Az irányítás és a gazdaságpolitika átalakításra vár
Ha valaki manapság újságot vesz a kezébe, gyakran találkozik a "globalizáció" kifejezéssel, egy olyan szóval, amelyről 10 évvel ezelőtt még csak nem is hallott, és amelynek ma sincs általánosan elfogadott definíciója. Akik a globalizációt jó dolognak tartják, azok összekapcsolják a technikai fejlődéssel, és mint megállíthatatlan, visszafordíthatatlan természeti törvényt mutatják be. A globalizáció ebben az értelmezésben a nemzetgazdaságok egyre erőteljesebb összeforrása az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő, de leginkább a tőke szabad áramlása következtében. A liberalizált kereskedelem, a termelési tényezők határtalan mozgása nagymértékben fokozza a hatékonyságot, és ennek révén dinamikus világgazdasági növekedést eredményez. E folyamatban a fő integráló erőt a multinacionális vállalatok képezik. Igaz, e folyamatnak nemcsak nyertesei, de vesztesei is vannak, a nagyobb hatékonyság, a dinamikusabb növekedés miatt azonban még a vesztesek is jobban járnak annál, mintha a globalizációs folyamat nem menne végbe, épp ezért az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása elé nem szabad akadályokat gördíteni. Ezt a felfogást képviselik a világgazdaságban meghatározó szerepet játszó nemzetközi szervezetek, így például a Nemzetközi Valutaalap, az OECD, a WTO, mérsékeltebb formában a Világbank és számos egyetem közgazdászai.
A kritikusok (ugyancsak közgazdászok, az ENSZ egynémely szakosított szervezete) viszont a globalizáció lényegét a tőke ellenőrizhetetlen koncentrációjában, a demokratikus struktúrák felszámolásában látják, és a már eddig is tapasztalható negatív hatások felerősödésének veszélyére hívják fel a figyelmet. Így többek között rámutatnak, hogy a globalizáció kezdete óta (amit lényegében a Reagan-adminisztráció által végrehajtott neoliberális gazdaságpolitikai fordulattól lehet számítani) a gazdasági növekedés lelassult, a jövedelmi különbségek pedig felerősödtek nemcsak a fejlett és fejlődő országok csoportjai között, de a fejlett ipari országokon belül is. Az Egyesült Államokban például az 1973-1999 között eltelt negyedszázadban egy jövedelmi szempontból középen elhelyezkedő család jövedelme mindössze 10 százalékkal nőtt, ez évi 0,4 százalékos bővülés, szemben a megelőző negyedszázad évi 2,8 százalékos növekedésével. Az átlagon belül azonban az alsó 20 százalékot kitevő kategóriákban a családi jövedelem (az Egyesült Államokban!) már negyedszázada csökken. Mindezzel szemben áll a legfelső jövedelmi rétegek jövedelmeinek hihetetlenül gyorsuló emelkedése.
A fejlődő országokban a helyzet még rosszabb. Míg 1970 és 1980 között ezekben az országban az egy főre jutó GDP reálnövekedése elérte az évi 4 százalékot, 1980 és 2000 között évi 3 százalék körüli volt. Az ütemmérséklődés mindenekelőtt az adósságválsággal sújtott latin-amerikai és afrikai országokban jelentkezik. Az újonnan iparosodó ázsiai országok (beleértve Kínát és Indiát), amelyek a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által szorgalmazott neoliberális politikát nem fogadták el, vagy az ázsiai pénzügyi válság után sikeresen szabadultak meg az említett intézmények által propagált gazdaságpolitikától, a kilencvenes évek végének pénzügyi válsága ellenére dinamikusan fejlődnek.
A globalizáció körüli vitában elméleti tételek állnak szemben gyakorlati tapasztalatokkal, így joggal felmerülhet a kérdés, hogy a számos negatív következmény ismeretében miért nem változtatható meg ez a politika? E kérdésre az a válasz adható, hogy azért, mert az a fejlődési tendencia, amelyet globalizációnak nevezünk, igen jelentős erőknek áll érdekében. A globalizációs nyomás, vagyis a szabadpiaci elvek erőltetése az Egyesült Államokból indult ki, ami természetes is, hiszen a "szabad piac" történelmileg mindig is a legerősebb, legfejlettebb országok érdekeit szolgálta. A szabadpiaci elvekhez azonban Amerika is csak addig ragaszkodott, amíg azok előnyére voltak, és nem volt rest egyoldalú lépésekre sem, amikor másképp nem tudta érdekeit érvényesíteni. Az ilyen lépések közül ki lehet emelni a Japánra kényszerített "önkéntes" exportkorlátozásokat vagy az 1985. évi Plaza Egyezményt, amelyben Japán a jen 30 százalékos felértékelésére vállalt kötelezettséget, ami véget is vetett a szigetország korábbi exportvezérelt gazdasági növekedésének. A 2. ábra világosan jelzi, hogy e folyamat kinek volt előnyös és kinek hátrányos. Észak-Amerika megtartotta a világgazdaság növekedésében játszott szerepét, míg Japán, Nyugat- és Kelet-Európa súlya csökkent, az ázsiai iparosodó országok viszont meghatározó szerepre tettek szert. Még az ázsiaiak sem tudták azonban pótolni az európai teljesítmények csökkenését, ezért a világgazdaság dinamikája összességében csökkent.
