Pályamódosítás

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. augusztus 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 52. számában (2002. augusztus 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Van abban valami szimbolikus - amit akár a sors fintorának is tekinthetünk -, hogy az előző miniszterelnök 2000 márciusában jelentette be egy új, átfogó nemzeti fejlesztési terv - a Széchenyi-terv - készítését, s a magyar gazdaság növekedési üteme éppen azóta negyedévről negyedévre csökken, szinte megszakítás nélkül. A jelenlegi kormány viszont súlyos politikai hibát követne el, ha a 100 napos program teljesítése után elfeledkezne arról, hogy a jóléti rendszerváltás által sugallt nagyobb, a társadalomban igazságosabban eloszló jólét hatékony elosztórendszereket és a források előteremtésére alkalmas versenyképes gazdaságot is igényel.

Az ígéretek teljesítése erős gazdaságot kíván

A gazdasági folyamatok ciklikusak, s ezek időbeli lefutása részben a politikai folyamatokkal - például a választásokkal - függ össze. Így van ez Magyarországon is. Miként teljes illúziónak bizonyult az a marxista feltételezés, hogy a tervgazdaság képes kiküszöbölni a gazdasági ciklusokat, az sem igazolódott, hogy a piacgazdasági átalakulás egyszeriben véget vet a régi reflexeknek, a pártkongresszusokhoz igazodó élénkítő, fogyasztásnövelő gazdaságpolitikai törekvéseket hamarosan kényszerűen felváltó stabilizáló, az egyensúlyt a növekedés visszafogásával és reformokkal javító lépések ciklikus váltakozásának. A választások előtt Magyarországon is minden párt ígérget, a hatalmon levő osztogat is, a győztes pedig az első évben - ne feledjük, ekkor vannak az önkormányzati választások - igyekszik minél többet megvalósítani ígéreteiből. Hogy aztán, a gazdasági helyzet függvényében következzenek az egyensúlyjavító stabilizációs lépések, a tartós növekedést megalapozó, hosszabb távon nagy hasznot hozó, de rövid távon érdeksérelmeket okozó reformok.

Programok személycserékkel

Ha visszaemlékezünk, a Kupa-program 1991-hez, a Bokros-csomag 1995-höz, vagyis a választások utáni évhez kötődik, s a stabilizációs és reformfolyamat két emblematikus figurája a következő választásokat megelőző évben már nem volt a helyén.

Tanulságos, hogy a GKI Gazdaságkutató Rt. által 1993 óta végzett felmérések szerint a lakossági bizalmi index értéke a választások előtt mindig megemelkedik, majd a választások után néhány hónappal elért csúcspont után esni kezd. Bár a lakossági bizalmi index kifejezetten gazdasági jellegű mutató - a kiszámításához használt kérdőív kérdései például a megkérdezettek jelenlegi és várható pénzügyi helyzetére, vásárlási és megtakarítási lehetőségeire vonatkoznak -, a válaszolókra nyilván politikai várakozásaik is hatással vannak. Fontosabb azonban ennél az, hogy a kormányok a választások előtt valóban igyekeznek javítani a lakosság helyzetét: emelik a tőlük függő béreket, a nyugdíjakat, igyekeznek akár mesterséges eszközökkel is csökkenteni az inflációt. Gazdaságilag különösen megalapozatlan lakossági keresletélénkítés történt az 1994. évi választások előtt és most, 2001-2002-ben.

Az első esetben a külső egyensúly már vészesen megbomlott, miközben a lakossági fogyasztás korábbi csökkenése még messze nem érte el a GDP zuhanásának mértékét, ami előrevetítette egy későbbi nagy korrekció - a majdani Bokros-csomag - elkerülhetetlenségét. A mostani esetben pedig nemcsak a reálkeresetek eddigi idei két számjegyű növekedése marad el messze a GDP I. negyedévi, 3 százaléknál is kisebb növekedési ütemétől, de a jövedelmek emelése/emelkedése a forint erősödésével együtt rendkívül nagy mértékben rontja a magyar gazdaság versenyképességét is.

