Energiadilemmák

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 53. számában (2002. szeptember 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A magyar energiapolitikáról 1993-ban döntött az Országgyűlés. Azóta nagyon sok minden változott a nagyvilágban, Magyarországon, az energetikában, de a hazai energiaszabályozás - apróbb módosításoktól eltekintve - változatlan maradt. Nem véletlen, hogy a különböző érdekeket képviselő energialobbik sürgetik az évek óta továbbgörgetett problémák megoldását. Az áram- és gázpiac tervezett korlátozott liberalizációja alapvetően a nagyfogyasztókat érinti, a kisebb energiamennyiséget felhasználók, valamint a lakosság számára megválaszolandó kérdés az, vajon fennmarad-e az árszabályozás, és főként az alacsonyabb ár.

A fogyasztók a szabályok módosítására várnak

Az energiapolitika alapelvei ma is érvényesek, hiszen az ország adottságai ugyanazok, mint tíz évvel ezelőtt. Fontos alapelv az ellátás biztonsága, ennek érdekében a több lábon állás, vagyis többféle energiaforrás egyidejű jelenléte a gazdaságban, a környezet védelme, az energiahatékonyság növelése és a legkisebb költség elvének érvényesülése, vagyis az, hogy az áramot onnan vásárolja meg a szolgáltató - egyelőre a még monopolhelyzetben lévő Magyar Villamos Művek (MVM) -, ahol az a legolcsóbb.

Hogy a különböző érdekcsoportok mégis megváltoztatnák a jelenlegi szabályokat, annak okai a több szempontból értelmezhető részletkérdésekben vannak, amelyek sorba rendezése és egyértelművé tétele nem egyszerű. Nem véletlen például, hogy a magyar kormány gazdasági minisztere 1999-ben azt remélte, hogy 2000-ben már meg is nyitják a villamosenergia-piacot, és még most is csak ott tart a folyamat, hogy jó esetben 2003 januárjától várható a liberalizáció. Pedig - az elmúlt évek politikai kavalkádjának egyik különlegessége volt, hogy az új villamosenergia-törvényt (VET) a magyar parlamentben nemcsak a kormánypártok, hanem az akkori ellenzékiek (a mai kormánypártok) is megszavazták 2001 végén. Az egyetértés ritka pillanata volt ez, a folyamat mégis tele volt és van ellentmondással.

Hosszú út

A mai helyzet megértéséhez érdemes felidézni néhány korábbi lényeges eseményt, illetve változást. 1993-ban, az Antall-kormány idején, a magyar gazdaság még igen távol volt az Európai Uniótól, és fel sem merült, hogy a magyar energiapiacot liberalizálják. Akkor még attól rettegtek a szakma ismerői, hogy összeomlik az egész rendszer, mert az ország erőművei elavultak, és rengeteg pénz kellene a korszerűsítéshez. Akkoriban indult a privatizáció, és jellemző, hogy amikor az első energetikai pályázatokat kiírta az egykori vagyonkezelő szervezet, az Állami Vagyonügynökség, jószerével alig akadt olyan külföldi befektető, akit érdekeltek a magyar erőművek. Akik pályáztak, azok is szinte csak filléreket kínáltak. Ehhez képest fordulatot hozott az 1995-ös év, amikor az ország súlyos pénzügyi helyzetben volt, arról szóltak a cikkek, hogy sikerül-e 150 milliárd forintos bevételt elérni a privatizációval, hogy ne omoljon össze a gazdaság, és nem akartak hinni a szemüknek az év végén a kétkedők, amikor minden idők legnagyobb privatizációs bevételét, 480 milliárd forintot hozott az államkasszába az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. Ennek a bevételnek a legnagyobb részét az energetikai cégek privatizációja hozta.

A politika itt is fordítani tudott, és a korábban aggódók most többnyire azt bírálták, hogy kiárusították a magyar energiaipart a külföldi tőkének. Azt is felrótták, hogy miért kötöttek a befektetőkkel olyan szerződéseket, amelyek hosszú távú fejlesztéseket helyeztek kilátásba. Emlékezetes például, hogy milyen nagy vihart kavart a Mátrai Erőmű ügye. Ezt a német RWE-csoport vásárolta meg, és 26 millió dollár ráadást fizetett azért, hogy a kormány lehetőséget adjon a bükkábrányi szénvagyonra épülő fejlesztésekhez. A szerződés megkötésekor ez a lehetőség még nagy eredménynek számított, hiszen az egykori Gagarin Erőmű felújításra szorult, és arra meg végképp nem volt pénz, hogy még új blokkokat is építsenek. Az RWE, amely nagy tapasztalatokat szerzett a barna szenes erőművek építésében, több évtizedre előre tervezett, és fantáziát látott a lignit kiaknázásában. Később mégis politikai botránykő lett a szerződés, perek, vizsgálóbizottságok foglalkoztak vele, míg végül visszafizették a németeknek a 26 millió dollárt, csak hogy ne építsék meg az erőművet. Azóta a Mátrai Erőmű tulajdonosai évről évre osztalékot visznek ki az országból, miközben felújították a régi blokkokat, és megépítették Magyarország első kéntelenítő berendezését, új erőmű építését azonban egyelőre nem tervezik.

1995-höz képest ugyanis sokat változott az (energia)világ. Európában hatalmas kapacitástöbblet alakult ki, az Egyesült Államokhoz hasonlóan megkezdődött az árampiacok liberalizációja, fokozódott a verseny az áramtermelők között, olyannyira, hogy sok erőművet - amelyek nem bírták az árzuhanást - be is zártak. A fokozódó árverseny Amerikában az úgynevezett Kalifornia-jelenséghez vezetett. Ott az árharcban már odáig mentek, hogy az erőművek száma és kapacitása annyira lecsökkent, hogy idővel áramhiány lépett fel.

Európában nem fajultak el ennyire a folyamatok, de itt is kíméletlen verseny kezdődött a cégek között. Az árak látványosan estek, a liberalizáció hívei elégedetten nyugtázták az eredményt, de a szakma alaposabb ismerői óvtak a túlzott optimizmustól. Ők azt is látták, hogy a nagy áresés mögött az áll, hogy nem minden költséget érvényesítettek az árakban, nem tettek félre pénzt a fejlesztésekre, a karbantartásokat is visszafogták, és ezeknek a hiánya előbb-utóbb visszaüt. Így is történt, egy idő után elkezdtek felfelé kúszni az árak, mert az erőművek nem bírták korlátlanul vállalni, hogy feléljék saját fejlesztési lehetőségeiket.

Készülődés a nyitásra

Ez a folyamat éppen abban az időben zajlott Amerikában és Nyugat-Európában, amikor Magyarországon elkezdődött a piacnyitásra való felkészülés. Az első kormányzati nekibuzdulás új energetikai modell megalkotásáról szólt, s 2000-re helyezte kilátásba a piacnyitást. Azóta sok vita folyt, energiaügyeket felügyelő kormánytisztviselők jöttek és mentek, sőt, már a kormány sem ugyanaz. Ma a 2003. januári piacnyitás a hivatalosan deklarált cél a villamos energiában, a gázpiac megnyitását pedig óvatos becsléssel 2003 júliusára teszik.

A jelenlegi kormány négyéves mandátuma alatt a parlament elé fogja terjeszteni új energiapolitikáját - nyilatkozta a közelmúltban Szalay Gábor, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium politikai államtitkára, aki éveken át az SZDSZ energetikai szakértőjeként tevékenykedett a parlamentben, így jól ismeri a helyzetet. Mint elmondta, az új energiapolitika sem fog lényegében eltérni az 1993-astól, mert annak az alapelvei ma is érvényesek. Csak a piacnyitás új körülményeinek figyelembevételével fogják aktualizálni a koncepciót egy későbbi időpontban, amikor már lesznek tapasztalatok is.

Ma az egész szakma a nagy változásra vár, és ki-ki érdeke szerint aggódik. A jogszabályok egy része kész, nagyobb része még csak születőben van, folynak a tárcaközi egyeztetések és szakmai viták.

Egyelőre a villamosenergia-törvény a fix pont. Ez az Európai Unió alapelveire épül. A lényege a hazai villamosenergia-piac fokozatos megnyitása. Az első időkben - s hogy ez meddig tart, ma még nem tudni - a versenypiac és a hatósági árakkal szabályozott közüzemi piac egymás mellett fog működni.

A versenypiacon az úgynevezett feljogosított fogyasztók szabadon elégíthetik ki villamosenergia-igényüket hazai forrásból, illetve importból. A nyitás hivatalosan deklarált célja a versenyhelyzet megteremtésével a szolgáltatás színvonalának javítása, a hatékonyság növelése, valamint az árcsökkentő, illetve az éremelkedést mérséklő hatások kihasználása. Ez a megfogalmazás már óvatosabb, mint a kezdeti, lelkes megnyilvánulások. Ma már senki sem mondja, hogy a magyar áramárak csökkenni fognak a liberalizáció után, legfeljebb csak azt állítják: kevésbé fognak emelkedni, mint ha nem lenne nyitás. Nyugat-Európában az első időszakban látványosan estek az árak, a kapacitástöbblet a szabad piacokon nagy kínálattal jelent meg, és sokan úgy képzelték: az áresés folyamata tartós lesz. Az óvatosabbak, vagy inkább a szakma jobb ismerői már akkor is óvtak az elhamarkodott piacnyitástól. Nemcsak azért, mert a magyar árak jóval alacsonyabbak voltak, mint a nyugat-európaiak még az ottani csökkenés után is, hanem mert nyilvánvaló volt: az energetikában döntő szerepe van a tüzelőanyagok árának, és azok hosszabb távon inkább nőnek, mint csökkennek.

Az energiahordozók aránya

A magyar energiapolitika évtizedeken át tartó alapelve volt, hogy az energiahordozók nagyjából azonos mértékben játszottak szerepet: egyharmad volt a nukleáris energia, egyharmad a szén és egyharmad a szénhidrogének - a földgáz és az olaj - súlya az energiatermelésben. Ez az egyensúly az utóbbi években felborult: a nukleáris energia és a szénhidrogének szerepe 40-40 százalékra emelkedett, a széné 20 százalék körülire esett vissza. Ezt a helyzetet több szakértő is helyteleníti, mert növeli az ország importfüggőségét. A hazai szénbányák leállítása nemcsak foglalkoztatáspolitikai megfontolások miatt keltett aggodalmat, hanem azért is, mert a gáztüzelésű erőművek gazdaságosságát csak viszonylagosnak tekintik: ha felmegy az olajár, vele emelkednek a gázárak is - mármint normál piaci árképzés esetén, s ez előbb-utóbb Magyarországon is be fog következni.

A világban sok prognózis készül, de még a legnevesebb elemzők sem mernek biztos tippeket adni a jövőről. Jellemző például, hogy a Shell tekintélyes szakértőket bízott meg azzal, hogy vázolják fel, mi várható az elkövetkező húsz évben az olajpiacon. A kutatók kétféle szcenáriót rajzoltak meg. Az egyik arra épített, hogy a globalizáció terjedése a mostani ütemben folyik tovább, a másik pedig úgy vélte, ez a folyamat lelassul. A két részletes elemzés összegzéséből végül is az körvonalazódott, hogy húsz év múlva meglehet, hogy az olaj hordónként öt dollárba kerül majd, de az is lehet, hogy ötven dollár lesz az ára.

Ha a világ egyik legnagyobb vállalatának legtekintélyesebb elemzői ilyen biztonsággal prognosztizálnak, akkor nehéz elvárni, hogy egy kis ország biztosra menjen a tervezésnél. Az előrelátás hiánya viszont sokba kerül, hogy pontosan mennyibe, azt persze senki sem tudja. De a piacnyitás egyik legkényesebb kérdése, hogy vajon mekkorák lesznek az úgynevezett befagyott költségek, vagy ahogy mostanában finomabban hívják, az átállási költségek. Ezek azért keletkeznek, mert korábban az energiapiac szereplői hosszú távú áramvásárlási megállapodásokkal biztosították jövőjüket a piacon. A hagyományos piaci modellben az MVM vásárolja az áramot az erőművektől, és adja tovább a fogyasztóknak a szolgáltatókon keresztül. Ennél a modellnél az erőművek kapacitásukat 20-25 éves szerződésekkel adták el az MVM-nek, amely egykor készségesen kötötte meg ezeket az üzleteket, mert nyugodt lehetett az ellátás biztonsága miatt, az erőművek is szívesen szerződtek, mert stabil piacuk lett, és ha fejleszteni akartak, a bankok a hosszú távú megállapodásokat garanciának tekintették a hitelnyújtáskor. Ezt a bebetonozott rendszert felborítja a piacnyitás, amely a fogyasztók egy részének lehetővé teszi, hogy szabadon vásároljon bárhonnan. De ha minden kapacitás le van kötve, nincs szabadpiac, és nem lehet verseny. Ezért különböző megoldásokkal igyekeznek felszabadítani a lekötött kapacitásokat, ami nyilvánvalóan érdekeket sért, hiszen szerződéseket bontanak vagy módosítanak. És mivel viták és alkuk nyomán szabadulhatnak fel a kapacitások, nem tudni, valójában mennyi áll majd rendelkezésre a szabad piac számára, és azt sem, mennyit vesznek át valóban ebből a versenypiacon. Ezért biztos, hogy a kapacitás egy része "beragad", ezek nyomán keletkeznek a befagyott költségek, vagyis a piaci modell változása miatti átállási költségek. Azt egyelőre senki nem tudja, mekkorák lesznek ezek a terhek. Hiszen nem tudni, hogyan végződnek a tárgyalások a szerződésekről, azt sem tudni, mennyi szabadpiaci áramra tartanak igényt a cégek. Az elképzelések szerint ugyanis a fennmaradó, hosszú távú szerződésekben szereplő kapacitásokat elárverezik. Az MVM számítása szerint 2004 és 2010 között 48 milliárd forintra tehetők ezek a költségek. De voltak olyan nyilatkozatok is, amelyek nemes egyszerűséggel 30-300 milliárd forintig becsülték meg ugyanezt. Kormányzati részről 50-60 milliárdot tartanak valószínűnek.

