Hol a profit mostanában?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. február 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 58. számában (2003. február 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A vállalati teljesítmény mérésére sok lehetséges mód kínálkozik. Vizsgálható és az eredmények alapján jellemezhető egy cég aszerint, hogy milyen a profittermelő képessége, milyen hatékonysággal működik, miként gazdálkodik a tőkeállományával. E módszerek mindegyike kiváló, ám mindegyik csak egy bizonyos szempontból értékeli a vállalati tevékenységet. Az alább bemutatott kutatások közül az egyik megkísérli a különböző változókat dinamikus kölcsönhatásukban is vizsgálni, s e módszer alapján jellemezni a hazai kis- és középvállalati kört azzal a szándékkal, hogy az elemzők egzaktabb képet alkothassanak e szektor valóságos teljesítményéről.

Amikor a nyereségnél fontosabb a hatékonyság

A kis- és középvállalatok csoportjai a fejlett országokban, így például Japánban vagy az Egyesült Államokban, Európán belül pedig jellemzően Olaszországban a gazdaság legszélesebb alapját alkotják. Számuk több százezerre tehető. Ezekben a piacgazdaságokban ugyanis a vállalkozások többsége jó ötletekből él meg, s születésük körül nem annyira az állam, mint inkább a kockázati tőke bábáskodik. A venture capital sajátosságát ismerve ez persze azt is jelenti, hogy a tőkebefektető nem rövid távú haszon reményében karol fel egy-egy jó kezdeményezést. A nyereségre, haszonra csak akkor tart igényt, amikor a vállalat már megtalálta saját piacát, és eredményesen működik. Ez a folyamat táplálja egyben a gazdaságok organikus fejlődését. Nem is tudom, "illik-e" leírni a klasszikus példát, amelyet már unásig emlegetett és elemzett a szaksajtó. Bill Gatesnek sem volt más a tarsolyában, mint a jó ötlet, amiből a kockázati tőke segítsége nélkül aligha lehetett volna Microsoft. S illik-e megtoldani hazai "ellenpéldák" hosszú sorával? A Béres-csepp és más hasonló remek ötletek édes-bús történetével, amelyek fennmaradása, piaci megkapaszkodása sokkal inkább a feltaláló konokságának és a szerencsének, mintsem a kockázati tőkének köszönhető.

Ahogy a "nagyok" csinálják

A legtöbb újonnan alakuló vállalatnak, lett légyen az posztszocialista vagy fejlett országban, nincs meg az ötlet megvalósításához szükséges tőkéje. A venture capital feladata tehát az indulás finanszírozása. Az efféle befektetéssel foglalkozó szakembereknek már kifinomult érzékük van ahhoz, hogy egy ügyetlenül felvázolt tervben is meglássák a jövedelmező, piacképes vállalat csíráját. A kockázati tőke, pontosabban az azt befektető áldásos tevékenysége azonban nem merül ki a tőkejuttatásban. A beruházást követően az új vállalat tőzsdei bevezetésében is segédkezik. No, nem rögvest a New York-i tőzsdére, csupán a helyi börzére, ami éppoly kitűnő eszköze a vállalati teljesítmény mérésének, mint a nagy testvér. Ha a papírok iránt élénk a kereslet, a kockázati tőke is hamarabb hoz hasznot befektetőjének. Arról nem is beszélve, hogy a fiatal vállalat ily módon a legolcsóbban és a leggyorsabban juthat pótlólagos forrásokhoz. A venture capital másik sajátossága ugyanis, hogy dolga végeztével továbbáll, s más, új ötletek finanszírozásába fog.

E folyamatból a legtanulságosabb az lehet a fejlődni kívánó piacgazdaságok számára, hogy a vállalati szektor gyarapodását maga a gazdasági környezet képes a leghatékonyabban ösztönözni. Az államnak csupán a szabályokat kell kialakítania, és versenybírákkal figyeltetnie azok betartását.

Méret szerint

A kis- és középvállalati (kkv) kategória meghatározásához két ismérvet használnak a szakemberek. Az egyik a foglalkoztatottak száma, a másik a nettó éves árbevétel. E módszerre azért van szükség, mert - miként az Európai Unióban - Magyarországon is egyre gyakoribb jelenség, hogy óriásvállalatok vagyonuk jelentős részét több kisebb cégbe csoportosítják át, amelyekben gyakran csak néhány ember dolgozik. Önmagában tehát a foglalkoztatottak száma nem sokat árulna el a vállalat tényleges méretéről. (Az egységes szemlélet viszont megkívánja, hogy ugyanúgy jellemezzük a kisebbeket is.) E szerint tehát kisvállalatnak minősül az a cég, amelyben a foglalkoztatottak száma nem haladja meg az ötvenet, éves nettó árbevétele pedig a 100 millió forintot. A középméretűek 50-250 alkalmazottat foglalkoztatnak, éves nettó árbevételük pedig legfeljebb 4 milliárd forint lehet.

"A magyar középvállalatok fejlődésének akadályai" címet viselő, 2001- 2004 között végzett és az Országos Tudományos Kutatási Alap által támogatott vizsgálatban a teljes, kettős könyvvitelű hazai kis- és közepes vállalati kör szerepel. Az 1992-től 2000-ig összegyűjtött vállalati információkat évekre lebontva elemezték a szakemberek, s ennek alapján e szektor teljesítményét. (A kutatócsoport tagjai: Kőhegyi Kálmán, Laki Mihály, Major Iván, Róna-Tas Ákos, Tardos Márton, Tóth István János és Voszka Éva.) Nem tárgya az elemzésnek az egyéni vállalkozók milliós tábora, mert ezek a mikrocégek nem vezetnek kettős könyvvitelt. A vizsgált vállalatok tehát komoly mérleget készítenek, az adóhivatal rendszeresen ellenőrzi tevékenységüket. Ezt csupán azért fontos megjegyezni, mert az eredmények megközelítő egzaktságának egyik feltétele a minél több információból kialakított adatbázis. Igaz ugyanakkor, hogy a Központi Statisztikai Hivatal a GDP kiszámolásánál a kkv nyereségadatait megháromszorozza, olykor négyszerezi. Ez a vállalati méret ugyanis nagy játékteret ad ahhoz, hogy a nyereséget költségekbe rejtsék. A nagy cégeknél efféle "fölszorzás" általában nem létezik.

Az 1992. évben 4000 kettős könyvvitelű cég működött Magyarországon. Számuk mára megduplázódott. Nemcsak a vállalatszám növekedett 1992 és 2000 között, hanem a külföldi tulajdonban lévő kkv-k aránya is - 20 százalékra. (2000-ben a 140 ezer kettős könyvvitelű cég közül 30-40 ezer volt külföldi.) Ez az arány nemcsak azért méltó a figyelmünkre, mert nem tér el nagyságrendekkel a nagyvállalati szektorra jellemzőtől, hanem azért is, mert e szerint a külföldi tőke a kisebb piacokban is lát fantáziát.

A vállalatok átlagos profithiánya 1992 és 2000 között (százalékban)

Év

1992

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

Összes vállalat

106,8

89,0

77,4

69,3

14,1

17,6

1,8

33,3

Hazai vállalatok

108,6

88,9

77,6

71,3

37,2

23,1

19,9

39,9

Külföldi vállalatok

96,6

82,1

80,1

61,8

-18,7

25,8

-25,1

33,5

Forrás: Közgazdasági Szemle, 2000. december

Mi a siker?

E kérdésre könnyen rávágható, hogy egy vállalat természetesen akkor sikeres, ha nyereséges. Az utóbbi néhány évben azonban a nemzetközi közgazdaság-tudományi szakirodalom kikezdte ezt a föltevést. A nyugati kormányok és az EU egyre több erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy minél inkább liberalizálják a piacokat. S ahogy a közgazdasági alaptétel fogalmaz: élesedő versenyben a vállalatok hosszú távon nulla gazdasági profitot érnek el. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs nyereségük. Van természetesen a számvitelben kimutatható eredményük, de nincs extraprofitjuk, másként monopolista járadékuk. Versenyhelyzetben ugyanis az évek során a különböző gazdasági ágazatokban kialakul és stabilizálódik a nyereségszint. Ha a cipőgyártásban, példának okáért, 5 százalék, akkor a piacra újonnan belépni szándékozó vállalatnak ezt figyelembe véve kell megterveznie a cég jövőjét. Nincs másként a szabályozott piacokon sem. Amikor a külföldi tőke a hazai közszolgáltató cégekbe kívánt befektetni, komoly vita tárgya volt a várható és elfogadható nyereségszint meghatározása. A kialkudott 8 százalék azonban a közhiedelemmel ellentétben nem extra-, csupán normál profit. Magyarán ez az a minimum nyereség, ami alatt már nem lépne be a piacra a befektetni kívánó tőke. A beruházónak ugyanis számolnia kell a "lehetőség költséggel" - opportunity cost -, vagyis azzal a haszonnal, amitől elesik amiatt, hogy épp ezt, s nem másik beruházást választott. Egy zöldségesboltot nyitó kisvállalkozónak kalkulálnia kell azzal az implicit bérrel, amit megkaphatna, ha mondjuk, közalkalmazottként vállalna munkát.

Adam Smith, a modern közgazdaságtan alapgondolatainak XVIII. századi megfogalmazója szerint a nemzetek gazdagsága a vállalatok gazdagságán, vagyis termelékenységén alapul. Ezzel a tétellel megtoldva a fent említettet - mely szerint a vállalatok versenyhelyzetben hosszú távon nulla profitot érnek el -, a legújabb elméletek szerint nem az a fontos, hogy egy vállalatnak mekkora a nyeresége, hanem az, milyen hatékonysággal működik. Márpedig e két szemlélet, megközelítés igen különböző. Az utóbbi ugyanis azt méri, hogy a vállalat eszközeit, a munkaerőt, a tőkét, a felhasználandó nyersanyagot a lehető legjobb hatásfokkal hasznosítja-e, vagyis adott ráfordítással a lehető legnagyobb volumenű termelést éri-e el.

A vállalati hatékonyság mérésére használt igen bonyolult matematikai és ökonometriai modellek bemutatására nincs is szükség ahhoz, hogy az elmélet lényegét megértsük. A kutatás ismertetéséhez azonban szükséges szólni a határtermelési függvényről, amely azt az összefüggést méri és mutatja, hogy egy vállalat kibocsátása a ráfordításainak tükrében eléri-e az elméleti maximumot. Az ettől való távolságot nevezzük hatékonyságveszteségnek. A hatékonyságvizsgálat jeles képviselői között tartja számon a szakirodalom D. Aignert (Aigner-Lovell-Schmidt: "Formulation and Estimation of Stochastic Frontier Production Function Models", 1977, Journal of Econometrics, 6, 21-37. oldal) és Steven Nickellt (Competition and Corporate Performance, 1996, Journal of Political Economy, 4, 724-746. oldal), akik ökonometriai modellek kidolgozásával és alkalmazásával igyekeztek hipotézisüket bizonyítani. Elméletük szerint a vállalati teljesítmény mércéje tehát a hatékonyság. Ezzel az egyébként kiváló módszerrel az OTKA-kutatást vezető Major Iván, az MTA Közgazdaság-tudományi Kutatóközpontjának tudományos tanácsadója szerint az a legfőbb baj, hogy túlzottan technikai szemléletű. Az ugyanis korántsem biztos, hogy egy valóságos versenyben lévő vállalat számára - valóságos piaci helyzetét tekintve - az a legjobb eredmény, ha eléri a hatékonyság elméleti maximumát. D. Aigner és Steven Nickell ugyanis figyelmen kívül hagyta azt a nehezen elhanyagolható szempontot, hogy a vállalatok által előállított termékeket a piaci kereslet függvényében értékesíteni kell, s ezen akció sikerét az ár határozza meg. E körülményre tekintettel már egyáltalán nem biztos, hogy a cégek számára a termelés elméleti maximumának elérése a legjobb megoldás. Magyarán: egy vállalatnak nem feltétlenül kell azt a mennyiséget megtermelnie, amire egyébként képes volna.

A vállalat teljesítményének minél pontosabb leírásához tehát nemcsak a fizikai ráfordításokkal kell számolnunk, hanem az egyebek - nyersanyag, munkaerő - költségével is. A határtermelési függvény alapvetően a technikai hatékonyságot írja le, nem pedig a gazdaságit! Ha azonban a teljes input költségeit és az árakat is figyelembe vesszük, akkor aligha megkerülhető, hogy a profittal is számoljunk. A vállalati teljesítmény mérésénél tehát a hatékonyság és a nyereségesség csak az eredmények torzításával választható szét. Egyikkel a másikat nem lehet leírni, mindkettőre szükség van ahhoz, hogy eldönthessük, sikeres-e a vállalat. Abban az esetben, ha sikernek azt tekintjük, hogy egy cég - megtalálva a megfelelő piacot, amelyen termékei számára megfelelő árat tud elérni - eszközeit, technikai és gazdasági értelemben is, hatékonyan tudja használni. Major Iván választ keresve a kérdésre nemcsak azt mérte, hogy a hazai kis- és középvállalatok mennyire maradnak el a technikai hatékonyság optimumától, hanem azt is kiszámolta, mekkora a cégek jövedelmezőséghiánya, azaz nyereségszintjük mennyire közelíti meg a ráfordításaik tükrében elérhető maximumot.

Mások másképp

A vállalati sikert más hazai kutatók másként definiálják. Laki Mihály (Kisvállalkozás a szocializmus után, Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 1988) és Kőhegyi Kálmán (Növekvő és zsugorodó vállalkozások, Közgazdasági Szemle, 2001. 4. szám, 320-337. oldal) szerint például siker az, ha egy cég piacon tud maradni. A kis- és középvállalatok jóval sebezhetőbbek, érzékenyebben reagálnak a környezet változásaira, mint a nagyok, s ez független attól, hol is tevékenykednek. Az persze igaz, hogy a fejlődő gazdaságokban egy piac beomlása, sok beszállítót foglalkoztató óriáscég bezárása, az olajárak meglódulása súlyosabban érinti ezt a szektort, mint a túlélési stratégiákkal bíró, hasonló méretű nyugatiakat. A magyar gazdaság még ma is igen labilis - állítják egybehangzóan a különböző szemléletű közgazdászok.

A szocializmusban megtűrt kis- és középvállalatok jelentős részét magával rántotta a KGST-piac összeomlása. A mégis talpon maradók vagy a rendszerváltás után alakultak működését az évről évre változó adórendszer, a magas adók, járulékok nehezítették. Az 1995. évi krízist követően a lábadozó magyar piacot egyre jobban befolyásolták a világgazdaság változásai. Mindeközben folyamatosan zajlott a gazdaság tulajdonosi struktúrájának átalakulása. A külföldi tőkétől erősen függő hazai gazdaságban az IBM kivonulása nemcsak a munkavállalóknak fájó veszteség, de azon kis- és középvállalatok számára is, amelyek gyakorlatilag abból éltek, hogy beszállításokkal kiszolgálták a multinacionális céget. E körülményeket is figyelembe véve könnyen belátható, nincs semmi cinizmus abban, ahogy Laki vagy Kőhegyi definiálja a vállalati sikert. E megközelítés elfogadhatónak tűnik, de van vele egy kis probléma. Nevezetesen az, hogy Magyarországon, de továbbmenve, Kelet-Közép-Európában a kis- és középvállalatoknak csak kis hányada született abból a bizonyos jó ötletből. Sokkal jellemzőbb, hogy a vagyonhoz jutott emberek az általuk alapított vállalatokat nem elsősorban a termelés volumenének növelésére, a profit vagy a hatékonyság maximalizálására használták, használják, hanem arra, hogy pénzeszközeiket mozgassák. E kétféle cél már csak a vállalati teljesítmény szempontjából nézve is igencsak különböző.

Major Iván és a USCD Egyetem szociológiai tanszékén tanító Róna-Tas Ákos az OTKA keretén belül folyó vállalati életút-analízisre épülő kutatásában épp ezt a jelenséget vizsgálja. Megfigyelésük tárgya nem pusztán maga a vállalat, hanem a cég egy adott időpontban, mondjuk 1992-ben és 1993-ban és így tovább. Ez az igen bonyolult matematikájú elemzés azt segít megtudni, hogy egy ma létező vállalat X év múltán is termelő vállalat lesz-e. Az első eredmények döbbenetesek. A magyar kis- és középvállalatok közül nagyon sok nem azért szűnt, szűnik meg, mert veszteségessé válik, likviditási gondjai támadnak, hanem valami "titokzatos" oknál fogva. Az ugyanis tisztán látszik, hogy a vizsgált időszakokban megszűnt cégek többsége "kapuzárás" előtt még nyereségesen működött. Ez a tömegesnek tekinthető jelenség önmagában is érdemes a kutatásra, kivált, ha mindez olyan gazdaságban történik, amelynek struktúrája eltér az általában kialakult, szokásosnak nevezhetőtől. Hazánkban a néhány nagy vagy multicég mellett ugyan elegendő számú közepes méretű működik, ám a mikrovállalkozások száma - a gazdasági, munkaerő-piaci kényszer miatt - túlságosan nagy. E ritka állapot és a belőle eredő folyamatok is indokolttá teszik, hogy a vállalati teljesítmények, másként a sikeresség vizsgálatához ne csak a hatékonyságot, hanem a jövedelmezőséget is mérjék.

A hazai közepes méretű vállalatok átlagos hatékonysághiány-mutatói 1992 és 2000 között (százalékban)

Év

1992

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

Összes vállalat

21,7

17,9

19,3

19,4

18,4

18,8

21,1

20,1

Hazai vállalatok

21,5

17,5

19,8

20,2

19,5

20,7

22,2

20,3

Külföldi vállalatok

17,7

14,1

14,3

13,4

12,5

13,1

16,6

15,7

Forrás: Közgazdasági Szemle, 2000. december

Profit és/vagy hatékonyság

A kutatás másik igencsak érdekes eredménye, hogy 1997-től kezdve a magyar középvállalatok többsége nulla profitot termel. Az ember nehezen tudja elhessegetni magától a gondolatot, hogy szándékosan - valószínűleg elsősorban adózási okokból - tartják e szinten nyereségüket. Ha ez a feltételezés helytálló, akkor az is igaz, hogy a cégek jövedelmezősége körül is problémák vannak. A Major Iván által kidolgozott vizsgálati módszer lényege, hogy ötvözi a statikus és dinamikus modelleket. Elsőként tehát megnézte, hogy a vállalatok tényleges profitja mennyire maradt el az adott évben elérhető maximumtól. A számításokból kiderült, hogy egy cég teljesítménye annál inkább elmaradt a lehetséges legjobbtól, minél nagyobb volt a rövid távú hitelállománya. A kkv-k jellemző többsége ugyanis nemcsak a forgóeszközökhöz, de beruházásaihoz is inkább rövid lejáratú hiteleket vesz föl. Ennek pedig nemcsak az az oka, hogy Magyarországon még mindig igen magas a hitelkamat, hanem az is, hogy a menedzsment egyszerűen nem tudja, mi lesz a vállalattal tíz év múlva. Mivel nincs vállalkozó kockázati tőke a láthatáron, a cégek kénytelen eladósodni. Hiába nyereséges egy vállalat, a hitelkamatok olyan magasak, hogy nem tudja kitermelni a törlesztést. A pénzhez jutás nehézségei és az adósságállomány alapvetően határozzák meg a jövedelmezőséget. A magyar privatizációt követően nem volt ritka, hogy az új tulajdonos felélte a vállalat vagyonát oly módon, hogy pénzzé tette az eszközállományt, vagy annak egy részét. A kilencvenes évek derekától ugyanis kifizetődőbbnek látszott a vagyont diszkontkincstárjegyekben tartani. Ily módon a pénzeszközök hozamából könnyebben lehetett finanszírozni a hiteltartozásokat (is). Ezzel a módszerrel természetesen könnyen javítható a hatékonyság és a jövedelmezőség. De ez önmagában még nem lenne nagy felfedezés. Az viszont roppant tanulságos, hogy ezek a cégek sokkal inkább a pénzről, mintsem a termelésről szólnak. Major Iván azt is vizsgálta, hogy a vállalatok piaci részesedése, árbevételükben az export aránya hatással van-e a jövedelmezőségükre. Jelent-e valamit, hogy az ágazat, amelyben tevékenykednek, koncentrált vagy verseny típusú? A szomorú eredmény, hogy e tényezők semmilyen befolyással nincsenek a vállalatok nyereségességére. Alapvetően a pénzügyi mutatók kedvező változásaiból születik a siker, ha ez ugyan annak tekinthető.

Profithiány a dinamikus modellből számítva, százalékban (100 = elméleti maximum)

Év

1992

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

Átlagos profithiány

85,2

67,7

64,2

45,2

44,8

48,3

48,6

41,4

Forrás: kézirat

Az "ötvözet" másik eleme a dinamikus modell. Ez a mérés attól dinamikus, hogy a vállalat termelését nemcsak a ráfordításai alapján számolja ki, hanem viszonyít az előző évhez, azaz kalkulál a megelőző esztendő termelési adataival. Egy vállalat volumenhozadéka növekvő, ha termelése gyorsabban nő, mint ráfordításai. Állandó, ha termelése ugyanolyan ütemben nő, mint ráfordításai, és csökkenő, ha nagyobb mértékben. A logika azonban meg is fordítható! Amennyiben igaz az, hogy ha a vállalatok csökkenő volumenhozadékkal működnek, akkor számukra nem előnyös, ha növelik a ráfordításaikat, hiszen így nem tudják növelni nyereségüket. Ezt a célt csak akkor érhetik el, ha kissé visszahúzódnak. Hiszen, ha a vállalatok csökkentik ráfordításaikat, akkor lassabban csökken a bevételük is. Így szélesítik a ráfordítás és a bevétel közötti különbséget, azaz növelik a profitot. Ez természetesen nem lineáris kapcsolat, e technikának is vannak korlátai. A vizsgált magyar kis- és középvállalatok a megadott időszakban jellemzően csökkenő volumenhozadékkal működtek. Tehát az a fura helyzet állt elő, hogy javult a cégek hatékonysága, de nem javult, inkább stagnált, esetenként pedig romlott a nyereségessége. E jelenségnek a magyarázata a volumenhozadék alakulásának elméletével magyarázható. A modell feltételezi, hogy a vállalatok "tanulnak" tapasztalataikból. Vagyis ha az előző évben nagyon messze kerültek hatékony kibocsátási szintjüktől, akkor a következő évben csökkentik a hiányt. És ennek eredményeként csökken a profithiányuk is. A feltételezés nem volt alaptalan, bár a tanulási folyamat eredményei még nem minden esetben tükröződnek a vállalatok teljesítményében. A teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a viszonylag kicsi magyar piacon a cégek kiszolgáltatottabbak, erőteljesebben függenek a nagyoktól, és ezért jobban megszenvedik a multikon keresztül beszűrődő világgazdasági recessziót. Gyakran hiába a tanulás, tapasztalat, a kkv-k sehol a világon nem ármeghatározók, így hiába is tudják, miként kellene a ráfordításaikkal és kibocsátásaikkal "játszani", szükségképpen el kell fogadniuk a "nagy testvér" által diktált piaci árat. Ez pedig korántsem biztos, hogy a saját nyereségüket szolgálja.

"Meddig tart a rendszerváltás?" - tette fel a kérdést Köllő János 2001-ben megjelent tanulmányában, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy ha a vállalatok csökkenő mérethozadékkal működnek, akkor a maximális profitjukat nem a termelési ráfordításaik hatékony szintjén érik el. (Egy vállalat csökkenő mérethozadékú, ha termelése lassabban nő, mint ráfordításai.) Azaz a cégek szándékosan visszafogják a ráfordításaikat és ezzel a termelésüket, hogy a profitjuk maximális legyen. Ez tipikusan a monopólium gazdasági viselkedését jellemzi, de az egymással versenyben álló cégek is úgy tesznek, mintha monopóliumok lennének. És ez a technikai vagy allokációs hatékonysághiányuk következménye.

Major elemzésének harmadik lépésében azt vizsgálta, hogyan hat egymásra a profithiány és a hatékonysághiány. A táblázatokban böngészve megfigyelhető, hogy a statikus vizsgálat szerint ezek egymást erősítik. Ahol nagy a hatékonysághiány, ott nagy a nyereséghiány is. A dinamikus modell használatából viszont az látszik, hogy e két tényező egyáltalán nem mozog párhuzamosan, miközben kölcsönösen hatnak egymásra. Nemcsak a hatékonyság befolyásolja a jövedelmezőséget, hanem ez utóbbi is visszahat a másikra. Kedvezőtlen gazdasági körülmények között, ha javul a hatékonyság, romlik a jövedelmezőség.

Az eredmények és a következtetések gazdaságpolitikai tanulságokkal is szolgálnak. Ha bármely kormány gazdasági vezetése komolyan gondolja, hogy támogatni kell a kis- és középvállalatokat, annak az eddigi gyakorlattól gyökeresen eltérő módszert kell kialakítania, de ez már egy másik írás témája.

Hatékonysághiány a dinamikus modellből számítva, százalékban (100 = elméleti maximum)

Év

1992

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

Átlagos hatékonysághiány

31,1

25,3

20,5

18,4

20,8

19,5

21,0

21,4

Forrás: kézirat

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. február 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére