Interjú Roska Tamás akadémikussal
Roska Tamás Budapesten született és Ózdon gyerekeskedett. A család 1946-ban – a sebész főorvos nagypapa halála után – Ózdra költözött, ahol Roska Tamás sebészorvos édesapja lépett a nagypapa nyomdokába. Általános és középiskolai tanulmányait Ózdon végezte, de miután főorvos édesapját az 1956-os forradalom után internálták, majd pedig börtönbe zárták, az érettségi után nem felvételizhetett az egyetemre. Egy évig anyagmozgató segédmunkásként dolgozott Budapesten, és csak utána indulhatott el azon az úton, amely a máig vezetett.
Professzor úr! Mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy a nemzetközi tudományos életben is elismert magyar "agyak" szellemi termékei idehaza hasznosulhassanak? Köztudott, hogy az 1999-ben indított Nemzeti Kutatási Fejlesztési Program egy új formája annak, hogy az állam konzorciumonként több százmillió forintot juttasson a tudomány művelésére, a nagy volumenű kutatások fejlesztésére. Idehaza az alapkutatásban jelentős eredmények születtek, és szinten tartottuk azokat a kapacitásokat, amelyek száz év alatt kiépültek, és nemzetközileg versenyképessé tették a magyar tudományt. Ugyanez már nem mondható el az alkalmazott kutatásokról, ahol égető szükség van az új és még újabb kezdeményezésekre, arra, hogy az alapkutatási eredmények használható formában megjelenjenek.
Sok-sok példa mutatja, hogy csak az elmúlt évszázadban Magyarországon mennyi kiváló eredmény született, illetve mennyi itthon képzett ember vált híressé a világban az innováció, a tudomány, a technológiafejlesztés, a művészet területén. Berkeleyben gyakorta kérdezik tőlem: mitől vagyunk mi, magyarok ilyen "okosak"? Ebben valószínűleg szerepet játszott az, hogy az évszázadok során számos olyan esemény történt velünk, amely megedzett bennünket, és a küzdelemre ösztönzött, miközben a tudásnak, a képzettségnek, a feltalálásnak komoly társadalmi presztízse alakult ki – az, hogy ma milyen, nem tudom megítélni -, és ez a nyelvünkben is tükröződik. Akire nálunk azt mondják: tudós, az tiszteletet, elismerést vált ki, szemben Amerikával, ahol ezt a "főhajtást" először a sikeres üzletemberek, majd a Nobel-díjasok érik el és utána jönnek a többiek.
Nálunk tradicionálisan mindig nagy hangsúlyt kapott a középiskolai és az egyetemi oktatásban a széles körű műveltség megalapozása, amit a mostanság felvételiző 18 évesek nem mindig igazolnak vissza. Lehet, hogy a kor, a felgyorsult idő nem kedvez az alapműveltségnek, mégis sorozatban hívják fel magukra a figyelmet a tehetséges kutatók, akik a maguk területén kimagasló eredményeket érnek el. Ez nagyon jó, ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy a 21. század gazdasága Alan Greenspannak, a Fed elnökének a megfogalmazása szerint koncepcióvezérelt gazdaság. S akik ezeket a koncepciókat majd megalkotják, azoknak a nevelésében, oktatásában – a matematika, fizika és egyéb tudományok mellett – nagyon fontos szerepe lesz a nyelveknek, a filozófiának, a zenének, az irodalomnak. Mert az az élmény – Greenspant idézve -, amit például Mozart d-moll zongoraversenyének hallgatása ad, kitágítja a horizontot, és sok közös vonása van például egy fontos matematikai probléma megoldásának megtalálásával. Az írástudók – értve alatta a kutatókat, a művészeket, a bankárokat, a közgazdászokat, az orvosokat, a papokat, a kormányzatban dolgozókat – felelőssége, hogyan tudják ezt jól megtanítani a fiataloknak, és átélni munkájuk felelősségét.
Vannak olyan szakterületek, ahol az újdonságokat Magyarországon is meg lehet valósítani, de vannak olyanok is, amelyekhez nemzetközi kooperációra van szükség. Többdimenziós infrastruktúra kiépítésére lenne szükség ahhoz, hogy a kiváló, fiatal elmék sikerre vigyék a felfedezéseiket, és azok az iparban, a gazdaságban hasznosulhassanak.
Mire gondol?
Tudom, ebben a pillanatban idealisztikusnak fog tűnni, hogy azt a modellt vázolom fel, amelyet Berkeleyben ismertem meg, s amely nem csupán nálunk, de az Európai Unió országainak gyakorlatában sincs meg. Ennek három fő alkotóeleme van: a jogi, a pénzügyi és a marketinginfrastruktúra. Ott Kaliforniában, az egyetemen egy újdonság szellemi szerzői jogi levédése – még a publikációk megjelenése előtt -, 3-4 hét alatt megtörténik. Igaz, a szabadalmi jog tulajdonosa az egyetem lesz, mert erről valamennyien, akik az egyetem alkalmazásába kerülünk, akár csak vendégprofesszorként is, 1 dollár ellenében lemondunk.
Nem érzi ezt abszolút kizsákmányolásnak?
Nem, mert ez minden híres laboratóriumban, egyetemi kutatóhelyen így szokás, és mert tudjuk, hogy ott nagyon képzett, rátermett emberek foglalkoznak azzal, hogy a szellemi újdonságok, a találmányok meg is valósuljanak. Ha pedig megvalósulnak, "fogyasztási cikké" válnak, akkor a haszonból – az addig ráfordított költségek levonása után – megfelelő százalékarányban részesülnek is. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szükség van olyan pénzügyi, marketingszakemberekre, akik képesek anyagi erőket megmozgatni, és piaci részvényeseket, nagybefektetőket megnyerni a projektek kivitelezésére. Ma még sokan nem látják be, hogy ez külön mesterség, amelyben nagy szerepe van a tapasztalatnak, az emberismeretnek és a kapcsolatrendszereknek. Ahhoz persze, hogy a jelentős kutatási eredmények visszahozzák a befektetett tőkét, a magántőke mellett az államnak is be kell szállnia a fejlesztésekbe. Ez az USA-ban régóta szervezetten folyik, és nagyon jó, hogy nálunk is beindult az a támogatási rendszer, amely először kapcsolja össze az alapkutatást az üzleti világgal. Biztató, hogy a Nemzeti Kutatási Fejlesztési Programban (NKFP), immár a második periódusban 500-600 millió megpályázható forint áll rendelkezésre a kutatási projektekre, szemben a megelőző, úgynevezett IKTA-pályázatokkal, melyeknek tízmilliós volt a nagyságrendjük.
Az Ön által vezetett, az analogikai rendszereket kutató laboratórium is pályázott ilyen támogatásra?
Természetesen, hiszen az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Intézetnek és ezen belül a laboratóriumunknak a fő bevételi forrásai a nemzetközi és hazai pályázatok. Mi azonban előnyösebb helyzetben vagyunk az egyetlen olyan akadémiai kutatóhelyként, amelyik informatikával foglalkozik, és a szoros nemzetközi kapcsolatoknak köszönhetően jelentős a külföldi, és elsősorban az amerikai kutatási megbízásunk. Nemrégiben nyertünk el újra egy 700 ezer dolláros támogatást az amerikai haditengerészet kutatási hivatalának alapkutatási programjából, és ezt azért is említem, mert amit még nagyon nagyon meg kell tanulnunk, az a bürokrácia, az adminisztráció csökkentése. Ebben az esetben ugyanis az a szabály, hogy aláírjuk a szerződést, majd mint témafelelős negyedévenként kutatási jelentést írok, és ha azt egy héten belül nem kérdőjelezik meg, akkor az intézet igazgatója küldi a számlát, és a rá következő hetekben megkapjuk a pénzt. Ehhez képest visszahúzó erő az a bürokratikus akadékoskodás, fontoskodás, túladminisztrálás, ami néha itthon és tipikusan Brüsszelben, az Európai Unió központjában van. Félre ne értse: egyetértek a szigorú, kemény versenyeztetéssel, de ha egyszer már odaítélték a támogatást valakinek, utána hagyják dolgozni, ne kényszerítsék "regények" írására, csak az eredményeket kérjék számon tőle.
Ön szerint mennyiben politikafüggő a Nemzeti Kutatási Fejlesztési Program? Lesz folytatása?
Bízom benne, de mint minden kormány, a most hatalomra került is vizsgázni fog abból, hogy a célkitűzései között, a rangsorban hova sorolja majd a tudomány támogatását.
Új elnöke van a Magyar Tudományos Akadémiának, Vizi E. Szilveszter, agykutató, egyik alelnöke pedig Hámori József, ugyancsak agykutató, akivel Ön több mint tíz éve szoros munkakapcsolatban áll. Azáltal, hogy Glatz Ferenc történész nyolcévnyi elnöklése után az élettudományok jeles képviselői vették át a stafétabotot, a természettudományok felértékelődése várható?
Két megjegyzést tennék. Egy: fontos és meghatározó, hogy ki, illetve kik vezetik az akadémiát, de a jövő kulcsa a tudományos intézményekben dolgozó kutatók kezében van. Kettő: az elkövetkezendő években az élet minden területén meghatározó lesz a két csúcstechnológia, az információs technológia és a biotechnológia összefonódása. Ami pedig a tudományokat illeti, úgy gondolom, hogy a 21. század az élettudományok évszázada lesz, multidiszciplináris értelemben, azaz a többi természet- és technológiai tudománnyal szerves egységet alkotva. Ha pedig ez így lesz – és nem hiszem, hogy tévednék -, akkor Magyarországon az élettudományok, és azok művelőinek egzisztenciális, infrastruktúrában is megmutatkozó támogatottságát, elismertségét fel kell értékelni. Pontosan azért, hogy minél több fiatal, tehetséges tudós érezzen késztetést a hazatérésre, avagy az itthonmaradásra. A magyar tudományos élet kulcskérdésének tartom, hogy a doktoranduszok és a doktorátust éppen csak megszerzett, a harmincas éveikbe lépő fiatalok idehaza találják meg azt a magánemberi és alkotói hátteret, amely komoly lemondások nélkül lehetővé teszi számukra a nemzetközi tudományos élethez való csatlakozásukat. Valljuk be, hogy ez ma csak keveseknek adatik meg, és őszintén csodálom azokat a fiatal kutatókat, akik sok helyen a jelenlegi, megalázó fizetések ellenére kitartanak és megszállottan dolgoznak.
Hallott-e arról, hogy állami szinten változtatni kívánnak a külföldi tanulmányi ösztöndíj rendszerén, és a több évre szóló ösztöndíjak helyett a külföldön megszerezhető speciális képzést kívánják inkább támogatni, azzal az indoklással, hogy a magyar felsőoktatás intézményeiben az alapképzés világszínvonalú? Egyetért ezzel?
Négy-öt éve már nincs áttekintésem a hazai ösztöndíjrendszerről, de eddig sem tudtam arról, hogy ezek több évre szólnának. A magas pénzösszeggel járó Eötvös-ösztöndíj is csak egy évre szól és egyszer hosszabbítható meg. Ezt helyesnek tartom, ugyanakkor óva intenék attól, hogy a jogos önbecsülésünk mellett netán becsapjuk magunkat.
Családi háttérRoska Tamás felesége, Eszto Zsuzsa zongoraművész – Kadosa Pál tanítványa volt – jelenleg a Zeneakadémián, a különleges tehetségek előkészítő tagozatán oktat. Három gyermekük van. Az elsőszülött fiú, Péter 35 éves. Fizikusnak készült, két évet végzett az ELTE-n, majd egy évig az Esztergomi Hittudományi Főiskolán, utána pedig Rómában tanult. Pap lett, teológiából doktorált, és jelenleg Esztergomban a Hittudományi Főiskola tanára. Botond 33 éves, és három gyermek édesapja. Csellistaként kezdte meg tanulmányait a Zeneakadémia előkészítő tagozatán, de 18 éves korában, a nagyujjában kialakult csonthártyagyulladás véget vetett zenei pályafutásának. Orvosi egyetemet végzett. Negyedéves orvostanhallgató korában, a nyári szünidőben édesapja magával vitte a kaliforniai Berkeley Egyetemre, ahol F. S. Werblin professzor felfigyelt rendkívüli képességeire. A PhD-fokozatot már Berkeleyben szerezte meg, és elnyert egy 3 évre szóló ösztöndíjat a Harvard Egyetemre. Jelenleg a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Biokémiai Intézetében – a Berkeleyből hazaszállított laboratóriumi felszerelésekkel – végzi kutatásait, és 2002-ben "települ át" Bostonba, a Harvardra. Zsófia 27 éves. Zenei pályán indult, énekelni tanult, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen teológia-hittanári szakon végzett, és újságíróként kezdett dolgozni. Jelenleg "főállású" édesanya, második kislánya 2002 februárjában született. |
Ha jól értelmezem: híressé lett tudományos eredménye, az analogikai, celluláris számítógépelv az élő szervezet idegrendszeréhez hasonlítható. Mi keltette fel az érdeklődését e másik tudományág iránt?
A 80-as évek közepén kezembe került egy kis könyv, az volt a címe: "Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal." Szerzője: Hámori József, akit akkor még nem ismertem, de tudtam róla, hogy híres agykutató. A könyvben nagyon plasztikusan írja le az agyi két féltekének a munkamegosztását, ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az egyik féltekén működik a logikai képességünk, a másikon a képi, a látványt egyszerre megragadó képességünk. Amikor vizsgálni kezdték ezt a kétféle funkciót, kiderült, hogy az olyan naiv zenehallgatóknak, mint amilyen én vagyok, a zene hallatán többnyire az agyuk jobb féltekéje működik, és ott "jelennek meg" a zenei, képszerű dolgok, de minél inkább érti valaki a zenét, annál inkább működni kezd az agyának bal féltekéje is. Elolvastam a könyvet, és úgy éreztem: ettől kezdve egészen másként kezdek gondolkodni a számítógépekről. Nem sokkal később kollégámmal, barátommal, Leon O. Chua professzorral közösen megalkottuk az első programozható analogikai szuperszámítógép-elvet, amelynek továbbfejlesztése új utat nyit a számítástechnikában, valamint a műszaki tudományok és az élő tudományok együttes kutatásában.
Mikor és hol találkozott Chua professzorral?
1968-ban előadást tartottam Prágában egy konferencián, és utána Ernie Kuh professzor meghívott a kaliforniai Berkeley Egyetemére. Kiutazni csak hat évvel később tudtam, és akkor, 1974-ben ismerkedtem meg Leon O. Chua professzorral, akivel a nem lineáris elektronika elméleti kérdésein dolgoztunk. A kapcsolatot tartottuk, majd 1988-ban, Budapesten találkoztunk. Kiderült: bár két különböző témán dolgozunk, ezek érdekesen összekapcsolhatók, és ettől kezdve viharosan beindult a kettőnk közötti együttműködés. Aztán 1992-ben Berkeleyben – ahová először 1989-ben jutottam el – dolgoztuk ki együtt az analogikai celluláris számítógépelvet, amit az első programozható analogikai szuperszámítógépelvként is szoktak emlegetni. Egy konferencián mutattuk be, rá egy évre publikáltuk, majd pedig erre alapozva 1996 táján születtek meg az első, már működő, programozható csipek; és 1998-99-ben a mai változatuk. Közben idehaza Hámori József professzorral és munkatársaival 1991 óta dolgozunk egy interdiszciplináris posztgraduális központban, ahol együtt igyekszünk megtanulni az érzékelés és a processzálás interaktív, adaptív voltának néhány rejtelmét. Az említett csipeknek csak az egyik, de talán a legizgalmasabb felhasználási területe lesz, ha sikerül programozottan utánozni a szem retináját.
Ezt hívják a szakirodalomban CNN "bionikus szemnek", amelyhez nagy reményeket fűznek.
Magam nem vagyok biológus, ezért tizenegy évvel ezelőtt azt hittem, hogy egyszerűen megtanulom a retina működését, és azt átültetem a saját területemre. Azután 1992 nyarán, ugyancsak Berkeleyben ismerkedtem meg F. S. Werblinnel, a retina világhírű szakértőjével, aki felvilágosított, hogy a retina belső részének a működése egyáltalán nem ismert. Különös ajándéka a sorsnak, hogy később Botond fiam még orvostanhallgató korában, egyszer kijött velem pár hétre Werblin professzorhoz, és ott csinált valamit pár hét alatt, amit állítólag mások hónapokig, így a professzor külön is meghívta őt, és kemény ötéves munkával neki sikerült felfednie, hogyan működik a belső része a retinának.
Az analogikai celluláris (CNN) számítógép miben több, más, mint az eddigiek?
Mindenekelőtt egyszerre sok tízezer, millió, folytonos, nem digitális, úgynevezett analóg elektromos jelet tud értelmezni, feldolgozni, velük számításokat végezni. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy tárolt programmal, szoftverrel lehessen analóg számítógépet csinálni, hát még egyszerre sok ezer jelen. Ez teszi lehetővé a topografikus érzékelőkkel való direkt kapcsolatot, például a látás, a tapintás esetén, és általa egy új algoritmikus világ is megnyílt. A praktikus haszon az, hogy ezeket az érzékelő számítógépeket, azonos méret mellett, sokkal gyorsabb feladatmegoldásra lehet bírni.
A hatvanas évek közepétől tanított a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd 1989/90-ben a veszprémi egyetemen szervezte meg a műszaki informatikai szakot, és legutóbb, négy évvel ezelőtt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kérték fel egy információs technológiai kar létrehozására. Az elszántságon kívül mennyi pénz kellett hozzá és az honnan teremtődött elő?
Egy új gondolatot elfogadtatni az USA-ban sem egyszerű feladat, hát még itthon.
Mindig kutató voltam, de valójában, kezdettől fogva "hobbiként" tanítottam is. Azért minősítem így, mert szerintem a hobbi az, amit szeretek csinálni, és ami soha nem nagy megterhelés. Tehát amikor az említett egyetemeken megkértek, hogy szervezzek új szakot, az számomra kellemes kihívást jelentett, és lehetőséget arra, hogy a külföldön látottakat, tapasztaltakat megpróbáljam idehaza megvalósítani. Természetesen nem egyedül. A Pázmányon is remek oktatókkal, tudósokkal, mérnökökkel – Csurgay Árpáddal, Hámori Józseffel, Kovács Ferenccel, Bitó Jánossal, Prószéky Gáborral, Freund Tamással és másokkal – dolgoztuk ki az egész tantervet, akiknek ez szintén érdekes szellemi erőpróba volt. Az amerikai úgynevezett department rendszer mintájára ezeken a fakultásokon nincsenek tanszékek, nincs tanszéki hierarchia. Adott a tanító részleg, a tanárok, a docensek és a hallgatók, akik a karon működő kis kutató-fejlesztő részlegben, a Jedlik-laboratóriumban is együtt dolgoznak. A szeptemberben indult első évfolyamon olyan számítástechnikai, távközlési mérnököket képzünk, akik mellékszakként tanulják az idegrendszernek az információfeldolgozását is. Magyarán: egyszerre tanulják meg a tranzisztornak és az idegsejtnek a működését. A tantervben emellett nagy szerepe van a műveltséggel kapcsolatos tudományoknak, mint az esztétika, etika, filozófia, irodalom, zene és tudománytörténet. Miért? Mert a világhírűvé lett tudósaink – például Neumann János, Szent-Györgyi Albert, Gábor Dénes – életrajzi visszaemlékezéseiből is kiderül, hogy az igazán eredeti tudományos gondolatok mögött általában nagyon jelentős műveltségi többlet áll. A művészeti nevelés kitágítja a fantáziát, és egy kutatónak erre van szüksége. Nekem ebben is szerencsém volt, hiszen bár Ózdon jártam általános és középiskolába, nagyon jó gimnáziumi tanáraim voltak, és biztos hátteret adott sebészorvos édesapám és édesanyám. De, visszatérve eredeti kérdésére, a többévnyi győzködés, érvelés mellett szükség volt arra a támogatási hálóra, amelyet négy akadémiai intézet biztosított, a katolikus püspöki kar döntésére, az állami normatív rendszer kiérdemlésére az akkreditáción keresztül, és arra a nemzetközi háttérre, amely reményeim szerint lehetőséget biztosít majd végzős hallgatóink szakmai továbbfejlődésére. Csak mosolygok, amikor Berkeleyben megkérdezik: hány millió dollárt kaptam a kar indításához? Nehéz lenne ott megértetnem, hogy itt más a lépték, más a mérték. De nem panaszkodom, hiszen a Jedlik-laboratóriumunkhoz, amely négy akadémiai intézet és az Ericsson Magyarország szellemi és anyagi támogatásával jött létre, sikerült újabb támogatókat szerezni, és ha minden a tervek szerint halad, akkor a harmadik évfolyam már a fakultás új épületében kezdheti meg a tanulmányait.
Ebben a szellemi műhelyben fel tudja készíteni a tanítványait a globalizálódó világ veszélyhelyzeteire is?
A globalizáció a technika, a technológia fejlődésében megállíthatatlan, és ez így van jól. Ugyanakkor mára az is világos, hogy a gazdaságban az erősek által szabott szabályokat korlátozni kell, mert különben tönkreteszik a nemzetgazdaságokat és különösen a szegényebb országokat. A harmadik aspektus a kultúráé, amely nem lehet tárgya a globalizációnak. És megint visszatértünk a műveltséghez, ahhoz, hogy az informatikát is úgy kell tekinteni, mint egy eszközt, ami közelebb hozza az értékeket. Hiszen ha rámegyek az interneten a böngészőre, akkor választok, de választani és főképp kérdezni csak az tud, akinek van világképe.
Milyen az Ön világképe? Biztató?
Úgy látom, hogy új technológiák jönnek elő, mégpedig az információs és biotechnológiák nagyon érdekes szimbiózisa révén a bionikus eszközök. A most induló transzatlanti – amerikai, európai – kutatási együttműködés öt témaköréből az egyik az információs technológia és a biotechnológia összekapcsolódása, a bionika. Az információs technológia fejlődésével, az "érzékelők forradalma" eredményeként tíz éven belül olyan termékek és szolgáltatások jelennek majd meg a piacon, amelyek új korszakot nyitnak a műszaki tudományok és az élő tudományok együttes hatásában. Ezek nagyjából három fontosabb típusba sorolhatók. Az egyikbe azok az eszközök tartoznak, amelyek valamilyen módon utánozzák a természet és elsősorban az idegrendszer működési elveit. Többek között az analogikai celluláris számítógép működési elvének segítségével a retina és a látórendszer működését. A másik típusba sorolhatók azok a parányi eszközök, amelyek beépülnek az emberi szervezetbe, és velük szimbiózist alkotnak. Például – a még kísérleti stádiumban lévő – a vércukorszintet folyamatosan mérő és annak alapján az inzulint automatikusan adagoló, a bőr alá beültethető szerkezet. Vagy az ugyancsak sikeres kísérleteken túljutott, a halláskárosodást korrigáló, megszüntető mesterséges cohlea. A harmadik terület pedig az agy által távvezérelt szerkezetek világa. Újdonságnak számít egyrészt az új analogikai celluláris számítógépekre épített algoritmusok elméletének kidolgozása, másrészt a molekuláris méretű kölcsönhatásokra alapozott számítógépek világában az analogikai számítógépelv lehetőségeinek kutatása. Mindezeken túlmenően, mivel a mikroérzékelők és mikrobeavatkozók olcsó és tömeges elterjedése várható, a jövő háziasszonyai már olyan porszívót vásárolhatnak, amit leraknak, és magától kitakarít, vagy a jövő titkárnői lapozógépre bízhatják főnökeik több száz oldalas jelentéseinek fénymásolását.
Olyan, mint egy utópisztikus látomás.
Pedig ez a jövő, és ezért lenne jó, ha Magyarországon minél előbb és minél több fiatal szakember próbálhatná ki a tehetségét ilyen csúcstechnika közeli kisvállalkozásokban, mert a magyar gazdaság hosszabb távú fejlődését csak így lehet megalapozni. Sok jó kezdeményezéssel találkoztam már, de még sokkal több kellene. Az MTA SZTAKI is létrehozott több csúcstechnológiai vállalkozást. Az egyik ilyen spin-off társaságban, ahol egykori tanítványom, Zarándy Ákos és a magyar származású, kanadai állampolgárságú üzletember, Fodor Péter vezetésével tehetséges fiatalokból álló csapat dolgozik a CNN technológia továbbfejlesztésén és ipari bevezetésén. Ezen a területen több cég alakult meg Amerikában (Denver, Boston) és Európában (Helsinki, Sevilla, Göteborg). Kezdenek kibontakozni az új irányok. Ez már az új, kibővített multidiszciplináris tudományos iskoláinkat is érinti. Elindulunk a bionika, a nanovilág felé, és integráljuk a mesterséges értést és a távjelenlétet. A tudomány ilyen irányú fejlődése azonban szükségessé teszi, hogy az egyetemi oktatásban is újfajta képzés valósuljon meg. Az információs technológiai kar ennek a kihívásnak kíván elébe menni.
Roska Tamás1940-ben született Budapesten. 1964-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán végzett kitüntetéses diplomával. 1967-ben egyetemi doktori címet, 1973-ban a műszaki tudomány kandidátusa, majd 1982-ben a műszaki tudomány doktora fokozatot szerzett. Az MTA 1993-ban levelező, 1998-ban rendes tagjává választotta. 1964-től 1970-ig a Műszeripari Kutató Intézetben dolgozott, részt vett elektronikus műszerek fejlesztésében, majd aktív hálózatok szintézisével foglalkozott, és elektronikus áramköröket analizáló algoritmusokat és számítógépprogramokat dolgozott ki. 1970-től 1982 elejéig a Távközlési Kutató Intézetben dolgozott tudományos tanácsadó, tudományos osztályvezető és tudományos főosztályvezető beosztásokban. Munkája elsősorban a nem lineáris áramkörök elméletéhez és az elektronikus áramkörök számítógépes tervezésének kutatási, fejlesztési programjaihoz kapcsolódott. Tagja volt a Csurgay Árpád akadémikus alapította tudományos iskolának. 1982 óta az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézetében dolgozik. Az Elektronikai TGE Rendszerek Kutatócsoportban tudományos tanácsadó, 1985 óta az Analogikai és Neurális Számítórendszerek Kutatócsoport vezetője. A mesterséges "neurális" áramkörök és az analogikai számítás problémáival foglalkozik, különös tekintettel a celluláris neurális áramkörökre (CNN). Kutatási területe az elektronika, a számítástechnika és az új információtechnikai eszközök és módszerek alkalmazása, beleértve a neuromorf érzékelő számítógépeket. Társfeltalálója az első programozható analogikai szuperszámítógép-elvnek (CNN Univerzális Számítógép, Leon. O. Chua professzorral), valamint a "CNN bionikus szem"-nek (F. S. Werblin és L. O. Chua professzorokkal). 1989-től évente több hónapra a kaliforniai Berkeley Egyetem meghívott vendégkutatója. 1990 óta intenzív együttműködésben dolgozik Hámori József akadémikus neurobiológus kutatócsoportjával, 1993 elején létrehozták a Neuromorf Információs Technológia Posztgraduális Központot, amely egyben interdiszciplináris doktori iskola is, négy egyetem közreműködésével. Tudományos eredményeit nemzetközi folyóiratokban, konferenciákon tette közzé, és meghívott vendégelőadóként ismertette azokat külföldi egyetemeken és kutatóközpontokban (USA, Európa, Japán, Ausztrália). Négy tankönyvet írt (egyet társszerzőként). Szakterületén nemzetközi konferenciasorozatok tudományos szervezőbizottságának állandó tagja, folyóiratok szerkesztője. Több mint száz nemzetközi tudományos közleményére közel ezer hivatkozás történt. Az MTA Informatikai Bizottságának 1999-ig elnöke, az MTA Automatizálási és Számítástechnikai Bizottságának tagja. 1985-1992 között tagja volt a TMB plénumának. 1987 óta tagja a New York-i székhelyű, Institute of Electrical and Electronics Engineers (IEEE) nevű nemzetközi műszaki-tudományos szervezetnek, 1987-89-ig titkára, 1990-től alelnöke, 1993-tól 1996-ig elnöke volt a Magyarországi Szekciónak. 1975-ben az IEEE "Nonlinear circuits and systems" Műszaki Bizottság tagjává választották, 1999 óta ugyanitt alapító elnöke a "Cellular Neural Networks and Array Computing" Bizottságnak. 1965 óta több tárgyat tanított a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán, 1989/90-ben a veszprémi egyetemen felkérték, hogy szervezze meg a műszaki informatika szakot, ahol 1991/92-ben indult meg az első évfolyam. 1998-ban felkérték, hogy szervezzen egy információs technológiai kart a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A kar 2000 szeptemberében kezdte el működését, jelenleg ő a dékánja. Az első graduális képzés 2001-ben indult. 1993-ban az Academia Europaea (London) tagjává, 1994-ben az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia (Salzburg) tagjává választotta. 2000-ben megkapta az IEEE Millenium Medal és a Golden Jubilee Award kitüntetéseket. Műszaki innovációs munkájáért Gábor Dénes-díjat (1993), az analogikai számítógép elvének kidolgozásáért Kalmár László-díjat (1993), egyetemi fakultás szervezői és tudományos iskolateremtő munkájáért Szent-Györgyi Albert-díjat (1994), tudományos eredményeiért Széchenyi-díjat kapott (1994). A "Pro Renovada Cultura Hungariae" fődíját 2000-ben ítélték neki |