Kipukkadt buborék

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. február 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 58. számában (2003. február 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Amit 1995-ben még Új gazdaságnak neveztek, az mára kipukkadt buborékká lett. Az Amerika elleni 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején már a lejtőn volt a gazdaság, de ezt még csak a bennfentesek tudhatták. A pénzüket az Új gazdaság oltárán feláldozók lassacskán ocsúdhattak, mert a cégek, illetve az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) - kellő óvatossággal közeledvén a botrányokhoz - módjával teregette ki a szennyest. A folyamat mindmáig nem zárult le, nem tudni, hány csontváz esik még ki a szekrényekből...

Az eltűnt Új gazdaság nyomában

Csodálatos időszak volt! - nemcsak Amerikában, de Európa-szerte is így emlékeznek vissza az 1995-2000 közötti, Új gazdaságnak nevezett periódusra. Dollármilliárdok özönlöttek a világ minden részéről az internetgazdaságba, a technológiai és telekommunikációs szektorba, ami nemcsak a gazdaság teljes megreformálásának, hanem a mindennapi élet gyökeres megváltozásának ígéretével is kecsegtetett. A technológiai cégek tőzsdei szereplését mutató Nasdaq-index soha nem tapasztalt szárnyalásba kezdett - igaz, nagy ingadozások közepette -, de a börzére újonnan belépők kitartása és hinni akarása fenntartotta a növekedés látszatát. Ma még senki nem tudja megmondani pontosan, hogy a buborékban mennyi volt a tényleges profit és mennyi a valóságos növekedés.

A profitra koncentráltak

Az viszont már ismert, hogy 1995-ben a Wall Street-i akvizíciók és a velük megmozgatott tőke 1 billió (ezermilliárd) dollárt tett ki, 2000-ben pedig elérte a 3,5 billió dollárt, amiből 28 milliárd jutalék származott. A biztonsági dolgozók létszáma a duplájára növekedett. Mára a jutalék 16 milliárdra apadt, s 70 ezer biztonságitól váltak meg a cégek. Más kérdés a bizalom, amiből mára nem sok maradt. A pénzpiac szereplői hitelüket vesztették.

A gazdaság irányítói is sodródtak az árral, euforikus hangulatban éltek. A vállalatok első számú vezetői sokkal inkább saját részvényeik, mint társaságuk menedzselésével voltak elfoglalva. Őket igazán a bármi áron előcsalható két számjegyű növekedés érdekelte. Az elemzők bankárként, a bankárok kockázatitőke-társaságok vezetőiként, utóbbiak pedig a pénzügyi világ teljhatalmú uraiként kezdtek viselkedni. A buborékot fújók egymást tüzelték, egyikük sem tudott megálljt parancsolni, és időben kiszállni a játékból. Mindannyiukat az a hit vezérelte, hogy a globalizáció, a dereguláció és az új technológiák fenekestül felforgatják a világot.

A kenőpénz elfogadott norma lett, így a korábbi érdekellentétek elsimultak. Ez volt az egyesülések melegágya, s a részvényárfolyamok csak emelkedtek, emelkedtek. Voltak - többek között Steve Ballmer, a Microsoft egykori igazgatója vagy Julian H. Robertson, a világ legsikeresebb golfjátékosának, Tiger Woodsnak a menedzsere -, akik már a kezdet kezdetén megkongatták a vészharangot, mondván: a részvények túlértékeltek. De az emberek nem a prófétákra, hanem a profitokra koncentráltak. Ha sokan hisznek valamiben, annak kell hogy legyen alapja! - ez a gondolat vezérelte őket.

Az öngerjesztő folyamat a gazdaság növekedésére is hatással volt. Azzal, hogy egy-egy iparág tollasodni kezdett, azt is jelentette, hogy a benne szereplők luxus életvitelének köszönhetően prosperálni kezdett a szállodaipar, az ingatlanpiac, az autógyártás, a hirdetési piac stb.

A vállalategyesülések nyomán beindult a bérspirál is, hiszen egyik munkahelyről a másikra kellett átcsábítani a dolgozókat. A folyamat továbbgyűrűzött, ami az egyik oldalon abszolút jólétet, a másikon bérfeszültséget és munkaerőhiányt teremtett. Összességében véve azonban a képlet egyszerűnek látszott, mert tempósan gyarapodott (legalábbis papíron) a nemzeti jövedelem.

Amikor 2000 márciusában szétpukkadt a buborék, a hitetlenkedők úgy vélték: csak a dotkomcégeknek fellegzett be, csak a komputergyártóknak megy rosszul, esetleg a telekomcégeknek kell búcsút mondaniuk a tőzsdének. Senki nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy az egész iparág kártyavárként összeomlott. Az "internetipar" mélybe rántotta az egész amerikai és részben az európai gazdaságot.

Tündöklés és bukás

Clark E. McLeod az amerikai technológiai forradalom félistenének képzelte magát. Tanár szülők gyereke, maga is tanítóként kezdte a pályát. 2000 februárjában, az utolsó előtti pillanatban részvényei eladásából 98 millió dollárt kasszírozott. Hirtelen emelkedő karrierje nyomán hamarosan az amerikai elnök-vezérigazgatók panteonjában találta magát. Cége, a McLeodUS Inc. négy év alatt ötszörös növekedést produkált, dolgozóinak száma az ezredfordulóra tízezer fölé duzzadt. "Nemzeti" tényező lett a telekommunikációs és internetpiacon, 25 államban vetette meg a lábát. A szárnyalás idején 35 dollárt értek a társaság papírjai, amelyek árfolyama 2001 októberére 17 centre süllyedt. A cég ekkor kért csődvédelmet maga ellen. A szövetségi bíróság pedig azt mondta: a részvényesek egyenként pereskedjenek, nincs kollektív kártérítés.

A kis- és nagybefektetők hite persze nem volt alaptalan. McLeod első cége, a Teleconnect USA egy felvásárlás eredményeképpen és új néven az ország negyedik legnagyobb társasága lett. A Telecom USA lendületesen fejlődött, mígnem 1990-ben McLeod eladta a rivális MCI számára 1,25 milliárd dollárért. Ebből alapította később a bukásra ítélt hasonmás társaságot, amelyik videó- és internetszolgáltatást is nyújtott. 1993-ban még olyan jól mentek a dolgok, hogy a főrészvényes "McLeod Akadémiát" alapított. Öt év múlva viszont pénz híján le kellett húznia a rolót, bár azzal hitegette híveit, hogy ő maga ellenőrzi a főkönyvet.

A telekommunikációs cégek gyakran használatos varázsigéje az EBITDA (earning before interest, taxes, depreciaton, amortization) volt, ami a növekedés és a működési hatékonyság jelzőszámaként a kamatok és amortizáció nélküli, adózás előtti becsült eredményt mutatta. Az elemzők legmeggyőzőbb eszközeként a befektetők megnyugtatására szolgált, holott figyelmen kívül hagyott számos könyvelési tételt, többek között a tőkeberuházást és az adósságokat. Köze nem volt a cég nyereségességének vagy hiányának egzakt kimutatásához.

A McLeod - a Baby Bell vetélytársaként küzdve - felvásárlásokba kezdett a nagy sebességű, szélessávú országos internethálózat mielőbbi kiépítésének szándékával, így adóssághegyeket emelve magába olvasztott két céget (Spiltrock Services, Caprock Communications) - 3 milliárd dollárt kockára téve. A McLeodUS 1999 őszétől 2000 tavaszáig megtriplázta tőzsdei árfolyamértékét, mivel az elemzők és a tőzsdei alkuszok a részvényeket vételre ajánlották.

Rajtuk sok múlott, mint utólag kiderült. Jack Grubman, a Salomon Smith Barney pénzügyi tanácsadója volt az első a sorban, aki ellen mind New York állam, mind a szövetségi legfőbb ügyész vádat emelt hamis adatközlés alapos gyanújával. Akkoriban ugyanis Grubmant is félistenként tisztelték a befektetők: az emberek azt lesték, mit mond, majd akként cselekedtek.

A befektető bankok egymásra licitáltak, mi több, egymást ölték, hogy ki tud több és minél jobb feltétellel kölcsönt adni a McLeodUS-nak. - Hála az erős gazdaságnak, minden megkapható a pénzpiacon. 1 millió, 1 milliárd vagy 10 milliárd dollár? Semmi nem gond, mindent megkaphatunk - fogalmazott McLeod egyik előadásán. A saját tőke minden egyes dollárja 3-4 dollár adósságot generált. Amikor két évvel később csődvédelmet kért maga ellen, 4,57 milliárd dollár adósságot tudott le. Az utolsó pillanatig azzal hitegették az embereket, hogy a cég 2003-ig elegendő forrással rendelkezik. Végül maga McLeod is beismerte: túlköltekezett.

Az Eliot L. Spitzer, New York állam főügyésze vezette vizsgálat szerint még fiktív részvényvásárlások is a "cég számlájára írhatók". A Forbes magazin "leggazdagabbak" listájának éllovasa egyik pillanatról a másikra földönfutóvá vált.

"Nasdaq-kaszinó"

1999. december 28-án fényes nap köszöntött a Nasdaqra: a Times Square egyik épületén hétemeletnyi magasságban óriási fényreklám és New York polgármestere kíséretében Frank G. Zarb igazgató bejelentette a MarketSite születése napját. S láss csodát! Csupán ebben az évben a börzén jegyzett cégek megháromszorozták részvényértéküket. Viszont a 2000 márciusában még diadalmámorban úszó 3800 tőzsdei cég mára értékének 75 százalékát elvesztette.

A Nasdaq szárnyalása négy okra vezethető vissza: az alacsony kamatokra, az olcsó és bőséges befektetői tőkére, a hidegháború utáni optimizmusra és a technológiai boomra. Az azóta visszavonult Zarb szerint leginkább az emberek mohósága hajtotta fel az árakat. Sorra jelentek meg a dotkomcégek, nem létező menedzsmenttel és kockázatos papírjaikkal, kiismerhetetlen könyvelési technikájukkal.

Zarb szerint a NASD (a tőzsdei kereskedők felügyeleti szerve) minden tőle telhetőt megtett, óvatosságra intette a befektetőket a túlárazott cégek papírjait illetően. Ma mindenki a másikat hibáztatja. Ugyan a Nasdaq adott le figyelmeztető jelzéseket: 1996-ban 200 papírt törölt kereskedéséből azok alacsony árfolyama miatt, 2001-gyel bezárólag pedig összesen 2116-ot. Mint nonprofit szervezet, a tagdíjakból, a részvényjegyzésekből és a tranzakciós jutalékokból 1,2 milliárd dollár rekordbevételt könyvelt el 2001-ben. Találó reklámszlogenje sokakat elért: "Nasdaq - a következő 100 év piaca".

A buborékfújás kellékei

Az elmúlt két évtized pénzügyi "demokratizálódása" nyomán a háztartások saját kezükbe vették pénzügyeik irányítását, különféle biztosítási és nyugdíjalapokba fektették megtakarításaikat. A baby-boom nemzedéktől ömlött a pénz a befektető társaságokhoz: 1995-ben 125 milliárd, 2000-ben 300 milliárd dollár. Mindez a buborék negyedét tette ki. Ehhez hozzájöttek a kiábrándult ázsiai és a munkaerőpiac lassú átalakulása miatt hitüket vesztett európai piacok pénzei (lásd a Daimler-Benz AG és a Chrysler Corp., vagy például a Vivendi és a Seagram Co. felvásárlásának példáját), amelyek 2000-re 1,2 billió dolláros csúcsot döntöttek. * Az új technológiák szűk szegmensben hódítottak tért, azaz egy területre egyszerre túl sok pénz áradt, aminek következtében tovább szaporodtak vagy osztódtak az azonos profilú társaságok. A piac előbb-utóbb kilökte a fölöslegeseket. A vasúttársaságok például olyan intenzív és nagy volumenű fejlesztésekbe kezdtek, amilyenek a kezdetektől a 20. századig összességében nem valósultak meg. A befektetők nem a biztonságos, hanem a rövid megtérülésben voltak érdekeltek, tehát kockáztattak. Ugyanakkor a fogyasztók hasznot húztak az eszeveszett versenyből, hiszen annak következményeként leestek az árak, beindult a "tömegfogyasztás". J. Bradford DeLong, a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdász-történésze szerint a technológiai újítások nyertesei a vásárlók és nem a befektetők voltak. * A buborék kialakulásának és szétpukkanásának sémája könnyűszerrel felvázolható, ám ez korántsem jelenti azt, hogy a folyamat nem ismétlődik meg a jövőben. Mindenesetre a séma: új technológia - befektetési boom túlárazott értékpapírokkal - gazdasági boom - piaci egyensúly felbomlása - vállalati botrányok - recesszió.

A roham okai

A tőzsdefelügyelet 1971-es rendelkezése és szándéka szerint létre akartak hozni egy olyan platformot a befektetni vágyóknak, amely félúton van a New York Stock Exchange (NYSE) és a tőzsdén kívüli cégek között, emellett virtuális: nincs parkett, nincs kereskedést indító csengő, on-line. A számítás tökéletesen bejött. Az aranykorszakban a börze napi egymillió tranzakciót bonyolított le. Világfelforgató szerepét annak is köszönhette, hogy a részvényjegyzés olyan minimális követelményt írt elő, ami gyakorlatilag minden, "nem létező" kis társaság számára teljesíthető volt. Például a közkézhányadnak 8 millió dollárt kellett elérnie, szemben a NYSE 60 milliójával, illetve 400 fős részvénytulajdonosi közösség is elegendő volt a piacra való belépéshez - szemben a NYSE 2000-es limitjével. Ellenben megkövetelte az új tagoktól, hogy nettó vagyonuk legalább 40 millió dollár legyen, és adózás előtti bevételük elérje a 2,5 milliót - szemben a New York-i tőzsdével, amelyik nem várt el erre vonatkozó kritériumokat a kezdőktől.

A Nasdaq jó ugródeszka. Ám érdekes módon még ma is akadnak olyan "nagyok", mint például a Microsoft, amelyek - úgymond - beleszerettek a gyors és otthonról is működtethető tőzsde világába. Négy évvel ezelőtt a cégek 89 százaléka a Nasdaqon jegyezte részvényeit, ami azt is jelentette, hogy megnégyszereződött a társaságok száma, az IPO (initial public offering - nyilvános részvénykibocsátás) értéke elérte az 50 milliárd dollárt. A VA Linuxnak például 30 dollárról 288 dollár magasságába sikerült röpítenie részvényeit egyetlen nap leforgása alatt.

Ugyanakkor New York állam főügyészének vizsgálatai azt is kiderítették, hogy míg az elemzők és brókerek az intranetcsatornákon egymás közt ócsárolták a kis cégek papírjait, addig azokat kifelé kenőpénzektől olajozottan dicsérték. A Merrill Lynch a kenőpénzek létét tagadva ugyan, de beleegyezett a 100 millió dolláros büntetés kifizetésébe. Ezen túlmenően a Nasdaq-cégek 900 millió dolláros büntetést róttak le azért, mert a kereskedés árait önkényesen meghatározva becsapták ügyfeleiket.

CNBC: a médiaguru

Amerika új szórakozást talált magának. A CNBC Squawk Box (Panaszláda) című műsora nézők millióit szögezte a tévék képernyőihez. Már csak azért is, mert a kisbefektetők az intézményiekhez hasonlóan sorsukat tették kockára, amikor értékpapír-vásárlásokba kezdtek. Ötmillióan csaptak bele a napi kereskedés, a day-trade műfajába, mi több, egyre többen hitelekből remélték valóra váltani életük nagy álmát.

Ma már nem kérdéses, hogy a buborékszínjátékban két médiasztár, Joe Kernen és David Faber játszotta a főszerepet. A botcsinálta sztárok becsmérelték a Wall Street előrejelzéseit, s állítólag anyagi érdekeltség hajtotta őket abban a lázas igyekezetükben, hogy a befektetőkbe folyamatosan azt sulykolják: venni, venni, venni. (Kernen szabadúszó újságíróként napi 125 dollárt keresett, a Merryll Lynch brókereként viszont évi 170 ezer dolláros jövedelmet zsebelt be.)

- Mi csak azt csináltuk, amit a világ többi táján is mindenki tett - védekezett Kernen, a 46 éves egykori bróker. - Nem láthattuk előre, milyen kifutása lesz a "történetnek". A CNBC azt tette lehetővé, ami odáig csak a Wall Street brókereinek privilégiuma volt - nevezetesen a valós idejű információk elérhetőségét, elemzéseket, negyedéves beszámolókat, utcai pletykákat stb. - mondta.

Csak pár név a sok közül, akiket futtatott a csatorna: Kenneth L. Layt az Enron, Bernard J. Ebberst a WorldCom, Dennis Kozlowskit a Tyco színeiben. A Wall Street tanácsadói közül a Merryll Lynch munkatársai is szívesen látott vendégek voltak. Mára mindannyian a süllyesztőben vannak.

A CNN, a Bloomberg, valamint magazinok, napilapok próbálták viszszafogni a dotkom-expressz gyeplőjét, érzékeltetvén, hogy ezek csupán 24 órás milliomosok és jelentéktelen cégecskék, amelyek egyik pillanatról a másikra 300-700 százalékos árfolyamemelkedéssel büszkélkednek. De mindhiába, mert az a mondás járta: bolond, aki kimarad a buliból. És amikor a buborék szétpukkadt, a média - nevezetesen a CNBC - mindenkit hibáztatott, miközben ő mosta kezeit.

A zuhanás 2000 márciusában kezdődött, s csak olaj volt a tűzre a 2001-es terrortámadás. Attól kezdve rohamosan visszaesett a csatorna nézettsége. Igaz, Kernen az Enron bukása után azt feszegette, mi lehet a szárnyalás mögött. A stúdióban Kozlowskinak, a Tyco elnök-vezérigazgatójának szegezte a kérdést: nem lehet, hogy ezek után kiábrándulnak az emberek az Amerika-részvénytársaságból?

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a tőzsdei információk demokratizálása rajtuk keresztül valósult meg. A háztartások több mint fele tőzsdézett. Megugrott a hirdetési piac, és nyereséges lett az írott sajtó is, amely befektetői oldalakkal és rovatokkal bombázta olvasótáborát.

Az Energizer-nyuszi

A kockázati tőke legemblematikusabb alakját, John Doerrt az internetboom atyjaként is emlegették a Szilícium-völgyben. Nemcsak ötlete, de pénze is volt. 1990-ben azt ötlötte ki, hogy a kábeltévét összekapcsolja internettel. Dollármilliókat áldozva az ügyre, három év alatt megteremtette az At Home Corp.-ot, amely pillanatok alatt 300 ezer fogyasztót szippantott fel. Az ügyfelek ráharaptak az elektronikus banki műveletekre, milliárdok csordogáltak a csatornán. De Doerr nem érte be ennyivel. Gyorsabb internetsebességre és új médiakalandra vágyott, amihez az éppen csőd felé tántorgó Excite Inc.-t szemelte ki.

Az 1998-ban kieszelt felvásárlás egy év múlva megvalósult, s ezzel létrejött az Excite At Home társaság, az internetgazdaság addigi történetének legnagyobb, 6,7 milliárd dolláros vállalategyesüléseként. Az érdekesség kedvéért: az At Home a Microsofttal és a Yahoo!-val is tárgyalásokba kezdett az egyesülésről, míg végül rossz lóra tett. Ezután Doerr úgy döntött, 1 milliárd dollárnyi részvényopciót kínál fel a partnereknek, amit nyilvános részvénykibocsátás követett.

Az igazgatóság már akkor figyelmeztette őt a leszálló ágban lévő Excite miatti esetleges veszélyekre, amelyek - mint utólag kiderült - nem voltak alaptalanok. 2002 februárjában a cég kivonult az üzleti életből, s részvényei elszenvedték - az Új gazdaság leglátványosabb bukását produkálva - a korszak legnagyobb veszteségét. Doerr ellen nemcsak a tőzsdefelügyelet indított vizsgálatot többek között bennfentes kereskedés alapos gyanújával, hanem polgári perek sorozatával is szembesülnie kell.

Nyilvánvaló, hogy az ötlet zseniális volt, ami neki nem sikerült, azt ma az egyébként az ő támogatásával létrejött Netscape, valamint az Amazon és a Sun Microsystem viszi tovább - egyre bővülő előfizetői körrel.

A kockázatitőke-társaságok működésének amerikai képlete roppant egyszerű: először a kockázati alap előteremti az induló tőkét, aztán intézményi vagy tehetős üzleti - a családi-baráti körből - befektetőket nyer meg az ügynek, akik nyilvános jegyzéssel továbbgörgetik a pénzt.

1995-ben a Netscape első tőzsdei kereskedésén elért 107 százalékos árfolyamugrása akkora revelációval hatott a befektetőkre, hogy minden erejüket az internetgazdaságra koncentrálták. A kockázatitőke-társaságok alapjaiba özönlött a pénz, s egymás után alakultak meg az e-commerce cégek. Öt év alatt ezer társaság reménykedett a Netscape sikerének megismétlődésében. Mivel ez elmaradt, a befektetési piramis alján lévő zöldfülű internet-"kisvállalkozókon" csattant az ostor.

Az Amerikában is elterjedt kifejezés, a japán keiretsu az osztódással szaporodó cégek egymás közti, azaz keresztfinanszírozását jelenti. Volt, hogy az egyik cég hirdetési bevételét egy újabb alapítására fordították, a gyengélkedő fiókot vagy leányvállalatot az adott pillanatban esélyesebb partnercég segítette ki a bajból. A dolgok hátulütője leginkább az volt, hogy egy idő után a mind később belépő kisebb-nagyobb cégeknek gyakorlatilag nem volt közvetlen és mindennapi kapcsolatuk az "anyavállalattal". Ekképp olyan könyvelési technikákat is lehetett alkalmazni, amelyekkel el lehetett rejteni az adósságokat - azokat a cégek egymás között bújtatták.

Scott G. McNealy, a Sun Microsystem vezetője szerint Doerr olyan volt, mint a szteroiddal feltöltött Energizer-nyuszi. A villamosmérnök nem elégedett meg a már egyszer elért eredménnyel. Ő már a 90-es évek közepén az interaktív televíziózásról álmodott (amit most 2007-re ígérnek), és arról, hogy 2001-ben 300 dollárért komputerhez lehet majd jutni. A teljes megsemmisülés után Doerr kiégett, s sokak vélik úgy: az a legrosszabb ebben, hogy már nincsenek álmodozók, nincs mire várni.

Egyet mondok, kettő lesz belőle

A Credit Suisse First Boston (CSFB) 2,7 millió dollárt keresett a Szilícium-völgybeli Interwoven nyilvános részvénykibocsátásán. A céget jegyzéshez juttató Frank Quattrone bankár - aki évi 100 millió dolláros fizetést kapott, és később a CSFB alkalmazottja lett - maga is érdekelt volt a sikeres üzletben, mivel a jegyzési ár feléért, 8,5 dollárért vehetett papírokat, amelyeket egy évvel később 90 dollárért adott el. (Ma az Interwoven papírjai 3 dollárt érnek.)

A Morgan Stanley - ahonnan átigazolt a bróker - kilenc Wall Street-i társával együtt december végén elfogadta a SEC ítéletét, amely összesen 1,435 milliárd dolláros büntetést szabott ki rájuk objektivitást mellőző banki gyakorlatuk miatt (a Salomon Smith Barneynek 400 millió, a CSFB-nek 200 millió, a Merrill Lynchnek 200 millió, a Morgan Stanleynek 125 millió, a Goldman Sachsnak 110 millió, a J. P. Morgan Chase-nek, a Bear Stearnsnek, a Deutsche Banknak, a Lehman Brothersnek és a UBS Warburg LLC-nek pedig 80-80 millió dollárt kell fizetnie).

A Credit Suisse First Bostonnak Japánban, Svédországban és Nagy-Britanniában is perek sokaságával kell szembenéznie.

Quattrone-nak, a Szilícium-völgy egykori ünnepeltjének fejére rágalmak sokasága zúdult, s rá most, mint a "buborékgazdaság" túlkapásaiért felelős személyre ujjal mutogatnak (neki tulajdonítható, hogy a Netscape-nek is 107 százalékos árfolyamfelfutást sikerült produkálnia első kereskedési napján). Miután a Morgan Stanleytől átcsábított Quattrone a CSFB-t erősítette, 1999-ben kétszer annyi tőzsdei jegyzést vezényelt le, mint a Goldman Sachs és egykori munkahelye együttvéve. A háttérben az állt - amit találóan "Frank és barátai számlának" neveztek -, hogy kibocsátási áron ígért részvényeket a tehetősebb befektetőknek és barátoknak, ha számlát nyitnak a CSFB-nél. "Létrázásnak" pedig azt hívták, amikor a részvények allokációjáért cserébe a bankárok azt kérték ügyfeleiktől, hogy a kereskedés megkezdésekor azonnal vásároljanak. Így tudták mesterségesen feltornázni ("fellétrázni") az árakat.

A CSFB küldetése - a Wall Street vaskalaposaival szembeni agresszív kiállás az internetgazdaság új szereplői mellett, a régiek kiszorításának reményében - téves felismerésen alapult. Nem különültek el egymástól az elemzői, tanácsadói és banki feladatkörök, megkérdőjelezve a befektetési bankok iparággal szembeni elfogulatlanságát és függetlenségét. A befektetési tanácsadó az ügyfelek portfólióját is felügyelhette, miközben információival befolyást gyakorolt a vállalategyesülésekre éppúgy, mint a nyilvános kibocsátásokra. Ma már rendelet szabályozza a szigorúan banki és tanácsadói tevékenység elkülönítését, aminek egyesek az intézmények szétválasztásával adtak nyomatékot. A CSFB befektetői tanácsadója volt a "buborékgazdaság" legelső nagy botrányhősének, az Enron energiakereskedő partnereinek is.

Quattrone-on a vizsgálóbírók nem találtak fogást, jelenleg is a vezetés megbecsült tagja. A Morgan Stanley és a CSFB közti üzenetváltásoknak azonban nyomuk maradt, s belőlük világosan kiderül, milyen felső nyomásnak voltak kitéve maguk az elemzők is, akiknek az értékpapírokról a lehető legjobb értékelést kellett adniuk - meggyőződésük ellenére is. Az azóta bevezetett rendszer szerint elemző nem vehet a cégénél forgalmazott értékpapírokból.

Alan Greenspan

A 90-es évek nemzeti jelképe. Dinamikus gazdasági növekedés, alacsony infláció és munkanélküliség jellemezte karrierje csúcsát, miközben számos kisebb-nagyobb válságot is menedzselt. Az Új gazdaság kvintesszenciája, aki világosan felismerte, hogy az informatikai és az információs forradalom olyan váratlan tempójú GDP-növekedést eredményez, amit elképzelni sem tudtak az emberek. Amerikaiak millióinak hoztak jólétet a gyarapodó és végeláthatatlannak tűnő befektetések, az ennek nyomán megerősödő munkaerőpiac és a magas keresetek. * Érdemei mellett azonban nem lehet elfelejteni a technológiai és telekomszektor szédületes zuhanását sem, amikor a Nasdaq indexe 2000 márciusához képest 71 százalékot esett. Ennek nyomán felrémlett a defláció veszélye, a munkanélküliség megállítására mindmáig nem született megoldás. Félő, hogy a jelenlegi gondok megoldhatatlan problémák elé állítják Alan Greenspant - állítja a Business Week abban a tanulmányában, amelyben a potenciális utódokat veszi számba

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. február 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére