A jó vezető Jolly Joker

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. július 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 51. számában (2002. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Ez évi májusi közgyűlésén Vizi E. Szilvesztert választotta elnökévé a Magyar Tudományos Akadémia. A tudóst, aki fiatalon, 1985-ben lett a testület tagja, már régen és sokan támogatják abban, hogy ő legyen az első számú vezető. Röviddel megválasztása után adott interjút lapunknak. Munkájáról, terveiről kérdeztük.

Interjú Vizi E. Szilveszterrel, a Magyar Tudományos Akadémia elnökével

Noha önnek számos tisztsége van itthon és világszerte, elsősorban kiváló agykutatóként ismert. Kérem, beszéljen róla olvasóinknak, mivel is foglalkozik ön.

• A tudományos kutatásnak olyan időszakát éljük ma, amelyben a társtudományok - a kémia, a fizika, a mechanika és sok más egyéb - fejlődése lehetővé tette, hogy az ember föltegye ezeket a kérdéseket: Mit jelent az, hogy ÉN? Hogyan is működik az emberi agy? Hogyan működik a megismerés legfontosabb eszköze? Bármilyen furcsa, arról, hogy miként is funkcionál az emberi megismerés legfontosabb eszköze, az agy, meglehetősen keveset gondolkodunk. Márpedig az, hogy az ember meghódítja a Mount Everestet, hogy mintegy második "tűzgyújtásunkként" békés célokra föl tudjuk használni az atomenergiát, hogy mintegy harmadikként kibontakoztattuk az informatikai forradalmat, azt mind az agy működésének köszönhetjük. Sajátságos módon éppen erről, az agyról, illetve annak működéséről van a legkevesebb ismeretünk. Nagyon különös jelenséggel állunk tehát szemben. Minden emberi eredményünket az agynak köszönhetjük, az ember általa vált emberré, mi több, a második jelzőrendszer, a nyelv létrehozásával még halhatatlanná is tette az embert az agy, hiszen gondolatai és legkülönfélébb alkotásai tovább élhetnek. Ugyanakkor, ha - más formában - föltesszük az előbbi kérdéseket: Mi az, hogy lélek? Milyen is az agy és a tudat kapcsolata? - nos, ezekre a legnagyobb koponyák is igen gyakran vállvonogatással felelnek. Aligha minősíthető véletlennek, hogy két olyan nem csupán világhírű tudós, de valóban nagyszabású gondolkodó, mint Sir Karl Raimund Popper, a bécsi születésű angol filozófus, aki a szó legszorosabb értelmében liberális volt, és Sir John Carew Eccles, a Nobel-díjas ausztrál fiziológus-agykutató, aki viszont a szó legszorosabb értelmében vallásos katolikus volt, összefogott, és közös könyvet írt 1977-ben Az Én és az agya címmel. Ebben a műben egyebek között arról beszél a két kiváló szerző, hogy az ember egyik legnagyobb huszonegyedik századi feladata megismerni azt, amiről oly keveset tud. Annál inkább, mert Descartes óta - aki különválasztotta az agyat és a tudatot, a lelket és a testet - az ezekkel kapcsolatos kérdésekre, amelyeknek, ha akarjuk, ha nem, filozófiai, teológiai, társadalomtudományi vonatkozásai is vannak, nem születtek igazán érvényes válaszok. Talán nem véletlen, hogy Popper és Eccles könyve éppen 1977-ben jelent meg. Ha visszanézünk a tudomány történetére, azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi három évtizedben születtek valóban jelentős, mondhatni forradalmi eredmények az agykutatásban. Ezek nyomán ma már egy sejt szinten vagyunk képesek tanulmányozni, hogy miképpen működik az idegsejt az emberi agyban.

VIZI E. SZILVESZTER NÉHÁNY KORÁBBI MEGNYILATKOZÁSA,

amelyet ma is minden fenntartás nélkül vállal

KI A TUDÓS? "Azt hiszem, hogy az az ember, aki méltó a tudósi rangra, annak pillanatnyi érdekektõl, politikai befolyástól függetlenül az igazságot kell keresnie, és tudnia kell, hogy a természet titkainak feltárása, felismerése a világról addig alkotott képpel ellentétes, tehát a fennállót, a létezõt részben vagy egészben mindig tagadja. Ez azt jelenti, hogy mindig kisebbségi véleményt hangoztat, a másságot hirdeti. Meg kell tanulnia a kisebbségre jellemzõ harcmodort, mert percenként kell bizonyítania, hogy a többséggel szemben neki van igaza." (Társadalmi Szemle, 1996. 8-9. szám.)

A TUDÓS FELELÕSSÉGÉRÕL "Az igazi tudós olyan, mint Goethe bûvészinasa, aki kinyitja a palackot, és a szellemet szabadjára engedi, de nem mindig tudja visszazárni. A tudós feltárja a természet titkait, ami többnyire az emberek javára szolgál, de sajnos némelykor etikátlanul, vagyis károsan használják fel. A szellemet nem tudja visszazárni a palackba, hiszen nem õ a törvényalkotó, nem az õ kezében van a hatalom. De éppen ezért kötelessége megszólalni, amikor a tudomány eredményeit az emberek ártalmára akarják felhasználni. Fel kell hívnia a társadalom figyelmét, hogy CAVE!, vigyázz, veszély van. Ezt tette annak idején Szilárd Leó és Albert Einstein is. És sosem késõ megszólalni. Napjainkban mindenekelõtt az ember klónozása vet fel hasonló problémákat. De agykutatóként meg kell jegyeznem, hogy nem létezik tökéletes hasonmás, nem lehet minden szempontból azonos embert létrehozni. A Huxley-féle "szép új világot" nem lehet megvalósítani, mert az ember egyedfejlõdése során az emberi agy eltérõen fejlõdik. Még az egypetéjû ikrek sem gondolkodnak azonos módon. Lehet egyszerre lépni, tapsolni, de nem lehet egyszerre gondolkodni. Ezért vagyok optimista, hogy a diktatúráknak mindenütt meg kell dõlniük a világon, mert az emberi gondolkodás a természeténél fogva nem lehet egyetemes. (Magyar Hírlap, 2001. december 29.)

A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS AZ MTA MEGOSZTOTTSÁGÁRÓL "Én bízom abban, hogy az Akadémia az illyési útmutatás szerint nem azt nézi, ki honnan jön, hanem azt, hogy hová megy. Hozzáfûzöm: tartósan. Az Akadémiának az a feladata, hogy a politikai-hatalmi erõtértõl függetlenül alakítsa ki a nemzetközileg elfogadott érvek és megfontolások alapján a véleményét olyan ügyekben, amelyekben állásfoglalása szükséges. Azt gondolom, az MTA tagjait ebben szakmai értékek vezérlik. Bármilyen kormány legyen is hatalmon, a nemzet hosszú távú érdekeit az szolgálja, ha figyelembe veszi azt a véleményt, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia pártpolitikai szempontoktól függetlenül kialakít. Végsõ soron a hatalom számára ez lesz a hasznos. Természetesen illúzió volna azt hinni, hogy a tagok között teljes az összhang. Úgy vélem, mindenkor megszívlelendõ Széchenyi intése, amelyet 1833-ban a Stádiumban fogalmazott meg: "Fiatal és régi, nemes és nem-nemes, catholicus és nem-catholicus fogj kezet most, s hiú szenvedelmidnek, kislelkû viszálykodásidnak ne áldozd fel honod nemcsak javát, hanem valóban még létét is." (Heti Válasz, 2002. május 17.)

Ismeretes, hogy az agykutatás fejlődése sok-sok tudós munkájának az eredménye. Mi az, amit ebből ön a magáénak mondhat?

• Előrebocsátom, hogy egy-egy kutatási eredmény megszületésében gyakran játszik szerepet a véletlen. Ezt történt az én esetemben is. 1967 és 1969 között, amikor Sir William Paton irányításával Oxfordban dolgoztam, egy olyan jelenségre bukkantam, amit akkor nem lehetett megmagyarázni. Legalábbis az akkori ismeretek birtokában. Így aztán mindenki úgy gondolta, hogy ez egy hiba. A vezető professzorom viszont ezt mondta: "Álljon meg a menet! Az igazi felfedezés az első pillantásra mindig hibának látszik. Ugyanis tagadja az addig általánosan elfogadott és helyesnek tartott elképzeléseket. Az új mindig tagadja a régit. Az új mindig kisebbségben van a régivel szemben. Ne tartsuk tehát ezt az eredményt hibának, hanem nézzük meg újra, mi is a helyzet vele." Én pedig újra és újra - talán százszor is - elvégeztem a vizsgálatot, és mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Végül publikáltam azt, és ezáltal nagy érdeklődést váltottam ki. Persze, amint az ilyenkor lenni szokott, jutott bőven a kritikákból is, amíg általánosan elfogadottá vált az elméletem.

Mi ennek a laikus számára is érthető lényege?

• Körülbelül az, hogy az agyban van egy digitális kommunikációs rendszer, tehát az egyik idegsejt szorosan kapcsolódik a másikhoz, és mint a telefonhálózat, közvetítik az üzenetet egymáshoz az idegsejtek, emellett pedig van egy diffúz rendszer, amelyben az idegsejtekből felszabaduló kémiai anyag diffundál, és más, távoli idegsejtekben lévő jelfogókon keresztül tartós hatást fejt ki. Vagyis: az egyik ideghálózat tartósan tudja a másikat gátolni vagy izgatni, azaz van egy analóg rendszer is. Ennek a rendszernek a felfedezése átalakította az emberi agyról, illetve az idegrendszer működéséről általában való gondolkodásmódunkat. Tavalyelőtt - tehát 2000-ben - egy nagy, nyolcvanoldalas tanulmányt közöltem az egyik legelőkelőbb amerikai szaklapban. Ebben már azt is bemutattam, hogy szerintem a depresszió, a skizofrénia, a különböző mentális, idegrendszeri betegségek esetében használatos gyógyszereink döntő többsége mind azokon a jelfogókon, receptorokon keresztül hat, amelyeket én annak idején leírtam. Ez a legújabb eredmény. Ennek a kritikája csak most várható. Hiszen a tudomány úgy működik, hogy a kutatók egyfelől egymást bírálják, másfelől egymás eredményeire építenek. Éppen ezért a tudomány nem ismer határokat. Nem véletlen, hogy a globalizáció jelensége először a tudomány területén mutatkozott meg és csak azután a gazdaságban.

Nem tudósszemmel nézve úgy tetszik, hogy egy agykutatónak valóságos polihisztornak kell lennie. Különböző természet- és társadalomtudományokban kell otthonosan mozognia. Ugyanakkor szinte közhely, hogy lejárt a polihisztorok ideje. Ma inkább a teamek, a kutatócsoportok érnek el jelentős eredményeket. Talán nem véletlenül egyre gyakoribb a megosztott Nobel-díj. Mennyire megvalósítható a jelenlegi tudományos robbanás idején, hogy az agykutatáshoz szükséges sokféle tudást egy ember is elsajátíthassa?

• A polihisztorság fogalmát nem használnám. Azt hiszem, hogy itt sokkal inkább megfelelő az interdiszciplinaritás, a tudományköziség, a tudományok közötti átjárás fogalma. Ez jól látható, ha tudjuk, hogy az agykutató munkában használunk például olyan eszközöket, amelyekkel regisztrálható, mekkora elektromos potenciálja van egyetlen sejtnek. Ehhez nagyon nagy teljesítményű komputer kell. De felhasználjuk a lézertechnikát éppúgy, mint a különböző molekulákra érzékeny kémiai anyagokat, amelyek fényt bocsátanak ki, vagyis optikai rendszereket alkalmazunk. Ugyanakkor egyes kérdések megfogalmazásához szükségünk van a filozófiára. Magyarán: munkánk jelentős részét tudományos határterületeken végezzük. Éppen ebben gyökerezik az a meggyőződésem, hogy valóban nagy felfedezések csak határterületeken képzelhetőek el. Ez nem mond ellent a specializációnak. Anélkül nem megy előre a tudomány. Az igazán jelentős tudományos eredmények azonban csak az interdiszciplináris kutatásoktól várhatók.

Amint ön mondta, Popper és Eccles azt tartotta, a XXI. század kutatóira vár, hogy megismerjék az emberi agyat. Ezek szerint századunk az agykutatás évszázada lesz?

• Véleményem szerint a XIX. század a mechanikáé, a XX. század a fizikáé volt, a XXI. század pedig a biológiáé, a biotechnológiáé lesz.

Tudjuk, hogy valamit teljesen és végérvényesen megismerni nem lehet. Mennyire ismerhető meg az emberi agy?

• A tudós, a tudomány ethosza az igazság megtalálása. A teljes igazságot természetesen nem ismerhetjük meg. Mindig csak részigazságok birtokába juthatunk. Ezek révén egyre közelebb kerülhetünk az abszolút igazsághoz, de annak teljességét soha nem ismerhetjük meg. Ha tehát a XXI. századot az agykutatás évszázadának tartjuk, akkor azt kell gondolnunk, hogy meglepően sok mindent - a mainál mindenesetre jóval többet - fogunk tudni az agyról, de arról álmodozni, hogy teljességében megismerhetjük, felesleges. Annyi azonban bizonyos: az emberi agyműködés törvényszerűségeinek többé-kevésbé sikeres megismerése közelebb fog bennünket vinni ahhoz, hogy jobban megértsük korunk nagy társadalmi problémáit. Ideértve a terrorizmust, a legkülönfélébb szélsőségeket, az ugyancsak legkülönbözőbb devianciákat. És akkor még nem beszéltem arról, hogy az ideg- és elmebetegségek gyógyításának lehetősége óriási életminőségbeli javulást eredményezhet az egész emberiség számára.

Adhatnak-e mindehhez segítséget a társadalomtudományok a XXI. században?

• Nagyon nagyot. E tudományok jelentősége erősen megnőtt a legutóbbi időben. Talán a társadalomtudósok ezt még nem érzik olyan mértékben, amilyenben kellene. Miközben a természettudományos ismeretek és azok felhasználása mértani haladvány szerint növekszik, az emberiség erkölcsisége semmivel nincs ma magasabb szinten, mint a görög-római kultúra idején volt. Óriási probléma ma az, hogy itt van előttünk a világ elpusztítására képes ember. De mondok ennél profánabb dolgot. Móron belép egy bankba két ember, és egy pillanat alatt végez nyolc ártatlan honfitársunkkal. És olyan eszköz van a kezükben, amellyel akár száz ember is kivégezhető. Vagyis a tudomány és a technika fejlődése elképesztő lehetőségeket nyit meg előttünk. Gondoljunk 2001. szeptember 11-ére. Mi történt akkor? Tulajdonképpen semmi különös. Csupán annyi, hogy mindenre elszánt fiatalemberek megtanultak repülőt vezetni. Magyarán szólva, amíg a technika robbanásszerűen fejlődik, az erkölcs ezzel nem tart lépést. A repülőgép, a gépágyú öröklődik a következő nemzedékekre is, legfeljebb a mainál pusztítóbb változatban. Az erkölcs azonban nem öröklődik, azt újból és újból reprodukálni kell a nevelés útján, mi több, meg kell újítani, gyarapítani kell az új feltételeknek megfelelően. Ezen a téren szinte elképesztően nagy feladatok várnak a társadalomtudományra. Vagyis éppen a természettudományok gyors fejlődése ró hatalmas felelősséget a társadalomtudósokra és mindenféle írástudóra. Ezért, mint a Magyar Tudományos Akadémia újonnan megválasztott természettudós elnöke, külön figyelmet szánok a társadalomtudományok fejlesztésére.

Ön most a magyar tudományos élet legmagasabb csúcsára került. Ennek azonban igen bőséges előzményei vannak. Sok évtizede betölt valamilyen vezetői posztot, illetve egyszerre többet. Hogyan tanulta meg, mi is az a vezetés?

• Az én pályámra az volt a jellemző, hogy minden lehetséges lépcsőfokot megjártam. Voltam az egyetemen gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens, egyetemi tanár, tanszékvezető egyetemi tanár. Voltam a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézetének igazgatóhelyettese és igazgatója, erről a pozícióról köszöntem le, miután megválasztottak jelenlegi posztomra. Dolgoztam az Akadémia különböző bizottságaiban olyan segéderőként, aki a főnökei számára ír vagy jegyzetel, majd ugyanezekben a bizottságokban tag, alelnök és elnök, majd osztályelnök-helyettes és osztályelnök. De működtem félállásban az államigazgatásban is az Egészségügyi Minisztérium kutatási főosztályvezető-helyetteseként. Megjegyzem, alaptevékenységem mindig a kutatás volt. Mégis meggyőződésemmé vált, hogy egy jó kutató, akinek megfelelő az erkölcsi és szakmai értékrendje, kellő tapasztalat, kellő gyakorlat megszerzése után jó vezetővé is válik. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy egy jó logikájú, sok tapasztalatot szerzett ember egyaránt el tudja vezetni az Ericsson céget és a Sony kutatólaboratóriumát csakúgy, mint egy nagy tudományos intézetet.

Úgy ítéli meg, hogy nincsenek speciális vezetői képességek?