Ellentétes tendenciák

Feltűnő az is, hogy míg a magyar üzleti bizalmi index - követve a nemzetközi tendenciákat - 2001 tavaszától esett, a lakossági bizalmi index a rohamosan növekvő reálkeresetek és -nyugdíjak következtében 2002 tavaszán, folyamatos javulás mellett, a valaha (1993 óta) mért legmagasabb értéket érték el. Ez ellentétes a nemzetközi tendenciákkal. A fejlett piacgazdaságokban a lakossági várakozások különösen a szeptember 11-i, USA elleni terrortámadás után romlottak, s szorosan összekapcsolódtak a dekonjunktúrával. Magyarországon viszont egyértelműen a parlamenti választásokkal összefüggésben gyorsan nőni kezdtek a jövedelmek, amelyek reálértékét még az infláció mesterséges eszközökkel való visszafogása is növelte.

Mintegy két évtized után az Orbán-kormány volt az első, amelynek nem kellett stabilizációs feladatokkal foglalkoznia. A választási harcban hirdetett, a kereslet élénkítésére alapozott évi 7 százalékos gazdasági növekedést - amelyet az MSZP és az SZDSZ mellett a közgazdász-társadalom nagy része is voluntaristának tekintett - szerencsére a gyakorlatban nem erőltették, sőt az 1998-99. évi orosz pénzügyi válság hatásait rejtett kiigazítással - például a beruházások nem deklarált visszafogásával - közgazdaságilag észszerű módon kezelték. Az Orbán-kormány gazdaságpolitikája során a szavak és tettek nem feltétlenül fedték egymást. Ez a, mondhatni, cinikus pragmatizmus azonban mégiscsak a kisebbik rossz volt a későbbi voluntarizmussal szemben. A választások közeledtével ugyanis az ígéretek betartása fontosabbá vált a kormányzat számára, vagyis a tettek összhangba kerülése a szavakkal - paradox módon - nagyobb kárt okozott.

A "magyar modell"

"Magyar modell", "az építkezés kora": címszavak a választásokra készülő kormánypárti politikusok 2001-2002. évi gazdasági szótárából. Mindennek tartalma az erős, fejlesztő állam eszménye s konkrét megtestesülése: a Széchenyi-terv. Ennek a terveket és vágyakat megfogalmazó magyar modellnek semmi köze sincs ahhoz a valóságos, sok tekintetben valóban sajátos gazdaságtörténeti folyamathoz, amely a mai magyar piacgazdaság kialakulásához elvezetett. Az "építkezés kora" deklaráltan 2000-ben, a Fidesz vezette kormány időszakában kezdődött, s már a propagandisztikus elnevezés is az előző kormányok "rombolása" - mindenekelőtt a Bokros-csomag - ellenpontozására hivatott.

Arról még véletlenszerűen sem esett szó, hogy a magyar gazdaság akkor már lassan ötödik esztendeje, 1997 óta évi 4,5-5 százalékos növekedéssel jellemezhető pályán haladt. Amit - tegyük hozzá - nagyrészt a nyolcvanas évek végén elkezdett liberalizálási és reformprogram, az 1991. évi Kupa-program és az 1995. évi Bokros-csomag alapozott meg. Ezek a koncepciók feszült pénzügyi helyzetben, stabilizációs kényszerek közepette születtek, de távlatos piacgazdasági reformlépésekkel párosultak. Az Orbán-kormány hivatalba lépésekor, 1998-ban már nem volt ilyen kényszer, a reformfolyamat azonban még korántsem volt befejezett. Ennek ellenére a reformok leálltak, sőt visszalépésekre is sor került. Ezzel együtt a kormány első, 1998-ban tett lépései - a tb-önkormányzatok megszüntetése vagy a Postabank-ügy határozott kezelése - még beilleszthetők voltak a piacgazdasági átalakítás vonulatába, hiszen e szervezetek működése aligha tekinthető piackonformnak. A folytatás azonban kiábrándító lett, az egészségügy reformja elmaradt, a nyugdíjreform helyett pedig visszarendeződés következett. Nem indult meg a közigazgatási és az agrárrefom sem. A privatizációs folyamat elakadt, sőt ismétlődően visszaállamosításokra került sor.

A mindenható állam

Mindez azt jelzi, hogy a Fidesz által a választások előtt hirdetett "több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás" szlogenje tényleg megvalósulóban volt. Koncepciójuk a gyakorlatban eltért az államtalanítás és piacépítés rendszerváltás óta tartó folyamatától. Az erős államnak ugyanis anakronisztikus módon sok tekintetben a tervgazdaságból már ismert, piachelyettesítő funkciókat szántak.

Ilyen volt például a közbeszerzési törvény mellőzése az autópálya-finanszírozás esetében, s magának az MFB működésének a szabályozása. A kezdeti érv, hogy ti. ilyen módon gyorsabb és olcsóbb lesz az autópálya-építés, nemcsak megkérdőjelezi a piacgazdaság egyik alapelvének, a gazdaságosságra kényszerítő versenynek a létét, de e felfogást az eredmények sem támasztották alá. Ugyancsak a piacellenességet illusztrálta az energia- és gyógyszerárak hatósági meghatározásának módja, vagyis az áremelési mértékek költségektől való elszakítása, az alkalmazott árarányok okozta súlyos érdekellentétek figyelmen kívül hagyása a termelési-forgalmazási folyamatban. A költségektől elmaradó árak természetesen rövid távon csökkentik a lakosság megélhetési költségeit, de nagyon negatívan hatnak az érintett - számos esetben tőzsdei - cégekre, s ezen keresztül az egész befektetési klímára. Ugyancsak szerepe volt a kormányzati magatartásnak abban, hogy az ország tőkevonzó és -felhalmozó képessége elmaradt a lehetőségektől. A külföldi működőtőke-beáramlás a korábbinál alacsonyabb szinten stagnált, a tulajdonosi hitelek pedig nőttek ugyan, de döntően spekulációs pénzpiaci befektetést finanszíroztak. A tőzsdei befektetések mérséklődtek, a lakosság megtakarítási hajlandósága lényegében stagnált.

Fejlesztési tervek

Az Orbán-kormány emblematikus programja, a Széchenyi-terv nem reform-, hanem fejlesztési-elosztási program, aminek ráadásul sokkal nagyobb lett a füstje, mint a lángja, sokkal erőteljesebb volt a marketingje, a közvélemény szemében kialakított jelentősége, mint tényleges gazdasági hatása. (Bár ez a "füst" - a későbbi éveket terhelő, gyakran jogszabályokban és szerződésekben, vagy éppen csak politikai ígéretekben testet öltő elígérkezések miatt - igencsak korlátozza a jelenlegi kormány mozgásterét, illetve az ésszerűtlenül túlvállalt kötelezettségek előbb-utóbb szükségessé váló korrekciója politikai feszültségeket okoz.) A Széchenyi-terv tartalmilag ugyanis alig több, mint a korábbi költségvetési kiadások esetenként kissé megemelt összegének közérthető formában történő reklámozása. (Például az autópálya-építés csúszott, a lakástámogatási rendszer a kormányzati ciklus legvégén kezdte kifejteni hatását, s terhei döntően csak később jelentkeznek.)

A Széchenyi-terv meghirdetése, 2000. I. negyedéve óta a magyar gazdaság növekedési üteme negyedévről negyedévre csökken, szinte megszakítás nélkül. A 2000. I. negyedévi 6,6 százalékról 2001. I. negyedévére 4,4 százalékra, majd 2002. I. negyedévére már 3 százalék alá, 2,9 százalékra. Vagyis a "Széchenyi-terv" enyhén szólva nem gyorsította a magyar gazdaság növekedési ütemét. Természetesen a lassulás fő oka a világgazdasági dekonjunktúra, az exportlehetőségek beszűkülése, de kétségtelenül szerepe van ebben a magyar versenyképesség romlásának - a bérköltségek drasztikus emelkedésének, a forint rendkívüli erősödésének -, a tőkevonzó képesség romlásának, s mindezek következtében az üzleti beruházások gyengeségének.

Új kormány - új program

A választások nyomán májusban megalakult kormánynak kevés a lehetősége az idei gazdasági mutatók befolyásolására. Azokat a már nagyrészt adott nemzetközi és hazai konjunkturális folyamatok befolyásolják. Módja van viszont a gazdasági folyamatok feltételrendszerének fokozatos módosítására, a reformok irányának és módjának meghatározására, s ezzel a következő évek eredményeinek - vagy éppen kudarcainak - megalapozására.

Mi változik és mi folytatódik a gazdaságpolitikában? Az új kormány valószínűleg:

- kevésbé fog mesterséges és piacidegen antiinflációs eszközöket használni, de a belföldi fogyasztói energiaárak rendbetételének elkezdését - a választási küzdelemben tett ígéretének betartása érdekében - a jövő évre halasztotta;

- nem tartja kívánatosnak a forint további nominális felértékelődését (de az idén a reálfelértékelődés már az "örökölt" nominális árfolyam fennmaradása esetén is nagyon jelentős);

- elkezdi átrendezni a költségvetési és szociálpolitikai prioritásokat, miközben a fiskális expanzió az idén is jelentős lesz;

- folytatja és a 100 napos program keretében kiszélesíti az előző kormány által megkezdett jövedelemátrendezést az állami alkalmazottak javára;

- kevésbé avatkozik be a mikrogazdasági folyamatokba, az egyes cégek üzleti tevékenységébe, privatizálni fog, mégpedig néhány olyan ponton is, ahol az elmúlt években inkább államosítás történt;

- átláthatóbbá és normatívabbá teszi az üzleti szférának juttatott támogatásokat.

Ellentmondásos világgazdasági környezet

Májusban a világgazdasági feltételek és a belföldi várakozások is kedvezőbbek voltak a múlt év véginél. Az amerikai gazdaságban megkezdődött az élénkülés. Jóval lassúbb a kilábalás Németországban, de azért ott is és különösen az EU egészében javulnak az üzleti szféra várakozásai. A tavalyi tapasztalatok alapján az európai gazdaság nagyjából negyedéves késéssel követi az amerikai irányváltásokat.

Ugyanakkor júniusban a dollár gyengülése, a kedvezőtlen tőzsdei folyamatok, az e cikk írásakor kirobbant WorldCom-botrány bizonytalanabbá teszik ezt a folyamatot. Tény, hogy korábban az amerikai részvények zöme, illetve a dollár is túlértékelt volt. A dollár hirtelen gyengülése az euróval és a jennel szemben azonban egy erőteljesebb tőkekivonás, de még az USA-ba irányuló tőkebeáramlás lassulásának a hatására is elmélyítheti, illetve újra kiválthatja a világgazdasági recessziót. Ez ugyanis az amerikai gazdasággal szembeni bizalom meggyengülését tükrözi, ami a részvényárfolyamok zuhanásához, ez pedig a fogyasztás csökkenéséhez vezetne. Ezzel párhuzamosan megnehezülne az amerikai folyó fizetési mérleg hiányának a finanszírozása. Az euró és a jen hirtelen, nagymértékű és viszonylag tartós erősödése Nyugat-Európa és Japán számára is kedvezőtlen, mert azt jelentené, hogy az USA exportálja a saját gazdasági problémáit a világ többi részébe. (Más kérdés, hogy a dollár gyengülése - közvetlen hatásában - kedvező is Magyarország számára, hiszen csökkenti a magyar gazdaság energiaszámláját, az inflációs nyomást, mivel az orosz import dollárelszámolású.) A világgazdasági folyamatok tehát 2002. június végén igen bizonytalanok.

A magyar üzleti várakozások - a nemzetközi tendenciáknak megfelelően - ugyancsak javultak az idei első hónapokban. A javulás azonban nem átütő erejű. Áprilisban némi romlás is történt, amit májusban korrekció követett, de végeredményben az év elejei javulás után március és május között összességében stagnáltak az üzleti várakozások. Mindez különösen az ipar esetében igaz. (A rohamosan növekvő reálkeresetek és -nyugdíjak következtében a lakossági várakozások - amint erről már részletesen szó volt - 2002 tavaszán folyamatos javulás mellett a valaha mért legmagasabb értéket érték el.)

Növekedési kilátások

A gazdasági növekedés két éve csökken, 2002. I. negyedévében már csak 2,9 százalék volt. Az iparban azonban már elkezdődött a javulás. Míg 2001 szeptemberétől az idei januárig szinte minden hónapban kisebb volt az ipari termelés, mint az előző év azonos hónapjában, februártól a tendencia megfordult, s áprilisban már 4,5 százalékos volt a növekedés üteme. A bővítés kizárólag az exportnak köszönhető, míg a belföldi ipari értékesítés az idei első négy hónapban stagnált, a kivitel 4,2 százalékkal emelkedett. Ugyanakkor e folyamat sérülékenységére utal, hogy az export növekményének jelentős része azon videojáték kivitelének köszönhető, amelynek magyarországi gyártása megszűnik. Az első négy hónap átlagosan 1,3 százalékos növekedése után éves átlagban 3 százalék körüli ipari dinamika várható.

Változatlanul rendkívül gyorsan (négy hónap alatt közel 27 százalékkal) emelkedik az építőipar teljesítménye. Az április végi építőipari rendelésállomány azonban csak 7 százalékkal nagyobb a tavalyinál, s ez is jelentős részben az útépítésekkel kapcsolatos. E szektorban tehát némi lassulásra, de így is gyors fejlődésre kell számítani. Számottevő növekedés várható a kereskedelemben, a távközlésben és az ingatlanszektorban. Így a GDP (a tavalyi 3, 8 százalékos emelkedés után) az év első felében 3 százalék körüli, de az év második felében 3,5 százalék körüli, 2002 egészében pedig körülbelül 3,2 százalékos ütemben bővül. A foglalkoztatottak száma kissé mérséklődik. A GDP belföldi felhasználása a termelésnél (és a tavalyinál) sokkal dinamikusabban, 5,5-6 százalékkal emelkedik.

A tavaly elkezdődött dekonjunktúra főleg a világgazdaság megtorpanásával, de kisebb részben a forint rendkívül erőteljes felértékelődésével és a bérköltségek gyors emelkedésével függ össze. Mivel közvetlenül vagy közvetve a hazai ipari termelés körülbelül 75 százaléka külföldre kerül, az EU-ban (különösen Németországban) kibontakozott dekonjunktúra Magyarországot nagyon erőteljesen érintette. A legkorszerűbb termelési ágakat (számítástechnika, elektronika, gépkocsigyártás) is elérte a külső kereslet visszaesése.

A forintfelértékelődés hatása

A forint 2001-ben éves átlagban 1,3 százalékkal értékelődött fel nominálisan. A reálfelértékelődés mind fogyasztói árszinten (ez főleg a turizmust befolyásolja), mind feldolgozóipari belföldi értékesítési árakon mérve meghaladta a 7 százalékot, fajlagos bérköltségen pedig (ez a nemzetközi versenyképesség romlását mutatja) 10 százalékos volt. A felértékelődés az idén hasonló ütemben folytatódik. A fajlagos bérköltség alapján számított nemzetközi versenyképesség két év alatt a nemzetgazdaság egészében közel 25 százalékkal (2002-ben 13 százalékkal), a versenyszféra bérdinamikája alapján pedig 18 százalékkal (2002-ben kb. 9 százalékkal) romlik. Ez nehezíti valamennyi exportőr és a hazai piacon importtermékekkel szemben versenyző vállalkozás helyzetét. Mindezekkel összefüggésben az üzleti szféra visszafogta, lelassította beruházásait.

Ingatag egyensúly

Az Európában csak lassan javuló piaci helyzetben a romló versenyképességű magyar kivitel növekedési üteme csak enyhén gyorsul. Ezzel szemben a belföldi kereslet dinamikus növekedése miatt a behozatal a következő hónapokban várhatóan lényegesen dinamikusabban emelkedik. Áprilisban a külkereskedelmi és a fizetési mérleg hiánya is 400-500 millió euróval romlott, az idegenforgalmi bevételek valamivel kisebbek, a kiadások nagyobbak a tavalyinál. Az év egészében az áruforgalmi mérleg hiánya körülbelül 5 milliárd euróra, a folyó fizetési mérleg deficitje pedig mintegy 2,5 milliárd euróra (a GDP 3,8 százalékára) nő.

A beruházási piac tagoltsága nem csökken. Az állami és az önkormányzati fejlesztések lendületesek, az üzleti beruházások azonban nem alakulnak kedvezően. 2002. I. negyedévében a feldolgozóipar beruházásai csaknem 6 százalékkal csökkentek, s mérséklődtek a kereskedelem és az idegenforgalom fejlesztései is. A feldolgozóipari cégek kapacitásainak kihasználása csökkent, a kereslet növekedése esetén fel tudják futtatni teljesítményüket, így a beruházási szándékok még 2002 tavaszán is nagyon alacsonyak voltak. Tovább bővül viszont a lakásépítés (bár a 2001. évi növekedés csak az 1997. évi szint eléréséhez volt elegendő).

Inflációs kérdőjelek

A magyarországi inflációs folyamatokat 2001 tavaszától kezdve nemcsak gazdasági események befolyásolják: egyre nagyobb, 2002 tavaszára bizonyos pontokon meghatározó szerephez jutottak a politikai (választási) megfontolások.

