Átmenetileg vagy tartósan lassul a magyar kivitel?
A magyar kivitel szerkezeti átalakulása a gazdasági átmenettel kezdődött. Legfőbb jellemzője a hagyományos termékek (élelmiszerek, könnyűipari termékek, vegyi alapanyagok stb.) térvesztése és a gépipari javak súlyának növekedése. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a hazánkba települt nemzetközi nagyvállalatok – főként az autógyárak (Opel, Suzuki) – a kilencvenes évek elején kezdték el termelésüket. Később egyre nagyobb jelentőségre tettek szert az elektronikai szektor cégei is. A General Electric korai megjelenését követte a Philipsé, majd további ismert világcégeké, valamint a jármű-elektronikai beszállítóké is. Ezek a vállalkozások már a teljes európai piac számára állítottak elő részegységeket, így minden ilyen gyár termelésbe lépése lökésszerűen emelte a gépipari kivitelt. Az IBM Storage Products 1996. őszi indulása óta pedig egyértelműen az információtechnológiai szektor vált a magyar kivitel húzóerejévé.
Irány az Unió
Az Európai Unió súlya a kivitelben már az évtized közepén elérte a kétharmadot, majd az orosz pénzügyi válság miatt bekövetkezett keleti piacvesztéssel az évezred végére már háromnegyedre emelkedett.
Az Unióba irányuló forgalmunk mintegy fele Németországba megy. Utána Ausztria, Olaszország, Hollandia, Franciaország és Nagy-Britannia következik. Az egyéb régiókba irányuló export bő 40 százaléka az USA-ba kerül. Az OECD-országok veszik meg a külföldre vitt termékeink több mint 85 százalékát. A 2001. évi lassulás oka az volt, hogy e régiókban apadt a kivitel növekedési üteme. Míg az átlagos exportbővülés mértéke (dollárban számolva) 8,6 százalék volt, addig az OECD-országokban 7, az EU-ban 7,3 százalékos emelkedést sikerült csak elérni. Kimondott visszaesés következett be az ezen régiókba irányuló nyersanyagkivitelben és az EU-ba szállított vegyi áruk csoportjában.
A legnagyobb gondot a gépek, szállítóeszközök árucsoport csekély növekedése okozta, ami a fejlett országokba irányuló kivitelben következett be. Ez roppant veszélyes jelenség, hiszen az árucsoport kivitelének 94,1 százaléka jutott 2000-ben az OECD-be (84,7 százaléka az EU-ba), ugyanakkor a 2000. évi OECD-export 64,4 százalékát (EU: 67,5 százalék) alkotta ez az árucsoport. Hiába nőtt jelentősen a CEFTA-ba szállított áru mennyisége, ezzel csak 3,1-ről 3,8 százalékra nőtt a régió súlya az árucsoport exportjában.
Keleti régiók
A keleti régióban 2001-ben a 8,6 százalékos átlagnál gyorsabb volt az exportnövekedés. Különösen figyelemreméltó a CEFTA-ban elért 20,3 százalék, de a FÁK 9,3 százaléka is átlag feletti. A gond azonban az, hogy mindennek csekély hatása volt a magyar kivitel egészére. Az exportfelfutás csúcsévének tekinthető 2000-ben a közép- és kelet-európai országok súlya a dollárban mért kivitelben csak 13 százalékot tett ki, a CEFTA-országoké 8,1 százalékot, a FÁK-é alig 2,5 százalékot.
Volt azonban néhány terület, ahol a régió jelentősége még mindig meghatározó. Ilyen területnek tartják az élelmiszerexportot. Az árucsoport exportjának egészét nézve az Európai Unió súlya nagyobb volt, de a kivitt gabona- és gabonakészítmények 61 százalékát valóban az említett két országcsoportban adtuk el. Itt talál gazdára a kávé-, tea-, kakaó- és fűszerkivitel 57 százaléka, a nyersgumi 59 százaléka, a növényi olaj és zsír 54 százaléka, a gyógyszer 60 százaléka. Látható, hogy néhány ágazat sikeresen megőrizte hagyományos exportpiacait, ami természetesen nem csupán eredmény, de meglehetősen súlyos gondok forrása is. Ezek a termékcsoportok azonban nem teszik ki az összes 2000. évi export 3 százalékát sem. Nyilvánvaló, hogy a keleti piacok – bár néhány jó nevű, érdekeit sikeresen artikuláló vállalatnál döntő jelentőségűek – nem ellensúlyozhatták a fejlett piacokon bekövetkezett folyamatokat. (Még akkor sem, ha azzal a feltételezéssel élünk, hogy ezek a gazdaságok képesek lettek volna a világgazdasági tendenciákkal ellentétesen fejlődni, ami például a CEFTA-országok esetén biztosan nem igaz.) 2001-re a két országcsoport súlya alig változott: a CEFTA 9, a FÁK 2,5 százalékot tett ki a lassan növekvő magyar kivitelben. Ráadásul az összes fent vizsgált árucsoport exportjában csökkent e két régió súlya.
Kelendő termékek
A gépek, szállítóeszközök árucsoport-összetételét vizsgálva rögtön szembeötlik, hogy – míg teljes kivitele csupán szerény mértékben nőtt – az egyik jelentős súlyú termékkör kivitele határozottan és súlyosan visszaesett. Az irodagépek exportja dollárban mérve 2001-ben 34,6 százalékkal volt alacsonyabb, mint az előző évben. Viszonylag lassú növekedés volt megfigyelhető a villamos gépek és a közúti járművek esetében is.
2000-ben a gépipari kivitel legnagyobb elemei a következők voltak: automatikus adatfeldolgozó gépek berendezései és egységei, szikragyújtású, belső égésű, dugattyús motor, számítógép tárolóegysége, ügyvitel- és számítástechnikai gépek alkatrészei, tartozékai, gépkocsi. Ezek együtt már az árucsoport kivitelének több mint felét tették ki. De ezen áruk csúcséve nem a 2000. volt.
Itt tehát egyértelműen az újgazdaság válsága jelenik meg, ami 2000 tavaszán robbant ki, s világszerte végigsöpört az információtechnológiával és telekommunikációval foglalkozó vállalkozásokon. A járműipari arányvesztésnek kínálatoldali magyarázata van, az utóbbi két évben nem lépett be új üzem, ami a korábbi ugrásszerű exportnövekedést okozta. Emellett a recesszió világszerte visszavetette az autóeladásokat.
A 2001. évi exportlassulás valódi oka tehát az volt, hogy a magyar kivitelben igen jelentős a korszerű high-tech termékek súlya, s egy világméretű válságot mi sem tudunk elkerülni.
Az ipari termelés növekedését a kilencvenes évek közepe óta a közvetlen kivitel gyors emelkedése vezérelte. A feldolgozóipar teljesítményének több mint fele ment a külpiacokra az utóbbi négy évben. Ezen a tényen még az sem változtatott, hogy 2001-ben a kormányzati keresletélénkítés bővítette a belföldi piacot, a világgazdasági recesszió pedig szűkítette a külpiaci keresletet.
A cégek jól jósoltak
A GKI Gazdaságkutató Rt. rendszeresen készít konjunktúrafelmérést a feldolgozóipari vállalkozások körében. Ennek során minden hónapban érdeklődik az exportrendelés-állományok alakulásáról, negyedévente pedig az uniós, illetve az Unión kívüli exportpiacokon tapasztalt versenypozíciók változásáról és a cég termékei iránt várható exportkereslet alakulásáról.
A felmérés adatai nem csupán a 2000 végén bekövetkezett romlást jelezték megbízhatóan, de azt is mutatják, hogy a 2002-re várt konjunktúrajavulás egybeesett a vállalkozások exportpiaci kilátásaival.
Az export lassulását az összes fontosabb ágazatban megérezték a vállalkozók. A rendelésállományok egyenlegének átlag alá süllyedése együtt járt azzal, hogy a cégek versenypozíciójuk romlását érzékelték a külpiacokon. A növekvő exportkeresletre vonatkozó várakozásokat egyelőre nem igazolták vissza a rendelésállományok alakulásáról adott jelzések, de a korábbi időszakok adataiból látszik, hogy ezt a tényezőt a vállalkozók hajlamosak túlbecsülni.
A fentiek csak a közvetlen export értékesítési adatai. Jól tudjuk azonban, hogy egyre több beszállító vállalat is telephelyet létesít Magyarországon, és – bár a reméltnél lassabban, de – növekszik a magyarországi részegység- és alkatrész-értékesítés is a nagy exportőrök számára. A külpiacok hullámzása így szélesebb kört érinthet, mint a közvetlen exportőröket. 2002 májusában erre vonatkozó kérdéseket is feltettünk a konjunktúra-kérdőívben. A 361 választ adó vállalkozás 24 százaléka fogyasztási cikkeket (5 százaléka tartósat), 28 százaléka beruházási javakat és 23 százaléka továbbfelhasználásra kerülő termékeket – intermediereket – állított elő.
A felmérésben részt vevő cégek ekkor 53 százalék 2002. évi átlagos exporthányadot jeleztek. (A tényleges kiviteli arány az év első öt hónapjában 61 százalékot ért el a feldolgozóiparban.) A vállalkozások két nagy csoportja különült el az export súlya szerint: a válaszadók 39 százalékának gyakorlatilag nem volt kivitele, egyharmadánál viszont az árbevétel több mint fele származott a külpiacokról. Jellemző módon a kisvállalatoknál volt a legkisebb az export súlya, csupán 28 százalék, a nagyoknál 45 és a középvállalatoknál a legmagasabb: 59 százalék. Az nem meglepő, hogy a tulajdonosok szerinti csoportban a külföldi érdekeltségek exporthányada volt a legnagyobb (57 százalék), de az már igen, hogy a belföldi magáncégeké (26 százalék) meghaladta az állami tulajdonban levőkét (20 százalék).
A legmagasabb kiviteli arányt (95 százalék) a járműiparban találtuk, ami azt mutatja, hogy a gyengélkedő európai autópiacok és az élénkülő hazai kereslet dacára az ágazat léte a exportlehetőségektől függ. Ugyanezt lehet elmondani a textiliparról is, ahol 78 százalékos exporthányadról számoltak be a válaszadók. Az árbevétel több mint felét realizálják külpiacokon a fafeldolgozás, a kohászat és fémfeldolgozás, a gépgyártás és a villamosgép-gyártás cégei is. A legalacsonyabb exporthányadot (2 százalék) a papíriparban találtuk, ami a válaszadók kis számával magyarázható.
A rendeltetés szerinti csoportok közül a beruházási javak, az intermedierek és a tartós fogyasztási cikkek gyártásában jeleztek az árbevétel felét meghaladó exporthányadot.
2002 májusában a cégek összességükben kissé csökkenő kivitelre számítottak az év folyamán. 26 százalék vélte úgy, hogy növekszik, 29 százalék szerint viszont csökken a kivitel a tavalyihoz képest. Ez optimista várakozásnak minősült, hiszen ugyanekkor a cégek 15 százaléka jelzett a szokásosnál magasabb és 43 százaléka alacsonyabb exportrendelés-állományokat.
Nehéz helyzetben a kicsik és közepesek
Az igazán rossz hír az volt, hogy a kisvállalkozások, illetve a középvállalatok jeleztek stagnálást. A nagyvállalatoknál már szignifikánsan meghaladta a csökkenő exportú cégek aránya (37 százalék) a növekvőkét (27 százalék). A nagy exporthányadú ágazatok cégei is csökkenő kivitelre számítottak 2002-ben. Ez alól kivétel volt a fafeldolgozás, ahol a cégek 26 százaléka jelzett mind növekedést, mind csökkenést és a villamosgép-gyártás, ahol enyhén pozitív lett az egyenleg (35 százalék várt emelkedő és 31 százalék visszaeső kivitelt).
A rendeltetés szerinti csoportok egy kissé jobb képet mutattak. A beruházási javakat és az intermediereket előállító cégek exportvárakozásai kissé a pozitív oldal felé hajlottak, a tartós fogyasztási cikkek gyártói körében haladta meg a visszaeséstől tartók aránya (35 százalék) a bővülést várókét (25 százalék). A kis exporthányadú csoportoknál ennél rosszabb volt a várakozások egyenlege.
Ezek az információk a 2002. évi közvetlen export alakulására vonatkoztak. A feldolgozóipari válaszadók 11 százaléka viszont belföldi eladásainak több mint felét nagy exportőrök számára értékesíti. További 8 százaléknál 20 és 50 százalék között van ez az arány. Összesen a válaszadók belföldi eladásainak 16 százalékát veszik meg nagy exportőrök (az eladó cégek tudomása szerint). A kisvállalkozások 17 százaléka függ alapvetően a nagy exportőröknek való beszállítástól. Ez az arány igen magas a bőr- és cipőiparban (25 százalék), a fafeldolgozásban (23 százalék) és a járműiparban (18 százalék).
A rendeltetés szerinti csoportoknál érdekes jelenséget találtunk: azoknál a cégeknél magas a beszállítási arány, amelyek közvetlen exporthányada is nagy. Az intermedierek és a tartós fogyasztási cikkek gyártóinak 14, a beruházási javak előállítóinak 15 százaléka értékesíti belföldi eladásainak több mint felét nagy exportőröknek.
Beszállítói piac
A középvállalatokra nem jellemző, hogy termékeiket a nagy exportőröknek értékesítenék. A cégek 52 százaléknál ennek aránya egyötöd alatt maradt, további 30 százaléknál pedig nulla volt. Hasonló volt a helyzet a nagyvállalatoknál is: 53 százalékuk egyötöd alatti beszállítási arányt jelezett, 31 százaléknak pedig egyáltalán nincsenek nagy exportőr vevői. Az arányok azt is jelzik, hogy a közép- és nagyvállalatok többnyire sikeresebben tudják vevőiket diverzifikálni és kevésbé függenek egy-egy nagy nemzetközi megrendelőjük piaci helyzetétől és beszerzési politikájától, mint a kicsik.
A felmérés szerint a kisvállalatok belföldi bevételeinek 6, a középvállalatokénak 18, a nagyvállalatokénak 14 százaléka származik nagy exportőröknek való szállításból. Ez a kép megfelel a multinacionális cégek azon – többször hangoztatott – véleményének, hogy a beszállítótól meghatározott (általában az európai piacot kiszolgáló) nagyságrendű teljesítést várnak, tehát nem igazán a kisvállalkozókra számítanak. A két adat azt is mutatja, hogy a beszállítók köre igen szűk a közép- és nagyvállalatok körében.
Miközben az ipari import mérsékelten növekszik, a válaszadó vállalkozások azt tervezték, hogy nagyjából szinten tartják hazai beszerzéseiket. A cégek 22 százaléka számít arra, hogy az idén a tavalyihoz képest növeli beszerzéseit a hazai beszállítóktól, 21 százaléka pedig, hogy csökkenti. Sajnos a szándékok szaldója a kisvállalkozások körében volt a legnagyobb, a nagyvállalatok körében már erősen negatív lett.
A hazai beszállítások növelését elsősorban a nemfém ásványi termékek gyártásában, a vegyiparban, valamint a gumi- és műanyagtermék-gyártásban – tehát a viszonylag alacsony exporthányadú ágazatokban – tervezték. A jelentős exportágazatok közül a gépgyártásban haladta meg jelentősen a beszállításnövelők (30 százalék) aránya a csökkentőkét (18 százalék) és kisebb mértékben a kohászat és fémfeldolgozásban (27:22 százalék). Ez sajnos arra utal, hogy az exportőrök nem készülnek növekvő piaci igények kielégítésére.
Kissé árnyaltabb képet kapunk a rendeltetés szerinti csoportokat nézve. Itt a tartós fogyasztási cikkek gyártóinál látható a zsugorodás: 14 százalékuk tervezte a hazai beszállítások növelését, 43 százalékuk viszont a csökkentését. Ezzel szemben mind a beruházási javak (25:17 százalék), mind az intermedierek gyártóinál (26:20) pozitív volt az egyenleg, tehát növekvő hazai megrendelések várhatók. Az alacsony exporthányadú csoportokban negatív volt a beszerzési szándékok egyenlege. A beszerzési szándékok pontosan tükrözik az exportvárakozásokat.
Recesszió közben – fellendülés előtt
A statisztikai adatok és a vállalati vélemények is azt mutatják, hogy kivitelünk szerkezete – mind a relációs, mind a termékösszetételt nézve – alkalmas volt arra, hogy az üzleti ciklus fellendülési szakaszát kihasználjuk, de éppen ezért a recesszió is erősen éreztette a hatását.
2002 közepére az is nyilvánvalóvá vált, hogy a világgazdaságban nem indult meg az újabb fellendülés. Nem alakult ki újabb recessziós folyamat sem. Amerikából inkább biztató, Európából inkább lehangoló hírek érkeznek. Valójában elhúzódó stagnálásnak lehetünk tanúi, s elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy prognosztizáljuk a fordulópont idejét, de még ahhoz is, hogy a fordulat irányát meghatározzuk. A konjunktúramutatók egy része bizakodásra, más része aggodalomra ad okot. A világ legnagyobb processzorgyártója, az Intel például szeptember 6-án közzétett negyedéves jelentésében kedvező kilátásokról számolt be. Ugyanaznap a német, majd az európai ipari termelés júliusi volumenének csökkenéséről kaptunk hírt (az előző hónaphoz képest).
Valószínű, hogy a recesszió alapvető okainak rendeződése után lehet csak újabb fellendülési periódusra számítani. Ezek között az információtechnológiai szektor válsága játszotta a főszerepet, hatásait csak követte a terrortámadás, az afganisztáni háború, az óriáscégek könyvelési botránysorozata, újabban pedig az iraki háború veszélye miatt fokozódik a bizonytalanság és terjed a befektetői óvatosság.
Kérdés, hogy a fellendülés hajtóereje az IT-szektor marad-e, vagy új területről várható dinamizáló erő? Előbbi esetben a Magyarországon kiépült kapacitások, kiképzett munkaerő, kiépülőfélben levő infrastruktúra a konjunktúra kihasználásának bázisát képezhetik (természetesen a szükséges fejlesztések után). Ha viszont új szektorokból indul útjára a jövő, akkor nagy a veszélye annak, hogy az ahhoz szükséges kapacitások máshol működnek, és ott alakul ki az új fejlődés technológiai bázisa.
Az IT-szektor elképesztő ütemben fejlődött a 90-es években. Nyilvánvaló, hogy a két számjegyű növekedés nem maradhat fenn tartósan egyetlen iparágban sem, bár itt tagadhatatlanul hosszabbra nyúlt a felfutás, mint a szakértők várták. A megtorpanás pénzügyi jelzéssel – a NASDAQ-index zuhanásával – kezdődött, de a mélyben strukturális okok húzódtak meg, ezért is indul ilyen nehezen a fellendülés.
A húzóágazatok jövője
Egy információtechnológiai vállalat szakembere nagyon találóan fogalmazta meg a probléma lényegét: "...előreszaladt a technológia ahhoz képest, amit a piac hajlandó lenne megfizetni." Ez véleményünk szerint nem azt jelenti, hogy az IT-szektor megszűnt a gazdasági fejlődés dinamizáló ereje lenni. Inkább arról van szó, hogy igazi hatását csak a jövőben fogja kifejteni: akkor, amikor nem marad elkülönült "újgazdaság", hanem átszövi a hagyományos szektorok tevékenységét is. (Valahogy ahhoz hasonlóan, ahogy az elektromosság bevonult az élet minden területére.)
Ez a folyamat ma is zajlik, és az IT-szektor produkál is egy számjegyű (3-4 százalékos) növekedési mutatókat, amelyeket számos stagnáló "hagyományos" iparág boldogan vállalna. Igazi áttörés azonban majd akkor várható, amikor sikerül rájönni, az új technológiák hol és miként alkalmazva képesek jelentősen javítani a többi szektor teljesítményét és hatékonyságát. (Valószínűleg nem egy-két hónap kérdése.) Arra számítunk, hogy a recesszió mélypontját most már lassú, megtorpanásokkal megszakított növekedés követi, és az ütem csak jóval később (esetleg évek múlva) gyorsul határozott fellendülésbe. A prognózis nem számol az iraki háborúval és annak lehetséges következményeivel.
Az, hogy a jövő gazdasági növekedésének motorja továbbra is az információtechnológia, illetve annak terjedése marad, nem jelenti azt, hogy Magyarország automatikusan benn marad a fejlődés élvonalában. Az ugyanis egészen biztos, hogy nem a jelenlegi kapacitásokra és főként nem a jelenlegi szaktudásra lesz szükség az újbóli fellendüléshez. A problémákat a jelenlegi kormány felismerte, és megtette az első lépéseket megoldására. Ehhez legfeljebb csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy jó volna, ha a jövőben a költségvetési egyensúly helyreállítása nem a vállalkozók költségvetési terheit csökkentő elképzeléseknek és a tudásalapú társadalom építésének a rovására valósulna meg.
A GKI Rt. felmérése szerint éppen azok a cégek képesek nagy exportőrök hazai beszállítóivá válni, amelyek maguk is jelentős arányban termelnek kivitelre. Az a cég, amelyik meg tud felelni a külpiaci követelményeknek, képes kielégíteni a világpiacra termelő hazai megrendelők igényeit is. A vizsgálat ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az ipar termékei iránti hazai kereslet szintén nagymértékben függ az exportlehetőségektől. A vállalati versenyképesség alakulása tehát alapvetően meghatározza minden piacon az értékesítési esélyeket. Ebből következően hazai keresletélénkítésre, piacbővítésre nincs szükség (és lehetőség sem), ellenben a vállalkozói versenyképesség javítása mindkét piacon hasznot hajt.
Az alkalmazkodás feltételei
A vállalati versenyképesség alakulása részben a piaci folyamatok változásain, részben az egyes vállalatok alkalmazkodóképességén múlik. A globalizált világban egy kormányzat ezeket nem képes megváltoztatni, azonban a piaci szereplők (vállalkozók és munkavállalók) számára megkönnyítheti, illetve megnehezítheti az alkalmazkodást. Ebből a szempontból nagyon szerencsétlenül sikerült 2001-ben néhány intézkedést éppen a világgazdasági recesszió idejére időzíteni.
Az elmúlt év két legfontosabb export-versenyképességet csökkentő intézkedése közül az árfolyamváltozásnak volt komolyabb hatása a vállalkozásokra. A dollár árfolyamára ugyan nincs semmiféle ráhatásunk, de a forint stabilitásának fenntartása önmagában is sokat javíthat az exportőrök helyzetén. Várható természetesen, hogy fontos érdekcsoportok lépnek majd fel a forint leértékelésére irányuló követeléssel, hiszen ez közismerten egyszerű és gyors exportösztönzési eszköz a kormányzat kezében (legalábbis a reálszféra szakemberei szerint). Jó lenne ezeknek a követeléseknek ellenállni. Az egyéb (monetáris, költségvetési stb.) hatásokat nem tekintve már többször bebizonyosodott, hogy a leértékelés csak igen rövid távon ad lökést az exportnak (gyakorlatilag a készletek kiárusításáig), utána ismét leértékelésre van szükség. Ezzel szemben a stabil árfolyam hosszú távon lehet versenyképességi támogatás, részben a megbízható üzleti tervezés, részben a tranzakciós költségek csökkenése révén.
A minimálbér emelése jóval szűkebb kört érintett, bár közismert, hogy tovagyűrűző hatásaként megvalósult bérszínvonal-emelkedés nehéz helyzetbe hozott néhány bérmunkából élő céget. (Különösen a ruházati iparban.) A roppant alacsony fizetéseknek azonban szintén van versenyképességet csökkentő hatásuk. Az olcsó munkaerő nem ösztönöz a korszerű technika alkalmazására. A viszonylag magas kamatszint mellett a beruházásgazdaságossági számításokban kijött negatív eredmény olyan hatékonyság- és minőségjavítástól, méretküszöböktől is távol tartja a cégeket, ami éppen az export, illetve a beszállítás lehetőségétől vágja el őket.
A versenyszféra bérügyeiben nincs kormányzati tennivaló. Ha a hazai bérek az uniós átlag fölé akarnának csúszni, akkor persze beavatkozásra lenne szükség, de egyébként a munkáltatók és munkavállalók megegyezése valószínűleg elegendő a megfelelő bérnövekedéshez. A kormányzat ugyan a közszféra béreinek emelésén keresztül hat a versenyszféra bérszínvonalára, ezek a fizetések azonban jelenleg nem olyan magasak, hogy a közalkalmazottak és köztisztviselők jövedelmének szakmailag indokolt emelését az esetleges bérverseny és munkaerő-elszívó hatás miatt el kellene halasztani. A bérekre rakódó közterhek csökkentése pedig a kormányprogram része, a megvalósulás folyamatban van.
A termelékenység változása
A versenyképesség legfontosabb szegmense a termelékenység alakulása, e téren történt a legerőteljesebb romlás tavaly a gazdaságban. Legfőbb oka piaci természetű volt: a világgazdasági recesszió miatt visszaesett a magyarországi termelők árui iránti kereslet. A magyar gazdaság beágyazottsága a nyugat-európaiba olyan adottság, amit tudomásul kell vennünk. (Valószínűleg nem véletlen, hogy a rendszerváltás után elsöprő erővel és elképesztő sebességgel valósult meg a külpiaci kapcsolatok átrendeződése.) De a tudomásulvétel még természetesen nem ok arra, hogy elhanyagoljuk a többi potenciális piacot.
Minimális követelmény a jó politikai kapcsolatok kiépítése és fenntartása a környező országok, illetve a kelet-európai térség meghatározó gazdaságainak kormányaival. (Az esettanulmányokból látszik, hogy a vállalkozók is csak kismértékben és fenntartásokkal törekednek távolabbi országok felé.) A vállalati versenyképesség javítása végett a magas szintű jó viszonynak konkrét együttműködésekhez kell vezetnie. Ilyen mindenekelőtt a közlekedési kapcsolatok javítása (ennek szép szimbóluma volt a párkányi híd helyreállítása és a Szlovéniáig vezető vasútvonal kiépítése az Orbán-kormány idején), határátkelők, egyéb infrastrukturális összeköttetések fejlesztése. Elengedhetetlen a kormányzati teendők regionális ellátásában való együttműködés: árvíz-, környezet- és műemlékvédelmi kérdésekben, idegenforgalmi fejlesztésben, kulturális kapcsolatokban stb. Az együttműködések fellendítik a perifériaterületek vállalkozói környezetét, keretet nyújtanak a vállalkozói kooperációkhoz, a kishatárforgalmon túlnyúló exportkapcsolatok kiépítéshez. (Pozitív példa az Ausztriával és Szlovéniával határos nyugat-magyarországi megyék gyors fejlődése.)
A termelékenység növelésének legfontosabb tényezője a korszerű termelési technikák gyors alkalmazásba vétele. A beruházásösztönzés fontosságát a kormány felismerte, s programjának alapvető eleme. A bérek emelkedése szintén érdekeltté teszi a vállalkozásokat a munkaerő hatékonyságának technológiával való növelésére. Stagnáló piacok mellett azonban ezek a lépések a foglalkoztatás csökkenéséhez vezethetnek.
A kutatás-fejlesztés hiánya
A versenyképesség fokmérője a gazdaságba kerülő technikának nem csupán a mennyisége, de a korszerűsége is. Az export volumene és a K+F intenzitás között szoros kapcsolat figyelhető meg a szakágazatokban. Köztudott, hogy a hazai innovációfinanszírozás legfőbb gondja az, hogy alacsony a vállalkozók, a versenyszféra részvétele. Bár valószínűleg a K+F intézményeknek is igen sok tennivalója van, a vállalatok innovációs kedvét feltétlenül növelni kell.
A versenyképesség javítása, a versenyhátrányok megszüntetése gyakran valamilyen védelem iránti igényt generál. Ilyen követelések megjelenésére most is számítani lehet. Ugyanakkor az is trivialitás, hogy a védett pozíciók, hitbizományok megszüntetése éppen versenyképesség-javulást eredményez, vagy azért, mert a korábban védett cég képes javítani teljesítményét, vagy azért, mert az alacsony hatékonyságú vállalkozások kihullanak a rostán. Ez persze a foglalkoztatás és az exportvolumen csökkenésével jár. Gondos hatásvizsgálatot igénylő kérdés, hogy a védelem fenntartásával kapcsolatos költségek, elmaradt hasznok hogyan viszonyulnak a megszüntetéssel nyerhető haszonhoz.
Például közhely a hazai vállalkozások versenyhátránya a külföldiekhez képest. Ellensúlyozása azonban roppant óvatos kezelést igényel. Kezdve azzal, hol lehet a "magyar" vállalkozás határát meghúzni (lásd külföldről hazatérő emigráns, magyar leányvállalat befektetése stb.) egészen odáig, hogy mi értelme van, amikor a devizaliberalizáció óta a magyar vállalkozó ugyanúgy ki tudja vinni (és ki is viszi, ha érdekei ezt diktálják) a tőkét és a profitot az országból, mint egy multi.
A jelenlegi ismeretek szerint a cikk alcímében feltett kérdésre azt a választ kell adnunk, hogy az export lassulása nem csupán átmeneti jelenség a magyar ipar húzóágazataiban. A világgazdasági – és különösképpen az európai – konjunktúra fellendülése előtt csupán arra van lehetőség, hogy újabb piacok felé nyitással a cégek fenntartsák működési szintjüket, és összességükben szolid exportnövekményt produkáljanak.
Jelentősebb változást önmagától az uniós csatlakozástól sem várhatunk. (Ha egyáltalán stagnáló konjunktúra mellett sor kerül e lépésre.) Bár a még meglevő korlátozások lebontása, az uniós közbeszerzésben való részvétel lehetősége nyit majd új piacokat a magyar cégek előtt, szerencsés esetben ugyanennyi hazai, illetve környező országbeli megrendelést el is veszíthetnek, szerencsétlen esetben pedig többet. Ez ellen megint csak a versenyképesség javítása adhat némi védelmet.
E téren – az általános, már megkezdett intézkedések mellett – a kormányzat azzal működhet közre, hogy idejében kidolgozza az uniós ügymenethez, eljárásrendekhez való igazodás konkrét lépéseit, és ismerteti azokat a vállalkozókkal. Ilyenek például az export-import áfával, illetve az uniós áfaazonosító kiadásával kapcsolatos szabályok. A munkajogban várható változások szintén sok céget érdekelnek a GKI Rt. felmérése szerint.
|
A dollárban számított kivitel változása árucsoportonként és főbb régiónként, 2001/2000 (százalék) |
||||||
|
OECD |
EU |
CEFTA |
FÁK |
Összesen |
||
|
I. |
Élelmiszerek, italok, dohány |
117,4 |
123,2 |
111,8 |
92,9 |
117,4 |
|
0 |
Élelmiszer |
118,4 |
124,6 |
113,6 |
92,5 |
118,9 |
|
1 |
Ital és dohány |
100,2 |
99,0 |
86,6 |
104,7 |
93,9 |
|
II. |
Nyersanyagok |
92,7 |
91,9 |
97,3 |
53,9 |
91,2 |
|
2 |
Nem étkezési célú nyersanyag |
94,1 |
92,4 |
109,5 |
51,7 |
94,6 |
|
4 |
Állati és növényi olaj, zsír, viasz |
52,0 |
60,8 |
58,7 |
55,1 |
65,9 |
|
III. |
Energiahordozók |
116,7 |
124,6 |
109,6 |
122,9 |
118,7 |
|
IV. |
Feldolgozott termék |
114,1 |
108,8 |
122,0 |
123,0 |
115,7 |
|
5 |
Vegyi áru és hasonló termék |
104,0 |
99,9 |
109,1 |
124,3 |
107,6 |
|
6 |
Feldolgozott termék |
101,8 |
100,6 |
127,2 |
122,0 |
106,4 |
|
8 |
Különféle feldolgozott termék |
119,4 |
108,2 |
132,8 |
116,1 |
120,1 |
|
V. |
Gépek és szállítóeszközök |
103,4 |
103,4 |
130,4 |
113,7 |
104,4 |
|
ÖSSZESEN |
107,0 |
107,3 |
120,3 |
109,3 |
108,6 |
|
|
Forrás: KSH |
||||||