Ma már a gépek gondolkodnak helyettünk
Ha családunkról készítünk házivideót, azt is barátainkkal, ismerőseinkkel szoktuk megnézni, büszkék vagyunk arra, hogy Pistike milyen ügyesen játszik a labdával, Katika milyen felszabadultan táncol az iskolai versenyen, merre jártunk nyáron és télen, milyen egzotikus helyen nyaraltunk, mekkorát esett síeléskor a papa. Sokan azt gondolják, hogy a videózás ma már egyszerű dolog: csak bekapcsolják a kamerát, és olyan szuper filmet készítenek, amit rögtön akár vetíteni is lehet. A mai digitális technika fejlettsége ismeretében ez még igaz is lehetne, de valójában nem így van.
Kezdjük az elején! Az emberek többsége előbb képekben gondolkozik, s csak azután szavakban. Ez még inkább jellemző a filmesekre. A jó operatőr köztünk él, néz, lát, elválasztja a lényegest a lényegtelentől. Komponál, forgat és közvetít. Szórakoztat, tájékoztat, véleményt formál. Akkor lesz igazán jó egy film, ha a jó dramaturgia biztos technikai tudással párosul. Nem változtat a valóságon, nem hívja fel magára a figyelmet.
Ha mozit nézünk, azon vesszük észre magunkat, hogy az a képi világ tetszik a legjobban, amelyik az életünk jellemző pillanatait lesi el, örökíti meg, és csak azt a pluszt teszi hozzá, ami az alkotók egyéniségére jellemző. Ettől lesz a film egyedi. A mozizás csapatmunka. Sok-sok ember és még több pénz egy jó alkotás létrehozásának feltétele. Az író, a dramaturg, a rendező, az operatőr, a színészek, a világosítók, a díszlet- és jelmeztervezők, a sminkesek, a számtalan filmes ember több-kevesebb napig forgat, és aztán még további napokat dolgozik az utómunkálatokkal. Vágás, utóhangosítás, feliratozás, trükkök – a tennivalókat a végtelenségig lehetne sorolni. Ha valaki a családban készít videót, ő egy személyben a mindenes.
Patkócsattogás és száguldó vonat
A gyertyafénynél, tábortűznél, vagy az erős napsütésben megjelenő árnyékok már évszázadokkal ezelőtt felkeltették az emberek érdeklődését a falakon megjelenő mozgás, az árnyjátékok iránt. A kínaiaknál és a malájoknál mindmáig nagy hagyománya van e látványosságnak. De valójában nem ez az alapja a mozgásábrázolás megvalósításának, a film, a mozi létrejöttének. A mozgófilm szemünk egyik élettani sajátosságára, annak tehetetlenségére épül. Emlékezhetünk arra, amikor gyerekként a jegyzettömb oldalainak sarkára egy történet mozgásfázisait rajzoltuk le (a papagáj kiröpül a ketrecből), és azokat lepörgetve mozgóképnek láttuk az állóképek sorát. Vagy amikor este parázsló fadarabbal köröket rajzolva szemünk a mozgó pontok helyett folyamatos karikát érzékelt. Ezt a jelenséget, azaz a "látás tehetetlenségének elvét" 1824-ben P. M. Roget angol orvos jegyezte le. Leírása után évekig csak játékszernek használták az elmélete alapján kifejlesztett eszközöket.
Egy érdekesség a múltból a "ködfátyolkép". A fátyolra vetítést Étienne Gaspard Robertson (1763-1837) találta fel. Szellemalakjait festett üveglemezről vetítette, miközben lengett, hullámzott a fátyol, és emiatt az árnyképek mozogtak, a nézők meg természetesen sikoltoztak, és a hideg futkározott a hátukon. A ködfátyolkép sok pénzt hozott a kasszába, ezért hosszú ideig "fátyol" fedte működését, Robertson nem árulta el senkinek a titkát.
Egy másik előzmény a XIX. századból. Mozgó alakok fényképezésével – úgy, hogy a mozgásfázis érzékelhető, vagyis látható legyen – először az Amerikában élő angol származású Eadweard Muybridge, eredeti nevén Edward James Muggeride (1830-1904) foglalkozott. Ő készítette el a mozgóképhatást elérő egyes fényképek sorozatát. A történet roppant érdekes. Volt ugyanis két úr, aki azon vitatkozott, hogy egyszerre emelik-e mind a négy lábukat a lóversenyen vágtázó lovak. Van-e olyan pillanat, amikor a ló egyik lába sem érinti a talajt? A fogadás tétje nem volt jelentéktelen, hiszen 25 ezer dollár ütötte a győztes markát, amit biztosan megint a lovakra tett fel. A festők hangulatos képein a ló egyik lába mindig a versenypálya talaján volt, szabad szemmel viszont nem tudták eldönteni, hogy valóban így van-e. Ekkor kérték fel a fotográfust, készítsen sorozatot, mely majd eldönti vitájukat.
Muybridge alapos előkészülettel fogott a megoldáshoz. A versenypályát fehér lepellel vette körül, hogy jobban látszódjanak a ló körvonalai. Újfajta pillanatzárat szerkesztett a gépekre, és zsinórok szelték át a versenypályát, hogy mikor a ló az adott ponthoz ér, a lába elszakítsa a huzalt, ami ezáltal kioldja az exponálógombot. Még a talajt is leszórták mészporral, és szikrázó napsütésben készítették a felvételeket, hogy minden tökéletesen látható legyen. A végeredmény egyértelmű volt, a festői nimbusz összeomlott. Volt olyan pillanat, amikor a ló "repült" a levegőben. San Franciscóban 1880. május 14-én vetítették le a fotókat: gyors egymásután pergették a képeket. A látványtól elragadtatott nézők azt mondták: "Éppen csak a patkócsattogást nem hallottuk."
Mindezek ellenére – tudomásul véve, hogy a filmkészítés felfedezését a francia Lumière testvéreknek köszönhetjük – ismételten el kell mondani: a mozgóképek, a mozi létrejötte körül számlálhatatlan felfedező bábáskodott, s a kutatók között még Edison nevét is megtalálhatjuk.
Auguste Lumière (1862-1954) és Louis Lumière (1864-1948), a két fivér, festő ből fényképésszé lett apjukkal Lyonban telepedett le, ahol 1882 óta fényképezőlemez-gyáruk volt. A XIX. század végére a legkorszerűbb eljárásokkal milliószám termelték a lemezeket és más fotóanyagokat. A mozgókép technikája és természetesen az ebben rejlő üzleti lehetőség a fivérek érdeklődését is felkeltette. Ahogy mondani szokás, minden tekintetben nagy fantáziát láttak benne. 1894-ben már mozgóképet vetítettek.
1895-ben eljött a nagy nap, március 22-én Párizsban, a Rue de Rennes 22. szám alatt megtörtént a csoda: megtartották az első igazi filmvetítést. Vetítőjük, a kinematográf különlegesen szerkesztett masina volt. Felvételre, másolásra, lejátszásra, azaz vetítésre is alkalmas volt. Ezt a hármas funkciót hamarosan szétválasztották, és onnantól fogva az egyes műveleteket más-más berendezés végezte. (Milyen érdekes, a mai videokamerák éppen így működnek: azokkal felveszünk, szerkesztünk, szövegeket, effekteket montírozunk, másolunk és játszunk le szinte egy időben.) A Lumière fivérek mozigépével, mely másodpercenként 16 képkockát rögzített, kezdetben a francia hétköznapi emberek életéről készítettek rövid epizódokat. Híres jelenet, mikor a füstöt fúvó gőzparipa a nézők felé robog, azaz az első tekercs, melynek a témája és címe "A vonat érkezése". További témák: "A kovács", "Egy fal ledöntése" és "A kisbaba reggelije", amely egy békés polgári családi mozzanatot hoz közel a nézőkhöz. Az első igazi filmtudósítás, a híradófilmek őse is a testvérpár nevéhez kapcsolódik: 1895-ben a Francia Fényképészeti Társaság konferenciáján részt vevők érkezéséről tudósítottak a Neuville-kikötőben.
A némafilmek, a hangosfilm technikai kialakulása, majd a nagyjátékfilmek története, az amatőrfilmes mozgalom létrejötte több könyvtárnyi anyagot tesz ki. Ahhoz, hogy eljussunk a digitális videokamerákhoz, ebből az ismerethalmazból már csak egy-két gondolatot ragadunk ki, olyanokat, amelyek elengedhetetlenek a keskenyfilm és az úgymond hagyományos videokészülékek történetéből.
Kovalik András operatőrHa egy profit kérdeznek, biztosan azt mondja, hogy a legjobb minőségű felvevők analóg és digitális módban egyaránt megállják a helyüket, egészen az utómunkálatokig, vagyis a felvett anyag vágásáig. Ott azonban az előny már a digitális gépek oldalán van. Sokszor csodálom a különböző márkakereskedésekben kiállított mini-videokamerákat, és azon tűnődőm, milyen boldogan használtuk volna őket külföldi útjainkon tizenöt évvel ezelőtt. Akkoriban filmes kamerákkal jártuk a világot, és rengeteget cipekedtünk. * A nyolcvanas évek elején, amikor Japánban forgattunk, a tokiói metróban találkoztunk egy ottani televíziós stábbal. Japán operatőrkollégám tátott szájjal nézte az én 16 mm-es ARRIFLEX BL kamerámat, és arra kért, mutassam meg, hogyan fut a 16-os szalag a gépben, mert ő még ilyet soha nem látott. Megmutattam, és nem mertem neki megmondani, hogy boldogan elcseréltem volna a kamerámat az ő háromcsöves Betájáért – ami napjainkra már ugyancsak elavult. * Nekem nagyon sokáig – talán a munkahelyi ártalmat kerülendő – nem volt otthoni videokamerám, és többre becsültem a színes diafotózást, mint a mozgóképet. Aztán a legkisebb lányom elkezdett komolyan sportolni – szinkronúszó a lelkem -, és egyre nagyobb szükség volt arra, hogy otthon újranézzük a versenyeit. Az egyik húgomtól – félig ajándékba – kaptam egy Sony Hi 8-as kamerát, amit azóta is nyúzok. Messze kevesebbet tud, mint boltokban kiállított társai, de nekem valahogy mindig másodlagos volt a felvétel eszköze, inkább a rögzített anyag témája, mondanivalója érdekelt. * Egy Trabanttal természetesen soha nem lehet lehagyni egy Mercedest, ezért csodálom a kis videokamerákat, mert ezek valódi mini-Mercedesek. Sokszor kérdezik tőlem a barátaim, hogy melyiket vegyék meg. Az első szempont az anyagi helyzet, a második, hogy akarjuk-e szerkeszteni, vágni a felvett anyagot, vagy csak úgy lejátsszuk majd otthon. Megfontolandó az is, hogy számítógépre akarjuk-e vinni a "témát", mert ezek a lehetőségek mind-mind növelik e kis gépek értékét. * A számítógépes non-lineáris utómunka már nem csak a profik dolgát könnyíti meg, hiszen otthon is sokan játszanak vele. A háromszázezer forint feletti kamerák – nem lebecsülve olcsóbb társaikat – szinte mind megfelelnek a legmagasabb házi követelményeknek is, de soha ne felejtsük el: mindig az a fontos, mit veszünk fel és hogyan. |
Profiknak minél nagyobbat, amatőröknek kisebbet
Magyarországon az első tudósítás a keskenyfilm létezéséről a Magyar Természettudományi Társulat gondozásában 1897-ben megjelent "A gyakorlati fotográfozás" című könyvben található. "...Készülékek pillanatnyi felvételek számára. Mióta a Lumiè re testvérek a kinematográfot és Edison a kinetoszkópot feltalálták, tehát azokat a készülékeket, amelyekkel nagyszámú, gyorsan egymást követő pillanatnyi felvételt (percenként kb. 900-at) elő lehet állítani és vetíteni, azóta az élő fotográfia roppant érdeklődést ébresztett, olyannyira, hogy mások is készítenek hasonló eszközöket."
Az első keskenyfilmfelvevő gép is ezek közé a "hasonló eszközök" közé tartozott. Birt Acrés Londonban 1898-ban egy 17,5 mm szélességű filmszalaghoz szerkesztette az első kisméretű kamerát, ezért őt tekinthetjük a keskenyfilmezés ősatyjának. Ha belegondolunk abba, hogy a kezdeti kutatások idején 60-70 mm szélességű filmeket használtak, illetve hogy a Lumiè re testvérek és Edison is csak 35 mm-re csökkentették a celluloid méretét – természetesen üzleti okok miatt, mivel a nyersanyag már akkor is drága volt -, akkor érzékelhetjük igazán, hogy a 17,5 mm szélességű keskenyfilmhez kialakított felvevőgép mérete valóban összezsugorodott. Ettől kezdve a profiknak minél nagyobb, az amatőröknek minél kisebb kamerát akartak gyártani.
A társadalom és a technika fejlődése során természetes igény lett, hogy egyre többen akarták megörökíteni életük jeleneteit, szép emlékeit mozgókép segítségével, ami eleinte kevesek számára volt elérhető. A filmezésben elsősorban technikai csodát, érdekességet láttak, idővel a dokumentálás, a megörökítés került előtérbe. Az amatőrök ugyan a kisméretű kamerákat részesítették előnyben, de akkor büszkélkedhettek igazán, ha azok minél inkább hasonlítottak a nagy mozikamerákhoz. Az 1960-1970-es évekre a 8 mm-es (!) képméret előretörése és az S8 rendszerek megjelenése révén az amatőr felvevők nagysága a fényképezőgépekéhez közelített. A zoom (a változtatható gyújtótávolságú) objektívek, a beépített fénymérők, a kézzel felhúzható rugós motorok helyét átvevő apró villanymotorok mind-mind a kényelmet biztosították az alkalmi operatőrnek.
Amikor 1973-ban családunk összefogott, és nem kis anyagi erőfeszítéssel filmfelvevő gépet vásárolt, nem gondoltuk, hogy egy-két év múltán kapható lesz a sokkal egyszerűbben kezelhető videoberendezés. Ma viszont éveket, de még félévet sem kell várni, állandóan új berendezések jelennek meg az üzletekben, a változás követhetetlen.
Visszatérve 1973-hoz, amikor egy csehszlovák Tesla típusú orsós magnóval és egy Meopta filmfelvevővel "szinkronban" próbáltam a nagymama hangját és mozdulatait rögzíteni, valóban a dokumentáció jelentett oly sokat, mivel a korabeli technika mai szemmel igazán elavult volt. De rögtön leszögezem: minden régi emléknek, amatőr filmnek, mozinak ez a varázsa. Akkor is egy gondolkodó ember, az operatőr állt a kamera mögött, s ez adta a film varázsát, egyéniségét, hitelét, esztétikáját, történetét. A mai ember gondolkodását felszabadította a technika, és ha a pénztárcája engedi, mindent ugyanúgy megörökíthet mozgóképen, mint ahogyan a fényképeken.
Folytatva a kronológiát: gyűjteményekbe, múzeumokba kerültek azok a filmfelvevő kamerák, amelyek celluloidszalagra rögzítették a képet, és az amatőr filmesekből videoamatőrök lettek. Az 1970-es években már tömegesen gyártották a fekete-fehér képet adó videokamerákat, ám a telepről működő, kisbőrönd nagyságú és súlyú magnót még kábellel kötötték össze a felvevőegységgel, a kamerával. 1978-ban a Sony bejelentette a CCD-technológia kifejlesztését, ami lehetővé tette a magnó és a kamera integrálását. Két évvel később az üzletekben is megjelent az első Sony kamkorder (videofilm-felvevő), amelyben a kamerát és a rögzítőrészt egybeépítették. 1985-ben piacra került az első Handycam 8 mm-es kamera. Ez az újdonság lehetővé tette a készülék méretének csökkentését és a felvételi idő jelentős növelését. 1992-ben egyes típusokba beépült a képstabilizátor, a Steady Shot, amely csökkentette a kéz remegése okozta felvételi hibákat. Három év múltán már kapható volt az első DV-kamera otthoni használatra, amely minőségromlás nélküli rögzítést, másolást, sokszorosítást tett lehetővé, majd 1998-ra tehető a Night Shot szolgáltatás, azaz a teljes sötétben történő képrögzítés megjelenése.
Folytathatnánk a sort, de ízelítőnek ennyi is elég. A rohamléptékű technikai fejlődés miatt csak a digitális kamerák működéséről érdemes beszélnünk, a hagyományos kamkorderek csupán egy megjegyzést érdemelnek, ami 1994-ben egy szakkönyv tanúsága szerint a következőképp hangzott: "Van, aki a Video8-asra esküszik, más a VHS-szalagok kicserélhetőségét könyveli el jó pontként, s megint mások a Super-VHS-t tartják a legjobbnak... Más meg azt mondja, hol van már a tavalyi hó, a Hi8 az igazi."
De most 2002 végét írjuk.
Sas Tamás rendező, operatőrVáratlanul, ha nem is készületlenül tört ránk a digitalizmus. Évek óta lehetett hallani, hogy valami különös eljárással, a számítástechnika segítségével lehet képet rögzíteni és kezelni. És nemcsak álló-, hanem mozgóképet is. Bár a mendemondáknak nemigen adtunk hitelt, rövidesen kezünkbe foghattuk a digitális fényképezőgépet, majd a digikamerát. Lenyűgöző volt, hogy minőségvesztés nélkül lehetett editálni, nem kellett számolni a generációkat, és a képfeldolgozáskor csak a fantáziánk szabott korlátot. Rövidesen megjelent az igazi nagyfilmekben is a digitális technika. Először Londonból, majd Bécsből érkeztek a hírek: van egy olyan szerkezet, amely filmnyersanyagra visszaírja a komputerben megdolgozott mozgóképet. * Ma már mindennapos dolog, hogy filmkamerával készített filmet kockánként beszkennelünk egy nagy teljesítményű komputerbe, majd digitálisan átszínezzük, 3D animációval egészítjük ki, feliratozzuk, s egyáltalán, bármit megtehetünk vele. Egyetlen "szűk keresztmetszete" van a rendszernek: egyelőre nincs olyan felbontású felvevőberendezés, amelynek minősége meghaladná az évszázados filmét. De egészen bizonyos, hogy néhány éven belül ezt a hiányosságot is orvosolják, és akkor nem lesz akadálya annak, hogy a mozgókép a felvételtől a vetítésig kizárólag digitális jelek sorozata legyen. |
Nyitott szem és nyugodt kéz
Hétköznapi használatban a digitális videózás elterjedését a számítástechnika fejlődése tette lehetővé – megannyi teljesítményt és tárolóhelyet növelő MB, GB, RAM, új fejlesztésű csipek, processzorok, videokártyák, szoftverek és sok minden más. Egy fő gondot, a képformátum tömörítését azonban még meg kellett oldani. Manapság szinte naponta találkozhatunk új kódoló eljárással.
Amikor azt kérdezik, hogy az analóg fényképezés miben különbözik a digitális fotózástól, akkor a legegyszerűbb válasz az: a gyorsaságban, a személyfotózásnál az arckifejezés és a mozdulat beállításában, a műtermi tárgyfotózáskor pedig a fények, a kompozíció beállításának ellenőrzésében. Ezen túl a fényképezés menetében nincs semmi különbség, csak az elkészült kép utóélete során, a feldolgozással a képet manipulálni lehet – de ez már a dolog számítástechnikai oldala.
A digitális videózásnál viszont már a felvétel kezdetétől megváltoztatható az eredeti megjelenés. Vegyük sorba a fontosabb lehetőségeket! Vásárláskor bármelyik kamerát is választjuk, nem lesz problémánk a képminőséggel, a beállítás lehetőségei között azonban már annál több a különbség. Rendszerint eldönthető, hogy az élességet, az expozíciót, a fehéregyensúlyt mi magunk akarjuk-e beállítani, vagy automata üzemmódot választunk. A gépeken található számláló az eltelt forgatási időt vagy a leforgatott képkockák számát mutatja. Az optikai zoomon kívül ma már minden gépen található digitális tartomány, ennek használatakor ajánlatos a kamerát állványra helyezni. Ne használjuk a képstabilizátort, ha állványos felvételre kerül sor, illetve ha kevés a fény! Szerencsés esetben megfelelő fényviszonyok közepette mozizunk, ennek híján jó kiegészítő tartozék a gép tetejére feltehető, akkumulátorral működő lámpa. (Sajnos az akkumulátor sokszor még egy esküvő időtartamát sem bírja ki.)
A hang sztereó, illetve mono beállítására is van mód. A különböző effekteket már a felvétel kezdete előtt be lehet állítani – ilyen a negatív kép, a barnított régies hatás (ez nagy népszerűségnek örvend az amatőrök körében), a tükörkép, a kikockázás, a késleltetett mozgás, a szélesvásznú mozihoz hasonló képarány... Szinte minden géphez tartozik távirányító, amivel – miután megfelelő kábelekkel összekötöttük egy televízióval – a lejátszást éppúgy lehet irányítani, mint egy hagyományos asztali lejátszóval, állványos felvétel készítésekor pedig a kamera távolról is mozgatható.
Nagy előny, hogy a film készítője a gépet mindig saját elvárásának megfelelően állíthatja be, és az értékek a ki- és bekapcsolás után is változatlanok maradnak. A digitális kameráknál figyelembe kell venni az analóg és digitális ki- és bemenetet. Sok gép esetében a bemenet, azaz a kamera szalagjára való visszajátszás nem lehetséges. Ez akkor fontos, amikor a számítógépen megvágott, montírozott, szerkesztett anyagot, filmet nem lehet visszajátszani, és onnan az asztali magnóra kiírni.
A felvétel előtt ajánlatos pontosan átgondolni, mit hogyan szeretnénk rögzíteni – sok minden mással együtt ebben sincs eltérés a hagyományos videózáshoz képest. Ha a téma megengedi, nyugodtan készítsünk vázlatot, akár egy egyszerű forgatókönyvet. A kamera mozgatása ne legyen töredezett, mindig folyamatosan forduljunk vele. Sokszor az a jó, amikor a motívumon belül mozognak a személyek. Az objektív gyújtótávolságát (zoom) óvatosan változtassuk, mert a kapkodó ide-oda mozgás rossz hatást kelt a nézőben. Határozzuk meg a jelenetek és az egész vetítés időtartamát. Nem lesz élvezhető a film, ha a jelenetek túl rövidek vagy túl hosszúak, ezt érdemes előbb kipróbálni. Érdemes figyelmet fordítani arra is, hogy ne rövidítsük meg a természetes mozdulatsorokat. Bármely családi eseményt megörökítő film a tapasztalatok szerint akkor élvezhető, ha hossza tizenöt-ötven perc közötti. Ha ennél rövidebb, hiányérzetet kelt, ha pedig hosszabb, akkor azt a végére már mindenki unja.
Utolsó jó tanács: forgatás közben mindig figyeljünk az élőbeszédre, és próbáljunk szövegre vágni már felvételkor is. Ne szakítsuk meg, ne álljunk meg mondat közben, vagy ha érezzük, hogy még lényeges szöveg jön, inkább várjunk, és montírozáskor rövidítsük a jelenetet. Kecsegtető lehetőség a digitális kamerák programja – az, hogy álló képeket lehet készíteni velük -, azonban ezek a képek kis felbontásúak, valójában csak interneten továbbítható emlékképek.
A digitális felvételek elkészülte után már "csak" a számítógépes feldolgozás következik. A végső színvonalhoz nélkülözhetetlen a felkészültség, a nagy teljesítményű számítógép és a megfelelő szoftver. Ha mindez megvan, akkor már csak türelemre van szükség, s arra, hogy nyitott szemmel és nyugodt kézzel forgassunk.
Szabó Gábor H.S.C. filmoperatőr, a Filmművészeti Egyetem tanáraAlkatilag azok közé tartozom, akik szeretnek rögtön kipróbálni minden újdonságot, elsőként szembenézni a még megoldatlan kérdésekkel, és választ keresni rájuk. Ez nem érdem, inkább egyfajta kíváncsiság. Másrészről meg – szintén alkatilag – nosztalgikus típus vagyok. Arra a kérdésre, hogy fér meg a kettő egymás mellett, terjedelmi okokból most röviden csak annyit: még dolgozom a megoldáson. * Mondok egy példát arra, amikor nem tetszett a digitális kamera használata. Spielberg egyik utolsó filmjében (Baljós árnyak) úgy döntött, hogy nem használ filmkamerát. Minek is, hiszen úgyis csak layereket, részképeket forgat a színészekkel kék vagy zöld háttér előtt, és a végső kép, a helyszín, a környezet úgyis a számítógépen áll majd össze. Mi értelme lenne nagyobb felbontásban forgatni, ha a végső képminőséget úgyis a számítógépes kép felbontása fogja meghatározni? A végeredmény azonban steril, üres műanyag kép lett, legalábbis én annak tartom. * Másik példám a digitális kamera pozitívumaira – legalábbis első megközelítésben – Wim Wenders "Egymillió dolláros hotel"-je, amely a digitális technika mérföldkövének tekinthető. Olyan tehetségesen van fotózva, hogy még a szakemberek számára sem észrevehető, hogy nem filmre forgatták. Azt is lehetne mondani, hogy digitális kamerával tökéletesen sikerült imitálni a filmet. * Mégis azt gondolom, hogy nem ez a jövő útja. Miért akarnánk olajfestményt akvarellel utánozni, vagy megfordítva? Fontos kérdés persze a digitális kép részletgazdagsága és tónusmélysége, ám ezen a területen a digitális technika utol fogja érni, sőt meg is fogja haladni a filmet. De amíg a digitális képet addig varázsolgatjuk az utómunkálatok során – mű-filmes-szemcsézetet és filmhibákat generálva -, hogy az a megszólalásig reprodukálja a film látványvilágát, addig, azt hiszem, téves úton járunk. * Majd ha egyszer – nemsokára – olyan digitális filmet látunk, amely nem akarja mímelni a filmet, hanem öntörvényű látványvilágot teremt, ott fog számomra végérvényesen elkezdődni a digitális technika térhódítása. És ha ez igaz, ebből egyúttal az is következik, hogy ez a pillanat nem szükségképpen fogja a hagyományos film pusztulásának kezdetét jelenteni |