Az infláció az idén az év közepéig 5,5 százalék körülire mérséklődött (májusban hó/hó alapon 5,6 százalék volt), de ezt követően (részben az alacsony bázissal összefüggésben) 5,5 és 6 százalék közötti ingadozás várható. A forint reálfelértékelődése ugyan kedvezően hat a tartós fogyasztási és a ruházati cikkek árszínvonalára, de az infláció 2002 átlagában és az év végén így is 5,7 százalék körül valószínűsíthető (sőt, 2003-ra is hasonló fogyasztói árszínvonal-növekedés vetíthető előre). Ez érdemi csökkenés a 2001. évi átlagos 9,2 százalékhoz és az év végi 6,8 százalékhoz képest.

A GKI Rt. megítélése szerint az inflációs pálya valójában már 2001-ben is részben mesterséges, részben átmeneti és szerencsés körülmények miatt esett egybe az MNB céljával, s 2002-től erre nem lehet számítani. Arra még van némi esély, hogy 2002 decemberére a 4,5 százalékos célnál 1 százalékponttal magasabb "sávszél" (5,5 százalék) környékén maradjon az infláció, de a valós trend az eredeti monetáris céloktól és számoktól lényegesen eltérő irányú és mértékű. Ezért a hitelesség megőrzése érdekében még 2002 nyarán célszerű lenne felülvizsgálni a 2002-2004-es célokat. Ugyanakkor tény, hogy a monetáris és költségvetési politika összhangjához nem csak az előbbinél van szükség változtatásra.

Államháztartás - szorításban

Az államháztartásban súlyos nehézséget okoz, hogy egyszerre kell eleget tenni a korábbi kormány eredeti, illetve a választások előtt és után hozott pótlólagos kiadásnövelő döntéseinek és az új kormány vállalásainak. Ezért elkerülhetetlenül folytatódik az erőteljes költekezés. Mindez - és ez már gazdaságilag is pozitívum - egybekapcsolódik a költségvetés átláthatóságának növelésével. (Ilyen például a Magyar Fejlesztési Bank közbeszerzési törvény alá helyezése, külföldi hitelfelvételének pénzügyminiszteri engedélyhez kötése.) A GKI Rt. előrejelzése szerint a korrigált (az EU módszertanát közelítően számolt, a valós helyzetet jobban tükröző) államháztartási hiány 2002-ben a GDP mintegy 6,5 százaléka lesz. Így a költségvetési expanzió 2002-ben is jelentős mértékű: az elsődleges egyenleg 2001-ben a GDP 2-2,5 százalékával romlott, s ez a tendencia 2002-ben hasonló mértékben folytatódik tovább. 2003-ban - a jövő évet terhelő kötelezettségek miatt - csak alig csökkenő, a GDP 6 százaléka körüli deficit várható.

A kialakuló hiány finanszírozható, már csak azért is, mert az erős forint és a kamatkülönbség miatt nagy a külföldi érdeklődés a magyar állampapírok iránt. Ugyanakkor az államháztartási hiány túl magas. Emiatt a következő években az EU más - mai és jövendő - tagországaihoz hasonlóan Magyarországon is költségvetési konszolidációra lesz szükség. Csak így érhető el, hogy az állam ne vonja el a hitelforrásokat a beruházások elől, a költségvetési politika támogassa az antiinflációs célokat, s az ország igazodjon az EU-tagságból fakadó követelményekhez. Ez komoly állami eltökéltséget, az előző kormány által követett és hirdetett államközpontú gazdaságpolitikával való következetes szakítást feltételez. (Az elvi szándék meglétére utal, hogy a kormányprogram 2006-ra, igen ambiciózus módon, 2,5 százalékra kívánja csökkenteni az államháztartás GDP-hez viszonyított hiányát.)

A választásokat megelőző bő fél évben az Orbán-kormánynak - részben a korábbi tartalékolás, részben a jövőt terhelő elígérkezések, s nem utolsósorban az óriási reklámkampány révén - sikerült azt a látszatot keltenie, hogy Magyarországon a világgazdasági dekonjunktúra ellenére mód van a jólét szinte korlátlan növelésére. A határ, ha nem is a csillagos ég, de legalábbis az olimpia. A választási harc logikája egyszerűen lehetetlenné tette, hogy a magukat kormányváltónak nevező pártok egyértelműen szembeforduljanak ezzel a szemlélettel. Az ígéretek versenyéből nem lehetett kimaradni, sőt a grandiózus, de részben mégis ködös kormányzati álmokkal egy nagyon konkrét, 100 napos ígéretcsomagot látszott célszerűnek szembeállítani. A választások finisének felfokozott hangulata enyhén szólva nem volt alkalmas arra, hogy a kormányváltó pártok a drasztikus gázáremelés rémképével egy mégoly észszerű közgazdasági vagy szociálpolitikai magyarázatot, s ne egyszerűen a "nem lesz áremelés" tömör ígéretét állítsák szembe.

Az ígéretek és a lehetőségek

A választási licit közepette a szakemberek számára ugyanúgy nyilvánvaló volt az államháztartás véges teherbíró képessége, mint az, hogy a gázszektor árainak - legalább a termelői áraknak - a rendbetételét az egységes piac és a vállalati támogatások leépítésének követelménye miatt az EU-csatlakozásig, vagyis nagyjából két éven belül meg kell tenni, a fogyasztói árak mai szinten való befagyasztásának emiatt keletkező költségeit pedig az állam csak átmenetileg és részlegesen vállalhatja magára.

Mégis nyilvánvaló volt, hogy a politikai logika az új kormányt az első 100 napra vonatkozó jövedelemnövelő ígéreteinek betartására, a gáz fogyasztói árának - már az előző kormány által is tervezett emelésének - elhalasztására késztette.

E tendencia azonban veszélyes. Nyilvánvaló, hogy a reáljövedelmek és a fogyasztás GDP-nél gyorsabb növekedése - az előbbi háromszorosa, az utóbbi duplája lehet a gazdaság nem sokkal 3 százalék felett várható dinamikájának az idén - tartósan nem tartható fenn. Mégis, a kormány szavahihetőségének bizonyítása a közgazdasági ellenérvektől függetlenül szükségessé teszi ígéreteinek betartását. Ha úgy tetszik, ez a belpolitikai előfeltétele az ugyancsak ígért távlatos reformpolitika, az EU-hoz történő csatlakozási folyamat nyugodt vezérlésének.

A 100 napos programban nem szereplő, az államháztartást megterhelő további ígéretek teljesítését azonban a gazdasági növekedés adta lehetőségekhez kellene igazítani, annak megfelelően kellene ütemezni. Ugyanakkor haladéktalanul hozzá kell látni a tőkevonzóképességet, az állami erőforrások hatékonyabb és takarékosabb felhasználását célzó reformokhoz, a privatizációtól a verseny erősítésén át az EU-források igénybevételéhez szükséges intézményrendszer kialakításáig. Az államháztartási folyamatok áttekinthetővé tétele után kell dönteni arról, mely területeken mekkora feladatokat vállalhat magára az állam, s hol kell a döntéseket - beleértve a források előteremtését is - az üzleti szférára vagy a lakosságra bízni.

A kormány egyelőre óvatos, láthatóan kerüli az ellenzék számára ürügyet kínáló lépéseket, ugyanakkor folytatja az állami támogatások növelését. Cáfolják a gazdasági társaságok földhöz juttatásának lehetővé tételét - holott a jelenlegi helyzet tartósítja az agrárágazat tőkehiányát, s igazából csak a spekulánsoknak kedvez -, hallgatnak a konkrét privatizációs lépések szükségességéről - s ehelyett további állami reorganizációs összegekről döntenek -, vagy például költségvetési források bevonásával teszik olcsóbbá az internetezést. E lépések között lehetnek nemcsak politikailag, de gazdaságilag is logikusak, de összességében mégiscsak az előző kormány nyomvonalán haladnak. Politikailag érthető, ha a kormány az önkormányzati választások, a közszolgálati média jelenleg is tartó egyoldalúságának megszüntetéséért várhatóan induló csata előtt nem akar más frontokat is nyitni, az viszont már súlyos politikai hiba lenne, ha ezt követően is elfeledkezne arról, hogy a jóléti rendszerváltás által sugallt nagyobb, a társadalomban igazságosabban eloszló jólétnek gazdasági feltételei is vannak. Az ugyanis hatékony elosztórendszereket és a források előteremtésére alkalmas versenyképes gazdaságot is igényel.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. augusztus 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére