Ismét itt a hétvége, s rohanunk a "saját" hiper-szupermarketjaink egyikébe. Tolom a kocsit, s nézem a tömeget: mint megannyi kiéhezett keselyű, megint rohamozzuk az áruhegyeket. A fogyasztás "templomaiban" költünk és fogyasztunk, ha kell, ha nem. És mind többeknek futja a hétvégi és hétközi rohamra, telik a kosár, fogy a hús, a zöldség, az olcsó ruha, a kommersz tévé, a bóvli szerszámkészlet. Futunk, mert akcióóóó! Hogy mindeközben át vagyunk verve – jó, manipulálva -, kit érdekel. Tovább épülnek az áruházgyárak, nonstop gályáznak a futószalag-kereskedők, termelik a profitot.
Gyökeresen változott meg szinte egyik napról a másikra a kereskedelem. A sarki fűszeresek drágák, de így is – vagy éppen ezért – vegetálnak. A fiam nem is érti, milyen a kimért tej, elképzelni sem tudja, hogy a hús a Lajos hentesnél már elfogyott, és a héten nem is lesz. Neki a van a természetes állapot, amikor minden (meg)kapható. (Persze a pénz is "terem".) Ez így természetes, s talán nem is baj.
Az információért is rohanunk. Hol van már az az idő, amikor akár két évtizedet is kellett – rimánkodva – várni a vezetékes hálóért, a fekete telefonért, amiért ma mind kevesebben ácsingóznak. Egy kurta évtized alatt megfordult a világ a telefóniában is: a mobilok átvették az uralmat, s lassan az nem is igazi óvodás, akinek nincs színes marokkészüléke. Mi lenne velünk, ha nem tudnánk a munkából eljövet rögtön, még a kocsiban (metrón) folytatni a benti dolgokat? Tényleg, mi lenne, ha dologidőben az íróasztalunk mellett a munkáról, otthon a nagyival a csülkös bableves fortélyairól cserélnénk eszmét?
A neten is ugrálunk: ki éjjel, ki nappal, ki éjjel-nappal (már akinek megadatik). Tíz éve a szörfözés káromkodásnak tetszett. Most pedig annyiféle jóra használhatjuk. Ma már az a cél: ahány ház, annyi hálóra kapcsolt komputer. El fogjuk érni. És? Ki sem kell majd lépni gépesített, automatizált lakásunk kapuján ahhoz, hogy bankoljunk, vásároljunk, mozit nézzünk, koncertre menjünk, olvassunk, ismerkedjünk a csettel, meg aztán ott vár ránk a virtuális szex is... Valami jó, hasznos, más aligha...
Rohanunk persze kicserélni a számítógépet is, mert hát az a fránya egy év alatt elavult: lassú, kiakad. Jöhet az új, a többet tudó, de bonyolultabb. Majd a még okosabb, a még komplikáltabb... A felhasználóbarát, majd a még felhasználóbarátibb. Amiről aztán kiderül: két szakember kell már a bekapcsolásához is, és ha "error" van, nem javítható, hanem kidobandó.
És hasonló a fejlődés trendje a szakállvágótól a beszélő mosógépig. És az autóig. Az egyre csodálatosabb csúcsmodellekig, amelyek úgy megdobogtatják a férfiszívet. Hol van már a (cserben soha nem hagyó) Trabantom, a szelephézag-állítás, a Merkur-sorszám. Itt sem kellett tíz év a teljes rendszerváltáshoz: ma özönlenek az újabb és újabb modellek, nehéz a választás. Persze azért csak sikerül, s jöhet a száguldás. Csak hát a végeláthatatlan városi és országúti dugók lefékezik a lendületet, s van idő megkérdezni: minek a 220 lovas hiperparipa, amikor gyalog hamarabb célt érünk? Biztos, hogy pénzt, időt és fáradságot nem kímélve a gépkocsigyártás (hifi, harci repülő vagy bármi hasonló) szakadatlan fejlesztése a legfontosabb lecke? A mind szűkösebb golyóbison a profitéhség mindig mindenekfeletti?
Rohanva menekülünk ki a zsúfolt, bűzös városokból. A lakásépítési kedv töretlen, sokaknak már nem álom az új (vagy használt, ám saját) otthon. Ez jó. Ma nem ronda lakótelepek nőnek ki gombamezőként a földből, hanem – többnyire – tetszetős, korszerű porták. Meg persze úszómedencés luxuspaloták az erdőkben, a lankák lágy dombhajlataiban: megszálljuk a környező hegyeket, hogy aztán "fölfaljuk" a zöldet. Az agglomerációk nyúlnak, tágulnak, mint az agyonhasznált, lekopott gumigyűrűk.
Épülgetnek – ha nem is rohamtempóban – az utak is. Autópályát vár kicsi és nagy, polgármester és munkanélküli. Ha ideér – vélik sokan -, vége a hét szűk esztendőnek. Aztán amikor az új aszfaltcsíkokon nekilódul a dübörgő kamionfolyam, tényleg pezsegni kezdenek a munkahelyteremtők. Van munka, van fizetés. Megindul az úgynevezett elmaradt térség(ek) felzárkózása. Ám a szép országút mellett megindul – mert ennek is van azért árnyoldala is – a környezet pusztulása is. Ára van kérem mindennek.
A Föld nagyobbik felén sincs ez másként. A napi érdek, a létért folytatott harc ritkán párosul jövőféltéssel. A tengerek túlhalászottak, a trópusi erdőket szakadatlanul irtják, erősödik az üvegházhatás, mind többen éheznek és szomjaznak. A globalizáció jelen szakaszában tágul a szakadék a tehetősek és a koldusok, a gazdag és a szegény népek között. A fejlődés, a (világ)gazdaság növekedésének gyümölcseit kevesek kóstolgathatják.
Ez igaz. Ám az is, hogy a tőke szabad áramlása, a mind liberálisabb kereskedés, a meglévő erőforrások maximális kiaknázása dacára Földünk nem rohan a végzete felé, mint ahogyan ezt a közelmúlt számos előrejelzése vészjóslón kimondta. Ma már a józanul gondolkodók (ezt erősítette meg a szeptemberi johannesburgi Föld-csúcs is) nem akarják mindenáron visszahúzni a növekedés gyeplőjét, ugyanis az elmúlt évtizedben bebizonyosodni látszott, hogy nem antagonisztikus, hanem kezelhető, mérsékelhető az ellentét a fejlődés és a környezet között. A madárfütty megóvható, az erőforrások gyarapíthatók úgy is, hogy közben a gazdaság motorja lendületesen tovább pörög.
Ehhez persze hosszú, kompromisszumokkal teleszórt út vezet: a multik önmérséklete ebbe ugyanúgy beletartozik, mint a fejlődő országok természetóvó felelős és önálló lépései, a kormányok, nagyvállalatok és egyének partnerré válása, az őszinte globális párbeszéd. Meg az is, hogy magunk is fogjuk vissza a fogyasztási gyeplőt: a biztosabb holnapba vezető szűk ösvényen legalább ne futva, hanem lassan, megfontoltan, kezünkben visszaváltható palackkal szerezzük be a szükséges és nélkülözhetetlen javainkat.