Mit ér a magyar munkaerő?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. május 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 61. számában (2003. május 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A makrogazdasági mutatókat elemezve - állítják a szakemberek - a magyar bérek nem alacsonyak, pontosabban a gazdaság jelenlegi teljesítőképességével állnak arányban. Az alkalmazottak a fizetési borítékot nézve másképp vélekednek. Alulfizetett-e az a munkás, aki kevesebbet keres másoknál? Mitől függ a jövedelme, s mivel hasonlítható össze? Morális vagy gazdasági kérdés-e, hogy a bérek alacsonyak, s mit remélhetünk a jövőben? Lehetséges-e a hazai bérek emelkedését ösztönözni, remélhetjük-e az EU-csatlakozás után a gyors felzárkózást? A cikk első része azt vizsgálja, hogyan hasonlíthatók össze a hazai bérek más országok béreivel, majd azt, mit ismer el a magyar munkaerőpiac a hazai munkások béreiben, végül arra próbálunk választ adni, miért drága az alacsony bérű magyar munkás.

Bérek, képzettség és gazdasági teljesítmény

Sokszor halljuk: "a magyar munkás alulfizetett". Tapasztaljuk is, kevesebbet is keresünk, mint akik szerencsésebb helyre születtek. Azt is érzékeljük, hogy sokszor nem lehet megélni annyiból, amennyit a magyar munkaerő kézhez kap. A béreket emelni kell, vélik sokan, érthető emberi igény ez - s a dolgozókat képviselő, képviselni hivatott szakszervezetek is ezt igyekeznek érvényesíteni. (Rendszerint keverednek a közhasználatban a bér, kereset, munkajövedelem stb. fogalmak. A közbeszédben használt "bérezés", "bérszínvonal", "bérfelzárkózás", "bérek elmaradottsága" stb. szóhasználatban a "bér" a munkavégzés pénzbeni kompenzálására vonatkozó gyűjtőfogalom. A pontos definiálására az adott helyen, ahol erre szükség van, mindig kitérünk.) Természetes és méltányos cél az Európai Unióban megfogalmazott, de konkrétan nem definiált "méltányos bérhez való jog".

A bérezés ugyanakkor az Unió tagállamainak saját kompetenciájába tartozik. Az Európai Szociális Charta elismeri a dolgozók azon jogát, hogy "olyan díjazásban részesüljenek, ami mind nekik, mind családjuknak tisztes életszínvonalat biztosít" (EU Szociális Charta 4. cikk 1. bekezdés), ennek megvalósítását a szabadon létrehozott kollektív szerződések, a törvényes bérrögzítő mechanizmusok, vagy a nemzeti feltételeknek megfelelő egyéb eszközök révén kell gyakorolni. A munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló Közösségi Charta azonban a szerény életszínvonal eléréséhez elegendő bérről szól, hangsúlyozva, hogy a munkavállalók legfontosabb joga a szabad béralkuhoz való jog, ami hozzásegít a méltányos bérezéshez.

Valójában azonban nincsen olyan adminisztratív előírás, amely meghatározná, hogy milyen mértékben és milyen időtávban kell az Unió béreihez felzárkóznunk. S ez természetes is, hiszen a bérnövekedésnek komoly költségvonzata van, forrását is meg kell teremteni, ami nem lehet más, mint a mértéktartó és fokozatos bérközeledés gazdasági feltételeinek garantálása.

A bér funkciója kettős. Egyrészt biztosítja a megélhetést, így jóléti szempontból megfelelő szintet kell elérnie, másrészt az egyik termelési input, a munkaerő ára, tehát egyben költség is. A bérek nyugat-európai szinthez közelítése a gazdaság teljesítőképességének megfelelően, fokozatosan mehet csak végbe. A munkaadók, a vállalkozók, a fedezet nélküli kifizetéseket (elvben legalábbis) korlátozni hivatott kormány érdekei tehát a munkavállalókéval - részlegesen - ellentétesek. Az emelkedő bérek következtében ugyanis romlik a vállalkozók, a gazdaság versenyképessége, ezzel munkahelyek vesznek el. Akiknek van munkahelyük, magasabb jövedelmekre számíthatnak - ám ennek ára a munkanélküliek számának növekedése, az infláció emelkedése s saját gazdasági biztonságuk későbbi elvesztése lehet.

Alacsony átlagbérek

Mindenekelőtt azt nézzük meg, melyek azok a szokásos érvek, melyekre a magyar munkaerő alulértékeltségét szokás alapozni. Mihez képest alacsonyak a magyar bérek? A közkézen forgó gazdasági érvelések rendszerint statisztikai összehasonlításokra alapozva igazolják a magyarországi bérek elmaradottságát, a felzárkóztatás elkerülhetetlenségét. A magyar átlagbérek - egyszerű összehasonlításban - az Európai Unió országaihoz képest feltétlenül alacsonyak. Különösen akkor, ha az érvényes valutaárfolyamon számítjuk. A hazai bérek (a versenyszféra béreit vizsgálva, valutaárfolyamon, euróban) a legalacsonyabb európai uniós (spanyol, portugál, görög) szinttől is jócskán elmaradnak, s még inkább az Unió átlagától vagy a gazdagabb európai országokétól. Az átlagos magyar bérszint így számolva nem nagyon tér el a többi - hasonló fejlettségű - kelet-európai országétól, s csupán a balti, s még inkább a bolgár vagy a román bérek tűnnek számottevően alacsonyabbnak.

Amennyiben a legegyszerűbb, valutaárfolyamon történő összehasonlítással azt is megvizsgáljuk, történt-e változás a bérek átlagos elmaradottságában, közeledtek-e a hazai bérek az uniós országokéihoz, akkor azt látjuk, hogy bár a kilencvenes évek közepe óta érzékelhetően csökkent az elmaradás, a különbség változatlanul tetemes. A legmagasabb jövedelemszintű Dániában a 11,5-szeres bérkülönbség 2000-ben már "csak" 9-szeres volt. Az elmaradásunk számottevően csökkent a német vagy az osztrák (10-szeresről 7,7-szeresre, illetve 9,6-szeresről 6,5-szeresre), s még inkább az Unió legalacsonyabb bérszintű országaihoz képest. (Lásd: 1. táblázat.)

Bérek és keresetek aránya az EU-országokban (A magyar bérek = 1, euróban, versenyszféra)

1. táblázat

 

1996

2000

Változás (%)

Dánia

11,5

9,1

2,3

Németország

10,0

7,7

2,3

Ausztria

9,6

6,5

3,1

Luxemburg

9,5

7.8

1,6

Belgium

9,0

   

Svédország

8,3

7,3

1,0

Hollandia

8,1

6,9

1,2

Franciaország

7,9

6,4

1,5

Finnország

7,7

6,6

1,1

Egyesült Királyság

6,2

7,5

-1,3

Írország

6,1

5,7

0,5

Spanyolország

5,6

4,1

1,5

Görögország

3,8

3,0

0,9

Portugália

2,7

2,5

0,2

Magyarország

1,0

1,0

 

Forrás: Eurostat

Megjegyzés: Az euróban számított bérkülönbségeket vizsgálva természetesen a forint árfolyamának változását ugyanúgy mutatja a valutaárfolyamon számított különbség, mint egyéb gazdasági változások és adminisztratív beavatkozások hatását, jelentősebb árfolyam-módosulás azonban 1996-2000 között nem torzította a folyamatokat.

A 2. ábrán azt mutatjuk meg, mekkora az eltérés Magyarország valutaárfolyamon, illetve vásárlóerő-paritáson (euróban) kifejezett bérlemaradása között. Az egyes országokat a vásárlóerő-paritáson számított bérkülönbségek alapján rendeztük sorba, s azt láthatjuk, hogy a bérek hazai vásárlóerejét is figyelembe véve elmaradottságunk már lényegesen szerényebb, a kevésbé fejlett unióbeli országokhoz képest alig másfélszeres, s a fejlett EU- országokban is "csupán" háromszoros az átlagos jövedelemszint. Emellett a vásárlóerő figyelembevételével az országonkénti eltérések is összeszűkülnek, egyenletesebbé válnak.

Az összehasonlítás az átlagos bruttó bérekre és jövedelmekre vonatkozott. Országonként eltér azonban a jövedelmekből fizetendő adók és járulékok szintje. A munkavállaló nem érzi jövedelemnek a bére után fizetett adót vagy a kötelező társadalombiztosítási befizetéseket még akkor sem, ha többnyire tudja, hogy azok ellenében rászorultság esetén milyen pénzbeli és természetbeni juttatásokra számíthat. Nem közömbös számára, hogy a díjazást pénzben vagy természetben kapja, valamint az sem, hogy a munkája fejében kapott összegre mint rendszeres jövedelemre számíthat, s nem rendszertelen szolgáltatásról, támogatásról van szó. A dolgozó döntéseit elsősorban az a rendszeres summa motiválja, amelyet a munkájáért kap. Számára a nettó, személyi jövedelemadó nélkül számított jövedelem a fontos.