Rendeletek születnek

A villamosenergia-törvény nem beszél számokról, mint ahogy árakat és árszabályozást sem rögzít. A részleteket kormányrendeletek, miniszteri rendeletek és ellátási szabályzatok fogják tartalmazni. Szám szerint hat kormány-, 17 miniszteri rendelet és három szabályzat. Ezek egyelőre szakmai viták és tárcaegyeztetések tárgyai.

A kormány határozza meg a végrehajtási rendeletet, amely többek között szabályozza a Magyar Energia Hivatal (MEH) által kiszabható bírság felső határát, az engedélyezés részletes szabályait, a közüzemi szolgáltató és a közüzemi fogyasztó közötti jogviszonyt, a MEH által kiírható, erőmű létesítésére vonatkozó pályázat szabályait, az erőművek energiapolitikai követelményeit és a szervezett villamosenergia-piac működésére vonatkozó szabályokat.

Ugyancsak kormányrendelet szabja meg a választásra feljogosított fogyasztók körét. Az uniós direktívák figyelembevételével a hazai piac 33-35 százalékának megnyitása azt jelenti, hogy azok válhatnak feljogosított fogyasztókká, akiknek egy telephelyen mért éves fogyasztása meghaladja a 6,5 gigawattórát. Ez alól csak az önkormányzatok közvilágítási célú energiafelhasználása kivétel, a fogyasztás mértékétől függetlenül. A meghatározás nem váltott ki osztatlan sikert, mert vannak cégek, amelyek nagyon sok áramot fogyasztanak, de nem egy telephelyen. Tipikus példa a BKV, amely már jelezte a rendeletalkotóknak, hogy szeretné, ha a feljogosított fogyasztók körébe tartozhatna. Korábban ugyanilyen igénnyel lépett fel a MÁV is, de most nem siettek a kérés előterjesztésével.

Az átállási költségek ügye sok vitát váltott ki már eddig is. A kormányrendelet abból indul ki, hogy ez a költség a közüzemi nagykereskedőnél, vagyis az MVM-nél keletkezik a hosszú távú szerződések miatti kötelező áramátvétel során, amikor a közüzemi nagykereskedő a feljogosított fogyasztók más forrásból való beszerzései miatt nem, vagy csak veszteséggel tudja értékesíteni az energiát. A költségeket azonban csak a szerződések újratárgyalását követően fennmaradt kötelezettségek után lehet érvényesíteni. Átállási költség legkésőbb 2010. december végéig keletkezhet. A költségek mértékére a MEH tesz javaslatot, és a gazdasági és közlekedési miniszter hagyja jóvá.

Ipari energiafogyasztók

Számítások szerint az ország teljes áramfogyasztása mintegy 30 ezer gigawattóra évente. Az erőművek termelése ennél jóval több, mintegy 39 ezer gigawattóra. A különbség, vagyis 9 ezer gigawattóra nem kerül a fogyasztókhoz, hanem nagy része hálózati veszteségként eltűnik. Egyrészt, mert a hálózatok nem elég korszerűek, de az energetikai cégek gyakran hivatkoznak arra is, hogy lopják az értékes alkatrészeket és az áramot. Az adatok azt mutatják, hogy Magyarországon lényegesen rosszabb a helyzet, mint Nyugat-Európában, ahol a hálózati veszteség 7-8 százalék körül van, nálunk pedig 14 százalékra teszik. Ebből is nagyon sok felesleges költség keletkezik, amit végeredményben a fogyasztók fizetnek meg. De hogy a felhalmozódó átállási és a veszteségekből adódó költségek mennyit fognak kitenni, és hogyan számolják el, egyelőre nem tudni. A kormány szándéka szerint évente kellene áttekinteni a tényleges helyzetet.

Az ipari fogyasztók különösen nagy figyelemmel kísérik az új szabályokat, hiszen a változások elsősorban ezeket a társaságokat érintik. Szakmai szervezetük, az Ipari Energiafogyasztók Fóruma (IEF) erősen szorgalmazza, hogy minél előbb öntsenek tiszta vizet a pohárba. Ők kétségbe vonják a 48 milliárd forintot, és azt is, hogy mindez csak 2004-től fog jelentkezni az árakban. Mint Szaniszló Mihály, a szervezet elnöke több alkalommal is kifejtette: az átállás már 2003-tól többletköltségeket okozhat, ha kötelezővé teszik a szerződések újratárgyalását. Szervezetük úgy látja, hogy az erőművek a tényleges költségeknél magasabb áron adják át az áramot az MVM-nek, és ez akadályozza, hogy versenyképes árak alakuljanak ki. Álláspontjukat arra alapozzák, hogy míg Magyarországon az erőművek átlagosan 11 forint kilowattóránkénti átlagáron adják az energiát az MVM-nek, a nyugat-európai erőművi átlagárak hét forint körüliek kilowattóránként.

A piacnyitás megnöveli az import jelentőségét, bár a törvény a hazai áramtermelők védelme érdekében legfeljebb 50 százalék importot engedélyez a feljogosított fogyasztóknak. Ennek azonban technikai korlátai is lesznek, hiszen a hálózat kapacitása véges. A határon keresztül történő szállításokat szabályozó kormányrendelet tervezete szerint a rendszerirányító aukciót köteles rendezni a kapacitásjogok felosztására, ha a hálózat kapacitása szűknek bizonyul. A lekötött kapacitásért fizetni kell a rendszerirányítónak.

Nyitott kérdések

A Magyar Villamosenergiaipari Rendszerirányító Rt. (MAVIR) az elmúlt évben nagy változásokon ment keresztül. Korábban az MVM része volt, de a nyitás előkészületeként függetleníteni kellett, s ezért a gazdasági tárca fennhatósága alá sorolták. Bár formailag megtörtént ez a lépés, még mindig maradt egy sor tisztázatlanság: például nincsenek saját eszközei, hanem épületét és berendezéseit is az MVM-től béreli. Bizonytalanságok vannak akörül is, hogy mennyi lesz a szabad kapacitás, s a nagyfogyasztók azt is hiányolják, hogy nem tudják, mekkora vezetékhasználati díjra kell számítaniuk.

Ezekről is, ahogy az árakról is, majd miniszteri rendelet fog dönteni, de egyelőre még nem tudni, milyen elvek alapján. Holott az idő már meglehetősen kevés. A nagyfogyasztók minden létező fórumon sürgetik a döntéseket. Azt hangoztatják, hogy a hazai áramárak számukra hátrányosak, rontja versenyképességüket. A TVK a petrolkémiai ipar egyik legnagyobb fejlesztésével új olefingyárat épít, amelynek jelentős az energiaigénye. Ezért saját erőművet is épített, de még így is energiaszükségletének 60 százalékát külső forrásból kell fedeznie. A cég vezetői nehezményezik, hogy korlátozza a jogszabály az import lehetőségét. A papíripar is energiaigényes ágazat. A Dunapack vezetői is az importot sürgetik, mert adataik szerint Magyarországon drágábban kapják az áramot, mint versenytársaik Ausztriában és Németországban. Hasonló állásponton van a BorsodChem, amely évi 800 gigawattórás villamos energia és 200 millió köbméter földgáz elfogyasztásával az ország legnagyobb ipari energiafelhasználója. Számításuk szerint a hasonló kategóriájú nemzetközi vállalatok villamosenergia-költsége 30 dollár megawattóránként, míg a hazai cégek 35-40 dolláros árral kénytelenek számolni. Ők arra hivatkoznak, hogy több nyugat-európai országban - például Hollandiában és Németországban - iparpolitikai megfontolásból alacsonyabb áron kapják az energiát a vegyipari cégek.

Eltérített lakossági árak

Az árak izgatják leginkább a kisebb fogyasztókat és a lakosságot is. A gazdasági tárca államtitkára nemrégiben megerősítette, hogy felgyorsítják a szociális ellátásra vonatkozó szabályok kidolgozását. A piacnyitás után ugyan a lakosság még - előreláthatólag - 2010-ig hatósági árakon kapja majd az energiát, de ez nem jelenti azt, hogy az árak nem fognak emelkedni, s ehhez kompenzációra van szükség. Lengyel Gyula, az MVM nemrégiben megválasztott elnöke, aki korábban már betöltötte ezt a posztot, egy szakmai fórumon kifejtette: az állam 50 milliárd forinttal kénytelen támogatni az idén az MVM-et, tavaly 32 milliárdba került a költségvetésnek, hogy a hatósági szabályozás eltérítette az árakat a tényleges költségektől. Számításai szerint 50 milliárd forint támogatás négy forint kilowattóránkénti támogatást jelent a lakosságnak, de ennek a felét az összes fogyasztó húsz százaléka élvezi. Ez a kör tízszer több áramot használ az országos átlagnál. A felmérések szerint a lakosság 40 százaléka rászoruló, akinek támogatásra van szüksége, de ők az áramfogyasztásból csak tíz százalékkal részesednek. Ennek a rétegnek a támogatásból így csak ötmilliárd forint jut, míg a lakosság 20 százaléka 25 milliárd forintnyi segítséget kap. Az MVM elnöke szerint ezt az aránytalanságot meg kellene szüntetni.

A kompenzáció ügye évek óta megoldatlan, és állandó forrása a politikai csatározásoknak. Ez volt a magyarázata, hogy az elmúlt két évben különösen felforrósodott a gázárak körüli vita. Emlékezetes, hogy az Orbán-kormány idején mesterségesen alacsonyan tartották a hatóságilag szabályozott gázárakat, s ez a Molnak két év alatt több mint 220 milliárd forint veszteséget okozott. A kormány a gázüzletág eladására igyekezett rábírni a Molt, azzal érvelve, hogy így továbbra is megkímélheti a lakosságot az áremelésektől. A szakértők ezt az érvelést hamisnak tartották, hiszen a gázüzlet több százmilliárd forintot vont volna el a költségvetéstől, tehát ugyanúgy az adófizetők pénzét használták volna fel, mintha kompenzációval tehermentesítették volna a lakosságot. S míg a kompenzáció 20-30 milliárd forintból megoldható lenne, a gázüzletre ennek sokszorosát kellett volna kifizetni. A jelenlegi kormány többször deklarálta, hogy nem kívánja megvenni a gázüzletágat, és a lakossági, illetve közüzemi gázárakat is csak akkor módosítják, ha megfelelő kompenzációval tudják ellentételezni.

Ez az álláspont azonban egyelőre csak a szándékot fejezi ki. A számítások és a jogszabályok még csak most készülnek. És ha a villamosenergia-törvény, amelyet már elfogadott a parlament, még számos nyitott kérdést takar, akkor a gáztörvény még sokkal többet. Egyelőre annyit tudni, hogy a kormány szeretné ősszel a parlament elé terjeszteni. Arra azonban már senki sem számít, hogy jövő év januárjától életbe is lép, legfeljebb júliustól. Sokkal tovább nem lehet halogatni, mert az uniós tagországok nemrégiben Barcelonában elhatározták, hogy 2004-től megnyitják az energiapiacokat. Igaz, ez a határidő nem zárja ki azt, hogy a lakosság számára továbbra is fennmaradjanak a közüzemi, vagyis a hatósági árak.

Elhalasztott döntések

A gázárak ügye a legutóbbi választásokon kényes politikai üggyé dagadt, és nyilván ez történhet az őszi önkormányzati választások idején is. Ezért különös óvatossággal készítik elő az új szabályozást. Emlékezetes, hogy az 1997-es árszabályozás határideje 2001 végén lejárt. Az Orbán-kormány azonban nem változtatta meg, és nem is hozott semmilyen döntést, csupán meghosszabbította a szabályozás érvényességét 2002. június 30-ig. Az új kormányra várt a döntés, de az óvatosság most is erősebb volt: bejelentették, hogy az idén már nem módosítanak a rendszeren. Egy erősen vitatható lépést mégis tettek: július elsejétől 5,2 százalékkal megemelték a gáz árát azoknak a legalább 500 köbméter óránkénti gáznagyfogyasztóknak, amelyek nem közvetlenül a Mol nagy nyomású vezetékéről, hanem a szolgáltatóktól vásárolják a földgázt. Ezt azzal indokolták, hogy a nagyfogyasztók másik csoportjának már tavaly felemelték 43 százalékkal az árat, s most csupán kiegyenlítették a többieknél is a különbséget. A bejelentés határozott meglepetést keltett szakmai berkekben. A Mol Rt. igen udvariasan azt mondta: reményteljesnek tartják, hogy a kormány hozzányúlt a gázárakhoz. A változás 1,5 milliárd forinttal csökkentette a társaság veszteségét, amit csak jóindulattal lehetne a befektetőknek nyújtott közérzetjavító intézkedésnek tekinteni. Hiszen ez elenyésző a 220 milliárdos korábbi veszteségekhez képest. Ugyanakkor az ipari fogyasztók is meghökkentek, mert a korábbi 43 százalékos emelés mindkét nagyfogyasztói csoportot érintette, így most nem kiegyenlítették, hanem növelték a különbségeket. De ők is önmérsékletet tanúsítottak, nem fordultak a sajtóhoz vagy bírósághoz, hanem az új kormány tévedéseként könyvelték el a döntést.

Várakozó állásponton

Mindenki várakozó álláspontra helyezkedett. Közben folyik a számolás. Kialakulóban van az elképzelés, hogyan fedezzék a kompenzációhoz szükséges pénzt. Egyre jobban tartja magát az a javaslat, hogy a bányajáradékot alakítsák az olajár változásához. A legalacsonyabb járadék 12 százalék, a legmagasabb 40 százalék lenne. A 12 százalék 92 dolláros ezer köbméterenkénti gázárhoz tartozna, a 40 százalék pedig 110 dolláros gázárhoz. A két árhatáron belül sávosan változna a bányajáradék mértéke. Az elvont járadék annál nagyobb, minél nagyobb a hazai kitermelés költsége és az importár közötti különbség. Ez az elvonás adná az alapját a lakosság és a közüzemek gázár-kompenzációjának. A kompenzációt, az elképzelések szerint, a szolgáltatók kapnák, s a fogyasztók eleve alacsonyabb áron kapnák a gázt, mint amennyiért a szolgáltatók vásárolnák a Moltól. De ez csak egy a lehetséges megoldások közül. Még sok nyitott kérdés van, például kik kapjanak kompenzációt, hol legyen a rászorultság határa. Többféle számítás készül, de döntés egyelőre nincs.

A gázpiac megnyitását leginkább a Mol sürgeti, hiszen az elmúlt két évben ez a társaság finanszírozta az ágazat veszteségeit. Ezért vezetői meglehetősen rossz néven vették, amikor az ipari nagyfogyasztók berzenkedtek az áremelés ellen. A Molnál úgy vélik: az elmúlt években alacsonyan tartott gázárak a Mol kontójára versenyelőnyhöz juttatták a hazai cégeket, ezért nem méltányos, ha tiltakoznak az árváltozás ellen.

Folytatódik a lobbizás

Miközben a piacnyitás jogi feltételei kialakulóban vannak, az energetikai cégek és az ipari vállalkozások is attól tartanak, hogy nem lesz egyhamar valódi verseny a hazai piacon. A villamos energia piacának megnyitása eleve szűk kört érint, és még ez a kör sem biztos abban, hogy megéri élni a feljogosított fogyasztói lehetőséggel, mert az árak csökkenését az import növelésétől remélik, de erre csak mérsékeltek az esélyek. A gázpiac liberalizációját még kevésbé érzik reálisnak, mert nem látják tisztán a feltételeket. Úgy vélik, ameddig nem tudni, milyen lesz az árszabályozás, mennyit kell fizetni a vezetékek használatáért, addig nem tudnak tervezni. S addig a színfalak mögött erős lobbizás folyik, mert a tétek nagyok.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére