A szociális állam dilemmái
Nem mindenütt hagyomány az érdekek ilyesfajta, némileg zsarolásízű érvényesítése. Ausztria például mindeddig olyannyira kívül esett ezen a körön, hogy a nagyhatalmú szakszervezeti szövetség a néppárti-szabadságpárti koalíció kormányzásának félideje táján általános szavazáson volt kénytelen tagjai hozzájárulását kérni a "harci eszközök" – értsd: akár az általános sztrájk – elvi bevetéséhez.
A szavazás pozitív eredménye, a 88 százalékos felhatalmazás sokak szerint korszakot zárt – véget ért a II. Osztrák Köztársaság konszenzuson alapuló szociális partneri rendszere. Igaz, a szakszervezet lépése inkább csak reakció volt: válasz a szabadságpárti-néppárti kormány azon félreérthetetlen – és egyre eredményesebb – kísérletére, hogy kirekessze a szociális partnereket a gazdasági döntésekből, s ezzel véget vessen a szakértők szerint gazdaságilag vállalhatatlan szociális állam létének.
Tanácsok, bizottságok
A mindenkori kormány és az érdekképviseletek szociális partnersége – vagyis az, hogy az osztályharcot a csatamezőről fehér asztal mellé helyezik át – a háború utáni évekre nyúlik vissza. A kezdet az 1947-1951 közötti öt bér- és ármegállapodás volt. Az első kísérletek a törvényi keretek megteremtésére kudarcot vallottak: bár a szociális partnerek létrehozták az úgynevezett "gazdasági direktóriumot", az alkotmánybíróság megtorpedózta azt a javaslatot, hogy a miniszterek a törvények megalkotásakor e testület véleményét kötelesek legyenek figyelembe venni.
Ehelyett 1957-ben létrejött az árkérdésekben illetékes úgynevezett paritásbizottság, amely a következő években további bizottságokkal bővült. Máig tevékenységi körébe tartozik például a szociális partnerek – szakszervezet, kamarák – elnökeinek egy asztalhoz ültetése. E tanácskozásokat zárt ajtók mögött tartják meg, a nyilvánosság kizárásával, s mivel a találkozóknak sem elnöke, sem napirendje, sem jegyzőkönyve nincs, jóformán semmi nem szivárog ki az ott elhangzottakból. Igaz, az áregyeztetések jelentőségének csökkenésével a kilencvenes évektől a máig létező bizottság egyre ritkábban ülésezik.
Ennél fontosabb, hogy a kormány és a szociális partnerek számos informális kapcsolatán túl az érdekképviselők hivatalosan ott ülnek megszámlálhatatlan bizottságban, tanácsban, munkaközösségben, kuratóriumban. A társadalombiztosítás több mint száz esztendeje a munkaadók és munkavállalók önkormányzati irányításával működik – magyarán rendelkezik az érintettek által befizetett összegek továbbosztásáról. A jelenlegi kormány éppen a társadalombiztosítási főszövetség reformjával haragította magára az érdekképviseleteket: ez a változtatás ma még szinte beláthatatlanul kurtítja az önkormányzati működést, az érdekképviseletek szemében ezzel bizonyítva a szociális partnerség – illetve a szociális állam – lebontásának kormányzati szándékát.
Ausztriai szociális partnerekAz Osztrák Szakszervezeti Szövetség (ÖGB) 13 tagszövetségből áll. 2001-ben több mint 1 442 000 tagja volt, elnöke Fritz Verzetnitsch. * A Szövetségi Munkáskamara (BAK) a munkások és alkalmazottak kilenc tartományi kamarájának közös szervezete. A bérből és fizetésből élők tagsága kötelező, a taglétszám 2,8 millió. Elnöke Herbert Tumpel. * A Gazdasági Kamarák Szövetsége, amely az Ausztriai Gazdasági Kamarából (WKÖ, elnöke Christoph Leitl), kilenc tartományi kamarából és több mint ezer szakmai szervezetből áll. A vállalkozók számára a tagság kötelező; a taglétszám mintegy 350 ezer. * A Mezőgazdasági Kamarák Elnöki Konferenciája (Präsidentenkonferenz der Landwirtschaftskammern) a kilenc tartományi mezőgazdasági kamara és a Raiffeisenbank (szövetkezeti pénzintézet) egyesülése. Taglétszáma 600 ezer; elnöke Rudolf Schwarzböck. |
Szigorítások, kurtítások
Ami Ausztriát illeti, nincs nagyobb mumus, mint az angliai neoliberális irányzat. "A piac nem lehet az egyetlen szabályozó tényező" – mondja Emmerich Tálos szociológus, a szociális államról rendezett ausztriai aláírásgyűjtés egyik kezdeményezője. Az osztrákok nagyon is hozzászoktak Európában szinte egyedülálló biztonságukhoz, ahhoz, hogy jóformán az egész lakosság élvezheti a jól működő egészségügyi rendszer áldásait, minden foglalkoztatott – és biztosított – megkapja öregségi nyugdíját, az állam segíti a munka nélkül maradókat és a nincsteleneket. Egy 1999-es adat szerint (a Jelentés a szociális helyzetről című összefoglaló beszámolóból) 340 ezer a ténylegesen szegénynek minősíthető osztrákok száma, s 900 ezerre tehető azoké, akiket fenyeget a szegénység. A szociális juttatások nélkül az előbbieké 330 ezerrel, a fenyegetetteké kereken egymillióval lenne több (az adatok nem frissek, az eltelt esztendőkben a helyzet lényegesen romlott).
A szociáldemokrata párt negyvenéves kormányzása idején a háború után indokolt, később nehezen, csak állami eladósodással tartható juttatásokat is megőrzött. Az 1999. őszi választás után a legtöbb szavazat birtokosaként az SPÖ éppen a szociálpolitikai elképzelések különbözősége miatt nem tudta ismét létrehozni a nagykoalíciót a harmadik helyezett Néppárttal, amely partnerségre lépve a jobboldali Szabadságpárttal egyre nyíltabban adta fel korábban hangzatosan hirdetett elkötelezettségét a szociális partnerség mellett.
A partnereket átlépve születtek egyre-másra döntések a felsőoktatási tandíj bevezetéséről, az egészségügy ingyenességének bizonyos fokú eltörléséről – vagyis az úgynevezett receptdíjról, az ambulanciák igénybevételekor újabb díj fizettetéséről -, a rokkantsági nyugdíj megadóztatásáról, a munkanélküli-segély mérsékléséről és feltételekhez kötéséről, a gyermektelen, nem dolgozó feleségek automatikus társbiztosításának eltörléséről. Ehhez járult az egészségbiztosítási önkormányzatok megreformálásának – a takarékosság jelszavával – meghirdetett szándéka, ami végül a Főbizottság átalakításával célba is ért, s megannyi kisebb-nagyobb intézkedés (a végkielégítések gyakorlatának módosítása, a szerződéses munkavállalóra vonatkozó szabályok szigorítása).
Mindez (civil kezdeményezések szervezésében) utcára vitte az érintetteket, és lépésre kényszerítette a szakszervezetet, amely a második világháború után első ízben a megkérdezett tagok többségének jóváhagyásával harci eszközök – értsd: általános sztrájk – alkalmazására is készen áll az érdekek védelmében.
Változik-e az alkotmány?
A szakszervezeteket a konszenzusra törekvés évtizedei alatt eltunyultnak tartók ennél nagyobb biztonságra vágyva az idén tavasszal aláírásgyűjtést hirdettek a szociális állam megtartásáról.
A magukat pártokon felülinek nevező kezdeményezők arra keresték a választ, vajon szeretné-e a lakosság, ha az osztrák alkotmány első paragrafusát kiegészítenék egy olyan bekezdéssel, amely kötelezően előírja a mindenkori kormánynak a szociális biztonság, az esélyegyenlőség és az egyes törvények szociális elviselhetősége szempontjainak figyelembevételét. Ez utóbbi azt is jelentené, hogy a parlament minden egyes új törvény elfogadásakor megvizsgálná, vajon az mit jelent az egyén számára, nem hozza-e lehetetlen helyzetbe.
Az új paragrafus a kezdeményezők szándéka szerint kötelezően előírná a szolidaritást a rászorulók iránt. Bár a kezdeményezők eredeti célja – az egymillió aláírás – nem teljesült, 711 ezren mégis kézjegyükkel jelezték a szociális állam lebontása miatti aggodalmukat. Ez a szám hétszer akkora, mint amennyi egy-egy téma parlamenti megvitatásához szükséges – sok biztosítékot azonban nem jelent. Nem csak azért, mert még számos ilyen – aláírásgyűjtéssel, majd népszavazással – fontosnak minősített téma vár (hiába) arra, hogy napirendre kerüljön (bár ez sem garancia a lakossági óhaj törvénnyé emelésére). A legsikeresebb népszavazáson 1982-ben 1,361 millióan utasították el a nemzetközi konferencia-központ megépítését, a Kreisky-kormány azonban ezt negligálva mégis létrehozta a létesítményt, amely máig egyebek között az ENSZ bécsi intézményeinek ad helyet.
Bár a szociális vívmányok megőrzése ellen senkinek nincs kifogása, s ilyen közvetett szándék a 15 EU-ország közül 13 alkotmányában tulajdonképpen szerepel, az osztrák jogászok körében mégis élénk vita alakult ki arról, vajon megfelelő forma-e egy ilyen alkotmánymódosítás. Mindenekelőtt azért, mert – ahogyan az egyik szakértő érvelt – a szociális állam nem jogi, hanem gazdasági formula, ezért alkotmányosan nem írható elő.
Voltak olyan ellenérvek is, hogy érthetetlen, miért éppen most rendezik a népszavazást, amikor már az előző ciklusokban a nagykoalíció is jelentősen kurtította a szociális juttatásokat. A válasz erre az volt, hogy akkortájt még inkább csak a költségvetési eszközök védelme volt a cél, míg most elvi kérdésről is szó van: a néppárti-szabadságpárti koalíció nyíltan vallja a "kevesebb állami, több magán(erőfeszítés)" elvét – s éppen ez az a neoliberális irányzat, amely a leginkább árt a szociális államnak, a rászorulók javára megvalósuló újraelosztás gyakorlatának.
Van, aki viszont attól tart, hogy az alaptörvény módosítása épp hogy megakadályozhatja a szociális állam hozzáigazítását a kor követelményéhez. Márpedig az ausztriai szociális állam legnagyobb hibája – hangzik a vélekedés -, hogy a kezdeti idők, az ötvenes évek feltételeit rögzíti, azokhoz igazították. Vagyis olyan belföldi férfi munkavállalóknak nyújt előnyöket, akik a lehetőségekhez képest egész életükben ugyanazon a fix munkahelyen dolgoztak, és családban élnek. Rohamosan nő azonban a válások száma, egyre több gyermek születik házasságon kívül. Tavaly 1,5 millió fix foglalkoztatási szerződés bomlott fel, és 600 ezer 60 év feletti nő nem rendelkezett saját öregséginyugdíj-jogosultsággal – nem beszélve azokról a külföldiekről, akik letelepedési engedélyre várva éveken át nem vállalhatnak munkát. Tehát a szociális állam, a társadalombiztosítás korszerűsítésre szorul.
Ezt nem vitatja Emmerich Tálos szociológus sem, a téma felvetésekor azonban fontos szempontnak tartja magának a "szociális állam" fogalmának tisztázását – ki kellene mondani, hogy a szociális állam a lakosság többsége számára bizony létfontosságú.
Egyre több eltartott
Valójában nem biztos, hogy ezt bárki is cáfolja. A kérdés – amit a kisembert jelszavaiban oly elszántan védelmező Osztrák Szabadságpárt politikusa, Karl-Heinz Grasser pénzügyminiszter leplezetlenül meg is fogalmazott – az, vajon finanszírozható-e a szociális állam. A nemleges válasz hívei szívesen emlegetik a nem dolgozók – az "eltartottak" – növekvő számát, ami előbb-utóbb pénzügyi csődhöz vezethet. (Az ausztriai nyugdíjrendszer egyik nagy ismerője, a német Bert Rürup szerint 2030-ban 1000 munkavállalóra 980 nyugdíjas jut.)
Ezzel szemben a WIFO (az osztrák Gazdaságkutató Intézet) szakértője nem ilyen borúlátó. Az EU számítási módszerét alkalmazva a GDP nyugdíjakra fordított arányát 2030-ban 17,6 százalékra teszi, ami a jelenlegi 14,5 százalékhoz képest elviselhető növekedés. Az optimizmus azon alapul, hogy a jelenleg rendkívül kedvezőtlen demográfiai tendencia irányt vált, növekszik a bevándorlás is, egyszóval 2050-ig a népesség hanyatlása megfordítható, és megkezdődik a munkaképes lakosság gyarapodása.
A derűlátás egyelőre nem tűnik indokoltnak. A legfrissebb adatok szerint tavaly az előző évihez képest 3,6 százalékkal csökkent a születések száma. A mérleg összességében még pozitív: a lakosság természetes fogyása 74 767 volt, szemben a 75 458 újszülöttel, tehát csekély gyarapodás tapasztalható. Figyelemre méltó adat, hogy a házasságon kívül született gyermekek aránya a 2000. évi 31,3-hez képest 33,1 százalékra nőtt. Ez a tendencia minden bizonnyal folytatódni fog, hiszen tavaly látványosan, 12,8 százalékkal csökkent az aktív házasságok száma. 2000-ben 1,28 százalékkal mérséklődött a házasodási kedv, s 1945 óta a legkevesebb esküvőt tartották, szám szerint 34 213-at.
Átalakítási elképzelések
Karl-Heinz Grasser szabadságpárti pénzügyminiszter szerint a szociális államot olyan liberális berendezkedésűvé kell átalakítani, amelynek vannak szociális komponensei. A mai jóléti államnak Grasser érvelése szerint úgy sincs már sok köze a szolidaritáshoz, még az sem mondható el, hogy a segítség feltétlenül célba talál. Hiszen az ausztriai szociális kiadások 40 százaléka a legtöbb jövedelmet élvezőknek jut, s mindössze 21 százaléka a legalacsonyabb kategóriába tartozóknak.
Az államnak nem kell teljesen kivonulnia, de mindenképpen a szociálisan leggyengébbek támogatására kell berendezkednie, és bizonyos átcsoportosítást kell végrehajtani. Ez magában foglalja minden felesleges pénzköltés lenyesegetését – a 725 milliárd schillingnyi (52 milliárd euróval egyenértékű) szociális kiadás nehezen tartható. A változások súlypontjaként elsősorban a nyugdíjreform elengedhetetlen (az évi 25,6 milliárd eurót kitevő nyugdíjkifizetésekhez az állami költségvetés jelenleg több mint 11 milliárddal kénytelen hozzájárulni), de ugyanígy szükség van a közigazgatási reformra is. A szociális – jóléti – állam igen dicséretes, tény azonban – mondja az osztrák pénzügyminiszter -, hogy jó ideje csak eladósodás árán tartható fenn.
Grasserrel egyetértenek a német szakértők is. Közülük a közelmúltban egy nemzetközi konferencián Michael Zöller szociológus arról beszélt, hogy a társadalom központi – vagy felülről történő – irányításába vetett hit bürokratikusan igazgatott államhoz vezetett. Ideje lenne ettől, és vele együtt a jóléti államtól is búcsút venni. Az intézmények támogatásáról át kellene térni az egyének támogatására, és alapos módosításra szorul a társadalombiztosítás, amelynek lehetne konkurenciát is teremteni. A kötelező biztosítás helyébe léphetne a biztosítási kötelezettség, sok juttatást utalvány formájában kellene az érintetteknek átadni, kizárva mindenféle visszaélési lehetőséget.
A német professzor szerint a legtöbb szociális rendszer csak arra jó, hogy az emberek találékonyságát fokozza. Példaként azt hozta fel, hogy amikor a brit hatóságok Indiában jutalmat ígértek a beszolgáltatott vörös kobrákért, megindult a veszélyes hüllők nagybani tenyésztése – beszolgáltatási célokból.
Ha mégoly érthetőek is a szociális állam finanszírozásának nehézségei, a változtatás szükségességét nehéz és hosszadalmas lesz közérthetően elmagyarázni, és ennél is nehezebb a megoldást elfogadtatni. Európa jóléti társadalmai nem szívesen mondanak le kivívott és megszokott előnyeikről. Forró őszben, télben – vagy bármely más évszakban – feltehetően még sokáig nem lesz hiány.
Európa szociális államaiAusztria, Franciaország, Németország és Olaszország a konzervatív szociális modellt követi, amely szakmai és anyagi biztonságot szavatol. A társadalombiztosítási juttatás alapja a normál munkaviszony, nagysága függ a járulék összegétől és a biztosítási kötelezettség időtartamától. Előnye, hogy közvetve támogatja a foglalkoztatást; az állam beavatkozik, ha a munkanélküliség nagyon megemelkedik; a munkanélkülieknek az állam szociális biztonságot nyújt. * Svédország és Finnország a példa az általános jóléti állam modelljére, ahol is az állam vállalja az elsődleges felelősséget a szociális biztonságért. Az egyes állampolgárok más európai országokhoz képest viszonylag magas alapellátásban részesülnek, s magas fokú védelemre számíthatnak a szociális kockázatokkal szemben – függetlenül attól, hogy foglalkoztatottak-e. E rendszer előnye a magas bérszínvonal: a társadalombiztosítás léte nem kényszeríti az embereket bármilyen munka elfogadására. Mivel az állam a gyermekek gondozását társadalmi feladatnak tekinti, ezekben az országokban több a női munkavállaló. * Nagy-Britannia a liberális – angolszász – modellt követi. Itt a társadalombiztosítási juttatás alacsony színvonalú és a (költséges eljárással ellenőrzött) rászorulóknak jár. Az általános szociális biztonság nem elsődleges ügye az államnak, ez az egyén szabadságának hangsúlyozása mellett inkább szabadpiacon beszerezhető árunak számít. A szociális partnereket csak csekély mértékben vonják be – vagy egyáltalán nem – a munka- és szociális politikába. Előnye: a rugalmas munkaerővel rendelkező gazdasági egységek nagyobb kockázattal járó vállalati stratégiába is belevághatnak |