A GATT úgynevezett uruguayi fordulóját az Egyesült Államok azért kezdeményezte, hogy új high-tech iparágainak, az új típusú pénzügyi szolgáltatásoknak, a működő tőkének megfelelő piacot, behatolási lehetőséget teremtsen szerte a világban, de főként Japánban és Délkelet-Ázsiában, ugyanakkor szellemi termékei számára (intellektuális tulajdonjogok) a korábbinál nagyobb védelmet érjen el.
A globalizáció néven összefoglalt folyamatok azonban nem csak az Egyesült Államok, vagy a fejlett ipari országok számára voltak előnyösek, egy szűk réteg e folyamatok révén a többi országban is jól járt. Tulajdonképpen a globalizációval kapcsolatos érdekellentétek nem is annyira az országok, mint inkább társadalmi rétegek között jelentkeznek. A globalizáció nyertesei a gazdasági és az azzal összefonódó politikai elit, a vesztesei pedig a bérből és fizetésből élők és a kis-közepes vállalkozói réteg. A globalizáció társadalmi tartalmát tekintve tehát a nemzetközivé vált tőke, a multinacionális vállalatok, illetve ezek menedzsmentjének, tulajdonosainak és a hozzájuk kapcsolódó politikai elit érdekeit szolgálja. Az ő kezükben van a gazdasági és a médiahatalom, és ennek következtében a politikai hatalom is.
A globalizációban ellenérdekelt erőket, a "veszteseket" leginkább a különböző civil szervezetek képviselik, beleértve a szakszervezeteket is. Elméleti síkon a globalizációt előidéző neoliberális gazdaságpolitika fő kritikusai a baloldali közgazdászok, de néhány esetben már a "megtért" liberális közgazdászok is csatlakoznak hozzájuk, mint Joseph Stiglitz, a Világbank valamikori fő közgazdásza is. Ugyanakkor a globalizáció negatív hatásait kritizáló oldal anyagi ereje csekély, és a médiában is ritkán tűnik fel, akkor is többnyire úgy, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap ellen tüntetők, randalírozók, az esetleges rongálások okozói, akiknek magatartása visszatetszést szül a "jóérzésű" emberekben.
A tüntetésekkel párhuzamosan zajló elméleti konferenciák, az ott előadott kritikák, bizonyítékok a média számára általában unalmasak, így nem is adnak róla bővebb tájékoztatást.
Ideológiák harca
A szemben álló két oldal erőviszonyait mérlegelve az elkövetkező hosszabb időszak (mondjuk egy-másfél évtized) nagy valószínűséggel a különböző ideológiák és a mögöttük lévő érdekek erőteljes harcával fog eltelni. A globalizációs jelenségeket előidéző neoliberális politikához fűzött pozitív várakozások eddig nem teljesültek, és a szabadjára engedett tőkemozgások válsággeneráló hatása miatt a jövőben – mint ahogy az a 3. ábrából is érzékelhető – csak egy mérsékelt és gazdasági ciklusokkal erősen befolyásolt gazdasági növekedés várható a világgazdaság egészében. A társadalmi rétegek polarizációja várhatóan még a fejlett ipari országokban is növekedni fog, létbizonytalanságot, elszegényedést okozva széles társadalmi rétegeknek. Még kedvezőtlenebb hatás várható a súlyos külföldi adósságoktól roskadozó harmadik világban, ami élezheti a fejlett és fejlődő országok közötti politikai feszültségeket.
Az is igaz azonban, hogy e tendencia bármikor megfordulhat, de csak akkor, ha az uralkodó gazdaságpolitikai elvekben következik be alapvető változás. A közelmúltban már megéltünk rövid idő alatt lezajlott lényeges változásokat, tehát tudjuk, hogy ilyenek megtörténhetnek. A világgazdasági fejlődést alapvetően befolyásoló közgazdasági paradigma tekintetében azonban éles fordulatra a közeljövőben nagy valószínűséggel nem számíthatunk.
Mint ahogy az a 2. ábrából is látható, a globalizáció, a neoliberális politika előnyös volt Észak-Amerika, az Egyesült Államok számára, ugyanakkor e folyamat egyik nagy vesztese éppen Európa, ezért indokolt, hogy Európa gazdaságpolitikai tekintetben saját utat válasszon.
Az Európai Unió modellje
Gazdaságtörténeti tapasztalatok szerint a világgazdaság összességének fejlődése nem határozza meg egyértelműen az egyes régiók fejlődését. A XX. század nagy gazdasági válságának idején például Japán igen dinamikusan fejlődött. Európa, amely 80 százalékban saját magával kereskedik, és ha Kelet-Európa felé is tekintünk, nyersanyagokkal is jól ellátott, nem feltétlenül kell, hogy egy kívülről eredő, ráerőltetett gazdaságpolitika elfogadója legyen, ha az az európaiak többsége számára nem előnyös. Sőt, maga az Európai Unió is előállhat önálló, és a világnak utat mutató közgazdasági elképzelésekkel. Ilyen lehet a szociális piacgazdaság Európában kialakított modellje, amely a II. világháborút követően több évtizeden keresztül jól működött, és dinamikus fejlődést nyújtott Európa lakossága számára.
A 25 országra bővített Európai Unió együttes gazdasági teljesítménye meg fogja haladni az Egyesült Államokét, ez alapján mindenképpen igényt tarthat arra, hogy politikája, ezen belül gazdaságpolitikája, a világ számára modellértékű legyen. Kérdés azonban, hogy a több mint húsz különböző nyelven beszélő Unióban hogyan teremthető meg az a kohéziós erő, amelynek hatására Európa a világ számára egy erős, értékmeghatározó gazdasági és politikai közösségként jelenik meg? Ennek megítéléséhez, most, az új Európa formálásakor hasznos lehet, ha röviden áttekintjük az európai történelemben jelentkező egységtörekvéseket.
Történeti kitekintés
Európa egyesítése a Római Birodalom bukását követően szinte állandóan napirenden volt és a különböző korokból szép számmal találunk politikai mozgalmakat, tudományos munkákat, amelyek a kontinens egységének szükségessége mellett érveltek.
A középkorban az európai egységmozgalmakat a keresztes háborúk motiválták, Európa keresztény uralkodóit kívánták összefogni a Szentföld visszaszerzése érdekében. Később a török elleni küzdelem volt ilyen motiváló tényező. A felvilágosodás korában a kontinensen dúló háborúknak akartak véget vetni egy összeurópai szövetséggel. A kisebb népek függetlenségi törekvései nyomán számos regionális integrációs terv is született, közöttük Kossuth Duna-konföderációja.
A Római Birodalom bukása után Nagy Károly volt az első, aki egyesítette a keresztény Európát, birodalma azonban csak mintegy fél évszázadig létezett. Ezt követően már csak részleges egyesítésekről beszélhetünk. Ilyen volt a Német-római Császárság, amely – hatalma lanyhulása mellett – több mint nyolc évszázadon keresztül állt fenn. Sikeresek voltak a kisebb, regionális birodalmak és szövetségek, mint például Skandináviában a dán birodalom (XIII-XV. század), Közép-Európában a Habsburg-, keleten a litván-lengyel birodalom, melyek több évszázadon keresztül képesek voltak fennmaradni. E szövetségek a politikai erőviszonyok vagy a szövetséget létrehozó érdekek megváltozása következtében hosszabb vagy rövidebb idő után felbomlottak, ám a több száz évig fennálló szövetségek így is az egységtörekvések sikerének könyvelhetők el.
A népfelség elve a francia forradalomtól kezdődően jutott érvényre, ami azonban nem kedvezett az egységmozgalmaknak. Az európai politikai fejlődés fő iránya a nemzetállamok kialakulása lett. Ezt követően az egyesült Európa híveinek már nem az uralkodókat, hanem a népeket kellett (kell) meggyőzniük az egység szükségességéről. Az ilyen próbálkozások mintegy másfél évszázadra nyúlnak vissza. A sokak számára ma is elérendő célként lebegő "Európai Egyesült Államok"-at Victor Hugo javasolta először egy 1849-ben tartott párizsi békekonferencián.
A XX. század azután az elejétől kezdve hangos volt az egységet hirdető mozgalmak tevékenységétől, ennek ellenére az európai nemzetek két nagy háborút is vívtak egymás ellen. A háborúk után a nemzeti érzés túl erős volt ahhoz, hogy az egyes országok a nemzeti szuverenitásról komolyabb mértékben le tudjanak mondani, ezért a különböző, egységért küzdő mozgalmakat közöny és meg nem értés fogadta.
A franciák ekkor egy olyan tervvel álltak elő (Schuman-terv), amely egységes német-francia acélipar megteremtésére irányult (Montánunió), de magában foglalta egy későbbi egységes földrész vízióját is. Ebből a hat ország által 1951-ben aláírt egyezményből lett a későbbi Európai Unió, amely azonban fennállásának első négy évtizedében nem volt sokkal több, mint egy szabadkereskedelmi övezet, néhány olyan közös projekttel, mint például az agrárpolitika.
A nyolcvanas évek közepétől a Nyugat-Európa egységesítésére irányuló törekvés felerősödött. Vezetői látván, hogy stagfláció sújtotta térségük egyre veszít nemzetközi befolyásából, és az akkor már uralomra jutott neoliberális gondolkodástól is befolyásolva, a Közös Piacot ténylegesen irányító Európai Bizottság kitűzte a célt, hogy 1992-ig meg kell valósítani az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad mozgását. Hamarosan a Maastrichti Egyezmény (1991. december) megteremti a közös gazdasági és pénzügyi politikával, továbbá közös kül- és biztonságpolitikával rendelkező Európai Unió igényét. Célul tűzi ki az egyre szorosabb együttműködést, és konkrét programot ad az Unió egységes valutájának és a monetáris politikáért felelős Európai Központi Bank létrehozására.
Ugyanakkor az igen impozáns politikai fejlődés számos feszültséget is magával hozott, melyek hatására egyre erőteljesebb civil ellenállás bontakozik ki az Unió politikájával és politikai vezetésével szemben. Az egyesítési törekvések legnagyobb problémája azonban az, hogy az mindeddig egy szűk, a politikai és a gazdasági hatalmat kezében tartó elit programja volt. Bár a politikai nyilatkozatok a népakaratra hivatkoznak, az európai polgároknak ezen egységesítési folyamatba vajmi kevés beleszólásuk volt, amit az is jelez, hogy az elvileg az európai népakaratot kifejezni hivatott Európai Parlamentnek a gyakorlatban nincs hatalma. Emellett számos, sőt a bővítéssel egyre több gazdasági és társadalmi feszültség jelentkezik.
Demokráciadeficit
Mindeddig a nagyobb politikai és gazdasági integráció irányába menő folyamat egy szűk elitcsapat mozgalmából állt, amelyet a tagországok politikai vezetői, vezető üzletemberek és az Unió közalkalmazottai alkottak. A közvélemény ugyanakkor szerte az Unióban vagy ellenséges volt, vagy a legjobb esetben is felkészületlen a politikailag és gazdaságilag egységes Európa irányába tett igen ambiciózus lépésekre. A Maastrichti Egyezmény, bár mind a tizenöt ország elfogadta, hamarosan jelentős ellenzőkre talált Dániában, Franciaországban és Nagy-Britanniában. Az Unió létrehozása és az európai mentalitással kapcsolatos szólamok ellenére Európa politikai öntudata nemzeti maradt, és a nemzeti identitás kemény politikai ténye folyamatosan ütközik az európai politikai elit egységesítési erőfeszítéseivel, a rendkívül ambiciózus Maastrichti Egyezmény gyakorlati megvalósításával.
Nyugat-Európa népeinek nincs közvetlen befolyásuk a legfontosabb döntéshozó intézményekre, mint a Miniszterek Tanácsa és az Európai Bizottság, és ezek az intézmények az EU állampolgárai által nem elszámoltathatók. E "demokráciadeficit" miatt Nyugat-Európa népei kevéssé azonosulnak az Unióval, hiányzik az annak intézményeihez való lojalitás, és egyre kisebb a részvételi arány a tényleges hatáskörrel nem rendelkező Európai Parlament képviselőinek a megválasztásakor.
A közös valuta problémái
A maastrichti kritériumok (mindenekelőtt a legfeljebb 3 százalékos költségvetési hiány) betartása körüli jelenlegi problémák alátámasztják azt a kritikát, miszerint az euró előnyeit nagymértékben túlbecsülték, ugyanakkor a hátrányait alábecsülték. A nemzeti valuták átváltásának költségei és az árfolyamkockázat ugyanis csak minimális mértékben hatnak a kereskedelemre és a befektetésekre, a konvergenciakritériumok teljesítése (vagyis a restriktív költségvetési és pénzpolitika) viszont hozzájárul a gazdasági pangáshoz, a magas munkanélküliséghez. A közös pénz nem feltétele az egységes piacnak, és nem is eszköze a politikai integrációnak. Az USA és Kanada gazdasága például nagymértékben összeforrt, még sincs közös valutájuk.
Az euró bevezetésével a tagállamok sokkal érzékenyebbé váltak a gazdasági sokkokra (a hirtelen, nagyarányú külső és belső gazdasági változásokra), ugyanakkor gazdaságpolitikai eszköztáruk jelentősen korlátozódott. Most az egyes tagállamok számára már nem lehetséges, hogy a hirtelen gazdasági változásokat (például a fizetési mérleg romlását) a monetáris politikával (a valuta leértékelésével) védje ki. A fiskális (költségvetési) politika is kötött a stabilitási és növekedési paktum következtében. Ilyen feltételek mellett pedig a recesszió által érintett térségben a munkanélküliség növekszik, a jövedelem csökken, ami társadalmi elégedetlenségekhez vezethet.
Alacsony gazdasági növekedés, munkanélküliség
Az Unió egyik legnagyobb problémája tehát az, hogy az egységesítési törekvések a gazdasági teljesítmény csökkenését és a szociális kohézió alapjainak megbomlását eredményezték. 2002-ben például az EU-nak 2,8 százalékos gazdasági növekedést kellett volna elérnie a hivatalos előrejelzések szerint, ezzel szemben a tényleges növekedés valahol a fél és az egy százalék között várható.
Az általános gazdasági visszaesés az amúgy is magas munkanélküliség mellett további jelentős elbocsátásokkal jár, elsősorban azokban a high-tech ágazatokban, amelyeket néhány évvel ezelőtt mint az "új gazdaság" éllovasait emlegették. A jelenlegi gazdasági problémákat az is elmélyíti, hogy az EU nem számíthat a külső kereslet növekedésére. Az Egyesült Államok gazdasága instabil és közel van a recesszióhoz, míg a japán gazdaság évek óta stagnál.
A jóléti rendszerek eróziója
A szociális kohézió magas szintje és a szegénység megszüntetése az EU deklarált céljai közé tartozik, a gyakorlat azonban az ellenkező irányba megy. A jóléti rendszerek meghirdetett "modernizálása" vagy "reformja" tulajdonképpen azok privatizálását jelenti. Például az eddigi állami nyugdíjbiztosítást magán-nyugdíjbiztosítássá akarják átalakítani, ami a jövő nyugdíjasai számára, a pénzpiacok ingatagsága miatt, hatalmas bizonytalanságot rejt.
Európában a jövedelemegyenlőtlenségek folyamatosan növekednek. Az Unióban az elmúlt két évtizedben a munkabér aránya a nemzeti jövedelemben egyre csökkent. A jövedelem- és vagyonkoncentráció, ami már a nyolcvanas évtizedben is magas volt, a kilencvenes évtizedben tovább növekedett.
Agrárpolitikai reformok
A közös agrárpolitika megteremtését a II. világháború utáni élelmiszerhiány tette szükségessé. A támogatások az egységnyi területre jutó legnagyobb mennyiségű termék létrehozására ösztönöztek. Amikor azután e politika sikeressége nyomán a hetvenes évekre a termelés már meghaladta a fogyasztás szintjét, és hatalmas készletek halmozódtak fel (például húsból, vajból stb.), egyre nyilvánvalóbbá váltak az agrárpolitika hiányosságai. A korszerűsítésére tett kísérletek azonban eddig mérsékelt eredményeket hoztak, ugyanakkor felemésztik az Unió költségvetésének nagy részét (mintegy a felét).
Az EU bővítésével a problémák növekednek, mert a mezőgazdasági terület 40 százalékkal nő, a parasztok száma viszont 70 százalékkal, ugyanakkor a közös agrárpolitika nettó finanszírozói (mindenekelőtt Németország) nem hajlandók a hozzájárulásukat növelni, miközben a jelenlegi kedvezményezettek (főleg a francia parasztok) és kormányaik nem akarnak beleegyezni a támogatások csökkentésébe. Az elképzelt reformokat tulajdonképpen az újonnan csatlakozókon próbálják ki azzal, hogy a közvetlen támogatásoknak csak az egynegyedét kapják (a nyugati farmokhoz viszonyítva), és csak lassan, 2013-ig éri el a 100 százalékot, amikorra már ez a támogatás – a tervezett reformok szerint – a jelenlegi uniós országokban is lecsökken. A közös agrárpolitika tehát előreláthatóan nemcsak ma, de a jövőben is az érdekellentétek egyik forrása lesz.
A bővítés gondjai
Mindezekhez járulnak most már a bővítésből származó problémák is. A korábbi bővítéseknél vagy eleve fejlett ipari országok csatlakoztak, vagy pedig közepesen fejlett országok, de az EU egészéhez képest viszonylag kis népességgel. A mostani bővítéssel azonban az EU lakossága egyötödével bővül, és a csatlakozó országok átlagos GDP-je vásárlóerő-paritáson is csak az uniós átlag 40 százalékát éri el, a gazdaság versenyképességét kifejező valutaparitáson pedig ezek az országok az Unió színvonalának egyötödén állnak.
A brit közgazdász, Timothy Garton Ash szerint az EU elhatározta a bővítést, de senki sem készült fel rá. Ash rámutat, hogy míg az EU költségvetésében a bővítésre fordítható összeg 2004-2006 között 25 milliárd euró, a Marshall-terv 1948-51 között (mai árakra átszámítva) 97 milliárd eurót juttatott az európai országoknak, és Németország egyesítése eddig 600 milliárd euróba került.
A legnagyobb probléma azonban az, hogy az Unió a csatlakozó országokat olyan gazdasági liberalizációra kényszeríti, ami a nyugati országokban évtizedek alatt ment végbe, és gazdasági sikereiket éppen annak köszönhették, hogy létfontosságú iparágaikat a nemzetközi versenyben megvédelmezhették. A most csatlakozó országok számára ez a lehetőség már nem áll fenn, emiatt gazdaságuk különösen sebezhetővé válik.
Egy új politika alapelvei
Kérdés azonban, hogy az Uniónak muszáj-e folytatnia azt a gazdaságpolitikát, amely egyrészt halmozza a szociális feszültségeket, másrészt még így sem tudja biztosítani a megfelelő világpiaci versenyképességet és befolyást, és különösen nem alkalmas az újonnan csatlakozó tíz ország integrálására. Egy nyugat-európai egyetemi professzorokból álló közgazdászcsapat szerint lehet találni olyan politikát, amely az Unió gazdaságát fellendíti, és ezzel együtt annak belső kohézióját megerősíti. Ezen új politikának fő jellemzői a következők lennének.
A demokráciadeficit felszámolása:
Jelenleg az Európai Parlamentnek nincs szerepe a gazdaságpolitika és általában a politika alakításában, és a gazdasági fejlődésre alapvető hatást gyakorló Európai Központi Bank sem felelős senkinek sem. Az Európai Unió politikáját és gazdaságpolitikáját az európai polgárok által (választások útján) nem ellenőrizhető testületek irányítják. Ez az, amit a nyugat-európai politikai publicisztikában demokráciadeficitnek neveznek. A brüsszeli konventben jelenleg folyó alkotmányozás ezt a helyzetet kívánja továbbra is fenntartani, sőt megerősíteni. Ezzel szemben alapvető jelentőségű, hogy az Unió demokratikus módon működjön, és ennek érdekében a döntéshozás joga a választott testületek (Európai Parlament, nemzeti parlamentek) kezébe kerüljön.
A stabilitási és növekedési paktum módosítása:
A romló gazdasági helyzet miatt az euró stabilitása érdekében megkötött, úgynevezett stabilitási és növekedési paktumot úgy kell átalakítani, hogy annak centrumába az infláció alacsonyan tartása helyett a gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás kerüljön. Az "egy illik mindegyikre" elvet valló fiskális (költségvetési) politika ugyanis megakadályozza a nemzeti kormányokat abban, hogy az országaik problémáihoz, lehetőségeihez illeszkedő költségvetési politikát folytassanak. A minimális követelmény az lenne, hogy egy uniós szintű koordináció keretében a nemzeti kormányok megfelelő teret kapjanak a konjunktúraciklusok enyhítésére.
A monetáris politika céljainak kiszélesítése:
Az Európai Központi Bank céljait úgy kell átalakítani, hogy a fő cél az infláció minimalizálása helyett a gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatottság legyen (ahogy ez egyébként az amerikai Fed esetében is van). A központilag meghatározott monetáris politika és a nemzeti kézben lévő fiskális politikák között a koordinációt sokkal intenzívebbé kell tenni.
Az Európai Foglalkoztatási Alap létrehozása:
Az EU GDP-jének 1 százaléka nagyságrendjében létre kell hozni egy olyan pénzügyi alapot, amely gyorsan csoportosít át erőforrásokat azokba az országokba, ahol – recesszió esetén – a foglalkoztatás az átlagosnál erőteljesebben romlik. Az alapot vagy EU-forrásokból, vagy az egyes tagállamok erre a célra elkülönített hozzájárulásaiból kell finanszírozni.
Az adózási rendszer reformja:
Az EU jelenlegi adózási rendszerét úgy kell átalakítani, hogy az egyrészt növelje az Unió költségvetési bevételeit, másrészt csökkentse az egyes országok közötti adószintversenyt.
Sem tartós növekedést, sem teljes foglalkoztatást nem lehet akkor elérni, ha az Uniónak nem olyan a költségvetése, amely általános recesszió esetén Európa egészének szintjén képes a fellendülést beindítani. Ezt a jelenlegi, a GDP maximum 1,27 százalékát kitevő költségvetési befizetésekkel nem lehet elérni. A központi költségvetés növelése iránti általános ellenszenvet figyelembe véve a bevételek mérsékelt növelése képzelhető el úgy, hogy a költségvetési bevételek 2007-re érjék el az EU GDP-jének 5 százalékát. E pótlólagos jövedelmet három forrásból lehetne fedezni. Egyrészt a fennálló adózási rendszert lehetne úgy megreformálni, hogy az progresszív legyen, vagyis a nagyobb GDP/fő-vel rendelkező országok GDP-jük magasabb százalékát fizessék be, mint a szegényebb országok. Egy további forrás lehetne új adók bevezetése, például meg lehetne adóztatni a pénzügyi spekulációt (kötvények, részvények, derivatívok másodlagos forgalmát). Végül az Uniónak meg kell kapnia azt a jogot, hogy külső sokkokra való reagálásra, illetve hosszú távú transznacionális befektetések finanszírozására az Európai Beruházási Bankon keresztül saját kötvényeket bocsáthasson ki.
Az egyes tagországok közötti adózási verseny mérséklése végett egységesebb és hatékonyabb adózási rendszert kell kialakítani. Ennek része egy olyan tőkeadózási rendszer, ahol a multinacionális vállalatok a világ egészében előállított jövedelmeik után adóznak. A pénzpiacok stabilitása érdekében a pénztranzakciókra 1 százalékos adót kell kivetni (Tobin-adó), amit az ENSZ-en keresztül a fejlődő országok számára kell átcsoportosítani.
A nyugdíjrendszer megvédése:
A nyugdíjrendszerek Nyugat-Európában jelenleg tervezett privatizációja hosszú távon igen negatívan érinti a társadalom többségét, különösen az alacsony jövedelműeket. E privatizációs tendenciát meg kell állítani, és ahol lehetséges, megfordítani.
A közszolgáltatások maradjanak köz-szolgáltatások:
Európai szinten meg kell határozni, hogy melyek azok a közszolgáltatások, amelyek a közösség egésze érdekében nem privatizálhatók. E tekintetben az Uniónak ki kell alakítania egy álláspontot, és azt a WTO-tárgyalásokon határozottan képviselnie kell. A közszolgáltatások alapvető emberi igényeket elégítenek ki, amiket nem lehet a piac megítélésére bízni.
A közérdek erősítése a pénzpiacokon:
A pénzügyi integráció ma az EU vezetésének első számú prioritása. A tőkepiacoknak adandó nagyobb szerep (ami érthető nyelvre lefordítva a szociális ellátórendszerek privatizációját jelenti) azonban csak növelheti a gazdasági és társadalmi feszültségeket.
A közös tulajdonú, a kölcsönös és a szövetkezeti pénzügyi intézményeket meg kell védeni a pénzügyi ragadozóktól, ezért a versenyszabályok kialakításakor figyelembe kell venni ezen, a szegényebb lakossági és vállalkozói rétegeket kiszolgáló pénzügyi intézmények sajátos feltételeit. A vállalategyesítések és -felvásárlások során meg kell védeni az alkalmazottak, a helyi közösségek és a kis- és középvállalatok érdekeit.
A fenti javaslatokkal jellemzett gazdaságpolitikai koncepció – megítélésünk szerint – alkalmasabb lenne Európa belső kohéziójának növelésére, világgazdasági és világpolitikai szerepének megerősítésére, továbbá a csatlakozó országok felzárkóztatására, mint a jelenlegi neoliberális politika, amely mellett Európa hozzájárulása a világ gazdasági teljesítményének növekedéséhez számottevően csökkent. E fordulat indokoltságát az is alátámasztja, hogy sem Japán a maga dinamikusan növekvő korszakában, sem a jelenlegi Kína, sőt az Egyesült Államok sem tartja magát a neoliberális elvekhez. Ugyanakkor az uralkodó gazdaságpolitikai paradigma megváltoztatása az elit ellenérdekeltsége miatt még akkor is kétséges, ha a neoliberális gazdaságpolitika negatív hatásai nyilvánvalóak.
A csatlakozók érdekei
Bár mind az Európai Unió vezetői, mind a csatlakozó országok kormányai deklarálták, hogy az újonnan belépő országok teljesítik a csatlakozás feltételéül szabott koppenhágai kritériumokat, közöttük azt, hogy ezen országok gazdasága (ipara, mezőgazdasága, szolgáltatási szférája) versenyképes az Unió piacán, mindenki tudja, hogy ez nem felel meg a valóságnak.
A bővítést politikai okok motiválják: az Unió politikai vezetői részéről a birodalomépítési szándék, az Unió gazdasági vezetői részéről a 80 milliós piac megszerzése, míg a csatlakozó országok politikusait az "Európához való tartozás" vágya és esetleg az a naiv hiedelem mozgatja, hogy a csatlakozás előbb-utóbb felzárkózást is hoz.
A rendszerváltás óta eltelt bő egy évtized azonban nem ebbe az irányba mutat. A gazdaság liberalizálása a csatlakozó országok többségében a hazai termelés nagymértékű visszaesésével, a nemzeti vállalatok hazai és exportpiacokról való kiszorulásával járt. Ez rontotta a kereskedelmi és fizetési mérleget, amit az állami vállalatok külföldieknek történő privatizálása és a portfólió- és működőtőke-beáramlás csak ideig-óráig kompenzált. A fizetési mérleg hiánya, illetve a hiány finanszírozása állandóan visszatérő probléma, és megkérdőjelezi a tartósan dinamikus gazdasági növekedés kialakulását. Magyarország esetében például az 1997-2001 közötti dinamikus növekedés kizárólag az itt megtelepedett külföldi vállalatoknak köszönhető, és ahogy ez a tőkeáramlás mérséklődött, a növekedési ütem lecsökkent, a fizetési mérleg pedig romlik.
Azt, hogy a csatlakozó országok vállalatai mennyire nem versenyképesek az Unió vállalataival, jól jellemezhetik a Magyarországról rendelkezésre álló összehasonlítható adatok. Eszerint az 1995-2000 közötti évek átlagában a hazai magántulajdonú nagyvállalatok összes eszközértékre vetített eredménye mindössze 3 százalékot tett ki, míg ez az arány a külföldi vállalatok esetében 13 százalék volt. A hazai vállalatok termelékenysége a feldolgozóiparban csak mintegy fele a külföldi vállalatokénak. E termelékenységi különbségek lényegében a technológiai különbségekre vezethetők vissza. A feldolgozóiparban 2000-ben a külföldi tulajdonú nagyvállalatoknál egy foglalkoztatottra 20,6 millió forint eszközérték jutott, míg a hazaiaknál csak 6,6 millió, a technikai felszereltségben megmutatkozó különbség tehát háromszoros. Bár más országokra ilyen adataink nincsenek, nagyon valószínű, hogy a magyar helyzet Szlovénia és talán Csehország kivételével a többi csatlakozó országra is jellemző. A csatlakozó országok alacsony technikai felszereltségű, alultőkésített vállalatai aligha lehetnek versenyképesek az Unió piacán.
Mi a teendő?
A csatlakozó országok elemi érdeke, hogy az Unió gazdaságpolitikája a fentebb jelzett, és az Unió közgazdasági gondolkodóinak egy része és az ottani civil szervezetek (például szakszervezetek) többsége által képviselt irányba mozduljon, tehát belépés után ezt a közgazdasági koncepciót kell támogatnunk.
Másrészt fel kell ismerni, hogy az Unió egyes tagországai a jelenlegi neoliberális politika mellett is számos eszközt használnak saját vállalataik versenyképességének növelésére. Ezek közül kiemelhető a kutatás-fejlesztés támogatása, a külpiaci jelenlét segítése, a foglalkoztatás támogatása, a területfejlesztés, regionális támogatások, a tőkeemeléssel megvalósított támogatás (alaptőke-emelés), a hitelgarancia, a beruházási kedvezmények, az infrastruktúra fejlesztése és nem utolsósorban az állami megrendelések. A fenti eszközrendszer általában nemzeti tervek, iparpolitikai koncepciók formájában nyernek megfogalmazást. Bár a támogatások esetében nem lehet hazai és külföldi vállalat között különbséget tenni, a fenti eszközöket természetesen elsősorban a nemzeti iparágak fejlesztésére használják. Ezt mutatja, hogy az EU-ban egy felmérés szerint a közületi megrendelések 90 százalékát a hazai cégek kapják. Ezek az eszközök a csatlakozó országok részéről is alkalmazhatók, sőt ilyen eszközök nélkül az uniós átlaghoz való közeledés szinte biztosan nem valósítható meg.
Ugyanakkor az Unió jelenlegi vezetőivel és közvéleményével is meg kell értetni, hogy az EU egésze csak akkor érhet el jó gazdasági eredményeket, csak akkor növelheti nemzetközi tekintélyét, ha megadja a felzárkózás lehetőségét a csatlakozó országoknak. Ez egyébként az a közös érdek, kohézió is, amely az Unió tartós fennmaradásához elengedhetetlenül szükséges. A támogatásnak nem annyira pénzügyi tranzakciókban, mint inkább technológiai segítségnyújtásban, piacok biztosításában, a pénzügyi stabilitás megteremtésének segítésében kell megnyilvánulnia. Mindez egyébként az Unió nyugati felének érdekeit is szolgálja. Talán nem árt emlékezetbe idézni: annak idején a Marshall-tervvel nemcsak Európa járt jól, de az Egyesült Államok is.