatot sem kímélt meg. Az IFO-intézet hagyományos havi előrejelzése szerint – amely 7000 vállalat megkérdezésének eredményeit szintetizálja, és meglehetősen megbízható konjunktúrabarométernek számít – a vállalatok rövid távú várakozásai az év eleji mérsékelt optimizmust követően ismét visszazuhantak a 2002 nagy részét jellemző pesszimizmus állapotába.
Az ipar a rendelésállomány csökkenésétől szenved, a kiskereskedelmet pedig csődhullám fenyegeti (a 2003-ra prognosztizált csődeljárások mintegy egyharmada itt várható); az építőipar nem tud kikecmeregni a többéves tartós válságból, és a korábbi években dinamikusan fejlődő szolgáltatószektor is létszámleépítésekhez folyamodik.
A hat legjelentősebb német gazdaságkutató intézet közös tavaszi prognózisa sem sok jót ígér: e szerint a német GDP az idén legfeljebb 0,6 százalékkal bővülhet a tavalyi 0,2 százalékkal szemben, és jövőre is csupán 2 százalék alatti érték várható. Hosszas habozás után a kormány is lefaragta korábbi növekedési prognózisát (1-ről 0,75 százalékra), jelezvén: kedvező változásra 2004 előtt már sem a gazdasági, sem a politikai élet szereplői nem számítanak.
A nemzetközi összehasonlításban is lassú növekedés évek óta jellemzi a német gazdaságot: a GDP-bővülés gyakorlatilag a kilencvenes évek közepe óta elmarad mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok növekedési ütemétől. Ez megnehezíti, sőt – egyelőre úgy tűnik – lehetetlenné teszi az újraválasztott SPD/zöld kormány két legfontosabb gazdaságpolitikai célkitűzésének – a munkanélküliség csökkentésének és a költségvetési hiány mérséklésének – megvalósítását. A német gazdasági dinamikát az amerikai recesszió, majd a bekövetkezett élénkülés bizonytalanságai, a tőzsdei ingadozások, és végül az iraki konfliktus gazdasági és politikai következményei nagyobb mértékben megrázták, mint ahogy arra korábban számítani lehetett. Az NSZK függése az amerikai exportkilátásoktól igazán csak a legutóbbi krízis kapcsán vált egyértelművé, amikor a kieső exportkeresletet a belföldi kereslet nem volt képes ellensúlyozni.
Elégtelen belső kereslet
Ennek egyik fő oka a beruházási tevékenység többéves stagnálása, ami a pesszimista vállalati várakozások, valamint a vállalkozások felhalmozott adósságállományának egyenes következménye. Tekintettel arra, hogy a vállalatok tartozásainak GDP-hez viszonyított aránya 2002-ben 57 százalékra emelkedett az 1997. évi 47 százalékról, nem várható, hogy – a jelenlegi, egyébként is bizonytalanságokkal terhes világgazdasági körülmények között – beruházási hajlandóságuk jelentősen javuljon.
A gépek és berendezések iránti kereslet nyolc negyedéven keresztül folyamatosan csökkent, és az iraki konfliktus relatíve gyors rendeződése ellenére az idén is csak mérsékelt élénkülés várható, amit döntően a külső kereslet táplál. Az év második felében a vállalatok szoftverberuházásai ugyan újabb lendületet kaphatnak, de ezek mértéke már korántsem lesz akkora, mint az IT-boom idején.
Az építési keresletben azonban továbbra sem várható fordulat: még nem ért véget az 1999 vége óta tartó dekonjunktúra. A visszaesés erőteljes mind az állami építési tevékenység, mind a vállalati beruházások terén; a lakásépítések visszaesésének üteme ugyan fokozatosan lassul, de a beruházásokat a magánháztartások kereslete alapvetően nem ösztönzi.
A német magánháztartások reálfogyasztásának dinamikája 1999 óta elmarad mind az EU-, mind az OECD-országok átlagától. A mérsékelt infláció és a még mindig javuló jövedelmek ellenére a bizonytalan és inkább pesszimista várakozásokra alapot adó foglakoztatási helyzet, valamint a kormány reformkoncepciója körüli huzavona a magánháztartásokat inkább visszafogott fogyasztásra, illetve növekvő megtakarításokra készteti.
Megoldatlan munkaerő-piaci problémák
A német társadalom egyik legtartósabb és legsúlyosabb problémája – amelyen a Kohl-kormányt követően a régi-új SPD/zöld kabinet sem volt képes úrrá lenni – a magas munkanélküliség, ami nemcsak a keleti tartományokban ölt drámai méreteket, de a nyugatiakban is egyre több gondot okoz. A jelenlegi munkanélküliség csak kis részben írható az aktuális dekonjunktúra rovására, nagyobb mértékben strukturális eredetű, és a német gazdaság nemzetközi versenyképességének, valamint a belső kereslet hiányának is tükörképe.
A helyzet alakulása Németország esetében nagyban függ az exporttól: ez 2001-ben már minden ötödik feldolgozóipari munkahely létét határozta meg közvetlenül vagy közvetve – a foglalkoztatás szinte csak azokon a területeken bővül, ahol jelentős a külső kereslet.
Ilyen körülmények közepette a munkanélküliség rekordmértékű emelkedése várható az idén: a vállalatok a költségnyomás hatása alatt további létszámleépítéseket fognak foganatosítani. Februárban az állástalanok száma 4,7 millióra emelkedett, ami az elmúlt öt esztendő legmagasabb adata. Az év egészét tekintve – éves átlagban – mintegy 4,5 millió munkanélkülivel számolnak, ami majdnem 9 százalékos munkanélküliségnek felel meg (az ILO-módszer szerint).
2003 első negyedében a vállalatok átlagosan havi 62 ezer munkahelyet szüntettek meg, míg tavaly ugyanez az adat "csupán" 22 ezer volt. A folyamat egyre inkább érinti a szolgáltatószektort is, amely korábban inkább munkahelyek teremtésével járult hozzá a munkaerő-piaci feszültségek enyhítéséhez.
A munkaerő-piaci problémák enyhítésére az úgynevezett Hartz-bizottság által kidolgozott intézkedéscsomag megvalósítása szolgálna. Ennek keretében – többek között – új munkaközvetítő irodák felállítására, az "önfoglalkoztatás" formáinak támogatására ("Ich-AG") kerülne sor; a kis- és középvállalatokat a munkanélküliek alkalmazására ösztönöznék az alacsony bérkategóriájú tevékenységek támogatásával, illetve az adó- és járulékkedvezményeket élvező bérkategória felső határát havi 325-ről 500 euróra emelnék; a foglalkoztatási formák skálájának bővítése végett kedvezményes adózású minivállalkozások létesítését is segítenék.
A tapasztalatok szerint azonban a fenti intézkedések – noha számos kedvező irányba mutató elemük van – hatása csak hosszabb távon és viszonylag kismértékben érvényesül. Nem nyújtanak ugyanis alternatívát a leglényegesebb kérdést, a munkáltatókat terhelő bérjárulékok csökkentését illetően. Pedig a foglalkoztatás feltételeinek javulása szempontjából ez alapvető fontosságú: az elmúlt években a járulékok nagyobb mértékben nőttek, mint maguk a bruttó bérek és a munkajövedelmek.
A lagymatag konjunkturális helyzet ugyanis a vállalatok egy részét – minden reformkoncepciótól függetlenül – arra kényszerítette, hogy csak részben ültesse át a gyakorlatba az ágazati bérmegállapodásokban foglaltakat: tavaly a tarifabérek 2,6 százalékos megállapodott emelésével szemben a tényleges jövedelmek csupán 1,8 százalékkal nőttek.
Ez különösen a keleti tartományokban volt megfigyelhető, ahol a vállalatok mind nagyobb számban hagyják el a különböző munkáltatói szövetségeket – többek között azért, hogy rájuk ne legyenek kötelezőek az ágazati bérmegállapodások.
A munkanélküliség szerkezetét az elmúlt tíz évben a tartós munkanélküliek arányának emelkedése jellemezte, amit a viszonylag magas segélyekre, illetve a foglalkoztatás javítását célzó munkahelyteremtő intézkedések sikertelenségére lehet visszavezetni. Az ország keleti felén kiemelkedő az 50 év felettiek arányának növekedése, többségük tartós munkanélküli. A pályakezdők, a 25 év alattiak növekvő elhelyezkedési gondjai elsősorban a nyugati tartományokat jellemzi (a keletiekben arányuk stabil – demográfiai okokból, illetve az elvándorlás miatt).
A képzetlen állástalanok aránya két százalékponttal csökkent, ami arra utal, hogy növekszik a kvalifikált munkanélküliek száma és aránya. Az előbbiekre a gyakori állásváltozás jellemző, így a számbavétel időpontja is befolyásolhatja az adatokat. Az elhelyezkedni nem tudó külföldiek aránya Németország egészében nő, ám a nyugati tartományokban nagyságrenddel nagyobb. A női munkanélküliség a volt NDK-ban nagyobb, ami azzal magyarázható, hogy a női foglalkoztatottság ott hagyományosan sokkal magasabb volt; a csökkenő tendencia pedig demográfiai okokra vezethető vissza.
Megtorpant a keletnémet felzárkózás
13 évvel a német újraegyesítést követően a keletnémet felzárkóztatási folyamat korántsem tekinthető lezártnak, sőt bizonyos problémák – a versenyképességet aláásó magas fajlagos bérköltségek, az ezzel szorosan összefüggő súlyos munkanélküliség, a dinamikáját vesztett, lassú növekedés – leküzdése a következő években is napirenden marad.
A német újraegyesítéssel a világ egyik legfejlettebb gazdasága megpróbálta magába integrálni, rövid időn belül felzárkóztatni az alacsony termelékenységű, versenyképtelen állami vállalatokkal és elavult kapacitásokkal rendelkező keletnémet gazdaságot, amely a politikai megfontolásokból rákényszerített, mesterségesen túlértékelt árfolyam és a gyors, a termelékenységet jelentős mértékben meghaladó béremelések következtében összeroppant a rázúduló versenyben. Az összeomlás elsősorban a nemzetközi versenynek leginkább kitett feldolgozóipari ágazatokat érintette, olyan munkanélküliséget generálva, amelyet azóta sem sikerült leépíteni.
Az újraegyesítést követő első években a keletnémet tartományok növekedése meghaladta a nyugatiakét, mivel hatalmas tőke áramlott az infrastruktúra korszerűsítését, újjáépítését szolgáló beruházásokba – amit különböző támogatási konstrukciókkal az állam is ösztönzött -, illetve jelentős állami transzferek segítették a lakásépítési szektor felvirágoztatását és a vállalkozói tevékenység megindulását. A 90-es évek közepére az Aufbau Ost program forrásai kezdtek mérsékeltebben csordogálni, a felzárkózási folyamat elakadt, és 1997 óta (2001 kivételével) a keletnémet növekedési ütem elmarad a nyugatitól.
Mára a keletnémet tartományok összesített GDP-je (Berlin nélkül) az össznémet GDP 11 százalékát éri el, szemben az 1991-es 7 százalékkal. Az egy főre jutó GDP tekintetében a keleti és a nyugati tartományok közötti szakadék majdnem felére csökkent: 33,4-ről 61,7 százalékra nőtt (2001), ugyanakkor 1996 óta nagyjából azonos szinten mozog, jelezve a felzárkózás elakadását.
A fenti tendenciák fényében a keletnémet támogatási eszköztár is átgondolásra szorul. Egyre inkább megfogalmazódik az a vélemény, hogy a befektetőket nem elég csupán különböző támogatásokkal, szubvenciókkal odacsalogatni, hanem a működési keretfeltételeket kell módosítani úgy, hogy a befektető számára a letelepedés rentábilissá válhasson.
Nem minden szempontból bizonyult hatékonynak az a támogatási koncepció, amely arra koncentrált, hogy – állami forrásokra támaszkodva – minél gyorsabban felépítse a korszerű infrastruktúrát, ellensúlyozza a termelés összeomlásának, a foglalkoztatottság drámai mértékű csökkenésének szociális következményeit, elősegítse a korszerű termelési kapacitások megteremtését, és mindezzel egyidejűleg gondoskodjék a működőképes államigazgatási struktúrák kialakulásáról is.
A koncepció mögött a gyors felzárkózás feltételezése húzódott meg, ami nem következett be. Ezzel szemben a megvalósításhoz szükséges transzferek nemcsak az adófizetők zsebét terhelték meg, hanem maradandó következményekkel jártak mind a tartományi, mind pedig a helyi költségvetésekre. A súlyosan eladósodott keletnémet önkormányzatoknak nem volt más választásuk, mint hogy a kilencvenes évek második felétől erőteljes takarékosságba kezdjenek. Ez viszont elsősorban a konjunktúra legfőbb motorja, az állami beruházások visszafogásával járt együtt, ami már rövid távon éreztette lassító hatását.
El-elakadó költségvetési konszolidáció
Az állami kiadások GDP-hez viszonyított aránya Németországban nagyon magas, és – ellentétben az eurózóna többi országával – a kilencvenes évek folyamán nem csökkent. A nyolcvanas évek végén megindult költségvetési konszolidációt és az állami kiadások visszaszorításának folyamatát megakasztotta a német újraegyesülés, a keletnémet tartományokba irányuló jelentős transzferek (az "Aufbau Ost", a keletnémet nyugdíjkasszák finanszírozása, a munkanélküli-segélyek fedezetének biztosítása). Ezek (éves átlagban 90 milliárd euró) a kilencvenes években a nyugati tartományok GDP-jének mintegy 5 százalékát emésztették fel, a kilencvenes évek végére annak 4 százalékára mérséklődött, míg a keleti tartományok GDP-jéhez viszonyítva igen magas volt (1999-re 52,3-ről 34,1 százalékra süllyedt).
A német költségvetés hiánya tavaly – és minden bizonnyal az idén is – meghaladja a maastrichti kritériumokban rögzített 3 százalékos küszöböt. A fiskális politika eredeti elképzelései szerint – amire a kormány kötelezettséget vállalt az EU költségvetési bizottságával szemben – 2006-ra sikerülhetne az államháztartás szanálása, egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott költségvetés megteremtése, ennek realitása azonban egyre kisebb.
Ez a koncepció ugyanis az idén, illetve a következő években 2 százalékos GDP-növekedésre épített, ami láthatóan nem fog megvalósulni. A lanyha konjunktúra következtében a szövetségi és a tartományi költségvetések adóbevétele összességében 15 milliárd euróval elmarad a tervezettől, így az idei évre tervezett GDP-arányos költségvetésimérleg-hiány nemcsak hogy nem csökkenthető, hanem tovább nő, és akár 4 százalékot is elérhet. A helyzetet a kiadások oldaláról sem lehet enyhíteni, hiszen a négy és fél milliós munkanélküliség következtében a szövetségi munkaügyi hivatal – amely a tervek szerint az idén "kijött" volna külön támogatások nélkül is – mintegy 7,5 milliárd eurós költségvetési injekcióra szorul.
Így Hans Eichel német szövetségi pénzügyminiszter is kénytelen-kelletlen bejelentette, hogy pótköltségvetés benyújtására kényszerül, sőt várhatóan a 2004. évi költségvetést is nagyobb deficittel kell tervezni, mint ahogyan azt korábban feltételezték. Megszellőztette annak lehetőségét is, hogy a tárcák költségvetését is újból megnyirbálnák, és napirendre kell tűzni az állami szubvenciók erőteljesebb, minden területet érintő csökkentését is.
Mindezzel viszont a zöld/SPD kormány szavahihetősége tovább romlana, hiszen az előző ciklus alatt megkezdett adóreform elakadt, a munkaerő-piaci reformból nem sok valósult meg, az egészségügyi reformkoncepció fogadtatása meglehetősen vegyes, az Agenda 2010 elnevezéssel meghirdetett, nagy ellenállást kiváltó kancellári reformtervezet keresztülvihetősége pedig még távolról sem bizonyos. Holott ez utóbbit szeretné a német szövetségi pénzügyminiszter az EU Bizottságának a költségvetési hiány csökkentésére hivatott intézkedéscsomagként prezentálni.
Schröder reformkoncepciója
A márciusban meghirdetett Schröder-féle reformprogram a német szociális állam válságának beismerése, annak a ténynek, hogy a jelenlegi szociális modell finanszírozása alapvető korlátokba ütközik. Nem új keletű a nyugdíj-, az egészségbiztosítási, illetve a munkanélküliségi segélyezési rendszer átalakításának kényszere, az állami teherbíró képesség határainak felismerése, de az eddigi reformkísérletek (mint a Riester-féle nyugdíjformula és a Seehofer-féle egészségügyi reform) megbuktak az összeegyeztethetetlen érdekellentétek és a reformokat képviselő egyik-másik politikus hiteltelensége, következetlensége vagy elégtelen politikai befolyása következtében.
A Schröder-féle reformprogram három fő területre koncentrál:
– A konjunktúra és a költségvetés kapcsolatára. Annak ellenére, hogy a cél a költségvetési konszolidáció útjára való minél előbbi visszatérés, a kancellári program igyekszik a súlyosan eladósodott önkormányzatok segítségére sietni, és a Kreditanstalt für Wiederaufbau által biztosított kedvezményes hitelek révén az önkormányzati beruházási tevékenységét élénkíteni.
– A munkaerő-piaci problémák kezelésére, a foglalkoztatás feltételeinek javítására. E vonatkozásban a munkanélküli-segélyezés rendszerének átalakítása, a jogosultság időszakának a jelenlegi 32 hónapról 12 hónapra (55 év felett 18 hónapra) történő csökkentése, és ezt követően a munkanélküli-segélyek szintjének a szociális segélyek szintjére történő mérséklése az elképzelés. Lazítanák a felmondás és az elbocsátás feltételeit, rugalmasabbá tennék az ágazati bérmegállapodások rendszerét, nagyobb teret engednének az egyedi, intern vállalati érdekek érvényesítésének.
– A szociális biztonság fenntartása mellett az egészség- és nyugdíjbiztosítás rendszerének reformjára. Ez az egyik legvitatottabb terület, amibe már a Kohl-kormány is belebukott, de az előző kormányciklus során az SPD "bicskája is beletört". A probléma világos: a jelenlegi rendszer nem finanszírozható tovább, ugyanakkor a kormány mindenképpen szeretné megőrizni a generációs, illetve a társadalmi szolidaritás bizonyos elemeit.
A jelenlegi koncepció szerint az egészségbiztosítási rendszeren belül továbbra is meg kell maradnia egy szolidaritási magnak, azaz korra és jövedelemre való tekintet nélkül bizonyos szintű ellátásra minden állampolgár jogosult lenne. Bizonyos szintű, illetve körű szolgáltatásokat azonban ki kell venni az államilag finanszírozott biztosítási körből, valamint egyes juttatásokat (például az anyasági és szülési segélyt, gyermekek után járó táppénzt) adókból (a legújabb verzió szerint a dohánytermékekre kivetett adó jelentős emelésével) lehetne finanszírozni. Napirenden van a gyógyszerpiac további liberalizálása és a betegbiztosítási pénztárak monopolpozíciójának megnyirbálása is. Az egészségügyi szolgáltatások takarékosabb igénybevételére, egy "költségtudatos" magatartás kialakítására a koncepciót kidolgozó Rürup-bizottság az egyéni költségviselés mértékének emelését javasolja.
A nyugdíjbiztosítás rendszerének átalakítása szintén súlyos politikai feszültségek forrása. A növekvő életkor és a foglalkoztatási helyzet nehézségei közepette a jövő nyugdíjasainak szerényebb igényekkel kell beérniük. Az átalakítás megkerülhetetlen, aminek következtében a nyugdíjak éves korrekciója a korábbiaknál kisebb mértékű lesz; a korhatár emelése szintén megfontolás tárgya, és egyre nagyobb hangsúlyt kap a magánerőből történő kiegészítő biztosítás, az "öngondoskodás".
Az oktatási rendszer, a szakképzés reformja a program negyedik pillére, akárcsak a kutatások támogatására elkülöníthető állami források – már jövő évre beígért 3 százalékos – bővítése.
A megkésett reformok elfogadtatása a vártnál nehezebb feladat a kancellár számára, mivel – paradox módon – nem is annyira az ellenzékkel, mint sokkal inkább saját pártjának, illetve az SPD parlamenti frakciójának balszárnyával, továbbá a koalícióban részt vevő zöldek fundamentalista csoportjával és nem utolsósorban a szakszervezetek mindenre elszánt képviselőinek ellenérzésével kell megbirkóznia. Paradox módon épp egy szociáldemokrata kancellár kényszerül a szociális vívmányok visszaszorítására, a jóléti állam egyes, oly régóta megőrzött intézményeinek felszámolására.
A különböző gazdasági, társadalmi csoportok egymással gyakran homlokegyenest ellentétes elvárásaik megvalósítását várják. A szakszervezetek által megfogalmazott "ellenkoncepció" egy állami forrásokból finanszírozott keresletélénkítésre épít, amelynek keretében az állami beruházási tevékenység élénkítése, illetve a vállalati beruházások adókedvezményekkel történő ösztönzése alapozná meg a gyorsuló növekedést, a különböző szociális intézmények (különösen a munkanélküli-segélyezés jelenlegi rendszere vagy a felmondásvédelem) ugyanakkor változatlanok maradnának. A munkáltatói oldal viszont éppen az ellenkezőjét szeretné: szerintük rugalmasabb munkaerő-piaci szabályok, kiszámítható adópolitika, belátható adó- és járulékcsökkentések alapozhatnak csak meg egy beruházási konjunktúrát. Ez utóbbi megközelítés szerint a kormányprogram jó irányba mutat ugyan, de nem elég radikális.
A kilábalás esélyei
Németországban a jelenlegi konjunkturális pangás mind a kormánypárti, mind az ellenzéki politikusokat annak beismerésére kényszerítette, hogy a mindeddig nagy nehezen fenntartott szociális modell a továbbiakban nem, illetve csak az ország nemzetközi versenyképességének romlása árán finanszírozható. Ha a most meghirdetett reformprogram – amelynek megvalósítását a CDU/CSU is egyelőre késznek mutatkozik támogatni – megbukik a szakszervezetek, illetve a választók kegyeinek elvesztéséért is aggódó szociáldemokrata baloldal ellenállásán, úgy a kormány lehetetlen helyzetbe kerülhet. (Mint emlékezetes, a Kohl-kormány bukását is elsősorban a meghirdetett reformok megvalósítása terén mutatkozó tehetetlenség idézte elő.)
Ha a Schröder-féle reformkoncepció makulatúra marad csupán, illetve jelentős engedmények árán lesz csak megvalósítható, úgy az súlyos gazdasági következményekkel járhat: tovább mélyülhet a bizalmi válság, ami még jobban visszafoghatja az amúgy is pangó belföldi keresletet, elsősorban a beruházási kedvet. Ez viszont a növekedés fékjévé válna, illetve a súlyos problémákkal küzdő foglalkoztatási helyzet további romlását váltaná ki, ami növelné a költségvetési feszültségeket is.
A stabilitási paktum kényszere az állami kiadások további csökkentését vonná maga után, és súlyos esetben adóemelésekkel is együtt járhatna; ezzel viszont végképp zátonyra futna a Schröder-kormány nagy hangon beígért, a tavalyi árvíz miatt elhalasztott adócsökkentési programja – a kormány tehetetlenségének újabb jeleként. A lassú növekedés a keletnémet felzárkózási folyamatot is tovább fékezné, a munkaerő-piaci struktúrák megváltoztatásának elhalasztása pedig a munkáltatói oldal teljes meg nem értésével találkozna. A bérköltségcsökkentés lehetőségeinek kimerülésére a vállalkozók az élőmunka fokozottabb kiváltásával, illetve tevékenységük kitelepítésével reagálhatnak. A demográfiai tendenciák halaszthatatlanná teszik mind a nyugdíj-, mind az egészségbiztosítási rendszer átalakítását.
Mindebből az következik, hogy egyetlen olyan területe sincs a sokat vitatott reformoknak, amelynek elodázása hihetően indokolható lenne. A jelenlegi gazdaságpolitika fenntarthatósága azon múlik, hogy sikerül-e olyan változtatási irányokat és mértékeket találni, amelyeket a széles társadalmi csoportok elfogadnak és tolerálnak, és amelyek segítségével visszaállítható a gazdaságpolitika hitele.