A víz a jövő globális kihívása

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. június 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 62. számában (2003. június 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A városokban élő emberek túlnyomó többsége úgy gondolja, bőséges a rendelkezésre álló vízkészletünk, szinte gombnyomásra hozzájutunk, az elhasznált, koszos vizet pedig észrevétlenül elnyeli a csatorna. Igazából csak váratlan események kapcsán figyelünk oda: csőtörés, cianidszennyezés a Tiszán, vagy hogy miért olyan alacsony a Balaton vízszintje. Mások, a vízhiányos területeken élők igazi csodaként vágynak a víz után, és kincsként gazdálkodnak minden cseppjével: életük múlik ezen. Sokan a vizet az árvízzel azonosítják: fenyegetettséget és tehetetlenséget éreznek vele szemben. Kevesen vannak azonban, akik felteszik a kérdést: mi történik a szennyezett vízzel, hová jut és milyen károkat okoz, mit jelent a víz az állatok és a növények számára, mekkora a felelősségünk abban, hogy a következő generációk is elegendő tiszta vízhez juthassanak, és mit tehet a társadalom és az egyes ember azért, hogy vizeink egészségesek legyenek?

A megoldás nem csak pénz kérdése

A vízzel kapcsolatos aggodalmak jelentős része a népesség növekedéséhez és az egy főre jutó, fajlagos készletek csökkenéséhez kötődik. A Föld globális vízkészlete óriási: mintegy 1400 millió km3 (a földfelszín 71 százalékát borítja víz). A teljes vízkészlet alig 2,5 százaléka édesvíz, és ezen belül a hasznosítható hányad csupán 0,6 százalék (folyók, tavak és felszín alatti vizek). A globális vízigény nagyságrendileg ennek ezreléke (amin belül 80 százalék az öntözés). Jelenleg a népesség 4-6 százaléka küszködik a vízhiányból adódó gondokkal, ám gazdasági okok miatt mintegy 20 százalék nem jut biztonságos ivóvízhez, elsősorban a Közel-Keleten és Afrikában. A népességnövekedési becslések szerint a 21. század végén a Föld lakossága meghaladhatja a 10 milliárdot. Miután a szaporulat elsősorban a vízben ma is szegény ázsiai és afrikai térségekben nagy (a népesség sok országban 20 év alatt megduplázódik), 2025-re a fenti arány - az éghajlatváltozás hatásainak függvényében - akár tízszeresére is nőhet. A probléma elsősorban a fejlődő országokra jellemző városiasodás miatt felerősödve jelentkezik (átláthatatlan vízi infrastruktúra, felszín alatti vizek túlzott mértékű kihasználása, a járványok nagy száma, az árvizekkel szembeni kiszolgáltatottság stb.). Jelenleg csaknem 1 milliárd ember él biztonságos ivóvízellátás nélkül, 2-3 milliárd pedig nem rendelkezik megfelelő szennyvízelvezetéssel. Számuk huszonöt éven belül megkétszereződhet. A legfrissebb elemzések szerint az összes fejlesztési igény - ami alapvetően a harmadik világban jelentkezik - 6000 milliárd dollárra tehető: 30 éves „felzárkózást" feltételezve kamatmentesen évi 200 milliárd dollár támogatásra lenne szüksége a fejlődő világnak (az ismerethiány ennél is fontosabb megszüntetéséről nem is beszélve).

Az egy főre jutó, csökkenő vízkészletek jelentős része „használhatatlanná" válik a fokozódó szennyezések miatt. A ma társadalma olyan nagy mennyiségű szennyező anyagot juttat a vizekbe, hogy azt az élővilág nem képes feldolgozni. Emellett számos újszerű vízminőségi problémával is szembe kell néznünk, melyektől már a fejlett világ sem mentes: például az egyelőre ismeretlen hatású szteroidok és a nagy távolságú repülés okozta potenciális járványok. Ma évente több ezer újabb, jelentős részben perzisztens (nehezen lebomló) és toxikus vegyületet szintetizálnak, amelyek piciny koncentrációját még a legfejlettebb műszerek birtokában is nehéz meghatározni, nem beszélve a hatásukról; az USA Környezetvédelmi Hivatalának (EPA) becslése szerint évente mintegy félmillió tonna peszticidet használnak az országban, amelynek nem elhanyagolható része jut a vizekbe. De említhetők a paraziták (Cryptosporidium, Giardia lamblia stb.), amelyek - a toxikus kék algákhoz hasonlóan - nagy ellenállást tanúsítanak a megszokott fertőtlenítési eljárással (klórozás) szemben. Viselkedésükről pedig az egyre érzékenyebb detektálási módszerek ellenére is csak roppant keveset tudunk. Kockázatérzékenységünk nő, a határértékek szigorodnak, de valójában nem tudjuk, mit hoz a jövő. A teljes biztonság világa - részben ismereteink gyarapodása következtében - eltűnt.

Az elmondottak alapján a növekvő léptékű, vízzel kapcsolatos bajok roppant sokfélék: járványok, oxigénhiány, eutrofizálódás, nitrátosodás, savasodás, természetidegen, toxikus, szervetlen és szerves mikroszennyezők megjelenése, a fajlagos készletek csökkenése, az éghajlatváltozás hatásai, a nagy léptékű, súlyos árvizek szaporodása és számos egyéb. A valószínű jövőt - helytől függően - mindezek együttes megjelenése és meglepetések fogják jellemezni. Az aggodalomra tehát bőségesen van okunk.

Az EU vízpolitikája

A szemlélet, a társadalom, valamint a természeti folyamatok változásai és az európai integráció a magyar vízgazdálkodás nagymértékű és nem könnyen végrehajtható változását fogja előidézni. A következő 15-20 évet minden bizonnyal az uniós csatlakozás határozza majd meg, amely számos olyan ésszerű cselekvést ír elő, amelyet egyébként is megtennénk, csak valószínűleg jóval lassabban.

Az Európai Unió (EU) számos, a vízi környezet védelmét szolgáló irányelvet dolgozott ki és léptetett hatályba 1975 óta (fürdővizek minősége, felszín alatti vizek védelme, higany, kadmium és más veszélyes anyagok kibocsátása, mezőgazdasági eredetű nitrátszennyezések szabályozása, települési szennyvizek összegyűjtése és tisztítási követelményei - „városi szennyvíz irányelvî -, integrált szennyezésmegelőzés és -szabályozás, az ivóvíz minőségi követelményei stb.). 2000 végén jóváhagyták az EU egységes „vízpolitikáját" megfogalmazó úgynevezett Víz Keretirányelvet (VKI), amely az egyedi irányelveket integrálva a vizek „jó állapotának" szavatolása érdekében a vízminőségvédelem és a fenntartható vízhasználatok alapelveit, illetve a gyakorlati megvalósítás feladatait foglalja jogi keretekbe. A magyar vízgazdálkodás szempontjából is évtizedekre meghatározó, stratégiai jelentőségű dokumentumról van szó. A célok tartalmazzák az ökoszisztémák és az ivóvízkészletek védelmét, a vízhasználatok fenntartható biztosítását, a vizeket érő szennyezések megakadályozását, illetve csökkentését, valamint az árvizek és a szárazságok környezeti hatásainak mérséklését. Lényeges és új szempont a költségmegtérülés elvének kötelező előírása: a szolgáltatást a felhasználóknak kell megfizetniük. Az alapelvek között szerepel az elővigyázatosság, a megelőzés, a károk elhárítása a szennyezés helyén, a szennyező fizet elv alkalmazása, az integráció, a szubszidiaritás és a nemzetközi együttműködés fontossága. újdonságnak számít a hazaitól eltérő jogszabályi keret, az alapelvek gyakorlati alkalmazására és a szabványosításra vonatkozó törekvés, az állapot és az emberi tevékenységek közötti kapcsolatok feltárásán alapuló, de a gazdasági realitásokat is szem előtt tartó, hosszú távú intézkedési program, a határozott ütemezés és a rendszeres beszámolási kötelezettség.

A legsürgősebb, a végrehajtás hátterét biztosító intézményi és jogharmonizáció már részben megvalósult. A VKI szerinti vízgazdálkodás alapját az ún. vízgyűjtő (hidrológiai egység, melyről a lefolyó összes csapadékvíz egy vízfolyás adott szelvényén folyik át) gazdálkodási tervek kidolgozása jelenti. A megvalósítás legkisebb területi egységét a (rész)vízgyűjtőkön belül lehatárolt felszíni és felszín alatti víztestek alkotják (például minden, 50 hektárnál nagyobb tó, ill. 10 km2-nél nagyobb vízgyűjtő területű vízfolyás, tehát ez a jelenlegi szemlélethez viszonyítva igen aprólékos munkát követel). A cél, amit 2025-re kell elérni, az összes „víztest" ökológiailag és kémiailag „jó állapota", ami morfológiai, hidrobiológiai és kémiai paraméterekre vonatkozó előírások teljesülését jelenti. Az emberi beavatkozások (vízkivételek, vízbevezetések, tározás, átvezetések, folyószabályozás és természetesen bármiféle szennyvízbevezetés) csak a biztonság, az életminőség javítása és kivételes gazdasági érdekek esetén engedhető meg, olyan megoldással, amelynek révén a környezet minimálisan károsodik. A vizek állapotát folyamatosan nyomon kell követni (ez a jelenlegitől nagymértékben eltérő monitoringrendszer működtetését igényli), és a tervben erről számot kell adni, az állapotváltozással összefüggésbe hozható emberi tevékenységekkel együtt. A „jó állapot" eléréséhez szükséges teendőket az intézkedési program foglalja össze, amelynek tartalmaznia kell a szennyezések elleni védelem teljes stratégiáját, az alkalmazott műszaki és közgazdasági eszközöket. A döntéseknek társadalmi konszenzuson kell alapulniuk, ehhez szükség van a társadalmi szervezetek és a közvélemény véleménynyilvánítására is. A vízgyűjtő-gazdálkodási terv teljesítéséről hatévenként kell beszámolni, amihez kapcsolódva a tervek folyamatos felülvizsgálatára és szükség esetén módosítására is sor kerül. összességében tehát az EU VKI hazai feltételének megfelelő alkalmazása alapvetően befolyásolja a következő másfél évtized teendőit.

Hazai sajátosságok

Hazánk a „legek" országa. A Föld egyik legzártabb medencéjének legmélyén helyezkedik el. Az Alföldön nagy a lefolyástalan vagy elöntésnek kitett területek aránya. Vízjárását a szélsőségek jellemzik: az árvíz, belvíz és aszály egyaránt. A fajlagos felszíni vízkészlet az egyik legnagyobb Európában, de túlnyomóan külföldi eredetű. Az országon belüli lefolyás hozzájárulása ehhez messze a legkisebb a kontinensen.

Az általános vízbőség ellenére a vízgazdálkodás néhány térségben - különösen a Tisza völgyében - nehéz, amihez hozzájárul a kis vízfolyássűrűség. Az ivóvízellátás döntően a felszín alatti vizekre épül. A közműolló (a közműves ivóvízellátás és a szennyvízcsatornázás közötti kiépítettség különbsége) az egyik legnagyobb a kontinensen. Az országot a települések környezetében elszennyeződött felső vízadó réteg, a sérülékeny, parti szűrésű vízbázisok és a védett rétegvizek jellemzik. Felszíni vizeink közül a kis hígítóképességűek minősége rossz. Sekély tavaink az eutrofizálódás különböző mértékét mutatják. A természetes vízgyűjtő és az államhatár szétválásának eredményeként az ország területe - az EU vízpolitikáját kifejező Keretirányelv értelmezése szerint - szinte kizárólag osztott, több országhoz tartozó „rész-vízgyűjtőkből" áll. Kitettségünk és a kockázat nagy, a meglévő nemzetközi egyezmények pedig gyengék. A hidrológiai viszonyok a potenciális éghajlatváltozásra feltehetően érzékenyen reagálnak. Mindezek és a rendszerváltozást megelőző évtizedek több nem fenntartható megoldása, a meglévő infrastruktúra elhanyagolása és a befejezetlen fejlesztések sokféle és nem könnyű koncepcionális feladatot adnak a következő évtizedeknek.

Árvizek és a Tisza szabályozása

Az árvizek a legsúlyosabb természeti katasztrófák közé tartoznak. Európában 1987 és 1996 között 100 jelentős árvíz pusztított, az anyagi kár közel 100 milliárd euró (25 000 milliárd forint) volt. Az elmúlt évek drámai tiszai árvizeire és a tavalyi európai katasztrófákra mindannyian emlékezünk. Erősödik a meggyőződés, hogy a „meglepő" események kiváltói az éghajlat- és a területhasználat változásai, amelyek különösen a több országra kiterjedő, osztott vízgyűjtőkön igényelnek kitüntetett figyelmet és nemzetközi összefogást.

Nagy folyóink vízjárása az országon kívüli hidrometeorológiai körülményeknek megfelelően szélsőséges. A csapadék évszakos változása nagy: az ősz és a tavasz sokszor károsan fölös vízzel jár. Síkvidéken a víz a terület időszakos elöntését okozza. Az ország közel negyedét kitevő mélyebb részeket árvizek fenyegetik. Más sík területeket a változó mértékű és gyakoriságú belvizek önthetnek el. A Duna átlagosan 2-3, a Tisza 1,5-2 évenként lép ki a medréből. Nagyobb árvíz a Dunán 10-12, a Tiszán 5-6 évente fordul elő.

Az árvizek által veszélyeztetett 21 300 km2 terület, a legnagyobb Európában. Az árvízvédelem biztonsági és gazdasági kérdés: több mint 600 települést (köztük 60 várost) és 2,3 millió embert, a vasutak 32, a közutak 15 százalékát, és áttételesen mintegy 5000 milliárd forintnyi nemzeti vagyont fenyeget a víz. Az árvizek elleni védekezés mindezek miatt (is) társadalmi ügy.

Az árvízvédelmi töltésrendszer alapja a múlt század végére kialakult (az országhatárok által meg nem osztott Tiszára vonatkozó szabályozási terv Vásárhelyi Pál koncepcióján alapult, amit a maga korában egységes, „integrált" szemlélete miatt úttörőnek tekintettek). A korábbiakban észleltnél azonban mindig fordultak elő magasabb árvízszintek, amelyek a töltések folyamatos emeléséhez és a védekezési előírások módosulásához vezettek. Az árvízvédelem ebben a században és az elmúlt évtizedekben is sikeres volt (a századfordulót követően az emberélet veszélyeztetettsége gyakorlatilag megszűnt, és a gazdasági kockázat számottevően csökkent), annak ellenére, hogy a töltéseknek csak 60 százaléka felel meg a fenti kívánalmaknak. A helyzet az árterek 75 százalékát kitevő Tisza-völgyben a legkedvezőtlenebb, ahol az arány 52 százalék. Erre az 1998-2000. évi, óriási erőfeszítések révén eredményesen kezelt nagy tiszai árvizek különösen felhívták a figyelmet, és számos koncepcionális kérdést is felvetettek.

...évszázados árvízvédelmi rendszerünket eddig alapvetően a régi elvek alapján, fokozatosan újítottuk fel. ...érdemes ezért néhány koncepcionális kérdést feltenni. Továbbra is emelkednek-e az árvízszintek? Ha igen, melyek a kiváltó okok? ...éghajlatváltozás, a területhasználat módosulása, a hullámtér feltöltődése vagy más? Megfelelő-e az alkalmazott statisztikai tervezési szemlélet? Nem kellene-e a rekonstrukciók során bővíteni a hullámtereket? Minden földterületet szükséges-e védeni? Hogyan is lehetne a hatékony árvízvédekezést (és általában a vízgazdálkodást) valós, érdemi léptékére, azaz a Kárpát-medencére kiterjeszteni?

Az árvizek szabályozása biztonsági, kockázati és gazdasági tényezőktől függ, amelyek mindegyikét a társadalom igényei és lehetőségei határozzák meg. A biztonság a veszélyektől mentes állapotot jelenti, vagy azt, hogy valamely szerkezet megfelel a mértékadó terhelésnek. A kockázat valamely cselekvéssel vagy eseménnyel járó veszély, amely függ a bekövetkezés valószínűségétől és a következmények súlyosságától. Napjainkban a szemlélet a biztonsági megfontolástól a kockázatok irányába tolódik el.

Mindezekkel összhangban indult el 2002-ben a „Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése" címmel annak a programnak a kidolgozása, amelynek célja olyan új árvízszabályozási lehetőségekkel házasítani az eredeti koncepciót, amelyek együttesen alkalmasak a Tisza árvizeihez fűződő sokféle igény arányos, fenntartható kielégítésére. A koncepció a meglévő rendszer felülvizsgálatán és fejlesztési lehetőségeinek elemzésén alapul. A tervezett beruházások a töltések feltétlenül szükséges megerősítése és megemelése mellett olyan más elemeket is tartalmaznak, mint például a hegyvidéki tározás a Tisza külföldi vízgyűjtőjén, az árvízi meder vízszállító képességének növelése, a töltéseken kívüli síkvidéki tározók kialakítása és a szükségtározás. A koncepció megvalósítása egyben lehetőséget teremt a földhasználatok felülvizsgálatára és a mezőgazdasági termelésnél az EU-követelményeket is figyelembe vevő racionális földhasználatok kialakítására.

A csodálatos vízmolekula és az élet

A tudományban, de sokszor a művészetekben is tapasztaljuk, hogy a legegyszerűbb a legszebb és a legtökéletesebb. Ilyen csoda a vízmolekula: a létező legegyszerűbb és legkisebb aszimmetrikus molekula (a 16-os tömegszámú oxigénatomhoz két, egymással 105°-os szöget bezáró, 1-es tömegszámú hidrogénatom kapcsolódik). Liliputi mérete 10-10 m vagy 10-13 km nagyságrendű, de tulajdonságai ennek ellenére tavak, folyók, vízgyűjtők, kontinensek és a földgolyó sorsát befolyásolja. Talán a legfontosabb jellemzője a hidrogénhídkötés: az egyes molekulák szilárd és folyékony halmazállapotban egyaránt nagy erővel kapcsolódnak egymáshoz. A következmények sokoldalúak. * A víz az egyetlen folyadék, amelynek a sűrűsége a hőmérséklet függvényében „anomálisan" maximummal bír (4 °C-on), minden más hőfokon kisebb. Ez a magyarázata a mély tavak rétegződésének és a sekély tavakétól alapvetően eltérő „szabályos" viselkedésének (a sekély állóvizekben a rétegződést a szél által bevitt kinetikus energia nem engedi kialakulni). A jég térfogati tágulása okozza a kőzetek fizikai mállását, amely a talajképződés első lépése, valamint azt, hogy a jég úszik a vízen, így megvédve az alatta levő víztömeget és az élővilágot a lehűléstől és befagyástól. A víz forrásával járó térfogati munkát hasznosítja az ipari társadalom kulcsfontosságú technikai újítása, a gőzgép, illetve az újabb erőművekben a gőzturbina. A víz mindent old, ami képes a hidrogénhídkötésben részt venni. * Az élet, a fehérjemolekulák hidratált állapota ezért alakulhatott ki az ősóceánokban, de a genetikai információt hordozó DNS sem létezne víz nélkül. A légkör oxigéntartalma, amely lehetővé tette az élet kifejlődését, fotoszintézisből származik, amelyben a víz nélkülözhetetlen reakciópartner. A homo sapiens mintegy 60 százalékban víz. Táplálékunk jelentős részére ugyanez igaz (burgonya - 78%, tojás - 75%, marhahús - 64%, pizza - 48%, kenyér - 38%, vaj - 16% stb.). Az ember megél egy hónapig élelem nélkül, de tiszta víz nélkül csak néhány napig. * A víz az egyetlen közeg, amely szűk hőmérsékleti tartományon belül mindhárom halmazállapotban megtalálható. A fázisváltások teszik lehetővé a víz hidrológiai körforgását, aminek hajtóereje a napenergia. A folyamat nagyléptékű desztillációként képzelhető el. A vízmolekulák párolgás révén az óceánból a légkörbe lépve hátrahagyják a sóikat és szennyező anyagaikat, és annak eredményeként tiszta édesvíz kerül a szárazföldek fölé. A lehulló csapadék a talajból és a kőzetekből különböző anyagokat old ki, miközben a felszíni vizekbe (majd a folyókon keresztül a tengerekbe és az óceánokba) fut, vagy a viszonylag lassabban megújuló, felszín alatti vizekbe szivárog (képzeljék el az összes „drámát", amit egy vízmolekula évezredek során átélhet, belegondolni is rossz...).

Ivóvízellátás, csatornázás és szennyvíztisztítás

1968-ban a települési vízi infrastruktúra Magyarországon közel azonos színvonalú volt a szomszédos Ausztriáéval. Az eltérő fejlődési pályák következtében húsz évvel később Ausztria Európa egyik vezető országává vált, és ma azon kivételek közé tartozik, amelyeket a települési szennyvízdirektíva végrehajtása szempontjából az EU nem kifogásolta meg (hasonló helyzetben van még Hollandia, Svédország, Németország és Dánia, ahol a lakosság több mint 80 százaléka részesül megfelelő ellátásban). Hazánk eközben egészen más állapotba jutott: a fejlett ivóvízellátás közismerten nagy közműollóval, alacsony mértékű szennyvíztisztítással és az iszapelhelyezés megoldatlanságával párosul.

Itthon a közüzemi vízellátásban részesülő lakosok aránya az ezredfordulón elérte a 98 százalékot. A kilencvenes években több tucat - elsősorban kis lélekszámú - településen épült meg a vezetékesvíz-hálózat, és az ellátott lakosok száma több százezerrel nőtt. Ennek ellenére az elfogyasztott ivóvíz mennyisége országos átlagban 35-40 százalékkal csökkent. A fogyasztás csökkenésének oka elsősorban a víz árának drasztikus növekedése, valamint az ipari termelés visszaesése és szerkezetének átalakulása volt. Az ivóvízfogyasztás visszaesésével a felszíni vízhasználatok 12-15 százalékos részesedése 5-6 százalékra csökkent, azaz ivóvízkészleteink zömét felszín alatti vízbázisok alkotják. Ez fokozott biztonságot ad, hiszen a felszín alatti vizek sokkal védettebbek a szennyező hatásokkal szemben. A közüzemi ivóvízellátással kapcsolatban jelentősebb mennyiségi problémák a következő évtizedekben nem várhatók. A víz minőségével azonban a szerencsés helyzet ellenére már ma is gondjaink vannak. A lakosság mintegy 60 százaléka él olyan településeken, ahol a szolgáltatott ivóvíz minősége még nem felel meg a korábbi hazai előírásoknál szigorúbb EU-direktíva előírásainak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szolgáltatott ivóvíz közegészségügyi szempontból ártalmas lenne, a jelenlegi ismereteink szerint a határérték-túllépések nem vonatkoznak a patogén mikroorganizmusokra és a mérgező (mikroszennyező) anyagokra. Az ivóvízminőség-javító program során először (2009-ig) az arzén, a nitrit, a bór, a fluorid és az ammóniumion magas koncentrációja okozta problémákat kell megszüntetni, 2015-ig pedig a vas- és mangántartalom csökkentése a cél.

A csatornázás-szennyvíztisztítás európai színvonalú kiépítése az ivóvíz-gondok megoldásánál jóval nagyobb feladat. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtized során soha korábban nem tapasztalt mértékű beruházások történtek, a statisztikák még mindig elmaradást mutatnak. 2002 végére a csatornázási arány (a bekötött lakásokra vonatkoztatva) elérte az 56 százalékot, az összegyűjtött szennyvizeknek azonban még mindig csak alig több, mint a felét tisztítják biológiailag. Az arányt jelentősen módosítaná a főváros és még néhány nagyváros (például Szeged) szennyvíztisztításának megoldása. Ennél még elszomorítóbb az a tény, hogy jelenleg csaknem 900 ezren a kiépített csatornahálózat ellenére nem veszik igénybe a szolgáltatást. A már megkezdett Nemzeti Települési Szennyvíztisztítási Program közel 1500 települést érint, mintegy 15 000 km csatorna és 700 új szennyvíztisztító telep megépítését ígéri. A megvalósítás mintegy 10-15 évet igényel, a gazdasági növekedés függvényében és a jelenleginél hatékonyabb finanszírozási módszereket feltételezve. A lakossági terhek igen nagyok. A célok elérése nem könnyű, de lehetséges: a siker igényli a gazdaság fokozatos fejlődését és szinte tökéletes munkát a jogharmonizációban, a prioritások meghatározásában, a tervezésben, a technológiák kiválasztásában, az ütemezésben és a lebonyolításban, a térségi különbözőségek kezelésében és a korszerű, költséghatékonyságra törekvő finanszírozásban.

A gondot nem csak a tervezett beruházások megvalósításának finanszírozása okozza. Sajnálatos tény, hogy a vízkezelés és szennyvíztisztítás során felvetődő technológiai kérdések megoldásához kapcsolódó kutatások és a korszerű külföldi technológiai eredmények átvételének a feltételei (beleértve a laboratóriumi, félüzemi és üzemi kísérleteket és azok eszközeit) itthon egyáltalán nem adottak. Az elmúlt két évtized során külföldön eddig nem tapasztalt fejlődés jellemezte a települési szennyvizek tisztítását. Ennek oka egyrészről a gyakorlati igények változásában, másrészről pedig a tudomány fejlődésében kereshető. A gyakorlat a befogadók vízminőségi igényei miatt a szerves anyagok eltávolítása mellett növekvő mértékű tápanyag-eltávolítást kíván meg. Ez párosul számos további igénnyel, például a költségek csökkentésével, a nagyvárosokban a helyigény mérséklésével, az üzemvitel optimalizálásával, a szaghatások elkerülésével, az esztétikus tervezéssel és így tovább. A tudományos műszaki fejlesztés mindezekre a kihívásokra sokrétű választ adott. A korábban egyszerű, mérnöki „ökölszabályok" alapján tervezett, úgynevezett eleveniszapos szennyvíztisztító telepeken lejátszódó folyamatok biotechnológiai kutatások alapján ma már sokkal jobban feltártak. A biológiai eljárásokat egyre gyakrabban kombinálják kémiai módszerekkel, az anyagtudományi és kolloidkémiai kutatások alapján pedig nagy hangsúlyt fektetnek a kis dózisokat lehetővé tevő, optimális vegyszerkombináció kifejlesztésére. A nagy szennyvíztisztító telepek esetében változik a tervezés módszere is, a korábbi „íróasztal melletti" egylépcsős tervezés helyett többlépcsős, „cash flow" megfontolásokat is figyelembe vevő, a tudomány vívmányait hatékonyan felhasználó eljárások terjednek el. Az elvégzett elemzések szerint ettől a „tudástól" függően a beruházási és üzemeltetési költségek akár 30 százalékkal is csökkenthetők.

A Balaton tápanyag-feldúsulása

Egyik legbecsesebb természeti kincsünk Közép-Európa legnagyobb sekély tava, a Balaton. Nemzetközi hírű limnológusok (tókutatók), Sebestyén Olga és Entz Géza már a negyvenes években figyelmeztettek az ember által felgyorsított, „kulturális" (mesterséges) eutrofizálódás kedvezőtlen jeleire. A kiváló mérnök, Lesenyei Gábor tíz évvel később az eutrofizálódás kulcsfontosságú korlátozó elemének, a foszfornak az eltávolítását javasolta a szennyvizekből. A területfejlesztési tervek a turizmus korlátozását javasolták. Mindeközben az idegenforgalom szabályozatlanul nőtt, átgondolatlanul fejlesztették az ivóvízellátást és a csatornázást, ami megnövelte a tó terhelését. Elkésve kezdődött meg a szennyvíztisztítási program, amelyben a foszforeltávolítás nem szerepelt. Megkezdődött, majd felgyorsult „a másik bőr lenyúzása": az intenzív mezőgazdaság, a műtrágyázás és a nagyüzemi állattartó telepek rohamos fejlesztése. Két riasztó halpusztulás és a tó egészére kiterjedő, sokkoló Cylindrospermopsis raciborskii - fonalas kék alga (cianobaktérium) - invázió vezetett végül 1983-ban egy átfogó rehabilitációs terv kidolgozásához.

A Balaton tápanyagterhelése - a térség fejlődésének következtében - az előző fél évszázad alatt nagyságrenddel nőtt. Válaszként - késleltetéssel - hasonlóan változott az algabiomassza (az egységnyi térfogatban található élő alga tömege) is, amely a hetvenes, majd a nyolcvanas évek elejére a Keszthelyi-medencében, illetve a tó egészében elérte a legkedvezőtlenebb, a hipertróf állapotot. Számos algafaj véglegesen eltűnni látszott. Az újonnan megjelent domináns kékalga-faj (Cylindrospermopsis raciborskii) a légkörből is képes a nitrogént megkötni, a foszforhoz pedig a (magas külső terhelés során az üledékben felhalmozódott foszfor okozta) belső terhelés révén az üledékből jut. A tó a külső terheléstől szinte független, „önjáró" állapotba került. A legrosszabb minőség a Keszthelyi-medencében alakult ki: a tó térfogatának mindössze 4 százalékát a vízgyűjtő fele terheli.

Mivel a becslések szerint a külső foszforterhelésnek közel fele szennyvízeredetű volt, a következtetés kézenfekvően adódott: a gyors eredmény végett a szennyvízkezelést kell megoldani (a vízgyűjtőről történő kivezetés és a foszfor kicsapatása révén), a hosszú távú célok elérése pedig a nem pontszerű vagy diffúz terhelések szabályozását igényli, többek között a Kis-Balatonhoz hasonló előtározók révén. Ezekre a beavatkozásokra (és számos egyébre, például a foszfátmentes mosószerek használata, építési tilalom stb.) alapul a Balaton 1983. évi vízminőség-szabályozási kormányhatározata, amely részletesen tartalmazza a beavatkozások ütemezését is. A terv három célállapotot ír elő: (a) a további romlás megállítását 1990-re, (b) a hetvenes évek vízminőségének visszaállítását 1995-2000-re és (c) a hatvanas évek trofitásának elérését 2005-2010-re.

A terv a gazdasági recesszió és a rendszerváltás miatt késéssel valósul meg. Az összes P terhelés (÷P) mára mintegy a felére csökkent. A tó erről 1994-ig „mit sem tudott", a minősége nem javult. 1995-től váratlan fordulat következett be, és a tavat immár nyolc éve jó vízminőség jellemzi. Ezt a fitoplankton szerkezete is igazolja: a mintegy harminc éve eltűnt fajok kezdenek visszatérni. Ebben elsődleges szerepet feltehetően az üledék vártnál gyorsabb megújulása és a belső terhelés ezzel összefüggő csökkenése játszott. Nyugtalanító azonban, hogy a jelenség teljes körű tudományos magyarázata egyelőre még hiányzik - megint csak követjük az eseményeket. A rehabilitációs program befejezéséhez és a (c) állapot eléréséhez további terheléscsökkentés szükséges. Ez a mára meghatározóvá vált városi és mezőgazdasági nem pontszerű szennyezés szabályozását igényli a területhasználattal együtt, ami sokkal nehezebb feladat, mint a pontszerű szennyezések mérséklése volt. A Balaton ma sikertörténetnek látszik. Esete 60-70 évet fed le a tudományos felismeréstől a remélhető „teljes" rehabilitációig.

A jövő vízgazdálkodása

A jelen vízfogyasztását az öblítéses toaletten alapuló víziinfrastruktúra szinte automatikusan határozza meg, párosulva azzal, hogy a közműves vízellátás csak egyféle, ivóvíz minőségű vizet szolgáltat. A fejlett Európában fejenként és naponta pazarló módon mintegy 240-250 liter vizet használunk. Ebből körülbelül 2-5 liter/fő/nap az úgynevezett fiziológiai vízhasználat, 50 liter a WC-öblítés, 110 liter/fő/nap „megy el" a konyhában és a fürdőszobában, és ezekhez adódik - helytől függően - átlagosan 80 liter/fő/nap veszteség (például elszivárgás a vízellátó hálózatból). A mai háztartásokra jellemző, hogy a legjobb minőségű ivóvizet használják függetlenül attól, hogy ivásról, főzésről vagy WC-öblítésről van-e szó.

A vízhasználat különösebb nehézség nélkül több mint 50 százalékkal csökkenthető lenne a hálózatok karbantartásának javítása, a víztakarékos berendezések elterjedése és a hatékony árpolitika révén. (Az utóbbi elkerülhetetlen: az EU 2000-ben érvénybe lépett egységes vízpolitikája, az úgynevezett Víz Keretirányelv tíz éven belül kötelezően előírja a költségek teljes megtérítését a szolgáltatást igénybe vevők által). Az ivóvíz felhasználása akár 50 liter/fő/napra is mérsékelhető, amennyiben azt csupán konyhai és fürdőszobai használatra korlátozzuk. Ebben az esetben a fiziológiai szennyezést a többitől elválasztjuk: ezt nevezzük „fekete" szennyvíznek, a fennmaradót pedig „szürkének". Amennyiben továbbra is öblítést alkalmazunk, erre a célra tisztított „szürke" szennyvizet vagy esővizet használunk, ami az épületeken belül kettős hálózatot igényel.

A háztartásokban a vízen túl a vízminőségi bajokat okozó szénnel, foszforral és nitrogénnel is gazdálkodhatunk. Ezek részben fiziológiai eredetűek, részben pedig a konyhában és a fürdőszobában keletkeznek, és az „integrált" gazdálkodás érdekében célszerű hozzájuk számítani a lebontható konyhai (bio)hulladékot is. Amint az angol WC adta kötöttségtől elszakadunk, a vízfogyasztás csökkentésével együtt az anyagokat tudatosan különböző irányokba terelhetjük, figyelembe véve a könnyű tisztíthatóságot, a víz visszaforgatását, az újrahasznosítást, az anyagkörforgások zárását és mindezek eredményeként a fenntarthatóságot. Itt csupán két (egymást nem kizáró) alaplehetőséget említünk: (1) a jelenlegi rendszer alkalmazása a biohulladék bevonásával; (2) a fiziológiai hulladék szétválasztása és együttes kezelése a biohulladékkal. Szabadságfokunk ily módon nagymértékben nő, és számos megoldási változat kínálkozik. Az első esetben a jelenlegi harmadát kitevő, de annál mintegy ötször sűrűbb, technológiai szempontból kedvező összetételű szennyvizet kapunk, amit anaerob úton (vagy anaerob előtisztítással) kezelünk, a keletkezett biogázt pedig energiatermelésre hasznosítjuk. A második (decentralizált) esetben híg, szürke szennyvíz és néhány kg/fő/nap fekete szennyvíz (vagy hulladék) keletkezik. Az előbbi egyszerűen tisztítható aerob módszerrel, megtakarítva a fajlagosan legköltségesebb nitrogén-, továbbá gyakran a foszforeltávolítást is. A tisztított víz alkalmas öntözésre vagy további kezelés után másodlagos vízként a háztartásokban. A fekete szennyvíz szintén kezelhető anaerob úton - akár az (1) típusú telepre történő szállítás révén, tudva, hogy valamely térségben minden bizonnyal eltérő jellegű rendszerek alakulnak majd ki a városokban, elővárosokban és a környező kisebb településeken -, vagy komposztálható és a mezőgazdaságban hasznosítható.

Állításunk tehát az, hogy jelenlegi tudásunk birtokában elvileg a meglévőnél jobb, kevesebb energiafelhasználással és szén-dioxid-kibocsátással járó, olcsóbb, zárt ciklusokra épülő, a vizeket megóvó és fenntartható megoldásokat tudunk kidolgozni. Természetesen ezek függenek a települések jellegétől, az éghajlattól, a meglévő infrastruktúrától, a környezeti jogi szabályozástól, a környezeti ipar rugalmasságától és számos egyéb tényezőtől.

Mennyi idő szükséges a felvázolt elképzelések megvalósításához? Reálisan mintegy 20-40 évről beszélhetünk; új települések vagy peremvárosok esetében kevesebbről. Az okok magától értetődők. Õ gy például a jelenlegi komfortszintet biztosító berendezések fejlesztéséhez, a potenciális felhasználók meggyőzéséhez és a piaci lehetőségek felismeréséhez szükséges idő említhető. Jó jel azonban, hogy kísérleti házak már több országban működnek, Lübeckben pedig 3,5 hektár területen folyik egy, a fenti elveket követő rendszer megvalósítása.

Fokozza a nehézségeket a jelenlegi infrastruktúra rugalmatlansága, amely a múlt tradícióit akkor is őrzi, amikor azok már elavultakká váltak. ...érdemes azonban szem előtt tartanunk, hogy lakásunkat 15-20 évenként felújítjuk vagy átépítjük, a szennyvíztelepek és a csatornahálózatok élettartama pedig 30, illetve 50 év körül van. Lehetőségek tehát igenis vannak, ha elég bátrak vagyunk, és követjük Széchenyi bölcs mondását: „A réginek az újjal célszerű egybeházasítása gyakran a dolog bölcsészete. Máskor a réginek gyökerestőli megsemmisítése és az újnak gyökeres felállítása szükséges". Az „egybeházasítás" osztályába tartozik például a vizelet decentralizált gyűjtése, tárolása és szabályozott szállítása a szennyvíztelepre a meglévő csatornán belüli, kis átmérőjű vezetéken, majd a koncentrátum tisztítása a reggeli alulterhelt órákban. Hasonló, kettős csatornarendszer adhat megoldást a harmadára csökkent (szürke) szennyvíz elvezetésére is, a záporvíz elvezetését is figyelembe véve (érdekes, hogy Koppenhágában a 19. század közepén eleve ilyen rendszert kezdtek el építeni, amit azután a kolerajárvány okozta félelem miatt felcseréltek a biztonságos, klasszikus megoldásra).

Mi mennyibe kerül?

Kíséreljünk meg egy gyors számvetést készíteni a költségekről. Az állami költségvállalást igénylő árvízvédelem terén előirányzott beavatkozások költsége közel 100 milliárd forintra tehető. Szintén jelentős állami szerepvállalást követel meg a Víz Keretirányelv megvalósítása, melynek költségei még csak becslésszinten sem állnak rendelkezésre (a mindössze 500 km2-es nagyságrendű Általér vízgyűjtőre a költségeket mintegy 10 milliárd forintra becsültük, ami nyilvánvalóan nem extrapolálható területarányosan az ország egészére).

Az ivóvízminőség-javító program költségigénye (a rekonstrukciós költségekkel együtt) mintegy 220-230 milliárd forint, a már megkezdett Nemzeti Települési Szennyvíztisztítási Program beruházási költségigénye pedig 1000 milliárd forint körül van (ehhez adódik a záporvíz elvezetésének és a belterületi vízrendezésnek a költsége, amit az EU-csatlakozás ugyan nem ír elő, de a fejlett európai országokhoz hasonlóan prioritássá fog válni).

Utóbbi finanszírozása már most is számos problémát vet fel. Jelenleg a csatornázási-szennyvíztisztítási beruházások támogatására az önkormányzatok pályázhatnak: a cél- és címzett támogatás alanyi jogon jár. Mértéke - a települések nagyságától, a bekötési hajlandóságtól, a prioritásoktól és végső soron a megvalósíthatósági tanulmánytól függően - elérheti az 50 százalékot (regionális rendszer kiépítése esetén többet). Az egyéb, szintén pályázható támogatási forrásokat (például a környezetvédelmi és vízügyi célelőirányzat: ªKAC és VICE´, a megyei területfejlesztési forrásból pályázható céljellegű decentralizált támogatás) is figyelembe véve ez az érték lényegesen magasabb is lehet. Ehhez adódnak még azok az európai uniós források, amelyek szintén pályázattal szerezhetők meg. Közülük a csatlakozásig még - az előcsatlakozási segélyként nyújtott - SAPARD-, ISPA- és a több mint 10 éve működő PHARE-segély vehető igénybe. A belépés után ezek az alapok megszűnnek, azonban megnyílik a Kohéziós Alap, ami jóval nagyobb, mint a tíz csatlakozásra váró ország által pályázható ISPA-alap. Megjegyzendő azonban, hogy az újonnan csatlakozó országok esetében az egy főre jutó támogatás alacsonyabb szintű lesz, mint amennyi a jelenlegi négy kohéziós országban kialakult (az utóbbiak átlaga 231 euró/fő, Magyarországon 2004- 2006 között az összes támogatás - a Kohéziós és Strukturális Alapokból és egyéb Közösségi Kezdeményezésekből - várhatóan 100-140 euró/fő. Ez azonban még mindig a jelenlegi összes előcsatlakozási támogatás összegének körülbelül a négyszerese. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, ezek megszerzése a pályázatok megfelelő előkészítését, a költséghatékonyság elemzését, szigorú pénzügyi terv készítését stb. igényli, és hogy a támogatások odaítéléséről alapvetően nem magyar hatóság, hanem az EU apparátusa dönt.

A jelenlegi, átmeneti időszakban az állami támogatások elkerülhetetlennek tűnnek. A szándék tehát helyes, azonban a túl sok prioritással, forrással és hiányossággal jellemzett támogatási rendszer gyakran „ingyenpénzt" biztosít, és sokszor nem eléggé hatékony, gazdaságilag pazarló, indokolatlan beruházásokat eredményezett. Példaként sorolhatjuk a közelmúltban megépült csatornák gyakorta kifogásolható minőségét, vagy a már említett alacsony rákötési hajlandóságot (a rákötések megvalósítása már önmagában közel 10 százalékkal növelné az ellátottsági szintet). Az eddigi tapasztalatok alapján a finanszírozási rendszer átfogó felülvizsgálata szükséges (párosulva a szakmai szempontok és a költséghatékonyság érvényre juttatásával és a megfelelő minőség-ellenőrzéssel). Külföldi példák alapján elsősorban a kedvezményes (kamatmentes) kölcsönök alkalmazása lenne ésszerű. Hitel felvételére persze jelenleg is van lehetősége az önkormányzatoknak, a magas kamatok miatt azonban ez kevésbé hatékony megoldás, a nagy nemzetközi bankok (EBRD, Világbank) pedig csak állami garancia mellett biztosítanak kölcsönöket.