Azt is elemezni kell tehát, hogy a magyar munkás egységnyi bruttó jövedelmét más országokhoz képest milyen befizetések terhelik. (Az összehasonlítást az OECD Taxing Wages 2000-2001 kiadványa alapján végeztük, ami a feldolgozóiparban foglalkoztatott fizikai bérekre vonatkozik. A bemutatott adatok 2000-re érvényes állapotot tükröznek, s az összehasonlítás - az árnyaltabb eredmény kedvéért - eltérő háztartásokat és jövedelemszinteket különböztet meg.) Összefoglalóan elmondható: a magyar bruttó jövedelmeket, különösen az egyedülállókét - az európai országokhoz hasonlítva - tetemes befizetési kötelezettségek "nyomják". A magasabb jövedelmű egyedülálló magyarok béreinek adó- és járulékterheit csak a legmagasabb jövedelmű Dánia, Belgium vagy Németország alkalmazott polgárainak befizetései haladják meg, de valójában az egyedülálló gyermekteleneknek Magyarországon minden jövedelemcsoportban igen magasak a terhei, az adó- és járulékfizetés aránya szerint hazánk Európában az országok felső harmadába tartozik. A gyermeket nevelők adó- és járulékterhei közepesek (ami annak következménye, hogy az utóbbi években javult a támogatásuk). Kizárólag a leghátrányosabb helyzetű, egyedülálló és két gyermeket egyedül nevelő, alacsony jövedelmű családfenntartók támogatással együtt számított befizetései alapján tartozik Magyarország a közepes-alacsony adót és járulékot fizető országok csoportjába. A hasonló fejlettségű Csehországban és Szlovákiában lényegesen alacsonyabbak az együttes adó- és járulékterhek, míg Lengyelországban a gyermeket nevelők terhei még hazánkénál is magasabbak.

Amikor átlagokat vizsgálunk, makrogazdasági összefüggésben elemezzük az európai béreket, az elmaradásunk letagadhatatlan. Alacsonyak a hazai bérek, de ez nem azt jelenti, hogy a gazdaságilag indokoltnál szükségképpen kisebbek is. Az átmenet drámai folyamatai a reálbéreket elviselhetetlen szintre nyomták, ennek ellenére a bérek tényleges felzárkózásának a legutóbbi időkig Magyarországon csak szerény jelei láthatók. Kutatások igazolják, hogy megfelelő makrogazdasági mutatókat elemezve a magyar bérek nem tekinthetők elmaradottnak, azok a magyar gazdaság jelenlegi teljesítőképességével konzisztens eredményeket mutatnak.

A versenyszféra átlagos kereseteinek eltérései a fontosabb tulajdonosi formák szerint, ágazatonként, 2001-ben (%-ban, átlag = 100)

2. táblázat

 

Hazai magántulajdonú

100% külföldi tulajdonú

Többségi külföldi

A versenyszférában foglalkoztatottak közül az ágazatban foglalkoztatott

Az ágazaton belül a teljes/ többségi külföldi tőkéjű vállalatoknál foglalkoztatott

Ágazat

vállalatok átlagos keresetei

létszám aránya

Mezőgazdaság

95

138

99

7

3

Feldolgozóipar

75

120

118

42

44

Villamosenergia-, gáz-, gőz-, vízellátás

78

 

114

4

31

Építőipar

88

180

151

6

11

Kereskedelem, javítás

75

163

127

14

28

Szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás

73

128

165

2

31

Szállítás, raktározás, posta, távközlés

74

138

198

13

11

Pénzügyi tevékenység

68

161

121

3

29

Ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatás

72

176

144

6

18

Egyéb közösségi, személyi szolgáltatás

67

169

123

2

11

Versenyszféra összesen

73

131

137

100

29

Forrás: Foglalkoztatási Hivatal, Bértarifa-vizsgálat 2001

Megjegyzés: a töredék vagy a nem kódolható adatok nélkül

Jövedelemkülönbségek

Mi okozza a hazai munkaerő szerkezeti különbségeit, regionális eltéréseit, mivel magyarázhatóak az alacsony bérek, milyen különbségeket találhatunk a bérek eloszlását vizsgálva? (Statisztikai vizsgálódásunkhoz, a munkaerő árának [bérének] méréséhez a dolgozónak fizetett teljes keresetszintet tűnik célszerűnek használni, ami a rendszeres és nem rendszeres juttatásokat, pótlékokat is magában foglalja. Ily módon - legalább részben - kikerülhetjük a különböző adózási, fizetési módok különbözőségeiből származó mérési problémákat. A hazai munkaerő béreire vonatkozó adatok forrása a Foglalkoztatási Hivatal vállalati adatszolgáltatásra épülő reprezentatív egyéni bér- és keresetfelvétel [röviden Bértarifa-vizsgálat] 2001. évi adatai, melyek a költségvetési intézményekben, valamint az 5 főnél nagyobb vállalatokban foglalkoztatottakra vonatkoznak.)

A nemzetgazdaságban foglalkoztatottak nagyobbik része a piaci keresletre és kínálatra érzékenyen reagáló versenyszférában dolgozik, de sokan dolgoznak a költségvetési intézményekben is. (Hangsúlyoznunk kell, hogy az alábbiakban a vizsgálódásból kimaradnak az 5 főnél kisebb vállalatoknál dolgozók, az önfoglalkoztatók, a vállalkozók és kényszervállalkozók, hasonlóképpen a nemzetközi összehasonlítás alapjául szolgáló adatokhoz. Az összehasonlítás, a nemzetközi elmaradottság vizsgálata tehát nem sérül, hogyha számos, érdeklődésünkre joggal igényt tartó csoport kívül is marad a további összehasonlításból.) Míg az előbbiben tevékenykedők létszáma a rendszerváltás évtizedében drámaian csökkent, az utóbbiban szerényen emelkedett. A versenyszférában (nagyrészt) a piac alakítja az árakat és a béreket, így természetesen a versenyképesebb ágazat, a piacképesebb munkaerő felértékelődik. Mindenekelőtt a költségvetésben, az egészségügyben, az oktatásban dolgozók bérei maradtak el, figyelemre méltó azonban, hogy mégsem hagyták el ennek megfelelő mértékben munkahelyeiket az itt dolgozók. Összességében a versenyszférában átlagosan mintegy 10 ezer forinttal voltak magasabbak a jövedelmek 2001-ben, mint a költségvetési intézményekben (lásd a 3. ábra összesen oszlopát).

Figyelemre méltó az a hétköznapi tapasztalatainkból egyébként is ismert jelenség, hogy a versenyszférában a magasabb jövedelemszint mellett a jövedelemkülönbségek is nagyobbak, mint a költségvetésiben. A versenyszférában elérhető magasabb jövedelmek csak a munkaerő egy részét, a jobban konvertálható tudással rendelkezők közül is azokat vonzzák, akik a megnövekedett követelményeket vállalják. Igen különbözőek azonban a verseny- és a közszférában dolgozók munkakörülményei, az utóbbiban a rövidebb tényleges munkaidő, a nagyobb állásbiztonság, a kiszámítható előrejutás kompenzálhatja a vékonyabb borítékot. A közalkalmazotti, köztisztviselői törvény is ezeket a preferenciákat szolgálja.

A regionális különbségeket vizsgálva Közép-Magyarország (mindenekelőtt Budapest) kitüntetett helyzete egyértelmű, keresetszintje kiugró, ez a költségvetési és a versenyszférában egyaránt igaz, az utóbbi bérei itt is meghaladják a költségvetésit, átlagosan 20 ezer forinttal. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a többi régió esetében a költségvetési ágazatban foglalkoztatottak átlagos keresetszintje nem mutat jelentős eltérést, a versenyszférában azonban igen. A fejlettebb régiókban (mindenekelőtt Közép- és Nyugat-Dunántúlon) a versenyszféra jövedelmei számottevően meghaladják a költségvetésit, míg a rossz munkaerő-piaci helyzetű alföldi régiókban az átlagos keresetszint el is marad attól.

A régiók közötti átlagos jövedelemeltéréseket az egyes területeken megtelepedett ipari, szolgáltatási tevékenységek eltérő szerkezete, különbözősége okozza. Tudjuk, hogy a rosszabb munkaerő-piaci helyzetű Kelet-Magyarországon a munkahelyek száma és az új munkahelyek kínálata is sokkal kedvezőtlenebb, mint a fejlettebb nyugati régiókban. Térségenként eltérő hatékonyságúak az ott működő vállalatok, ágazatok; emellett a munkaerő minősége, intenzívebb (hatékonyabb) munkára foghatósága, sikeres konvertálhatósága is más-más. Kutatások Magyarországon (is) igazolták, hogy a kilencvenes évek derekán már nem mutatható ki nagyobb különbség az azonos intenzitással és termelékenységgel végzett munkáért különböző ágazatokban fizetett keresetek között.

Egyes foglalkozási csoportok keresetei a hazai és külföldi tulajdonú vállalatoknál

3. táblázat

 

A hazai tulajdonú vállalatokhoz viszonyított keresetek aránya

Hazai tulajdonú vállalatok keresetkülönbségei hazai átlag = 100

Keresetkülönbség a hazai és 100% külföldi tul. vállalatok között Ft-ban

 

100%

többségi

Megnevezés (FEOR)

külföldi tulajdon

Igazgató, menedzser

308

281

300

508 359

Mezőgazdasági kisszervezet vezetője

210

113

163

145 526

Számítástechnikai tudományos foglalkozások

105

73

386

14 087

Számítástechnikai szervező

171

166

221

127 976

Szoftverfejlesztő

247

189

163

195 486

Közgazdász

156

118

237

108 294

Gazdasági ügyintéző, titkár

175

166

128

78 760

Könyvelő

172

145

106

62 096

Bérelszámoló

126

123

68

14 217

Kereskedelmi eladó

137

135

62

18 313

Sütőipari munkás, pék

161

120

63

31 192

Szabó-, varrónő

169

145

56

31 698

Lakatos

142

139

87

29 493

Elektroműszerész

114

137

107

11 710

Kőműves

162

117

71

35 739

Textilipari gépkezelő, gyártósornál

120

124

66

10 774

Rakodógép-kezelő

153

105

87

37 223

Tehergépkocsi-vezető

185

158

79

54 399

Kubikos

155

235

70

31 012

Egyszerű szolgáltatások

143

110

60

20 859

Összesen

158

168

100

47 201

Forrás: Foglalkoztatási Hivatal, Bértarifa-vizsgálat 2001

Az átlagos jövedelmek számottevő különbségeket takarnak, a versenyszféra egyes ágazataiban foglalkoztatottak jövedelme jelentősen szóródik. Ha állománycsoportonként nézzük meg a versenyszféra egyes ágazataiban foglalkoztatottak jövedelemszintjét (az egyes ágazatok átlagát 100-nak véve), a vezetőként dolgozók (rendszeres és nem rendszeres) jövedelmei átlagosan 2-3,5-szeresei az átlagnak, a felsőfokú végzettségű alkalmazottakéi 1,5-2-szeresei, a termelésirányítókéi 1-1,8-szorosak. A középfokú végzettségű alkalmazottak jövedelme is meghaladja az átlagot, s a fizikai foglalkoztatottak közül a mesterekét. Az összes fizikai foglalkozású foglalkoztatott jövedelemszintje viszont rendre elmarad az egyes ágazatok átlagos jövedelemszintjétől, a szakmunkásoké kevésbé, a segéd- és betanított munkásoké jobban. Ezek a különbségek természetesen ágazatonként eltérőek, de a kép meglehetősen egységes.

Ágazatonként, néhány kivételtől eltekintve, tehát nincsenek jelentős jövedelemkülönbségek, s állománycsoportonként meglehetősen egységesek a jövedelemszintek. A vállalatok mérete és a keresetek szintje között sincs egyértelmű összefüggés (így ennek bemutatásától itt el is tekintünk), nagy viszont az átlagos jövedelmek közötti különbség a vállalatok tulajdonviszonyai szerint. Míg a 100 százalékos hazai tulajdonú vállalatoknál foglalkoztatottak átlagos keresetei elmaradnak a versenyszféra egészének átlagos kereseteitől, a külföldi vagy vegyes tulajdonú vállalatok keresetei rendre meghaladják azt.

A foglalkoztatottak legnagyobb része hazai magántulajdonú, valamint 100 százalékban külföldi tulajdonú vállalatoknál dolgozik, emellett a hazai állami-önkormányzati cégek, valamint a többségi külföldi tulajdonú társaságok a jelentősebb foglalkoztatók. A legmagasabb a jövedelemszint a vegyes külföldi és állami-önkormányzati vállalatoknál, ahol ugyan kevesen dolgoznak, de magas jövedelműek. Ezt mutatjuk meg a 4. ábrán.

Ágazatonként eltérő mértékben haladja meg a külföldi érdekeltségű vállalatok bérszínvonala az átlagot. Míg a versenyszféra egészében a külföldi tulajdonú vállalatoknál a keresetek átlaga 30-40 százalékkal is túllépi a versenyszféra átlagát, a külföldi tulajdonú feldolgozóiparban a keresetszint lényegesen alacsonyabb, 5-20 százalék között van. (A foglalkoztatottak túlnyomó része - több mint 40 százaléka - a feldolgozóiparban talál munkahelyet, s köztük nagyon magas a teljes vagy többségi külföldi tulajdonú vállalatoknál foglalkoztatottak aránya.) A többi ágazatokban a külföldi tulajdonú vállalatoknál dolgozók aránya jóval szerényebb, itt azonban lényegesen magasabb jövedelmekkel számolhatnak.

Jelentősek a különbségek a topmenedzseri jövedelmek között: csaknem háromszoros jövedelmet kapnak a nem hazai tulajdonú vállalatok vezetői, ez mintegy 500 ezer forintnyi havi többlet. A felsőfokú végzettségűek és a gazdasági tevékenységet végzők is tisztesebb javadalmazásra számíthatnak, míg a fizikai foglalkozásokban a bérkülönbség lényegesen szerényebb, 10-30 ezer forint havonta. Igaz, ezek a tevékenységek egyébként a hazai alacsony átlagos jövedelemszintet sem érik el.

Látható még, hogy a magyar vállalatoknál kevésbé értékelt szoftverfejlesztők jövedelmei magasabbak a külföldi érdekeltségű vállalatoknál, ahol nyilván a versenyképesebb, vállalkozóbb szellemű szakemberek találnak munkát (bár erre adataink csak következtetni engednek). A magasan kvalifikált számítástechnikai szakemberek (számítástechnikai tudományos munkatársak) jövedelmei viszont a hazai és külföldi érdekeltségű vállalatok között már kiegyenlítettek, a hazai piac is megfizet bizonyos versenyképes szakembereket. A 3. táblázat inkább illusztráció, azt azonban sejthetjük, hogy a nem hazai tulajdonú vállalatoknál megkövetelt nagyobb munkaintenzitás, munkafegyelem magyarázhatja - a nem is olyan nagy - különbségeket.

Figyelemre méltó eltéréseket tapasztalhatunk az elért jövedelmek és az iskolázottság szintje között. Mind a versenyszférában, mind a költségvetésben az átlagot meghaladóan magas jövedelmeket kizárólag a felsőfokú végzettségűek érnek el. A foglalkoztatottak iskolai végzettség szerinti megoszlása a két szféra között nem tér el jelentősen, csupán a szakmunkások aránya magasabb a versenyszférában, a főiskolai végzettségűeké pedig a költségvetésiben. A főiskolai - s még inkább az egyetemi - végzettség "megtérülése" a munkaerőpiacon nyilvánvalónak látszik, s különösen magas a versenyszférában (lásd: 5. ábra).

A magyar népesség kvalifikáltsága - európai összehasonlításban - ma is alacsony, annak ellenére, hogy a munkaerőpiac megfizeti a magasabb iskolázottságot. És ez a megállapítás még a legfiatalabb, a munkaerőpiacra frissen belépő korosztályra is igaz. Egy emberöltő alatt persze jelentős volt az elmozdulás, ám a felsőfokú végzettségűek aránya hazánkban a legalacsonyabbak között van Európában. Ugyanakkor viszonylag alacsony az alapfokú végzettségűek aránya, s nagy a középfokú képzettségűeké. Ráadásul ez utóbbiak többsége kétes értékű tudással rendelkezik, amit a szakmunkásképző intézetek sajátos szocialista, vállalatokhoz kötődő rendszere, rövidített képzési ideje magyaráz.

Az Eurostat közelmúltban folytatott vizsgálata szerint a származás meghatározza a felsőfokú végzettség megszerzését: a felsőfokú végzettségű szülők gyermekei nagyobb valószínűséggel szereznek felsőfokú végzettséget, mint az alacsonyabb iskolázottságúak gyermekei. (EU Labour Force Survey 14 országra vonatkozó összehasonlítása, az iskolarendszerű képzésből munkába lépőkről készült ún. ad hoc modul alapján. A vizsgált országok: Ausztria, Belgium, Spanyolország, Finnország, Franciaország, Görögország, Olaszország, Svédország, valamint Szlovénia, Szlovákia, Románia és Magyarország.) Nagy különbséget találtak azonban az egyes országok között. A felfelé mobilitást a vizsgálat egy olyan mutató segítségével mérte, amely az alapfokú és a felsőfokú végzettségű szülők arányát hasonlította össze országonként, a felsőfokú végzettségű fiatalok között. Ez az arány Európa legtöbb országában 2-3-szoros volt, Magyarországon és Romániában 10-szeres, Szlovákiában és Olaszországban mintegy 7-szeres. Ugyanez az arány az alap- és középfokú végzettségű szülők között már sokkal szerényebb, az országok legtöbbjében alig haladja meg az 1-et, Magyarországon ugyanakkor rendkívül magas, több mint négyszeres, Romániában több mint háromszoros.

Ugyanez a vizsgálat azt is egyértelművé tette, hogy Magyarországon a szülők iskolázottsága erőteljesen befolyásolja a fiatalok által elfogadott állás státusát.

Annak ellenére kedvezőtlen a nemzetközi összehasonlításból kirajzolódó kép Magyarországról, hogy már évek óta érezhetően növekszik az iskolarendszerben tanulók, ezen belül a felsőfokú végzettségűek aránya. Míg a kilencvenes évek elején a 18-22 évesek alig 8,5 százaléka vett részt a felsőfokú oktatásban, 5 év múlva már 18 százalék, s a 2001/2002-es tanévben 19 százalék. Ugyanebben az időben megnőtt a 18-22 éves korosztály részvétele a középfokú iskolákban is, míg a kilencvenes évek elején mindössze 3 százalékot érintett, egy évtizeddel később már 20-at. Ezen belül emelkedett a fiatalabb, 14-17 éves korosztály nappali iskolai részvétele, 10 év alatt 77 százalékról 94 százalékra, vagyis a 18 év alattiak többsége már középfokú végzettséget szerez. Ebben természetesen a középiskola elvégzésének életkori eltolódása, s a leértékelődő szakmunkásképzést felváltó vagy kiegészítő iskolázási formák preferálása is benne lehet.

A munkába álláskor Magyarországon (valamint Szlovákiában és Romániában) a legalacsonyabb az átlagos életkor (18), ugyanez a fejlettebb országokban 22-24 év. A folyamatos tanulás emelhetné a magyar munkaerő értékét. Egy, a vállalati képzésre vonatkozó összehasonlító vizsgálat szerint azonban Magyarország (Bulgáriával, Lengyelországgal, a balti országokkal és Romániával együtt) az ilyen képzések terén a sor végén kullog: 1000 munkaórából mindössze 3-at fordítanak vállalati képzésre, míg a fejlettebb országokban 10-14 órát. (A vizsgálat az EU országaira, Norvégiára és kilenc csatlakozó országra - Bulgária, Cseh Köztársaság, Észtország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Lengyelország [Pomorskie régió], Románia, Szlovénia - terjed ki.) Ráadásul az ilyen oktatás inkább a kedvezőbb jövedelmű pénzügyi területekre jellemző, s nem a lemaradó munkaerő számára elérhető ágazatokra.

Fiatalok és szüleik legmagasabb iskolai végzettsége az iskolarendszerű tanulás befejezésekor, 2000-ben (százalékban)

4. táblázat

 

Alapfokú végzettség (ISCED 1-2)

Középfokú végzettség (ISCED 3-4)

Felsőfokú végzettség (ISCED 5-6)

 

szülők

gyermek

szülők

gyermek

szülők

gyermek

Spanyolország

80

35

10

22

10

43

Belgium

45

17

29

42

26

41

Franciaország

51

21

34

42

15

37

Hollandia

 

20

 

46

 

34

Finnország

21

12

42

56

36

32

Görögország

66

15

25

58

9

27

Svédország

26

14

38

62

36

24

Szlovénia

33

8

51

70

16

22

Dánia

 

30

 

51

 

19

Portugália

 

60

 

23

 

17

Magyarország

26

15

61

70

13

15

Olaszország

68

29

26

57

6

14

Ausztria

27

15

54

74

19

11

Románia

44

27

50

63

6

10

Szlovákia

16

4

76

86

8

10

Forrás: Eurostat Statistics in focus, 2003/6

Tetemes terhek

Láttuk tehát, hogy a magyar bérek az európaiakhoz viszonyítva alacsonyak - bár a megélhetési költségeket is figyelembe véve az elmaradottság szerényebb. A vállalkozót viszont csupán az érdekli, hogy - mindent beleszámítva - mennyibe kerül számára a munkaerő. Neki szinte közömbös, hogy a kifizetett összeget a munkavállaló kapja-e meg, vagy azt az államnak kell befizetni adóként és társadalombiztosítási hozzájárulásként. A munkaerő alkalmazásával kapcsolatos költségek közé tartoznak még olyan további kiadások is, mint a munkásszállások, a munkahelyi öltözők fenntartása, a munkaruhák beszerzése. Ha helyben nincs megfelelő munkaerő, és ezért a munkásokat naponta más településekről kell odaszállítani, ez is az alkalmazással kapcsolatos kiadásokat növeli. (Ezt a szélesen értelmezett munkajövedelmet nevezik munkaerőköltségnek.)

Nemzetközi összehasonlításban különösen nagy a magyar munkabérre rakódó adó- és járulékköltség mértéke. Az európai országokhoz viszonyítva a magyarországi bérköltségek összes terhe - azaz az egy munkás foglalkoztatásakor a munkaerő költségében a jövedelemadó, valamint a munkaadói és a munkavállalói járulék aránya, amit a pénzbeli egyéb juttatások csökkenthetnek - kiugróan magas. A gyermektelenek esetében csak Belgium előzi meg Magyarországot, az alacsony jövedelmű, egyedülálló munkás alkalmazásának terhei viszont az európai országok közül Magyarországon a legmagasabbak. A családi támogatásokat figyelembe véve ugyanakkor valamivel kedvezőbb a helyzet, de még így is az európai országok felső harmadába-negyedébe tartozik a gyermekesek bérköltségének adó- és járulékterhe.

A magas bérterhek utóbbi években megindult fokozatos csökkenése mellett is megmaradt Magyarország "előkelő" helye az európai OECD-országok között. A magyar gazdaság számára ez annyit jelent, hogy a munkaerő költsége és a nettó bérek közötti szakadék - az úgynevezett adóék - európai összehasonlításban szinte példátlanul magas; ennek a résnek a csökkentése gazdaságpolitikai feladat.

Nem hagyhatjuk említés nélkül azt a munkaerőköltségeket befolyásoló kormányzati intézkedéssort, amely 2001-ben 57, 2002-ben további 25 százalékkal megemelte a minimálbért, majd 2002-ben tovább ösztönözte a béremelést, ami gyors bérkiáramláshoz vezetett. A bérek elfogadható szintjéhez, a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtéséhez és fenntartásához a gazdaság szereplőinek konszenzusán alapuló munkabéke - azaz a bértárgyalások rendszere - adhat keretet. A kormányzat radikális bérintézkedéseit nem követték ugyan gyárbezárások, de a béreloszlásra egyértelműen hatott.

A versenyszférában foglalkoztatottak 20 százaléka mindössze legfeljebb 8 általános iskolai, további 36 százalék szakmunkásképző, illetve szakiskolai végzettséggel rendelkezik. Ezt a réteget a rendszerváltás a munkaerőpiacon drámaian leértékelte. A minimálbér emelése is főként ezt az alacsony jövedelmű réteget érintette, amely összességében a versenyszférában foglalkoztatottak több mint felét teszi ki. Az a félelem, hogy a minimálbér megemelését követő túlságosan gyors bérszínvonal-növekedés következtében a relatíve alacsony munkaerőköltségből származó versenyelőnyünk elvész - ami súlyos gazdasági következményekkel jár -, rövid távon nem következett be. A minimálbér hatása persze nem szükségképpen érezhető közvetlenül, azt a technológia, üzemszervezés, új munkahelyek teremtése és a munkaerőpiac legérzékenyebb alsó rétegeinek további munkahelyvesztése, a szürkegazdaság növekedése jelezheti.

A versenyszférában (nagyrészt) a piac alakítja az árakat és a béreket, így természetesen a versenyképesebb ágazat, a piacképesebb munkaerő fel-, a kevésbé versenyképes pedig leértékelődik. A piaci folyamatokba való beavatkozás, rövid távú korrekció nyilván elkerülhetetlen. Így például a lehetőségeken belül a munkahelyteremtés ösztönzése - a rendkívül alacsony magyar foglalkoztatási szint mellett - fontos preferencia lehetne. Szem előtt kell azonban tartani, hogy ha a beavatkozás a bérautomatizmusok ellenében hat, úgy rövid távon a reálgazdaságban a fedezet nélküli béremelkedés nivelláláshoz, hosszabb távon azonban a bérfelzárkózás elhúzódásához, inflációhoz, munkahelyek megszűnéséhez, munkanélküliséghez vezethet. Utóbbira intő példával szolgál a német egyesítés utáni keletnémet tartományokban az erőltetett bérfelzárkózást követő jelentős munkanélküliség kialakulása, miközben az emberi tőke csak részlegesen és korlátozottan bizonyult konvertálhatónak.

Mit ér tehát a munkaerő, ha magyar? Átlagosan épp annyit, amennyit egy ilyen fejlettségű országban el tud érni. Egyéni sorsokban viszont többet - vagy kevesebbet. Makroközgazdászok igazolhatják ugyan, hogy nem is alacsony az, amit az egyén annak érez, de versenyképességünk az egyéneken múlik. A továbbtanulás körül szinte pánikszerű az eredményhajszolás; a majdan megtérülő magasabb munkajövedelmek reményében tetemesek a különórákba és fizetett iskolákba invesztáló egyéni beruházások. De az átlag elfedi a másik oldalt is, a versenyképtelen és leszakadó, megélni szinte képtelen magyar munkást. A gazdasági növekedéssel a magyar munkaerő átlagos értéke is emelkedhet.

Az iskolai nappali oktatásban részesülő népesség aránya korcsoportonként (%)

5. táblázat

Korcsoport

1990/1991

1995/1996

1999/2000

2001/2002

6-13 évesek

100,0

99,1

100,0

100,0

14-17 évesek

76,6

81,4

88,0

93,6

18-22 évesek

11,9

19,7

30,8

39,0

18-22 évesből

       

Középfokú képzésben

3,4

7,8

13,3

20,0

Egyetemi, főiskolai szintű képzésben

8,5

11,9

17,5

19,0

Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2001, KSH 2002

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. május 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére