A háború ára

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. december 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 56. számában (2002. december 1.)
Washington egyelőre nem hozott végleges döntést arról, hogy szövetségeseivel – vagy akár egyedül – megtámadja-e az állítólag tömegpusztító fegyvereket fejlesztő Irakot. A mérlegeléskor döntő szerep jut a gazdasági tényezőknek: ha a háború és az azt követő esetleges válság elhúzódik, megtorpanhat a világgazdaság amúgy sem látványos növekedése, ha viszont minden jól alakul, fellendülhet az iraki olajtermelés, ami hosszabb távon kedvezően befolyásolhatja a fekete arany árát.

Az Irak elleni fellépés gazdasági következményei

Lőni, vagy nem lőni – ez a dilemma foglalkoztatja hónapok óta George W. Bush amerikai elnököt, valamint az Egyesült Államok politikai és katonai elitjét. A washingtoni állítások szerint atomfegyvert is fejlesztő Irak ellen készülő Amerika elnökének helyzetét nehezíti, hogy családjában nem ez az első Irak-konfliktus. Apja, George Bush amerikai elnökként 1991-ben már háborúzott Szaddám Husszein országa ellen, s bár a csatát megnyerte, sokan úgy vélik, hibát követett el, amikor az amerikai hadsereget megállította Bagdad előtt, és nem távolította el a hatalomból a térség békéjét fenyegető diktátort.

Most, több mint tíz évvel az első Öböl-háború után ismét válságosra fordult a helyzet: az Irakot továbbra is kemény kézzel irányító Husszein egyelőre nem hajlandó teljes egészében eleget tenni a külföldi fegyverzetellenőrök visszaengedését, illetve azok mozgásszabadságának szavatolását követelő ENSZ-határozatoknak. Az elutasítást Washington annak jeleként értékeli, hogy Bagdadnak valami rejtegetnivalója van. Ezért az amerikai illetékesek többször is megismételték: akár fegyveres erőt is készek bevetni a világszervezeti határozatok betartatása, illetve a bagdadi rezsimváltás kierőszakolása érdekében.

A háború megindítása azonban késik, és elemzők szerint ennek hátterében két fő tényező áll. Elsősorban az, hogy az Egyesült Államok ezúttal jóval kisebb nemzetközi támogatásra számíthat, mint 1991-ben, amikor a hagyományos NATO-szövetségesek mellett a térségbeli arab államok is a Kuvaitot lerohanó Irak ellen hadba vonuló nemzetközi koalíció oldalára álltak, és anyagilag is kivették a részüket az ellentámadásból. A másik, ugyancsak fontolóra veendő tény az, hogy az első háború okozta olajár-emelkedés jelentős mértékben visszavetette a világgazdaság fejlődését.

Megnyert csata, elvesztett választás

Az 1991-es Öböl-háború akkori áron 68 milliárd dollárba került (ami mai áron mintegy 80 milliárd dollárt tesz ki), s a kiadásoknak mintegy kétharmadát fedezték Amerika szövetségesei. A legmélyebben az Öböl menti országok nyúltak a zsebükbe, az iraki támadástól maguk is tartó államok 36 milliárd dollárral járultak hozzá a katonai akciók finanszírozásához. A háború 43 napig tartott, s ez idő alatt az Irakot támadó harci gépek 110 ezer bevetés során 61 ezer tonnányi, azaz havi átlagban 40 ezer tonna robbanóanyagot szórtak le célpontjaikra. A "Sivatagi viharra" keresztelt akció sem hevességét, sem pedig a ledobott bombák összsúlyát illetően nem volt egyedülálló, hiszen például Vietnamban, ahol 140 hónapig tartott az amerikai bombázássorozat, 6,1 millió tonna robbanóanyag hullott a délkelet-ázsiai országra, ami 44 ezer tonnás havi átlagnak felelt meg. Hasonló adatok jellemezték a második világháborút is, amikor az amerikai légierő havonta átlagosan 47 ezer tonna bombát dobott le.

Az Öböl-háború hosszan tartó kedvezőtlen következményekkel járt. Míg a kilencvenes évek elején – részben annak köszönhetően, hogy a legnagyobb olajtermelőként számon tartott Szaúd-Arábiában stabil helyzet alakult ki, és amerikai katonák ezrei őrizték az állam biztonságát – tíz dollár alá csökkent a nyersolaj hordónkénti ára (1 hordó = 159 liter), az előzetes félelmek és a harcok következtében rövid időn belül negyven dollárra szökött fel. A harcok elültével jóval lassabb volt az árcsökkenés, több mint egy évbe telt, amíg megnyugodtak a piacok. A környékbeli országok is megszenvedték a harcokat: Jordánia és Izrael dollármilliárdokat veszített el a turisták és a külföldi befektetők elmaradása miatt. Izraelben további költségeket kívánt, hogy az iraki fenyegetések miatt fokozni kellett a hadsereg harci készültségét, majd helyre kellett állítani az ország területén becsapódott 39 Scud-rakéta által okozott károkat. Az izraeli kormányzat állítása szerint a háború a zsidó államnak 3,2 milliárd dollárjába került.

A bizonytalanság hatására világszerte esésnek indultak a tőzsdeindexek. A New York-i Dow Jones elsősorban Kuvait 1990. augusztusi lerohanása és az amerikai támadás megindítása között csökkent, akkor 2900 pont körüli értékről indulva 2500 körüli mélységbe zuhant. A katonai akció sikere rövid távon emelte a tőzsdei árfolyamokat, ám a fellendülés csak átmeneti volt. Amerikai elemzők szerint a gazdasági növekedés megtorpanása volt az egyik fő oka annak, hogy az Irak ellen győző Bush elveszette az elnökválasztást, és Bill Clinton demokrata párti politikus ülhetett az elnöki székbe.

Az Öböl-háború volt az első olyan katonai összecsapás, amelynek idején érvényesült az úgynevezett "CNN-hatás": világszerte emberek százmilliói követték élőben naponta több órán át a harci eseményeket, ami miatt jelentősen visszaesett az üzletek forgalma.

Évtizedes szankciók

A közvetlen háborús kiadások mellett említést érdemelnek a harcok, illetve az Irak ellen 1990-ben életbe léptetett ENSZ-szankciók okozta károk, csakúgy, mint az iraki hadsereg által részben szándékosan okozott környezetszennyezés.

Az ENSZ közvetlenül Kuvait lerohanása után, 1990. augusztus 6-án, a 661-es számú biztonsági tanácsi (BT) határozattal hirdetett átfogó embargót a Husszein-rezsim ellen, ám hamar kiderült, hogy a büntetőintézkedések – még ha hozzá is járultak az iraki hadsereg fél évvel későbbi összeomlásához – hatalmas szenvedést okoztak az ország több mint 14 millió lakosának. A nemzetközi segélyszervezetek által is hitelesnek tartott adatok szerint az iraki hazai össztermék (GDP) értéke mostanra az 1991-es szint egyharmada alá csökkent, miközben évtizedek óta nem látott magasságba szöktek a gyermekhalandósági mutatók. Független jelentések szerint a szankciók eredményeként legalább 400 ezer iraki kisgyermek halt meg az utóbbi évtizedben.

A mélypont az 1996-os év volt, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa végre elfogadta azt a határozatot, amely lehetővé tette, hogy Irak ismét exportálhasson olajat, és a nyersanyagért kapott pénz előbb 67, majd 72 százalékát a lakosság túléléséhez szükséges cikkek – elsősorban élelmiszerek és gyógyszerek – importjára költhesse. (A korlátozott exportból származó bevételek további részéből Iraknak háborús jóvátételt kell fizetnie a szomszédos államoknak és azok kárt szenvedett polgárainak, valamint a katonai akcióban részt vett többi országnak.)

Az importkorlátozásokat is enyhítő ENSZ-határozatnak köszönhetően valamelyest javult a helyzet, a korábbi 1275 kilokalóriáról 2235-re nőtt az egy főre jutó átlagos élelmiszer-mennyiség, amely naponta bejut Irakba. ENSZ-adatok szerint 1997 márciusa és 2002 júliusa között 9,8 milliárd dollár értékű élelmiszer és 1,9 milliárd dollárnyi gyógyszer érkezett Irakba. A szankciókat továbbra is túl szigorúnak tartó bírálók ugyanakkor azt hangsúlyozzák: a könnyítések csak annyit jelentenek, hogy az egy főre jutó iraki GDP évente 200 dollárral nő, ám ez kevés ahhoz, hogy véglegesen véget vessenek az országot sújtó humanitárius válságnak.

A Bagdadban megfordult külföldiek elmondása szerint ugyanakkor a fővárosban alig látszik az embargó hatása: az 1991-es háború idején romba döntött hidakat és épületeket újjáépítették, a várost minden éjszaka kivilágítják, a bazárokban még mindig rengeteg a vásárló, és arra is jutott pénz, hogy lecseréljék a városi közlekedésben használt autóbuszokat. Annak sincs jele, hogy az esetleges háborútól tartó irakiak felhalmozásba kezdtek volna. A vásárlási pánik elmaradását a helybeliek pénzhiánnyal magyarázzák, és hozzáteszik: az utóbbi több mint egy évtizedben szinte végig hadiállapotban éltek, így az utóbbi hónapok fejleményei nem változtatták meg életüket. ENSZ-szakértők szerint egyébként a háború előtti GDP-színvonal eléréséhez 22 milliárd dolláros beruházásra lenne szükség, amiből 6,8 milliárd dollárt a helyreállítás első évében kellene előteremteni.

A visszaszámlálás megkezdődött

Bár az első Öböl-háború kiadásainak alapján nem lehet dollárra pontosan megbecsülni egy újabb összecsapás árát, ám mivel egyes költségek ismertek, a szakértők mégis megkísérelték kiszámolni a szükséges ráfordításokat. Egy-egy Tomahawk manőverező robotrepülőgép például egymillió dollárba kerül, és hasonló összeget emészt fel egy-egy amerikai repülőgép-hordozó napi üzemeltetése is. Ugyancsak drága a harci repülők bevetése: a haditengerészet F/A-18-as vadászbombázói például óránként 5000 dollárt füstölnek el. A gépeknek – főként a többszöri légi utántöltés után a Diego Garcia-i támaszpontról Irak fölé érkező vasmadaraknak – több órát is levegőben kell tölteniük, így több száz gép bevetése dollárszázmilliókat emészt föl.

A polgári áldozatok számának csökkentésére hivatott irányítható, "okos bombák" ugyancsak drágák, és várakozások szerint ezek felhasználási aránya jóval magasabb lesz, mint 1991-ben: akkor az összes bomba hét százaléka volt ilyen, a Pentagon most arra készül, hogy az első időszakban bevetett bombák mindegyike irányítható legyen. Az új "okos bombák" ugyanakkor olcsóbbak, mint a régiek: a Boeing által gyártott, több régi fajta, hagyományos bombára is felszerelhető irányítóberendezés "csak" 27 ezer dollárba kerül.

Az amerikai kongresszus költségvetési irodája által készített elemzés szerint az újabb háború egy-egy hónapja 6-9 milliárd dollárt emészt majd fel. Ezekhez a költségekhez adódik hozzá az újabb csapatok térségbe vezérlése (9-13 milliárd dollár), a katonák hazaszállítása (5-7 milliárd dollár), illetve Irak esetleg szükségessé váló megszállása (havonta 2-4 milliárd dollár). Ha a harcok elhúzódnak, és az amerikai csapatok megszállják Irakot, akár 100 milliárd dollár fölé is emelkedhetnek a költségek.

Katonai elemzők szerint az iraki hadsereg jelenleg jóval gyengébb, mint 1991-ben volt: míg az első háború idején Szaddám Husszein több mint egymillió emberből, valamint hatezer harckocsiból és hétszáz repülőgépből álló hadsereget irányított, most már csak 2700 harci járművel, 350 ezer fős reguláris hadsereggel, illetve 250 harci géppel rendelkezik. Az is sokat levon az ország harci erejéből, hogy a felszerelések jelentős része elavult, a harci eszközök többsége 15-20 éves, volt szovjet fegyver. A hadsereg legveszélyesebb része az a mintegy 25 Scud-rakéta, amelyet Irak biológiai, illetve vegyi töltettel szerelhet fel.

Az esetleges háború költségeit ugyanakkor csökkentheti, hogy az afganisztáni tálib rezsim ellen tavaly ősszel indított támadás miatt már jelenleg is nagy amerikai erők állomásoznak a térségben, így a csapatösszevonás költségei valamennyivel csökkenthetőek. Amerikai források szerint a tálibok elleni harc első, leghevesebb szakasza mintegy 600-800 millió dollárt emésztett fel, ám a költségek az utóbbi hónapokban jelentősen csökkentek, mert Washingtonnak gyakorlatilag csak a járőrözésre, a készültség fenntartására, illetve egyes titkos akciók végrehajtására kell pénzt áldoznia. Ennek ellenére Washington újabb forrásokat különít el az al-Kaida-hálózat és egyéb terrorista szervezetek elleni harcra. Charles Holland, a légierő tábornoka és az amerikai különleges erők tampai központjának parancsnoka szerint Amerikának 2004-től öt éven át további 23 milliárd dollárt kell szánnia a terrorizmus elleni világméretű harcra. A különleges alakulatok jelenleg a Pentagon 365 milliárd dolláros költségvetésének valamivel kevesebb mint 1,3 százaléka, azaz 4,6 milliárd dollár fölött rendelkeznek.

Áldás vagy átok?

A kiadásokhoz hasonlóan a következmények előrejelzése sem lehet teljesen megbízható, ám az mindenképpen figyelemre méltó, hogy a szakértők túlnyomó többsége úgy véli: az olajárak megugrása, a politikai bizonytalanság fokozódása, illetve a fogyasztói bizalom visszaesése miatt megakadhat a világgazdaság magára találásának egyébként is lassú folyamata.

A borúlátók fő érve, hogy az utóbbi harminc év világméretű recessziói kivétel nélkül egy-egy közel-keleti válság kirobbanása, illetve az olajárak elszabadulása után alakult ki. A tapasztalatok egyébként azt mutatják, hogy hordónkénti 10 dolláros áremelkedés 0,2 százalékponttal veti vissza az európai és az észak-amerikai országok gazdasági növekedését.

Az utóbbi ötven év háborús konfliktusainak elemzéséből az is kiderül, hogy a nagyobb nemzetközi fegyveres összecsapások világszerte növelték az inflációt. Így volt ez az 1950 és 1953 közötti koreai, az egy évtizeddel később kezdődött vietnami és az Öböl-háború idején is. A pénzromlás ütemének gyorsulását a nyersanyagok iránti igény növekedése, a finanszírozáshoz szükséges hitelek előteremtése, illetve a háborús időszakokat jellemző inflációs várakozások önbeteljesítő hatása idézi elő. A legnagyobb inflációs ugrást – világszinten nyolcszázalékosat – a vietnami háború idézte elő, ám az 1991-es háború okozta emelkedés is szembeötlő.

A jelek szerint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is rossztól tart, hiszen a szervezet egy szeptemberben közzétett tanulmányában azt hangsúlyozta, hogy a "félelem gerjesztette félelem" következtében zuhanásnak indulhatnak a világ meghatározó tőzsdei indexei. "Husszein eltávolítása nem biztos, hogy kedvező következményekkel jár majd" – vélekedett az IMF, amely szerint nem lehet kizárni, hogy egyes börzéken pánikhangulat alakul majd ki. Hogy mekkora szerepet játszanak az alapos vagy megalapozatlan félelmek, az is mutatja, hogy néhány héttel ezelőtt, amikor – mint utólag kiderült – alaptalan hírek kezdtek keringeni egy heves észak-iraki amerikai légitámadásról, néhány óra leforgása alatt harminc dollár fölé emelkedett az olaj hordónkénti ára.

A recesszió elhúzódásának veszélyét növeli, hogy a világgazdaság motorjainak számító államok, illetve térségek most sincsenek igazán jó helyzetben: Amerikában véget ért az átlagosan évi háromszázalékos növekedést produkáló évtizedes gazdasági boom, Japánban több mint tíz éve tart a deflációval és a befektetések értékének csökkenésével kísért recesszió, és Nyugat-Európa is egyre nehezebben talál vevőt árui számára. Ilyen körülmények között a hagyományosan gazdaságélénkítőnek számító lépésekre is alig van mód, különösen akkor, amikor az irányadó kamatlábak már most is meglehetősen alacsonyak.

Abban minden elemző egyetért, hogy a harcok kezdete után hosszabb-rövidebb időre elapadnak az iraki olajforrások, ami átmeneti hiányhoz és áremelkedéshez vezet majd. Ennek következtében a jelenleg 28-30 dollár körül mozgó olajár rövid időn belül 40-50 dolláros magasságba is felkúszhat. A feszültség és az esetleges harcok mindenképpen újabb csapást jelentenek majd a légi közlekedésre és a turizmusra, arra a két ágazatra, amely még mindig nem heverte ki a 2001. szeptember 11-ei New York-i és washingtoni terrortámadások okozta sokkot.

A "vészforgatókönyek" írói viszont attól tartanak, hogy nem csak az iraki olaj nem jut el a piacokig. Félelmeik szerint ugyanis iraki katonák vagy szélsőséges muzulmán csoportok fegyveresei megrongálhatják a Szaúd-Arábiában és Kuvaitban lévő olajipari létesítményeket, illetve a térség országain áthaladó olajvezetékeket. Ebben az esetben – állította többek között Jamani sejk, volt szaúdi miniszter – az olaj hordónkénti ára akár a száz dollárt is elérheti.

Az ugyanakkor valamit javít a helyzeten, hogy a világ olajforrásai jóval szerteágazóbbak most, mint az Öböl-háború idején, így – még ha ki is esik a közel-keleti termelők egy része – a hiányt könnyebb pótolni, mint egy évtizeddel ezelőtt. A fő reményforrás Oroszország, amely – miután többé-kevésbé magához tért az egykori Szovjetunió széthullása okozta sokkból – a világ második legnagyobb olajexportőrévé vált. Ugyancsak hajlandó növelni kitermelését Venezuela és Norvégia.

A kőolajtermelés diverzifikációjával párhuzamosan tart az új, a hagyományos útvonalaktól távol haladó kőolajvezetékek építése, illetve tervezése is. Az új vezetékek célja, hogy általuk a szállítók kikerüljék a válságok sújtotta területeket – a Közel-Keletet vagy az Oroszországhoz tartozó Csecsenföldet -, és ezzel növeljék az olaj- és földgázimportra szoruló államok biztonságát.

Polgárháborús veszélyek

Függetlenül attól, hogy melyik forgatókönyv valósul meg, nem lehet kizárni, hogy a háború után belső összecsapások robbannának ki a kurd, a szunnita, illetve a síita muzulmán lakosság között. A polgárháború veszélyét fokozza, hogy nincs olyan tekintélyes iraki ellenzéki erő, amely Husszein esetleges megbuktatása után azonnal át tudná venni az ország ellenőrzését.

Az esetleges belharcok az egész térség stabilitását is veszélyeztetnék, elég csak arra gondolni, hogy a NATO-tag Törökország évtizedek óta nem tud mit kezdeni saját kurd kisebbségével, és a vahabita tanokat követő szaúdi uralkodócsalád is aggodalommal szemlélné, ha a határon túli fejlemények következtében túlzottan megerősödne a szaúd-arábiai síita közösség. A nemzetközi segélyszervezetek is a válság elhúzódásától tartanak, és úgy vélik: ha nem sikerül rövid időn belül felújítani a harcok miatt minden bizonnyal megszakadó segélyezést, néhány héten belül olyan krízishelyzet alakulhat ki, ami százezrek életét sodorná közvetlen veszélybe.

Hosszabb távon azonban a világgazdaság szempontjából is kedvező, ha a világ második legnagyobb olajtartalékával rendelkező Irakban olyan viszonyok alakulnak ki, amelyek szavatolják, hogy a fekete arany fennakadások nélkül eljuthasson a piacra. Erre utalt Lawrence Lindsey fehér házi gazdasági tanácsadó is, aki a The Washington Timesnak adott nyilatkozatában kiemelte: "Megjósolhatatlan, hogy milyen gazdasági hatásai lesznek a háborúnak. Ám ha a harcok nem tartanak sokáig, és a támadás sikeres lesz, akkor a haszon nagyobb lesz, mint a Husszein eltávolítására fordított összeg. A lényeg az olaj, és Szaddám Husszein megbuktatása azt jelenti, hogy több olaj lesz a világpiacon."

A háborúpártiakhoz tartozó Lindsey egyben azt is hangsúlyozta, hogy a bagdadi rezsim hatalmon hagyása nagy veszélyekkel jár a térség és a világ gazdaságára nézve. "Ilyen körülmények között aligha alakulhat ki fenntartható növekedés. Ha fennmarad a jelenlegi állapot, akkora veszélyek fenyegetik a világgazdaságot, amihez képest eltörpülnek egy esetleges háború költségei."

Egyes elemzők szerint, ha a kiváló minőségű és olcsón felszínre hozható iraki olaj megjelenik a világpiacon, akkor 2004-től akár egymillió hordós napi túltermelés is kialakulhat, ami tovább fokozhatja az Olajexportáló Országok Szervezetén (OPEC) belüli ellentéteket. Egyre nehezebb lesz ugyanis fenntartani az árak húsz dollár fölött – 22-28 dolláros sávban – tartását célzó kitermelési önkorlátozást. 2008-tól, amikor várhatóan újabb nem OPEC-tagállamok jelennek meg a piacon, még nehezebbé válhat az önkorlátozás, ami végül akár az árkartell összeomlásához és az olajár csökkenéséhez vezethet.

A világ olajkészletei 2001 végén

 

Tartalékok (Mrd hordó)

Napi termelés(M hordó)

Szaúd-Arábia

261,8

8,8

Irak

112,5

2,4

Egyesült Arab Emírségek

97,8

2,4

Kuvait

96,5

2,1

Irán

89,7

3,7

Venezuela

77,7

3,4

Oroszország

48,6

7,1

Egyesült Államok

30,4

7,7

Líbia

29,5

1,4

Mexikó

26,9

3,6

Forrás: BP Statistical Review of World Energy

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. december 1.) vegye figyelembe!