Végül pedig nem szabad megfeledkezni a már meglévő és a bővülő rendszerek működtetésének költségeiről, beleértve az egyre tetemesebbé váló rekonstrukciós igényeket is. Csak egy példát említve, a csatornarendszerek állapota - országos méretben - „fekete dobozt" képez annak ellenére, hogy gazdasági értéke 1000 milliárd forint nagyságrendet képvisel (és sajnos nem sokkal jobb a helyzet a vízellátás területén sem). A csatornahálózatok 35 százaléka 50 évnél idősebb, melyeknél a rekonstrukciós igények az EU szerinti „megfelelőségi kritériumok" hatálybalépésével ugrásszerűen megjelennek. Ezt még tetézni fogják az azbesztcement csövek elöregedésével együtt járó problémák. A további fejlesztések elbírálásához mindenképpen szükség lenne ennek a közvagyonnak a reális felmérésére, értékelésére.

A legkomolyabb fejlesztések tehát a települési vízgazdálkodásban és a vízminőség-szabályozásban (a Víz Keretirányelvből adódóan) várhatók. A beruházási költség óriási, elérheti a kétezermilliárd forintot. Ez tudásunktól, a helyi viszonyok értékelésétől és az EU-ban kialakuló, akciótervvel alátámasztott érdekérvényesítő képességünktől függően csökkenthető. A gazdaság jelenlegi fejlődése mellett hosszú távon közelítőleg a GDP 1-1,5 százalékára lenne szükség a megvalósításhoz, ami jelentős, de ez az arány korábban más európai országokban (például Ausztria) is hasonlóan alakult. A teljes költségek megtérítésére vonatkozó EU-szabályozást erősen korlátozza a csekély lakossági fizetőképesség (amit jelenleg az állami támogatás valamelyest kompenzál) és a szolgáltatói árképzés átláthatatlansága. Jelenleg a víz- és a csatornadíjak közelítőleg 3-4 százalékát teszik ki a nettó jövedelemnek, de a támogatások megszűnése a terhek növekedését eredményezi majd (nemzetközi irodalom szerint az elviselhető arány 4-5 százalék körüli). Sajnálatos módon nemcsak a magas, hanem a nagyon alacsony víziközmű-szolgáltatási árak is kifogásolhatók, ahol a tulajdonos által megszabott ár a fenntartási és különösen a fejlesztési költségeket nem fedezi.

Jövőképünk és tanulság

A teendők tehát számosak. Megoldásuk nemcsak pénzt, de okos tervezést és implementálást, mindennapjainkban jó háziasszonyi szemléletet, a köznevelés javítását és társadalmi összefogást igényel. A vágyunk az, hogy elegendő mennyiségű, biztonságos, tiszta és egészséges víz álljon rendelkezésre az emberek és a természet számára egyaránt.

Lao-ce szavaival élve: „A víz jósága az, hogy hasznára van minden létezőnek. Rajtunk múlik, egyenként és együttesen, hogy így lesz-e.

A víz halál is

A szennyvíz fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságai, fajszegény élővilága miatt számottevően eltér a természetes vizektől. Gyakoriak benne a kórokozók. Ipari, háztartási és mezőgazdasági célokra „elhasznált" közeg. A különböző szerves és szervetlen szennyezők, növényi tápanyagok nagy koncentrációban, „besűrűsödve" vannak jelen. A társadalom által használt bármely anyag előbb vagy utóbb kimutatható benne. * A természetes vizekbe jutó szennyvizek és szennyezések hatásai sokfélék lehetnek: elemek, anyagok és vegyületek túlzottan alacsony vagy magas koncentrációja, a kémiai és fizikai környezet módosulása, a biológiai körforgás és az ökoszisztéma torzulása, bizonyos élőlények eluralkodása és a biodiverzitás csökkenése, mérgezés, egészségkárosító hatások és így tovább (ezek gyakran egyszerre, egymást befolyásolva jelentkeznek). Mindezek gátolják, megdrágítják vagy éppen megakadályozzák a vízhasználatokat és súlyos, hosszabb távon jelentkező károkat okozhatnak. * Az ötvenes évek elején Japán egy kis falujában, Minamatában sok lakos idegrendszeri elváltozásokat tapasztalt. A szerencsétlenebbeknél a gyenge szimptómákat erős reszketés, paralízis és esetenként halál követte. Sok csecsemő tragikusan eltorzultan és mentális sérüléssel jött világra. A vizsgálatok higanymérgezést mutattak ki. A Chisso vegyi gyár éveken keresztül vezette a magas Hg-tartalmú szennyezését (higany-szulfát formájában) a Minamata-öbölbe. A higany-szulfát a vízben rosszul oldódik, és a feltevés az volt, hogy az üledékben „örökre" eltemetődik. A vizsgálatok azonban kimutatták, hogy ez a vegyület még rosszabbul oldódó higany-szulfiddá redukálódott, amit az üledékben található baktériumok erősen toxikus metil-higany-kationná alakítottak át. Utóbbi a vízben oldódva ugyan csak mikrogramm (ľg/l) koncentrációban volt jelen, de feldúsult a táplálékláncban: a halat és kagylót fogyasztó emberek szervezetében veszélyesen sok mérgező anyag halmozódott fel. Több mint 3500-an betegedtek meg, és közel ötvenen haltak meg. * Ezt követően vezették be a ľg/l koncentrációban is rendkívül veszélyes úgynevezett mikroszennyezők fogalmát, és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) elkészítette a veszélyes anyagok (nehézfémek, DDT, poliklórozott bifenilek - PCB, poliaromás szénhidrogének - PAH stb.) úgynevezett „feketelistáját". Ezek az anyagok a tradicionális szennyezőkkel szemben nem (vagy csak nehezen) bomlanak a természetben (perzisztensek), ezért kibocsátásukat igyekeznek tiltani.

Megjegyzés: A cikkben leírtak részben elhangzottak a Mindentudás Egyeteme c. előadás-sorozatban, melynek teljes írott anyaga a www.origo.hu/mindentudasegyeteme címen megtalálható

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. június 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére