EU-fória

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. január 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 57. számában (2003. január 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

Eurorealizmus és euroszkepticizmus. Frisskeletű szóösszetételek. Átfogják a teljes attitűdskálát, amellyel hazánkfiai viszonyulhatnak a tényhez: Magyarország csatlakozhat az Európai Unióhoz. Az áprilisi népszavazásig mindenkinek döntenie kell. Esélyeket és veszélyeket mérlegelünk. Öröm és kétely, kétségek és kérdések sora kavarog a fejünkben. Tényleg olyan jók vagyunk, hogy méltán hív tagjai közé az elitklub, vagy amibe belépünk, az már nem az lesz, mint ami most? Van-e egyáltalán választási lehetőségünk, hiszen annyi biztosnak látszik, hogy kimaradni nem szabad. Menni kell, de hová, hogyan, milyen feltételek közt?

Minél többet tudunk a megállapodás részleteiről, annál kevésbé látjuk át az egészet. A kialkudott feltételeken és az elszalasztott lehetőségeken immár nem érdemes rágódni, annyi kiderült, hogy noha a keblére ölelt a gazdag nagybácsi, esze ágában sincs eltartani bennünket. Koppenhágában az is kiderült, hogy röpke fél óra alatt sikerült konkolyt hinteni a Visegrádi Négyek tiszta búzájába, s némi üveggyöngyért hagyták, hogy kijátsszák őket egymás ellen. Egyedül vagyunk, s az érdekérvényesítő képességünk ennek megfelelően gyengécske. Ezt, persze, eddig is tudtuk.

De vajon mennyit tudunk a ránk váró új viszonyokról, ismerjük-e az ötszáz nap múlva életbe lépő sok ezer oldalnyi uniós joganyagot? Felkészültünk-e kellőképpen a változásokra, tudjuk-e egyáltalán, hogy miben hoz újat, mást számunkra a tagság? S mire készülünk, miközben az Unió maga is gyökeres reformok előtt áll? Haszonélvezői vagy kárvallottjai leszünk-e a kibővülő Európának? Meddig tudják a gyengülő nagyok támogatni az erősödő kicsiket? Ki fejlődik e szimbiózisban, kinek a rovására? Vagy az egyedüli cél az öreg kontinens megerősödése, hogy sikerrel vegye fel a kesztyűt, amit az Újvilág dobott eléje?

Ugyanolyan uniós polgárok leszünk-e, mint a németek vagy a franciák, vagy a mi útlevelünkön lesz azért egy pici stigma? Kellőképpen felvérteződtünk-e már a gulyáskommunizmus brüggléjéből kiszállva ahhoz, hogy öntudatos, vállalkozó szellemű polgárként irányítsuk a saját életünket, vagy arra várunk, hogy valaki mondja meg, mit kezdjünk magunkkal, s nyújtson némi mankót is? Képesek vagyunk-e az önszerveződésre, tudunk-e élni a felkínált támogatásokkal, ha azoknak bizonyos önrész hozzáadása a feltétele, le tudjuk-e majd hívni ezeket a pénzeket? Adottak-e hozzá a megfelelő bürokratikus és civil szervezetek? Nem vagyunk-e késésben az akkreditálással, ugrásra készen állnak-e majd az új intézmények, elég őszinték vagyunk-e legalább önmagunkhoz?

A kérdésekre megnyugtató választ találni ötszáz napunk van. Elég lehet, ha beosztjuk az időt és az energiáinkat, s a lényegre koncentrálunk. Ha nem dőlünk hátra elégedetten, amúgy patópálosan, hanem a megoldandó feladatokon törjük a fejünket. Mert feladat van bőven, s a következő másfél évben mindent ennek kellene alárendelni. A kérdés ugyanis, hogy egyáltalán csatlakozzunk-e, legfeljebb költői, hiszen csak egyféle válasz adható rá: igen. Nem dönthetünk másképp, Európára kell voksolnunk. Abban van választási lehetőségünk, hogy mit akarunk: sokan vagy kevesen legyenek-e győztesei hazánkban e történelmi lépésnek. Persze, erre is csak egyféle válasz adható. S ebben a kormányzat felelőssége óriási: hagyja-e, hogy maroknyi eurotechnokrata továbbra is rejtve tartsa a szükséges információkat, vagy mindent megtesz azért, hogy mindenki hozzájusson azokhoz az ismeretekhez, amelyek birtokában elkerülheti a csatlakozás csapdáit. Szövetségesül meg kell nyernie azokat a szakmai és civil szervezeteket, amelyeknek módjában áll megismerni és közvetíteni a szükséges tudnivalókat. Ehhez azonban anyagi forrásokat is meg kell nyitni, s noha tudjuk, az idei költségvetést nem a költekezésre szabták, a töltekezésre mindenképpen ki kell szorítani annyit, amennyit csak lehet. Nem volna szabad presztízskérdést csinálni még egy esetleges pótköltségvetésből sem, ha ez az ára annak, hogy ne szalasszuk el a történelmi lehetőséget.

A nagy megrázkódtatás nem azokat a vállalkozásokat éri majd, amelyek eddig is az EU piacaira exportáltak, hanem azokat, akik még mindig azt gondolják, hogy őket ez az egész csatlakozás nem érinti. A nem eurokonform körülmények között néhány disznót hizlaló gazdától a kisvárosi fogorvosig, akinek jövőre be kell zárnia a rendelőjét, ha nem szabványos a berendezése. Az átálláshoz pedig csak szükséges feltétel az ismeretanyag, az elégséges feltétel azonban már anyagi természetű. Kölcsön vagy örökbe - ez a lehetőségektől függ -, de pénz is kell a dologhoz. A strukturális és kohéziós alapok - megannyi, a csatlakozás esélyeit javító forrás - hozzáférési metódusai pedig igencsak nehézkesek. E lap hasábjain már többször tettünk kísérletet arra, hogy bemutassuk, miként kell pályázni az uniós pénzekre. Mindannyiszor besült a mutatvány. Nem akadt senki, aki a tohuvabohus varázsszavakon kívül azt is elmondta volna, hogy konkrétan mit, mivel, hová, hogyan, mikor és mennyiért. Az általánosságok után végre eljött a szikár praktikum ideje. Talán most felgyorsulnak az események, s előbb-utóbb minden érintett megtudja, ami rá tartozik. Ha nem így lesz, azzal nemcsak a kívülrekedők száma nő meg, hanem valamennyiünk lehetőségei erodálódnak.

Hát, akkor vegyünk nagy levegőt, s hajrá. A visszaszámlálás elkezdődött.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. január 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére