Borban a vigasz?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. február 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 58. számában (2003. február 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Kisebb pánik lett úrrá a hazai bortermelőkön. A közelgő európai uniós csatlakozásig még hátralévő egy-másfél esztendő a legtöbb szőlősgazda és borász szerint csak akkor elegendő az ágazat gondjainak rendbetételére, ha valamennyi - sajnos évtizedek óta kezeletlen - problémájukra megtalálják a gyógyírt. De ha minden, máig megoldhatatlannak tetsző kellemetlenséggel végeznek is időben, még hátravan a csatlakozással járó nehézségek garmadája. Márpedig nem mindegy, hogy a 23 hazai bortermő vidéken gazdálkodók jövője szempontjából eredményesen használjuk-e ki a hátralévő hónapokat.

Uniós csatlakozás előtt a magyar szőlő- és borágazat

Annyi bizonyos, az idei költségvetés nem kínál túl nagy mozgásteret ahhoz, hogy a még egyáltalán meglévő állami szubvenciókkal és egyéb, pályázati úton elnyerhető forrásokkal szabadon élhessenek a gazdák. Pedig az előttünk álló kurta időszak az utolsó, amikor még uniós kötöttségek nélkül, úgymond szabadon támogathatják a belépő országok nemzeti kormányai többek között a minőségi borászat szempontjából oly nélkülözhetetlen szőlőültetvény-telepítéseket. Azok a gazdaságfejlesztési alapok, amelyek néhány éve még a nélkülözhetetlen bormarketing támogatását szolgálták, ugyancsak szűkülni látszanak ebben az évben.

A legnagyobb hiány tehát továbbra is a pénzből van a szőlészet-borászatban. Ez annál is inkább szomorú, mert a rendíthetetlenül az előállított mennyiségre és nem a minőségre koncentráló termelőknek belátható időn belül nagyon sok új tőkét kell telepíteniük a termőterületek szerkezetátalakításához. Az 5 hektáros családi birtokon gazdálkodó egri Cseh Ferenc őstermelőnél valószínűleg kevesebben érzik jobban, mennyire szorít a cipő. Napjainkban egyetlen hektár szőlő telepítése 4-5 millió forintba kerül, a már meglévő 5 hektár termő megművelésének költségei pedig elérik az évi 2-2,5 milliót. Egerben egy hektár szőlő gépi megműveléséért, a talajmunkáért, a permetezésért, a kizárólag kézzel végezhető munkákért (metszés, kötözés) és a szüretért nagyjából 500 ezer forintot fizet ki saját zsebéből egy gazda. Ha 100 mázsás hektáronkénti terméssel számolunk (ami nem rossz átlag), egy kiló szőlő előállítása 50 forintba kerül, ennyi az önköltség. Az előző ősszel 70 forintot adtak a felvásárlók ezért a szőlőért, vagyis 20 forintos nyereség keletkezett minden egyes kilón. (A pénzt mindig részletekben, utólag fizetik a felvásárlók.) A gazdaságának harmadán fehér szőlőt termesztő Cseh Ferencnek azonban tavaly nem volt szerencséje: a kék szőlővel szemben a fehér kilójáért ugyanis mindössze 35-40 forintot fizettek, s így komoly veszteség érte. "Semmi nem ösztönzi a termelőt a jobb minőségű szőlő termesztésére" - sommázza véleményét a gazda. A megállapítás igazságtartalmát jól szemlélteti, hogy Egerben legutóbb a kék szőlő kilójáért egyaránt 70 forintot fizettek, függetlenül attól, hogy annak cukorfoka 17, 19 vagy 20-nál is magasabb volt. Ez nem az az üzlet, amiből jól meg lehet élni, tartalékképzésre pedig álmában se gondoljon senki. Nem hiába ismételgetik unos-untalan az egri gazdák: a friss szőlőtelepítéshez, a bormarketinghez, az új piacok felkutatásához és a gyenge minőségű borok lepárlásához központi támogatás kellene.

Szétszakított ágazat

Az egri történelmi borvidéken keveseket kecsegtet haszonnal a szőlőművelés 15-20 hektárnál kisebb területen. A környék és egyben az ország egyik legnevesebb, messze földön híres borásza jelenleg 58 hektáron gazdálkodik, amiből 40 hektár termő. A kiváló cabernet savignonról és az egri bikavérről ismert Thummerer Vilmos azonban arra a legbüszkébb, hogy - hallgatva az idők szavára - egymaga vágott bele a telepítésbe. Az ősszel 16,5 hektáron ültetett szőlőt, az idén tavasszal pedig újabb 2,5 hektárral bővíti termőterületét. A magyar bor imázsának rengeteget ártó egykori nagyüzemi bortermelést és a minőségi előírásokat mellőző KGST-t ma is élesen kritizáló borász szerint soha nem mondhatjuk el elégszer, hogy mennyire jól járt az ország az ipari méretű "borgyártás" korszakának lezárásával. Azon a véleményen van, hogy a régi óriástáblák helyébe lépő jelenlegi 10, 20, 50 hektáros gazdaságok mérete már Franciaországban is megfelelőnek számít. Mint mondja, a legfőbb hibát azonban ott követjük el, hogy gazdáink, igazodva az itthoni piaci lehetőségekhez, egyszerre 6-8-féle bort is készítenek. Amiből az következik, hogy egy-egy fajtából olyan kicsi a kínálat, amivel kár nekiindulni a komolyabb piacoknak. Ezen nem segítenek a központi forrásból támogatott marketingkampányok sem, a pénz különben sem elég mindenkinek. A borász szerint a kisebb, kevésbé ismert gazdaságok sokkal jobban járnának, ha az amúgy sem gáláns állami marketing csak a legjobbakat támogatná: viszont ha ezeket megismeri a világ, ha beszélnek róluk a külföldi szakújságok, ha sorra hívják őket a rangos versenyekre, abból előbb-utóbb a magyar borászat többi tagja is profitál, a nagyok sikere garantált lendítő erő számukra. Ha a minőségi bort előállító családi gazdaságok - amelyek nemcsak bort termelnek, de szőlőt is művelnek - az állami köldökzsinóron kellőképpen megerősödnének, idővel akár még integrálódhatnának is hozzájuk a többiek. A kicsik egyébként is védtelenek és kiszolgáltatottak a felvásárlóknak, a borászati üzemek pedig kiszolgáltatottak a kereskedelemnek, a külkereskedőknek, a multinacionális nagykereskedőknek. Ha nincs összefogás, senki sem jár jól, és csak idő kérdése, mikor omlik össze az egész ágazat.

Kevés olyan helye van a világnak, ahol a szőlészet és a borászat szinte beszélő viszonyban sincs egymással. Magyarország e ritka országok egyike, amióta mesterségesen szétválasztották az ágazatot. De olyan borászatot sem igen látott a világ, amelyik bort készít, de nincs szőlészete. Nálunk az ilyen vállalkozásokból is akad jó néhány. Thummerer Vilmos biztos benne, hogy a mögöttünk hagyott fél évszázad igénytelensége tehet mindenről, a jövőnket azonban mi alakíthatjuk. Ez különösen igaz az uniós csatlakozás előtti évben, amikor még korlátozás nélkül bővíthetjük a termőterületet. Utána azonban az Európai Unió már nem engedi meg a magyar államnak a gazdák támogatását, mindenki csak saját profitjából "építkezhet". Ha még lesznek ilyenek.

Az egriek optimizmusról tettek tanúbizonyságot, amikor az ország szőlőtelepítésének 50 százalékát kitevő mennyiségű tőkét ültettek saját borvidékükön. Pár éve a város környékén még 3700 holdon műveltek szőlőt, jelenleg 5500 hektáron folyik gazdálkodás (1 katasztrális hold = 0,5755 hektár - a szerk.). Thummerer szerint mindannyiunk nemzeti érdeke felkészülni az uniós időkre, s ugyanilyen nemes feladat a szőlészet-borászat agyonhallgatott, kellemetlen problémáinak rendbetétele a csatlakozásig. Egyetlen kormánynak sem sikerült eddig megreformálnia az ágazatot, sőt a jobbító szándék gyakran csak összébb kuszálta a viszonyokat. A borász receptjét követve talán tisztulhatna is a kép. Ha mostantól csak szőlőt művelők termelhetnének bort, és szigorúan korlátoznák a hektáronkénti termésmennyiséget, akkor végre eljutnánk a borászatot sújtó alapprobléma gyökeréig, a mindeddig háttérben maradó borhamisítókig. A verdikt szerint senki nem termelhetne hektáronként 300 mázsa szőlőt (normális körülmények között ez amúgy sem elképzelhető), ha mégis ezt állítaná valaki, annak a helyszínen kéne bizonyítania igazát egy független bizottság előtt. Ha pedig egy gazdaságban borhamisításra bukkan a hatóság, el kell érni, hogy a lezárt telephelyet tíz-húsz évig garantáltan ne használhassa senki semmire. "A magyar vezető borok megérdemelten drágák, de még így is töredékébe kerülnek annak, mint amennyit elkérnek a hasonló minőségű francia vagy spanyol borokért" - bizonygatja teljes meggyőződéssel a borász. Már az induló átlagárak ellen sem lehet kifogásunk, ám az itthoni 600-800 forintos kereskedelmi palackos ár alig 3-4 euró, ennyi pénzért viszont az Unióban legfeljebb ásványvizet kaphat az ember. Hát ha valamit, akkor a hazai bérviszonyokat kellene a helyükre tenni, a bor árszínvonala már majdnem rendben van.

Magyarország szőlőtermő területe, szőlő- és bortermés

Év

Összes terület (100 ha)

Összes termés (tonna)

Bortermelés (egyszer fejtett; 1000 hl)

1965

2465,40

426 985

2424,60

1970

2297,10

742 601

4378,60

1975

2062,10

813 121

4950,70

1980

1677,30

898 198

5707,90

1985

1535,30

465 869

2890,20

1990

1384,80

863 001

5472,20

1995

1313,34

544 203

3289,40

1996

1309,34

664 923

4188,30

1997

1308,74

716 670

4472,11

1998

990,00

720 000

4334,00

1999

985,10

570 000

3339,00

2000

886,72

684 000

4300,00

Forrás: Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Matematika és Informatika Tanszék

A finnyásság ára

Némileg ünneprontóan mond ellent az elhangzottaknak Dula Bence egri hegybíró, amikor azt állítja, a magyar bornak mindig nagyobb volt a rangja számunkra, mint amilyen helyezést a világpiaci megmérettetéseken elért. Ezért alakulhatott ki az a fellengzős mondás, hogy "van jó bor, van jobb bor - aztán van, ami az enyém..." "Pedig végre szembenézhetnénk a ténnyel: egyetlen jó bor létezik a világon. Amit már kifizettek." Nem elég megtermelni, azt el is kell tudni adni, ám nem elég eladni, azt ki is kell fizettetni - folytatódik a csípősnek szánt oktatás, sommázva annak az időnek minden kellemetlen emlékét, amikor az egyetemeken megmagyarázhatatlan oknál fogva szétválasztották a szőlészet és a borászat oktatását. Ami szintén egészen "véletlenül" egybeesett azzal az időszakkal, amikor a "szakma" egyedüli üdvözítő lehetőségként a nagyüzemi termelésben látta a kiutat. A kőolajvezetékkel párhuzamosan lefektetett "barátság borvezetéken" áramlott a nedű, sok termelő egyetlen év alatt megkereste egy Zsiguli árát. A hegybíró szerint nem kéne teljesen kihűlni hagyni a régi, "vasfüggönyön inneni" piaci kapcsolatokat, a jól bevezetett magyar borok, az abasári olaszrizling, az egri bikavér, a debrői hárslevelű és a tokaji aszú itt jól ismertek. Gazdaságilag butaság volt hátat fordítani ennek a régiónak, még akkor is, ha a fizetőképességgel valami hibádzott az elmúlt évtizedben. Mások kevésbé voltak finnyásak, különben hogyan tudott volna 3 hónap alatt eladni 1,5 millió hektoliter bort Franciaország és Olaszország azon a piacon, amit mi úgy lesajnálunk? Természetesen a harmadik világnak szóló uniós és a két ország nemzeti kormányának támogatásával - válaszol Dula Bence. Állítja, örökösen átesünk a ló túlsó oldalára: ezúttal az uniós eufóriában vesszük túl komolyan a tiltást, miközben számos egykori szocialista ország és sok nyugati demokrácia politikai pirospont-gyűjtés helyett azon fáradozik, hogy miként kerülje meg a játékszabályokat... Tetszik, nem tetszik, a világ borpiacán ma nem borárak versenyeznek egymással, hanem nemzeti támogatások. (Különben hogyan kerülhetne egy liter olasz vagy francia bor 50-60 forintba?)

"Amikor az ágazat mindössze 3-4 százalékos eszközarányos nyereséget képes produkálni, miközben a szesziparban csaknem 40, a söriparban pedig 45 százalékos a profit, akkor nem a pincekönyvek hibás vezetésének okait kéne keresni, vagy hogy miért kerül 2,30-ba egy zárjegy" - mutat rá a koncepciótlanságra a borász. A mai patthelyzetért egyszerre kárhoztatja azokat a külföldi befektetőket, akik ma az ágazat megmentőjeként tetszelegnek, ám korábban német, angol és más országbeli borkereskedőként segédkeztek a hazai borászatok kizsákmányolásában. De az egykori hazai nagyüzemi vezetőket is felelősnek tartja.

A csúcson a kereskedőház

A magyar szőlőtermő terület az elmúlt években 60 százalékkal csökkent a legjobb időszakához képest. Mivel azonban nem a leggyengébb termelők húzták le a rolót, a borok minősége szinte változatlan. Az időközben a porondon megjelent kis borászatok ma alig teszik ki a termeléssel foglalkozók 3 százalékát, forgalmuk, árbevételük pedig az összes mennyiség 4,7 százaléka. Vagyis napjainkban a középmezőny határozza meg a szőlő- és borágazat minőségét, azok az egymással heves konkurenciaharcot vívó, nehéz helyzetű gazdaságok, amelyek miatt időnként már a magyar bor világpiacon való megjelenése is veszélybe került. (Legutóbb Lengyelországban értek el mulatságosnak éppen nem mondható, 40 százalékos árcsökkenést az ottani kereskedők, amikor magyar borászok nem ismerve a többi magyar ajánlatát, egymás alá nyomták az árat...) "A pénzügyi befektetők olyan mértékű hozzá nem értést tanúsítanak az értékesítésben, amit a lókupecek is megirigyelhetnének. Nekik köszönhetjük azt is, hogy lassan már nem teremthető konszenzus a szőlészet és a borászat kapcsolatában" - rögzíti a tényeket Dula Bence. Az idő tehát minden szempontból megérett a pinceszövetkezések, a koordinált értékesítési csatornák kialakítására, s az első lépéseket már meg is tették Egerben. Az itteni borászatok ugyanis olyan kereskedőház létrehozásán fáradoznak, amely integrálni képes a több száz szőlőtermelő gazdaság munkáját a borászatokhoz, s a munkakapcsolat révén egységes "füzérbe" kötött szőlő- és borágazat kereskedelme is egységesülhet. Az sem elképzelhetetlen, hogy egy-egy nagy bormárka kizárólagos értékesítése is a kereskedőház kezébe kerül. Ezzel kizárhatnák, hogy a nagy nemzetközi üzletláncok - körbejárva a 47 egri palackozót - 50 százalékos árengedményt csikarjanak ki.

Göröngyös utakon

Remélhetőleg, mire megkezdi munkáját az új kereskedőház Egerben, érdemi lépések történnek végre a bor eredetének védelmében. A bortörvény előírásai szerint ugyanis ma egy hegyközség hiába látja el lelkiismeretesen az eredetvédelemmel kapcsolatos alaptevékenységét, a bor elkerülve innen, könyörtelenül védtelenné válik a borhamisítók manipulációjával, a borminősítő intézet egyeduralmával, a kereskedelem vandalizmusával és az alacsony árak kikényszerítésére alkalmas farkastörvényekkel szemben. Érdekes, hogy miközben a jövedéki törvény a betarthatatlan bürokráciájával a bortermelők nyakába zúdult, aközben, valószínűleg lobbiérdekből vezérelve, a vendéglátóhelyeken egy csapásra megszüntették a napi nyilvántartó könyv vezetését. Ezek után ki a megmondhatója, hogy egy 20 literről szóló számlával ténylegesen hány liter folyó bort mérnek ki a söntésben? A hegyközségek alapgondolata tökéletes, több száz éven keresztül biztosította, hogy a bor származásával és a minőséggel ne legyen probléma. Ez azonban ma már nem elég, egészen odáig kellene ellenőrizni a bor útját, amíg a fogyasztó asztalára nem kerül.

A magyar gazdák már sokszor bizonyították, hogy a végtelenségig tisztelik a bort. Az italt, amely több egyszerű végterméknél. Most ezek a magyarok - akik valamikor elsőként kezdték meg a világon a szőlészeti és borászati kutatást, és a nemzetközi szőlészeti-borászati hivatalnak is alapítói - azt tervezik: javasolni fogják, hogy az Európai Unió ne egyszerűen a szőlő- és bortermelést, hanem vele együtt az általa képviselt nemzeti értékeket, a termőterületet, a tájat és a bor népességmegtartó képességét óvja a világpiaci behatásoktól. A jelek szerint az Európai Szőlőtermelők Szövetsége egyetért ezzel az állásponttal, s a már megválasztott küldöttek várhatóan az idén tavasszal következetesen képviselni fogják ezt a tőlünk eredő üzenetet az Unióban. A legújabb magyar terv szerint pedig nemzeti borstratégiát készítene a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa. Negyven szakember vesz részt a munkában, áttekintik a vállalkozók feladatát a szőlőtermesztéstől a bormarketingen át a kereskedelemig. Ha létrejön a hőn áhított egyetértés a program kidolgozói között, akkor az elkészülő dokumentum körülbelül 20 évre előre meghatározná a követendő stratégiát. Nagyon nagy szüksége volna az ehhez hasonló sikerélményekre az ágazatnak, hiszen ha valamikor, akkor most végre konszenzus teremthető az évtizedek óta vitatott legfontosabb kérdésekben.

Magyarország borvidékei

Csongrádi borvidék: A csongrádi szőlőtermesztésről szóló első írásos emlékek I. Géza király idejéből származnak, bizonyos tehát, hogy az Alföld e területén már a XI. században foglalkoztak szőlőműveléssel.

Hajós-bajai borvidék: A Duna mentén fekvő Hajós-bajai (Hajós-vaskúti) borvidék elsősorban testes, zamatos vörösborairól híres, legismertebb fajtái a kadarka, a rajnai rizling és a kékfrankos.

Kunsági borvidék: A XVIII. századtól kezdődően a Kiskunságon is egyre nagyobb területeket műveltek meg, az addig kötött homok így felszabadult, elöntéssel fenyegetve a megművelt földeket. Ennek a homoknak a megkötésére kiválóan alkalmas volt a szőlőnövény.

Ászár-neszmélyi borvidék: A XIX. században kiváló borokat termeltek ezen a területen, de a filoxéra szinte teljesen elpusztította az ültetvényeket. Az 1960-as években meginduló újratelepítések során a kiváló bort adó ezerjó és olaszrizling fajtákat ültették erre a területre.

Badacsonyi borvidék: Egyik legnevesebb borvidékünk, területe mintegy 2000 hektár. A Balaton északnyugati részén, vulkanikus hegyek lejtőin terül el; legjelentősebb szőlőhegye a Badacsony. Leghíresebb szőlőfajtái a szürkebarát és az olaszrizling.

Balatonfüred-csopaki borvidék: A mintegy 1500 hektár területű borvidék éghajlata a badacsonyi borvidék klímájához hasonló, elsősorban a napsütéses órák magas száma és a domboldalak fénygazdagsága jellemzi. Legértékesebb szőlőfajtája az olaszrizling.

Balaton-melléki borvidék: Két részre tagolódik: a Balatonederics-Lesencetomaj, illetve a Köveskál-Monostorapáti körzetekre. A kiegyenlített klíma, a barna erdőtalaj és a sok napfény érleli az itt termő karakteres, elegáns borokat.

Etyek-budai borvidék: Hazánk egyik legújabb borvidéke, csak a közelmúltban nyert borvidéki besorolást, mégpedig azért, mert hosszú évtizedek óta itt termelik Magyarországon a legkiválóbb pezsgőalapborokat.

Móri borvidék: A Badacsony és a Vértes hegység között elterülő borvidék szőlőtermesztését a meleg, állandó légáramlás és a sok napsütés segíti elő. Legismertebb bora a móri ezerjó.

Pannonhalma-sokoróaljai borvidék: Pannonhalma környékén már a római legionáriusok is foglalkoztak szőlőtermesztéssel, borkészítéssel; ezt a hagyományt folytatták a bencés apátság papjai is. A borvidéken termelt Leányka szőlőből félszáraz minőségi bor készül.

Somlói borvidék: Magyarország legkisebb, bár évezredes tradíciókkal bíró történelmi borvidéke. A somlói bort a "nászéjszakák bora"-ként is emlegetik.

Soproni borvidék: A Soproni borvidék Magyarország egyik legrégebbi szőlőtermő területe, a szőlőtermesztés a keltákig (i. e. 300 körül) vezethető vissza. A borvidék vezető bora a kékfrankos, jelentősek még a zweigelt, cabernet sauvignon, merlot és pinot noir ültetvények. A fehérborfajták közül a zöld veltelini, a leányka, a sauvignon blanc és a tramini emelhető ki.

Dél-balatoni borvidék: A Balaton déli partján, 16 hegyközség területén, közel 4000 szőlősgazda termeli a bort, és itt található Magyarország egyik legnagyobb pincészete, a Balatonboglári Borgazdasági Rt. Mintegy 2700 hektáron foglalkoznak szőlőtermesztéssel.

Mecsekaljai borvidék: A Mecsek déli lejtőin elterülő borvidék éghajlatára az enyhe mediterrán hatás jellemző. Különlegessége a pécsi cirfandli.

Szekszárdi borvidék: Szekszárdon már a rómaiak idejében fejlett szőlőkultúra létezett, erről korabeli felirat tanúskodik. A táj jellegzetes bora, a rubinpiros, bársonyos, fűszeres szekszárdi kadarka ma már kuriózumnak számít, többen készítik a vidék másik specialitását, a bikavért.

Villány-siklósi borvidék: Magyarország legdélibb borvidékét a Villány és Siklós környéki dombokon 2100 hektár szőlőültetvény borítja. Siklós környékén inkább fehérborszőlőket, míg Villányban kék szőlőket telepítenek.

Bükkaljai borvidék: A Bükk hegység déli részét 1970-ben nyilvánították borvidékké, de a térségben már régi hagyománya van a szőlőtermesztésnek.

Egri borvidék: A ma közel 200 pincét számláló Szépasszony-völgy története az elmúlt évszázadokban szorosan összekapcsolódott az egri borok hírnevével. Bár kitűnő fehérbort adó szőlőfajták (leányka, olaszrizling) teremnek itt, a borvidék elsősorban mégis vörösborairól nevezetes. Közülük is kiemelkedik az egri bikavér.

Mátraaljai borvidék: A Mátra déli oldalán, napfényes lejtőkön húzódik legnagyobb kiterjedésű domb- és hegyvidéki borvidékünk. Az első szőlőtelepítőket nem ismerjük, de István király korában már jelentős lehetett az itteni szőlőtermesztés.
A környék kitűnő fehérborszőlő-fajták termőhelye, közülük a legismertebbek az abasári rizling, a debrői hárslevelű, a domoszlói muskotály és a gyöngyösi tramini.

Tokaj-hegyaljai borvidék: A hazánk ÉK-i határvidékén elterülő Tokaj-Hegyalja világhírű borvidékeink egyike. Az itteni szőlők első hiteles említése 1251-ből származik, azonban a tatárjárás teljesen megsemmisítette a meglévő ültetvényeket. Az itt készített borok 40 százaléka minőségi, 60 százaléka különleges minőségű borként kerül forgalomba. A borvidék leghíresebb különleges minőségű bora a tokaji aszú.

Tolnai borvidék: Az 1893-as első bortörvénytől, amely a szekszárdi borvidéket Tolna megye teljes területében határozta meg, hosszú út vezetett 1998-ig, amikor a bortörvény kimondta a Tolnai borvidék megalakulását. Ma a borvidéken 2000 hektár szőlőterületen nagyrészt fehérszőlő-fajtákat (chardonnay, tramini, sauvignon blanc, olaszrizling) termesztenek.

Zalai borvidék: A 2000 éves történelemmel bíró zalai borrégió 1998-ban vált önálló borvidékké. Az Alpok közelsége, az esős, hűvös klíma, a különleges talajösszetétel révén kiemelkedik a többi borvidék közül.

(Forrás: internet

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. február 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére