Könyv
Kevésben a teljesség
Ficher György: Hihetünk-e a közvélemény-kutatásoknak?
Bagolyvár Könyvkiadó,
2001. 180 oldal, 1950 Ft
Fischer György közkeletű, jogos kérdést választott szerencsés felfogású, logikus szerkezetű, könnyített megfogalmazású könyve címéül. Ha ugyanis a közvélemény-kutatásoknak nem lehetne hinni – s ez lépten-nyomon bebizonyosodik -, akkor nincs értelme elvégeztetésükre komoly pénzösszegeket és tetemes fáradságot fordítani. A szakma minden területén jártas szerző viszont mind külföldi, mind magyar példákon kimutatta: a meghatározott (és változatos) módszerekkel elért eredmények majdnem mindegyike helyesen közelítette meg a valóságot. Csak árnyalatokkal tért el a különböző politikai választások tényleges alakulásától.
Kiábrándítja viszont azokat, akik jövendölést várnak a vizsgálatoktól. Nekik a következő (kétségtelenül ironikus) megjegyzéssel szolgál. A kutatók adatai "arról tájékoztatnak, mi a közvélemény adott állapota a vizsgálat időpontjában, de semmiféle eligazítást nem adnak arra vonatkozóan, mi lesz... a választói viselkedés a tényleges döntéshozatal idején".
Hasonló megfontoltságra int abban a tekintetben, hogy vajon befolyásolják-e a mérési adatok a választókat. Hatásukat nem tagadja, ám hangsúlyozza: jellegük ismét megjósolhatatlan. Könnyen előfordul tudniillik, hogy egy vesztésre álló pártot a vele rokonszenvezők úgy mentenek meg a vereségtől, hogy tömegesen mennek el az érdekében szavazni...
A közvélemény-kutatás eredetéről, elméletéről és gyakorlatáról alapos és közérthető tájékoztatást nyújt a szerző. Nem bocsátkozik bele bizonyos valószínűség-számítási problémákba, az irántuk érdeklődőket a megfelelő kézikönyvek forgatására biztatja. Jelentős teret szentel a mintavételnek. Apránként bemutatja, mekkora körültekintést igényel egy olyan modell kialakítása, amelynek révén a kevésből a teljességre lehet és érdemes következtetni. A legjobb mintavételi eljárásnak az úgynevezett egyszeri véletlen kiválasztást tartja és javasolja.
Nagyra értékeli az utóbbi évtizednek azt a fejleményét, amit a számítógép használata hozott magával. Szellemesen tér ki a rossz mintavétel büntetésszerűen megnyilvánuló következményeire. Kedvvel elemzi a máig töretlenül virágzó nemzetközi Gallup-intézet egyetlen (Truman amerikai elnök 1948-as választásával kapcsolatos) fiaskójának tanulságait.
Noha beszámol 2001-es keletű tényekről is, nem törekszik az aktualizálás erőltetésére. Legfeljebb néhány 1998-as évre vonatkozó táblázata közreadását érezzük önismétlőnek. Ami a műben igazán fontos, azt mind a praktizáló szociológusok, mind a mélyebb tudásra és betekintésre vágyó érdeklődők egyforma haszonnal forgathatják.
Határok nélkül
Bod Péter Ákos: A pénz világa – a világ pénze
KJK-KERSZÖV, 2001.
311 oldal, 4704 Ft
A kötet kulturált, elegáns idegenvezetés a modern élet egyik legtitokzatosabb és mindenre kiható területén, a pénz világában. Bod Péter Ákos kellő rálátással és személyes tapasztalattal bír e tárgykörben, ami meghatározza makrogazdasági szemléletét.
Az első rész a globalizáció térnyerésének fő vonásait vázolja fel, amiből megérthető, milyen erők formálják legerőteljesebben világunkat, miként teszik a határokon átnyúló gazdasági tevékenységek és a – részben azokhoz kapcsolódó, részben önálló – pénzügyek mind lényegtelenebbé a nemzetállami határokat. Különösen fontos megállapítása, hogy a fogyasztási minták terjedése meghatározó szerepet játszik mindabban, ami velünk és a világban történt az elmúlt években.
Hasznos ismeretekkel szolgál a rövid pénzelméleti és -történeti összefoglaló, valamint a pénz világának nemzetközi szereplőit bemutató rész. Kár, hogy az utóbbinál – terjedelmi korlátok miatt – nem ad részletesebb ismertetést. A szerző kivonatos betekintést nyújt a közgazdaságtannak a pénz világával és a makrogazdasági pénzügyekkel kapcsolatos fejezeteibe is.
Összegezést ad arról, miként alakult a világ pénzügyi berendezkedése a II. világháborútól az euró bevezetéséig. Ezt a magyar gazdaság utolsó két korszakának – a "szovjet típusú hatalmi és gazdasági rendszer" és a rendszerváltozás – áttekintése követi, majd ismét a pénzügyek nemzetközi (had)színterére visz. Vázolja a 20. század végének legfontosabb fejleményeit, és felvillantja a mai pénz- és tőkepiacok számos, igen aktuális kérdését.
Az iszlám hit
Korán
A Korán világa
Szerkesztő: Puskás Ildikó
Helikon Kiadó, 2002.
551 oldal, 5280 Ft
Az iszlám nagyon is élő vallás, hiszen a világ nagy részén meghatározza az emberek gondolkodását, sőt az államok politikáját. Harcos vallás is: amint Paul Johnson írja, Mohamed vezette be a dzsihádnak nevezett elvet. Ez két részre osztja a világot: az iszlám békés területeire, ahol törvénye uralkodik, és azokra, ahol nem a muszlimoké a hatalom. A dzsihád szükségszerű és állandó háború, amit a muszlimok a hitetlenek ellen viselnek, és csak akkor érhet véget, ha az egész világ behódol az iszlámnak. A világ szerencséje, hogy a gyakorlatban többnyire ez az elv sem uralkodik.
A keresztény hitben és erkölcsben nevelkedettek számára évszázadokig még idegenebbé tette az iszlámot, hogy abban a sajátjuk valamiféle rontott, elfajzott változatát vélték látni. A második vatikáni zsinat viszont arra kéri a keresztényeket, hogy megértő szívvel tekintsenek az iszlámra: "Az egyház nagyrabecsüléssel tekint a muszlimokra is. Ők az élő és örökkévaló egy Istent imádják. (...) Jézus istenségét nem ismerik el, de őt prófétaként tisztelik. Szűz anyját, Máriát is magasztalják..."
Az iszlám gondolkodás az élet minden területére egyaránt érvényes magatartási szabályrendszer. A törvények forrása a Korán és a Próféta tanítása, az ő ítéletei és példamutatásai. Ezek szabályozzák az emberek viszonyát Istenükkel és egymással, a követendő etikai és a társadalmi normákat, és azt is, amit a nyugati felfogás polgári, illetve büntetőjogként kezel.
Az iszlám jogrend meghatározó elvei és szabályai kinyilatkoztatásból származnak, tehát nem kötődnek földi jogalkotó törvényen/hivatalon alapuló tekintélyhez. Mint ilyenek, abszolút érvényűek és megkérdőjelezhetetlenek.
Gazdasági kérdésekben elvei világosak és kőkemények. Szigorúan tilos kamatot követelni, elfogadni, azt fizetni és kamatfizetéssel járó ügyletet közvetíteni. Az ezt megszegő ember, cég, bank Isten ellen vét. Minden vagyon Istené, az emberek, cégek csak kezelői annak. Nekik a köz javát kell szolgálniuk, a haszon meghatározott részét közjólétre, illetve jótékonyságra fordítaniuk. Az iszlám államnak kötelessége biztosítani, hogy a szegények is képesek legyenek méltósággal és megelégedettséggel élni szellemi és anyagi életüket.
A megértéshez sokat ad Simon Róbert elmélyült tanulmánya, A Korán világa.
Színház
Kapitány, kapitány
Störr kapitány
Füst Milán: A feleségem története című regényének színpadi változata a Radnóti színházban
Írta: Darvas László
Rendezte: Deák Krisztina
A főbb szerepekben: Cserhalmi György, Kováts Adél, Jordán Tamás, Szávai Viktória, Hámori Gabriella, Miklósy György
Az érzelmeket s az értelmet egyaránt mozgósító teatralitás Füst Milán egész életművének szerves része. Akár prózáit, akár költeményeit viszi valaki színpadra, jó szerencsével biztosra mehet: elegendő dramatizálni való részletet talál bennük a nívós hatáskeltéshez, kibontva belőlük az egymásra vonatkozó rejtett összefüggéseket, magasrendű konfliktusokat.
Tragédiával megörökített IV. Henrikje mellett kétségkívül legnagyobb szabású munkája A feleségem története című regény, amit 1957-ben fejezett be. Főszereplője, Störr hajóskapitány erősen színre kívánkozó alak és jellem. Nem véletlen hát, hogy – két vidéki kísérlet után – az író Darvasi László s a rendező Deák Krisztina a Radnótiban is hőséül fogadta el őt, és – Cserhalmi György habitusára tekintettel – szakadatlanul vívódó, környezetének, családjának s saját természetének kiszolgáltatott központi figurát formált belőle. A regény persze többsíkú (kevésbé passzív s elejétől fékezhetetlenebb) emberrel ismerteti meg az olvasót, mint amilyen sodródó, csak néha tettre buzduló személy a darabbéli kapitány. Ettől függetlenül a nézőket így is a maga oldalára állítja; nekikeseredéseivel és kudarcaival együtt neki szurkolunk.
A sznob feleségére féltékeny, nyers modorú hajós a színműben egyértelműen az őt körüldongó s a vele többnyire kibabráló nők áldozata. Ez az igazi szenvedéllyel párosuló szellemi pipogyaság kissé levesz eredendő nemességéből, szilárd erkölcsi tartásából. Csak az utolsó jelenetben érezzük, ismét rátalált önmagára. Egyszersmind méltó lett az őt hisztériátlan őszinteséggel imádó szolgálóleány "molnárferencesen" légies és könnyed vonzalmára. Szávai Viktória a kevés szavú szerepet hibátlanul játssza.
Kívüle még legalább három szereplő kap alkalmat figyelemre méltó pillanatok megteremtésére. A feleséget alakító Kováts Adél kényeskedő macskaelégedettséget sugároz, kelletlen lényéből egy percre sem kiesve. Störr főnökét, a rozoga hajómágnást Jordán Tamás úgy ábrázolja, hogy egy szavát sem kell komolyan venni, félni azonban lehet tőle. (Vicsori fogsorát mégsem kellene kivennie.) Miklósy György egy cukorbeteg, félvak utcai merénylőt vezet elő. Pénzrablási kísérlete tragikomikus. Lamentáló nyűglődése kabarékat idéző, rétegezetten simlis és slemil panasztiráda.
A szövegek szellemességére és érzékletességére sokat adó Deák Krisztina a hangulatkeltésre is ügyelt. Feltűnően kifejező érintésekre, túlmozgásokra, tülekedésekre biztatta színészeit – nem hiába. Megpróbálta a látvánnyal is ébren tartani a publikumot. A "tűzzel játszás" trükkjei végigvonulnak a darabon. Jelképességük nyilvánvalóbb, mint a homályos indítékú, álorcás báljelenet hosszadalmas, súlytalanul ügybuzgó tüsténkedése.
Kiállítás
Tudósítás az 1800-as évekből
Biedemeier és historizmus
Válogatás a XIX. Századi osztrák és német gyűjteményből
A Szépművészati Múzeum kiállítása
Nyitva: 2002. decemeber 31-ig
Schikedanz Albert épülete a Hősök terén fokozatosan megújul, így mód nyílik olyan kincseknek a bemutatására, amelyek korábban javarészt raktárban pihentek. A ház két oszlopcsarnokában – méltó helyen – állították ki azokat az egytől egyig magas minőségű festményeket és plasztikákat, amelyek egy minden szempontból fontos – korszak- és stílusváltó – évszázadból, a tizenkilencedikből valók. Csaknem mindegyikük itt, a Kárpát-medencében keletkezett, az Osztrák-Magyar Monarchia olvasztótégelyében, számtalan szállal kötve össze az embereket – például az osztrák festőt, aki magyar főúr megrendelésére tót fiúcskát festett vászonra.
A száz esztendő, ha jelentős koncepcióbeli rokonságot is mutat, nem egységes. Eleinte a barokk hagyomány folytatódik a biedermeier modorában, például a portréfestészetben. A magyar hölgyek – nemesasszonyok és nagypolgárok – neves bécsi mesterek műtermébe jártak megörökíttetni magukat. Ezeken az ábrázolásokon a felület tükörsima, az ecsetvonások észrevehetetlenek, a vonások – bár hűségre törekszenek – idealisztikusak, valamiféle emelkedettség látszik rajtuk, a ruhaanyagok – bársonyok és fényes selymek – elevenen, színesen ragyognak.
A hivatás inkább mesterség, nagyszerű alapokkal. Nemegyszer apáról fiúra öröklődik a tudás, vagy egy nagybácsiról száll át, mint például Johann Engerthről Eduard von Engerthre. Johann színházi dekoratőr volt Pest-Budán, a Hunyadi László című Erkel-opera ősbemutatójának színpadképét készítette, aki árva unokaöccséből Ferenc József kedvenc udvari festőjét nevelte.
Az oltárképek és épületdíszítmények mellett nagy számban alkottak zsánerképeket, amelyeken a központi alak(ok) környezete is hangsúlyos, mint August von Pettenkoffen Szlovák szekerén. Pettenkoffen egyébként Szolnokon, a Tisza partján találta meg inspiráló közegét, s teremtett iskolát.
A mellszobrok híres történelmi személyiségek másai, Radetzky marsalltól Metternich hercegen át Széchenyi Istvánig és Ybl Miklósig, illetve allegorikus – érzelmeket kifejező – figurák, páratlanul érdekesek az ünnepi alkalmakra készült emlékérmek is. Mondhatatlanul gazdag anyag, amely sok boldog órával kecsegteti a látogatót.
Koncert
Messziről jött dallamok
Tomaya Yuzo: Kumamoto fantázia
2002. május 4., Zeneakadémia
1995 májusában ismét egy rokonszenves japán fiatalember kapta meg az első helyezést a Magyar Televízió VIII. Nemzetközi Karmesterversenyén. Izaki Masahiro (képünkön) azóta többször vendégszerepelt Magyarországon, sőt 1998 és 2001 között a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar vezető karmestere és művészeti vezetője volt.
Szülővárosában, a Fukuoka Egyetemen tanult énekelni, zongorázni és vezényelni, majd a Bécsi Zeneakadémiára Karl Österreicher, Yuji Yuasa, valamint Günter Theuring professzorokhoz nyert ösztöndíjat. Magyarországon szinte mindegyik jelentős zenekart vezényelte, dolgozott a Magyar Állami Operaházban és a Budapesti Operett Színházban. A sokoldalú muzsikus fellépett Amerikában, Koreában, Szlovéniában, Németországban, Svájcban, Ausztriában, Spanyolországban és Szlovákiában. Repertoárjában megtalálhatók a barokk, a bécsi klasszikus és romantikus, az orosz és a magyar komponisták művei is.
Ezúttal honfitársaival, a Kumamoto Szimfonikus Zenekar művészeivel vendégszerepel Budapesten, és egy eredeti japán művel ismerteti meg a közönséget. A legenda szerint Izanagi és Izanami isten a szivárvány ívén lejött az égből. Izanagi lándzsájával rácsapott a tengerre, hogy szétválassza a földet és a vizet. A lándzsájából lehullott vízcseppekből lettek a japán szigetek, Hokkaido, Honsu, Sikoku, Kjusu. Ez utóbbin található Kumamoto, a sziget harmadik legnagyobb városa.
Az 1965-ben alakult együttes fennállását európai turnéval ünnepli, körútja első állomása Heidelberg, ahová több mint tízéves baráti kapcsolat fűzi. Az est szólistái közül Yamasaki Takako hegedűművész diplomáját a winterthuri konzervatóriumban szerezte Svájcban, professzor Pauk tanítványaként. 1998-ban nyert a Paganini Nemzetközi Hegedűversenyen.
A bemutatandó mű, a Kumamoto fantázia című szimfonikus költemény a kumamotói népzenén alapszik, de megszólalnak benne japán gyermekdalok és egy altató dallamfoszlányai is. A komponista, Toyama Yuzo véleménye szerint a népdal a mindennapokban él tovább, illetve születik újjá – ezt tükrözi fantáziája.
Tánc
Romantikus alakok
Anyegin
John Cranko balettje a Magyar Állami Operaházban
Régi adósságát törlesztette a Nemzeti Balett, a Magyar Állami Operaház táncegyüttese azzal, hogy egész estés Cranko-alkotást tűzött műsorára. A művész egyike azoknak a nagy egyéniségeknek, akik a balettet kiszabadították az akadémikus, túlfinomult gesztusrendszer fogságából.
Cranko egy esztendőben született Maurice Béjart-ral, pályájuk más úton, de párhuzamosan haladt. A dél-afrikai születésű táncos-koreográfus előbb Londonban dolgozott, majd a stuttgarti tartományi színház balettgyüttesét fejlesztette olyan iskolává, amely ma a világ egyik mértékadó kortárs műhelye. Munkáját a hatvanas évek végétől Münchenben folytatta, e tevékenységének váratlan és korai halála vetett véget 1973-ban.
Cranko vonzódott a drámai alkotások táncnyelvi újrafogalmazásához, így Shakespeare-tragédiák hőseit, többek közt Rómeó és Júlia, Lady Macbeth, Titánia balettszínpadi alakját teremtette meg sajátos szemlélettel. A huszadik század jelentős zeneműveinek megjelenítését is feladatának tartotta, Sztravinszkij, Britten, Sosztakovics, Dohnányi, Szkrjabin kompozícióira készített koreográfiákat.
Az 1965-ben alkotott Anyeginnél Csajkovszkij operájának dallamait használta, Kurt-Heinz Stolze közreműködésével, hogy Puskin verses drámájának történetét balettszínpadon elevenítse föl. Artisztikus, de életszerű mozgás jellemzi koreográfiáját, amelyet negyedszázados késéssel, de parádés kettős szereposztásban taníttatott be az Operaház.
A címszerepre ifjú Nagy Zoltán és Solymosi Tamás készült föl, Tatjánát Popova Aleszjára (képünkön), illetve Hágai Katalinra bízták. Gremin herceg szerepében Szakály György tért vissza az Ybl-palota színpadára.
Film
Majdnem igazi történet
Egy csodálatos elme
Színes, felíratos, amerikai film
Rendezte: Ron Howard
Főszereplők: Russel Crowe, Jennifer Connely, Ed Harris, Christopher Plummer, Paul Bettany
Forgalmazza: a UIP Duan Film
Várható volt, hogy az Egy csodálatos elme című film tarolni fog az idei Oscardíj-átadáson, és valóban, a "legfontosabb" díjak jó részét – a legjobb rendezésnek, filmnek, forgatókönyvnek és női mellékszereplőnek járót – elnyerte. Csalódniuk kellett viszont azoknak, akik arra számítottak, hogy Russel Crowe viheti haza a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot.
Pedig megérdemelte volna, a Nobel-díjas John Forbes Nash szerepét nem volt könnyű eljátszani. Nash ugyanis nem kitalált személy, a film története igaz, illetve majdnem igaz. Olyannyira, hogy a ma is dolgozó idős matematikus el-eljárt a forgatásokra, a kész alkotás láttán pedig állítólag egészen elérzékenyült.
A film a különc zseni nem mindennapi történetét dolgozza fel Sylvia Nasar regényes életrajza alapján. Amikor a fiatal Nash 1947-ben, ösztöndíjasként megérkezik a Princeton egyetemre, biztos benne, hogy valami egészen zseniális ötlettel forradalmi felfedezésre jut majd a matematikában. Az ötlet azonban egyre késik, majd az utolsó pillanatban mégiscsak megszületik, s ezzel a fiatal tudós százötven éves közgazdasági doktrínákat renget meg.
Megkapja a hőn áhított elismertséget, a kutatói és tanári állást, és úgy látszik, legnagyobb vágya is teljesül: a hidegháborús korban a Pentagon szigorúan titkos, katonai kódfejtő munkával bízza meg. Közben szerelmes lesz, és hamarosan feleségül veszi tanítványát, a szép Aliciát.
A történet ekkor drámai fordulatot vesz: Nashen elhatalmasodik a skizofrénia, a betegség legyűri, a gyógyszerek hatására a férfi saját maga szánalmas árnyékává válik. Zseniális agya azonban nem tűri a bilincseket, csakhogy amikor abbahagyja a gyógyszerek szedését, ön- és közveszélyessé válik.
Miként lehetséges, hogy ezek után mégis visszaküzdötte magát a tudományos életbe, és 1994-ben megkapta a közgazdasági Nobel-díjat? A film (és Nash) válasza: a szerelem erejének köszönhetően, ami hollywoodi ízű, ám a tények önmagukért beszélnek.
Ron Howard (Túl az Óperencián, Lánglovagok, Apolló 13) filmje megrázó, még akkor is, ha az igazságot kissé megszépítve meséli el. A valóságban a szerelem nem volt annyira felhőtlen, és az a tudományos állítás sem cáfolható meg, hogy ebből a betegségből nem lehet "kigyógyulni". Hogy dolgozni és élni lehessen vele, ahhoz a szerelmen kívül minden bizonnyal nagy szükség volt John Nash valóban csodálatos elméjére is.