• Amit én gondolok a vezetésről, azt talán így tudom a legpontosabban kifejezni: a jó vezető Jolly Joker. Ugyanis a jó vezető talán legfontosabb jellemzője az, hogy az agyába olyan elemi reflexek épültek be, amelyek mind erkölcsi, mind szakmai szempontból pozitívak, ezért sikert eredményeztek. A sikertörténeteknek éppen az a titka, hogy elemi reflexként működjenek a valódi erkölcsi és szakmai értékeken alapuló döntéshozói képességek.

VIZI E. SZILVESZTER

1936-ban született Budapesten. 1961-ben szerzett diplomát a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. 1961-67. Ugyanott a Gyógyszertani Intézet tanársegéde. 1967-74. Adjunktus, 1974-77. docens, 1978-81. egyetemi tanár. 1977-81. Az Egészségügyi Minisztérium Egészségügyi Tudományos Tanács kutatási fõosztályvezetõ-helyettese. 1981-89. Az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézet igazgatóhelyettese, 1989-2002. Igazgatója. 1967-1969. Riker-ösztöndíjas Oxfordban. 1963. A Mainzi Egyetem Gyógyszertani Intézetének vendégkutatója. 1984-tõl a New York-i Albert Einstein Egyetem pszichiátriai és aneszteziológiai vendégprofesszora. 1977. Az orvostudomány doktora. 1985. Az MTA levelezõ tagja. 1990-tõl az MTA rendes tagja. 1996-2002. Az MTA alelnöke. 1993-ban Széchenyi-díjat kapott. Nagyszámú külföldi akadémia, hazai és külföldi tudományos társaság, külföldi és hazai tudományos lapok, folyóiratok szerkesztõbizottsági tagja. Sok rangos kitüntetés tulajdonosa. Közép-Európa egyik legtöbbet idézett kutatója. 2001-ben Neurochemical Research címmel Amerikában adtak ki a tiszteletére egy tanulmánykötetet, amelyben a világ 25 legelismertebb agykutatója méltatja Vizi E. Szilveszter eredményeit.

A modern idők tényleg azt mutatják, hogy az, aki például képes elvezetni egy autókonszernt, sikeres lehet egy teljesen más típusú cég vezetésében is. De vajon van-e az ember életében olyan pillanat, amikor ráébred arra, hogy ő alkalmas a vezetésre?

• Szerintem nem az a lényeg, hogy az ember maga mire ébred rá, hanem az, hogy mit ismernek föl benne mások. Az ember nem is alkalmas önmaga megítélésére, mert saját magával szemben általában elfogult. Ebben az elfogultságban persze van jó is, mert indíttatást ad ahhoz, hogy elvállaljon valamit. Például ahhoz, hogy vállalja a véleményét. Mármost, ha valaki megnyilatkozásainak a többsége a környezete szerint előrevivő, akkor fokozatosan kialakul az a kép, hogy az illető alkalmas a vezetésre. Azok, akik magukat kiáltják ki vezetőnek, azok a führerek.

Lassan három évtizede, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztségébe két szakma képviselői kerülnek: egyfelől az agykutatók, másfelől a történészek. Szentágothai János, a kiváló agykutató 1973-tól alelnök volt, majd 1976-77-ben megbízott, 1977-1985 között pedig választott elnökként vezette az Akadémiát. Azután következett a történészkorszak. 1985 és 1990 között Berend T. Iván, 1990-től 1996-ig Kosáry Domokos, 1996-tól 2002-ig Glatz Ferenc irányította az intézményt. Ön két cikluson át, 1996 és 2002 között alelnöke volt az akadémiának, most pedig - egyelőre legalábbis - három évre úgy választották meg elnöknek, hogy riválisa, Hámori József is agykutató volt, s miután ön döntő fölénnyel nyert, ő lett az egyik alelnök. Nem tudom, van-e abban valamiféle törvényszerűség, hogy éppen ennek a két szakmának a prominenseit jelölik, illetve választják az Akadémia vezetőjéül.

• Nekem az a véleményem, hogy van bizonyos rokonság a történész- és az agykutatószakma között. A történész a múlt eseményeit kutatva tanulságokat von le a jövőre nézve. Akárhogyan legyen is, a történelemben általában van bizonyos ismétlődés, vagy másképp szólva: minden történelmi folyamatban megjelenik a történelem bizonyos fázisainak ismétlődése. Az emberek ugyanis hasonló módon reagálnak némely dologra, függetlenül attól, hogy a világ közben megváltozott. Az agykutató pedig a legfontosabb emberi szövettel, a megismerés eszközével foglalkozik. Az sem közömbös, hogy az agykutató orvos, tehát jól fejlett empátiás készségre van szüksége. Ez az empátiás készség alkalmassá teszi arra, hogy a társadalmi konfliktusokat sok más szakma képviselőinél eredményesebben tudja kezelni. Márpedig egy vezetőnek nem csak jó szakembernek kell lennie. És az sem elég önmagában, ha erkölcsileg igen jók az alapjai. Tudnia kell, milyen sajátos tulajdonságai vannak az általa vezetett közösségnek. Ha ezt nem tudja, nem választódik ki, nem mondják rá a többiek, hogy ő alkalmas vezetőnek. A történész és az agykutató közötti rokonság tehát összegezve: a historikus analógiákat keres, illetve épp azok nemlétét igyekszik bizonyítani, ő ennek folyamán tesz szert vezetői készségekre, az agykutató pedig legfőbb szervünk megismerése és az empátia elsajátítása folyamatában.

Ön a megválasztása előtt és után adott nyilatkozataiban egyaránt gyakran említett egy olyan fogalmat, amelyet azért nem lehet eléggé sokszor szóba hozni és még kevésbé elnyűni, mert egyre szorongatóbban válik időszerűvé. A tudásalapú társadalomról van szó. Arról, hogyha ezt a társadalmat nem tudjuk kibontakoztatni, lemaradunk a meglehetősen kemény világversenyben. Mit tehet a Magyar Tudományos Akadémia elnöke azért, hogy hazánk helytálljon ebben a - mondhatjuk így is - küzdelemben?

• Előttünk egy nagyon közeli és közvetlen kihívás áll: az Európai Unióhoz való csatlakozásunk. A Magyar Tudományos Akadémiának mindent meg kell tennie, hogy egyenrangú társként léphessünk be a közösségbe, hogy ne az olcsó munkabér miatt legyünk vonzóak a nyugati befektetők számára, hanem a kiművelt emberfők sokasága, korunk legfontosabb nyersanyagának, a minőségi szürkeállománynak a bősége miatt. Elődeim munkájával kapcsolatban e tekintetben folytonosságra törekszem. Arra, hogy az Akadémia megteremtse azokat a feltételeket, amelyek között a kutatóértelmiség nem csupán megfelelőképpen tud dolgozni, de jól is érzi magát. Más szóval érdemes itthon maradnia. A politikában pedig azt a felismerést igyekszem előmozdítani, hogy az anyagi tőke - beleértve a kockázati tőkét - oda fog áramlani, ahol bőségesen van szellemi tőke. Mert ha odamegy, ott extraprofit keletkezik. Ha tehát Magyarországon lesz megfelelő mennyiségű és minőségű szürkeállomány, ha az alkotó értelmiség eléggé erős lesz, akkor ide fogja vonzani a kutatásra, tudományra szánt pénzeket is. Hogy ez nem csupán feltételezés, hanem valóság, arra van példa bőven. Hiszen az Ericssontól kezdve az Audin keresztül a Nokiáig számos cég hozta be a kutatórészlegét. Ha idejön a kutatás, akkor mi szellemi tőkénkkel veszünk részt a termelésben. Márpedig ma a korszerű termékek értékének gyakran nyolcvan, esetleg még több százalékát a szellemi tőke alkotja. A nyersanyag értéke a legmodernebb termékek esetében sokszor elhanyagolható. Száz esztendővel ezelőtt a nyersanyag volt a legdrágább. Közben azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Egyebek között emiatt bomlottak fel a gyarmatbirodalmak. Ez mutatja, mekkora társadalmi horderejük van a szóban forgó változásoknak. Ma a hozzáadott szellemi érték a fontos. Az ötlet, a gondolat hallatlanul felértékelődött az utóbbi időben. Ezt figyelembe véve kell működtetni a Magyar Tudományos Akadémiát. Ezért kell minduntalan felhívni a politika figyelmét arra, hogy érdemes a tudományba befektetéseket eszközölni. Jelenleg a GDP 1,5 százalékát fordítjuk tudományos kutatásra. Arra törekszünk, hogy minél előbb elérjük az 1,8 százalékos nyugat-európai átlagot. Ám nem téveszthetjük szem elől, hogy az Európai Unió leggyorsabban fejlődő országaiban ennél jóval tetszetősebb az arány. Finnországban 2,7, Írországban pedig 3 százalék. Talán nem véletlenül haladnak ezek a leggyorsabban a fejlődés útján.

Az teljesen világos, hogy bármiféle kormány van hatalmon, az állami politikának támogatnia kell a nemzeti tudományosságot. Ámde ez kevés. Valószínű, hogy egyetlen állam sem képes eltartani a tudományt. A tudomány fejlődése, a tudásalapú társadalom kibontakozása üzleti kérdés is. Milyen üzleti kapcsolódásai vannak, illetve lehetnek a magyar tudománynak?

• Ilyen kapcsolatok vannak, és remélem lesznek is. A Széchenyi-terv keretében például a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet - amely Brüsszelben elnyerte a Kiválósági Központ címet - a Richter Gedeon Rt.-vel és a Semmelweis Orvostudományi Egyetemmel együttesen pályázott meg, illetve nyert el igen jelentős összeget. Ennek nyomán nyílt lehetőség egy új biotechnológiai központ építésére. Ez mind a gyógyszeripar, mind a betegellátás számára komoly segítséget nyújt. Remélem, ennek a központnak a munkája példával fog szolgálni. Mégpedig abból a szempontból, hogy közelíteni kell az alapkutatást, a magyar kutató tehetségét, ötletességét a felhasználói, az ipari érdekeltséghez. Roppant sürgető feladat, hogy az innovációs láncot lerövidítsük Magyarországon. Égető szükség van rá, hogy az ötletből, a felfedezésből jóval hamarabb legyen termék, mint jelenleg.

Vannak-e az Akadémiának, illetve önnek mint az intézmény vezetőjének eszközei arra, hogy mindezt elősegítse?

• A magyarországi multinacionális cégek már rájöttek, de szépszámú hazai nagy-, közép- és kisvállalkozó is felismerte azt, hogy érdemes itt befektetni a tudományba, mert színvonalas az alkotó értelmiségünk. Ehhez kell nekünk segítségül megnyernünk a mindenkori kormányt, a mindenkori hatalmat. Egyébként - bármilyen furcsa is - mindez nem valami nagy újdonság. Utánanéztem a kérdésnek, és azt tapasztaltam, hogy a XX. század elején, amikor a magyar ipar kifejlődött - de később is -, rendkívül szoros volt a kapcsolat a Magyar Tudományos Akadémia és az úgynevezett vivő iparágak között. Megbeszéléseket folytattak, az ipar képviselői részt vettek elnökségi üléseken, díjakat alapítottak, illetve adományoztak.

Mutatkoznak-e jelei annak, hogy ez a régi kapcsolatrendszer újból életre kelthető?

- Igen. Tegnap kaptam például levelet (A beszélgetést 2002. május 14-én rögzítettük - A szerk.) Széles Gábortól, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége elnökétől. Ebben mihamarabbi találkozót kér tőlem az elnök úr, hogy folytathassuk azt a munkát, amelyet Glatz Ferenccel kezdtek el, kössünk együttműködési szerződést. Természetesen örömmel fogadtam, mert jól látom egy ilyen szerződés kölcsönös előnyeit. De az teljesen nyilvánvaló, hogy az üzleti szféra csakis akkor lehet igazán fogékony a kutatási eredmények iránt, ha megfelelő ösztönzésben részesül. Éppen ezért olyan állami intézkedéseket remélek, amelyek ebbe az irányba hatnak.

Mire gondol konkrétan?

• Például olyan adókedvezményekre, amelyek a megfelelő irányba terelik az üzleti szférát. De olyan intézkedésekre is, amelyek elősegítik a szellemi tőke újratermelését. Tehát az oktatás színvonalának emelésére kell nagy erővel törekedni. Ugyanakkor olyan intézkedésekre, amelyek a magyar termelői szféra minden szektorát az innovációra, a tudománnyal, a kutatással való szorosabb kapcsolat keresésére ösztönzik.

Nagyon kedvezőtlen hírek érkeznek mostanában a korábban igen jónak minősített magyar oktatási rendszerről. Mit tud ezekkel kezdeni az Akadémia?

• Mi elsősorban a továbbképzésben, a tudományos ismeretterjesztésben tudunk sokat tenni. Bárki bármit mondjon, az Akadémiának még mindig nagy a presztízse, és ezt is jobban ki kell használnunk, mint ahogyan most tesszük. Még vannak tartalékaink, akár az adófizető állampolgárokat tekintjük, akár a mindenkori politikát, kormányokat. A pedagógusok bérének emelése viszont nem a mi kompetenciánk.

A politikai életben gyakran okoz problémát, hogy egy-egy választási ciklus mindössze négy esztendeig tart. Nehéz ennyi idő alatt stratégiát megvalósítani. Talán a legjobban Amerikában látszik ez, ahol a mindenkori elnök - ahogyan mondani szokás - béna kacsává válik a választási évben, első hivatali esztendejében viszont még tanul. Úgyhogy valójában két igazi éve van a kormányzásra. Itt az Akadémián viszont mindössze hároméves egy-egy ciklus. Nem tűnik ez az ön számára túlzottan rövidnek?

• Van egy óriási különbség a tudományos és a politikai munka terepe között. A politikai élet jellegéből következik, hogy benne egymásétól gyökeresen elütő felfogású szereplők - pártok - vesznek részt. A felfogásbeli, politikai, ideológiai különbségek pedig azt tételezik fel vagy teszik lehetővé, hogy négyévenként egymástól akár gyökeresen különböző politikák válthatják egymást. Az Akadémián más a helyzet. Itt egyszerre van állandóság, folytonosság és fejlődés. Az Akadémia bevallottan konzervatív, egyszersmind nyitott minden új iránt. Amióta Richelieu bíboros megalapította a francia akadémiát, ez általában jellemző minden nemzeti akadémiára. A mi fő feladatunk tehát a magyar nemzeti tudományosság értékeinek a megőrzése és gyarapítása. Feladatunk a magyar nyelv művelése, és az, hogy otthona legyünk a világon bárhol élő, magukat magyarnak valló, nemzetközi színvonalú tudósoknak. Ezek a feladatok pedig messzemenően megoldhatóak a jelenlegi háromesztendős elnöki ciklusban.

MAGÁNÉLET, SZABADIDŐ

Vizi E. Szilveszter nõs, felesége, Ádám Veronika ugyancsak tudós: a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanszékvezetõ egyetemi tanára, a biokémia professzora. Az MTA elnökének két gyermeke van, Veronika és Attila. Leánya három gyermek anyja, fia a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem ötödéves hallgatója. Amint Vizi E. Szilveszter mondja, unokáit a nagypapa teljes felelõtlenségével képes élvezni. Nem tudni, hogy honnan, de valahogyan mégis kiszorít a maga számára az elnök némi szabadidõt. Könyvritkaságok gyûjtésével már gyermekkora óta foglalkozik. Kollekciójának fõként a XVII., illetve a XVIII. századi darabjaira büszke. Sok egyéb mellett tulajdonosa egy Corpus Jurisnak, az erdélyi törvénykönyvek bizonyos darabjainak, Paracelsus egy 1725-ben kiadott mûvének, de nagyon közel áll a szívéhez az a magyar történelemkönyv, amelyben Arany János saját kezû bejegyzései olvashatók, meg az az elsõ kiadású József Attila-kötet is, amelyet a szerzõ dedikált. Mindemellett teniszezik, hetente inkább négyszer, mint háromszor. A sport mindig fontos része volt életének. Szíve a Ferencvárosért dobogott akkor is, amikor azt még Kinizsinek nevezték. Ott volt elsõ osztályú tornász, azután sakkozott és teniszezett is az egyesületben. Amint mondja, szellemi és fizikai szívósságát nem kis mértékben a sportnak köszönheti. Ám arra ügyel: teniszpartnerei között lehetõleg sem politikus, sem tudós ne legyen. Hajdani elsõ osztályú teniszezõtársaival üti a labdát, például Novák Istvánnal. * Vizi professzor feleségével együtt rendszeres hangverseny-látogató. Általában évi két bérletük van. Az MTA elnöke különösen az operát és a zongoraversenyeket kedveli. Nagy élmény számára a milánói Scalában vagy a Metropolitanben egy-egy elõadást megnézni-meghallgatni. Kedvencei a nagy tenorok Carusótól és Giglitõl Di Stefanón, Mario Del Monacón át egészen Pavarottiig, akit feleségével együtt többre tart, mint Placido Domingót. Otthon háttérzenét hallgat. Legutóbb egy olyan CD szerzett neki örömet, amelyre különbözõ korok nagy zongoramûvészei elõadásában rögzítettek egy-egy darabot.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére