A távfelügyelet, mint magasabb műszaki színvonalú vagyonvédelmi tevékenység, két évtizeddel ezelőtt jelent meg az országban. Először természetesen a fogalommal sem igen voltak tisztában a potenciális megrendelők, hiszen korábban álmában sem gondolta volna senki: a hagyományos ablakrácson és a legegyszerűbb nyitásérzékelőkön kívül létezhet modernebb és megbízhatóbb védelem, mi több, egyszer még a védendő objektumtól fizikailag távol eső diszpécserközpontból figyelik majd értékeiket. Az úttörő kezdeményezések természetesen még a rendőrségre építettek, ezért üzleti szempontból értékelhetetlenek. Az első díjmentes távfelügyeleti központokat ugyanis szinte kivétel nélkül valamelyik rendőrőrsön hozták létre, ezért is nevezték el "frappánsan" rk-központoknak. A modulrendszerű készülékekre csupán néhány objektumot lehetett rákapcsolni a közvetlen vonalas hálózat segítségével. Ez a technológia a kor technikai színvonalának megfelelt, és egyáltalán nem számított korszerűtlennek, bár a tervgazdaság sajátosságai következtében az alkatrészbázis szűkössége még jócskán behatárolta a műszaki lehetőségeket. A győri Elektromodul, a MIKI (Műszeripari Kutató Intézet), a Signalmik Szerviz és az MMG-AM Automatika Művek gyártmányai képviselték a hazai ipart, míg a világpiacról egyedül a német Hirschmann és a svájci Cerberus szállította a szükséges tűz-, illetve betörésérzékelőket. Kezdetben magánházakat nem kötöttek be az rk-központokba, csupán a kiemelt objektumoknak (Parlament, múzeumok, ékszerboltok) járt ez a kitüntető figyelem. A fővárosban alakult ki a legfejlettebb műszaki hálózat, a BjR (betörésjelző rendszer), amely sokszoros technológiai korszerűsítés után a mai napig működik a BRFK-n. Az rk-központok legnagyobb hibája azonban az volt, hogy a megfigyeléssel megbízott rendőrök nem voltak készültségben, nem tartottak fenn kivonuló szolgálatot. Ezért, ha jött a riasztás, csak akkor indult járőr a helyszínre (nemritkán csak egy óra múlva), ha akadt éppen egy szabad rendőrautó...
Az első nagyobb, átfogó rádiós hálózat a RIMI nevű vállalkozás megszületésével jött létre Budapesten. Ez már üzleti alapú volt (kezdetben többnyire szolgálaton kívüli rendőröket vontak be), vagyis az ügyfelek szolgáltatási díjat fizettek, és a vállalat ebből fedezte a távfelügyelet és a kivonulás költségeit. Bár ez óriási előrelépés volt a korábbi gyakorlathoz képest, mégis akadt gond: jellemző volt az akkori viszonyokra a terebélyesedő vállalkozásokat gúzsba kötni igyekvő bürokratizmus. A rendszerek lelkét adó rádióberen-dezéseket például csak egyenként, előzetes importengedéllyel lehetett behozni, ha pedig megérkezett, előzetes frekvenciaengedélyre volt szükség a beépítéséhez; a végleges engedélyek beszerzésére a hálózatépítés után újabb heteket kellett áldozni. De hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a magyar hatóságok és a MABISZ (Magyarországi Biztosítók Szövetsége) a német szabvány (VDS) alkalmazását követelték meg a rendszertelepítő cégektől, miközben a beépített technológiák zöme nem Európából, hanem Kanadából és az Egyesült Államokból származott. Az amerikai szabvány azonban hiába volt a világ egyik legszigorúbbja, az MSZ-VDS előírásai ezt figyelmen kívül hagyták. Így történhetett meg, hogy míg a gyártó 0,8 milliméteres, betörésbiztos fémlemezből készítette a rádióberendezések tokozását, addig az itthoni ukáz 1,5 milliméteres anyagról szólt, s ezért kezdetben minden egyes készüléket át kellett dobozolni beszerelés előtt.
Az első komolyabb távfelügyeleti rendszer működésének első két évében gyakorlatilag nem vette igénybe a szolgáltatásokat magánügyfél, s ezután is csak lassan tört meg a jég. Érdekes, hogy a védendő objektumok és a központ közti kapcsolattartást végző rádió-berendezés akkoriban 27 ezer forintba került, ami ma 80 ezer forintnak felelne meg. Ezzel szemben a jelenlegi piaci árak szinte semmit sem változtak, 30 ezer forint körüliek. Ez a végre korlátlanul rendelkezésre álló külföldi alkatrészbázisnak, meg annak köszönhető, hogy a legkorszerűbb gyártósorokon általában idehaza szerelik össze a készülékeket. Korábban a távfelügyelet havi díja 2500 forint körül alakult, ez azonban ma már nem fedezi a költségeket. Ennek ellenére százával akadnak olyan cégek, amelyek mit sem törődve az inflációval és a költségek megsokszorozódásával – a rendkívül erős konkurenciaharcra hivatkozással -, ma sem kérnek többet nettó háromezer forintnál egy-egy ügyfelüktől. A vagyonvédő vállalkozások szakmai kamarája az utóbbi időben ezért sürgeti, hogy dolgozzanak ki egy olyan tarifarendszert, amely tartalmazná a kötelező minimáldíjat is. Érvként azt hozzák fel, hogy az alacsony szolgáltatási díjak csak az ügyfelek félrevezetésére jók. A mesterségesen alacsonyan tartott tarifa ugyanis nem fedezi a kivonuló járőrök autóinak költségeit, de a vagyonőrök bérét sem – miközben ez a vagyonvédelmi üzletág éppenséggel a technológiai színvonal és a szolgáltatások minőségének folyamatos emelését kívánná meg. Pénz kell az új járőrautókra is, mert az elhasználódott, nem üzembiztos kocsi komoly kockázatokkal jár. Ha pedig takarékosságból csak egy járőr ül az autóban, az azon túl, hogy szabálytalan (biztonsági okokból minimum két személy alkothat egy járőrt), az egyre agresszívebb betörőkkel szemben hatástalan.
Téves riasztások
A kezdeti időkben csak közvetlen, ponttól pontig tartó vezetékes összeköttetéssel építették ki a távfelügyeleti rendszereket, majd elterjedtek a telefonvonalas hálózatok. A kapcsolt vonalas rendszerek után pedig a GSM-hálózatok időszaka köszöntött be. Ez utóbbit azonban nem tartják kellőképpen üzembiztosnak a cégek, mert előfordulhat, hogy a torlódó hívások miatt a riasztás nem érkezik meg időben az objektumoktól a diszpécserközpontokba. Ezért tértek át a távfelügyeleti vállalkozások a legtöbb helyen a saját rádiós rendszerre: a kijelölt frekvenciákon működők stabilak, üzembiztosak, és számos speciális szolgáltatást is lehetővé tesznek. Ennek ellenére – az olcsósága miatt – még ma is sok kapcsolt vonalas hálózat él. Az ilyen egyvonalas távfelügyeleti központ már beszerezhető 500 ezer forintért, amelyre 100 állomás (ügyfél) kapcsolódhat rá. Mintegy 600 ezer forintba kerülnek a kétvonalas központok; ezek egyszerre 300 objektumot képesek ellátni. A rendszer bővíthető. Egy rádiós központ beruházási költsége ezzel szemben meghaladja az egymilliót, ami korrekt üzemeltetés mellett 5 év alatt térül meg. A bővítési lehetőség itt a frekvenciától függ: a hálózati rendszerekbe egyszerre akár 2000 ügyfelet is bekapcsolhatnak, az egyszerű rendszerekben viszont legfeljebb 500-600 ügyfél kaphat helyet.
A korszerű központ önmagában kevés, a rendszert működtetni is kell. Erre valók a távfelügyeleti központok – feltéve, ha valóban szakemberek ülnek a monitorok előtt. Sajnos számos olyan vállalkozás tevékenykedik, amely – hozzá nem értő civilek alkalmazásával – legfeljebb gondnoki tevékenységet folytat. Óriási a konkurenciaharc is, ami nem feltétlenül javítja a szolgáltatások minőségét. Becslések szerint csak Budapesten 4500 olyan cég van bejegyezve, amely biztonságtechnika telepítéséből él – miközben havonta jó esetben sem szerelnek fel riasztóval 500-600 objektumnál többet a fővárosban. Mivel a nagyobb vállalkozásokra havi 5-6 bekötés jut, legjobb esetben is legfeljebb 100 vállalatot képes eltartani a piac – hacsak nem kínálnak nagyon egymás alá a létükért küzdő cégek. Vidéken valamivel jobb a helyzet, de városonként minimum van két távfelügyeleti vállalkozás. Országosan általánosnak tekinthetők az árak letörésére irányuló kezdeményezések, ami nagyon károsan érinti a vagyonvédelmi szakmát.
A szolgáltatók többsége megfelel az előírásoknak: korszerű távfelügyeleti központokkal, járőrautókkal, kivonuló, egyenruhás járőrökkel rendelkeznek, a kiképzések, illetve továbbképzések is rendszeresek. A komolyabb vállalatok rendszeresen mérik saját hatékonyságukat és sikerességüket, ami azért különösen nehéz, mert a riasztások 90 százaléka még ma is téves. (Gyakran amiatt fut be téves riasztás a központokba, mert a mozgásérzékelők látóterében egy-egy nagyobb virág levele lehullik, vagy leesik valami egy polcról, esetleg nyitva marad egy ablak. Sokszor a bent hagyott kutya vagy macska indítja el az alarmot, de jellemző a tulajdonosok által okozott kódolási hiba is.)
A zár meg a rács az első
Az ország különböző részén ötven távfelügyeleti rendszert működtető, ugyanakkor riasztórendszerek, illetve hálózatok műszaki fejlesztésével is foglalkozó DirCon Biztonságtechnikai Kft. ügyvezető igazgatója, Marót László szerint a legjobb cég presztízsét is tönkreteheti egy rossz fellépésű alkalmazott. Ezért is ügyelni kell a legapróbb részletekre, arra, hogy mindenképpen a legképzettebb szakemberekből álljon a csapat. De nem mellékes, hogy milyen hangot üt meg a diszpécser, vagy hogy a helyszínre érkező járőr miként intézkedik. A jogszabályok persze egyébként sem engedik meg a lazaságot, sőt valójában semmit sem engednek meg. A járőrnek például nem lehet fegyvere, ha mégis van, mert főállásban rendőr, akkor sem használhatja az ilyen akción. Problémaforrás, hogy a biztonsági őrök az utcán, az adott ház előtt nem tartóztathatják fel a betörőt, nem igazoltathatják, egyedül az épületen vagy a kerítésen belül, tettenéréskor tarthatják vissza a rendőrség megérkezéséig a tolvajt. (A jog ugyanezt megengedi bármely magyar állampolgárnak is.)
A távfelügyeleti és a műszaki szolgáltatóknak kötelezően (méregdrága és a rendőrség által évente ellenőrzött) felelősségbiztosítást kell kötniük, ami megdrágítja a működést. A fizetendő díj évente több tízmillió forint is lehet a cég nagyságától függően. Csakhogy míg Nyugat-Európában a hasonló tevékenységet folytatók egyetlen, úgynevezett "ernyőbiztosítással" elintézhetik ezt a kötelezettségvállalást, addig nálunk külön-külön kell biztosítást kötni például technikai hibákra, vagy arra az esetre, ha a riasztóberendezés miatt valaki áramütést szenvedne.
A távfelügyeleti hálózatok kétségtelenül minden szempontból a leghatékonyabb betörésvédelmi rendszerek, a legérzékenyebb helyi riasztók sem vehetik ugyanis fel a versenyt a helyszínre érkező járőrökkel – feltéve, ha azoknak van elegendő idejük a kiérkezésre. A módszerrel kapcsolatban azonban téves szemlélet alakult ki, és ez még mindig erősen tartja magát. Sokan azt hiszik: a távfelügyeleti központokban ülőknek az a feladatuk, hogy megakadályozzák a betörést. Márpedig ez így nem igaz. Az igazság az, hogy a legfontosabb vagyonvédelmi feladat elsősorban a mechanikai eszközökre, rácsokra, speciális zárakra hárul, másodsorban a lakásokba, intézményekbe, üdülőkbe telepített, különböző tudásszintű elektronikára, és csak harmadsorban számíthatunk a vagyonvédelmi járőrökre. (Minél nehezebb betörni valahová, annál több ideje van a járőröknek a kiérkezésre, vagyis a tettenérés valószínűsége nagyobb.) A távfelügyeletek elrettentő hatása azonban kétségtelenül befolyásolja a betörések alakulását, különösen az elhagyatott üdülőterületeken. A riasztási helyszínre szigorúan előírt menetidő alatt kiérkező őrök ugyanis sokszor hiúsítottak már meg betörést, aminek a híre elterjedt az alvilágban. A tapasztalatok is azt igazolják, hogy azokat az objektumokat, amelyeket bekötöttek egy diszpécserközpontba, a betörők messzire elkerülik (az ilyen körzetekben legfeljebb két-három évenként fordul elő kisebb kárt okozó behatolási kísérlet). Marót László 24 éves szakmai tapasztalattal a háta mögött állítja: az elmúlt években azokat a víkendházakat, amelyek nem voltak bekötve távfelügyeletbe, a betörők szisztematikusan szétverték, s ez ellen nemigen létezik védelem. Hiába szólt esetleg fél percig a helyi riasztók szirénája, a szomszédoknak – kevés kivétellel – esze ágában sem volt odamenni; honfitársaink még mindig (egyébként jogosan) félnek a betörőktől és a későbbi bírósági hercehurcától is. A távfelügyeleti központba befutó vészjelzéssel azonban elérhető, hogy idő hiányában nem verik szét a berendezést, és nem rámolják ki teljesen a házat. Ha pedig mégis elszaladnának egy videóval, a viszonylag kis kárt a biztosító megtéríti.
Fontos a biztosítás is, és erre a vagyonvédelmi szakemberek minduntalan figyelmeztetnek. A riasztók és egyéb védelmi eszközök lehetnek bármennyire kifinomultak, betörés elleni biztosítás nélkül fabatkát sem érnek! Kár ugyanis mindig keletkezik, de nem mindegy, hogy azt kinek kell állnia. A biztonságtechnikával foglalkozók pontosan tudják, hogy milyen arányban képesek megvédeni értékeinket a különböző rendszerek, s ezt egy úgynevezett vagyonvédelmi piramissal ábrázolják. Ha egy háromszöget felrajzolunk, a talapzatánál jelölhető a fizikai, mechanikai védelem. Vagyis – mint már említettük – a legalapvetőbb védelmi feladatok az ablakrácsokra, üvegfóliákra, miegyebekre hárulnak. E fölött, a háromszög középső részén jelölhető meg az elektronikai védelem és a jelzőrendszerek helye, majd közvetlenül fölé kerül a távfelügyeleti (élőerős) védelem. A háromszög csúcsa azonban nem üres, hiszen a maradék betörési kockázatot a biztosítónak kell viselnie. Ha a vagyonvédelmi piramishoz hasonlóan épül fel egy objektum védelme, csupán egy pici, majdnem elhanyagolható kockázat marad a tulajdonos számára.
Olcsó húsnak...
Az üdülő- és lakástulajdonosokat gyakran az tartja vissza a távfelügyelet megrendelésétől, hogy túlzottnak tartják a helyi riasztórendszer kiépítésének költségeit. A havi előfizetői díjat még csak-csak vállalnák, de a telepítés minimum 150-200 ezer forintra rúgó árát rendszerint sokallják. A valóság azonban az, hogy a diszpécserközpontba kapcsolt riasztórendszerek technikailag és költség szempontjából meglehetősen változatosak lehetnek attól függően, hogy milyen védelmi fokozatra van igénye a megrendelőnek. Bár a Mabisz-nak szigorú előírásai vannak a telepítésre vonatkozóan, az ügyfelek különböző okokból gyakran hagyják azokat figyelmen kívül. (Például a 2 méternél alacsonyabb ablakokat elvileg vasráccsal kellene ellátni. Ami azért is furcsa a tulajdonosok szerint, mert a 2,20 méter magasságban lévő ablakon is be lehet mászni, akkor meg minek elcsúfítani a házat.) A tapasztalatok azt mutatják: nagyon sokan első lépésben csak amolyan tessék-lássék védelmi rendszert építtetnek ki, hogy legalább a lelkiismeretük megnyugodjon (pedig a házilagosan elhelyezett riasztók jó részét utólag be lehet kapcsolni távfelügyeletbe). Aztán később, ha feltörik a házat vagy az üdülőt, már hajlandók újabb 200 ezer forintot áldozni a biztonságra. (Megfigyelések szerint egyébként a távfelügyeleti központokba bekötött objektumok 80 százalékába egyszer már betörtek, s komolyabb károk is keletkeztek.)
Kérdés persze, mi a minimális technikai igény egy ház védelménél. A gyakran jelentős kárral járó gyújtogatás ellen sajnos nem lehet kellőképpen védekezni, bár az infra mozgásérzékelők – ugyan betörésként érzékelve a történteket – jelzik a tüzet. A tűz- és füstérzékelők telepítése is megfontolandó annak érdekében, hogy kevesebb érték menjen veszendőbe. Akadnak megrendelők, akik nedvességérzékelők telepítését kérik a garázsukba vagy a pincéjükbe a magas talajvízszint miatt, megint mások hőmérséklet-érzékelőkre bízzák a pincében lévő bor fagyvédelmét. A riasztórendszerek tehát elvileg bármilyenek lehetnek, kiépítésük a biztosítók előírásain kívül a megrendelőn múlik. Egy egyszerű nyitásérzékelő 600 forintba kerül, persze 2000 forintot is elkérhetnek egy márkásabb termékért. De ugyanez fémajtós kivitelben már belekerülhet 3500-ba is. A mozgásérzékelőknél nagy a szórás, kiviteltől és minőségtől függően általában 3500-8000 forintba kerülnek az infraberendezések, a speciális, kitakarás ellen védett jelzőkészülékek ára viszont meghaladja a tízezer forintot. A kettős kombinációjú, duál készülékek (infra-radar) tizenöt-tizennyolcezer forintot kóstálnak. Az üvegtörésjelzők közül az ablakra ragaszthatók – a csúnya kábelezés miatt – ma már nem használatosak, helyettük akusztikus védelmi berendezéseket telepítenek darabonként néhány ezer forintért. A védőfólia nagyon megbízható eszköz, a termoüvegre szakszerűen felragasztva igencsak megnehezíti a betörő dolgát; az árak itt még szórtabbak, ablakonként néhány ezer forinttól akár húsz-harmincezer forintig is terjedhetnek. Az optikai vagy más rendszerű füstérzékelő darabja 5000-9000 forintba kerül, a vezeték nélküli készülékek ennél 10-20 százalékkal drágábbak. Szakemberek azonban óvnak a rádiós elven működő jelzőberendezések telepítésétől, mondván: miután ezek úgynevezett "szabad" frekvenciát használnak, egy közeli autó riasztójának ki-be kapcsolása is zavaró befolyással lehet működésükre.
Újabban már a képátvitel sem ritkaság. Ez már nem a jövő, hanem a jelen technikája, amit a megrendelések számának ugrásszerű növekedése is jelez. Főként az értékesebb magánházakat és üdülőket igyekeztek kezdetben ezzel a módszerrel megóvni (a legnagyobb családi ház védelméhez is elegendő 4 jó minőségű kamera, melyek darabjáért ma már nem kell többet fizetni 20-25 ezer forintnál), újabban azonban már a társasházak lépcsőházaiban is megjelent a mikrokamera. Számítógép már mindenütt található, így elegendő egy speciális szoftver, egy digitalizáló kártya egy kis kamerával, és máris élesíthető a rendszer. Innen már csak egy lépés, hogy riasztáskor a távfelügyeletbe kapcsolt kamera az utolsó néhány száz képet elküldje a diszpécserközpontba, onnan pedig tovább jusson mobiltelefonon keresztül a már útban lévő járőr laptopjára. Ezzel a módszerrel többé nem jelenthet problémát a betörő közterületen való elfogása, hiszen a szakszerűen rögzített képek bizonyító erejűek a bíróság előtt.
Egyesek nem tartják sokra a szupermarketekben kapható riasztóberendezéseket megbízhatatlanságuk, egyenetlen minőségük miatt. Azzal mindenki egyetért, hogy annál hatékonyabb a védelem, minél inkább ismeretlen a betörő számára. Ebből a szempontból akár egy kifeszített botlózsinór is lehet hatásos, a hangsúly nem mindig a bonyolultságban, hanem inkább az egyediségben található. Egy trükkös saját elképzelés, egy elrejtett mikrokapcsoló sokszor képes felvenni a versenyt a legkorszerűbb, méregdrága rendszerrel is.