Édes mostoha

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. május 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 49. számában (2002. május 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
-

Balra nyílik az istálló: a friss szalmán megelégedve kérődzik a lecsutakolt jószágcsapat; csendben zümmög a fejőgép. Jobbra a szín óvja a két traktort, a gabonakombájnt, a fűkaszát meg még számos földműveseszközt. A gazda már "elcsomagolta" a hómarót, az ablakokban muskátlizuhatagok pompáznak, az udvar felsöpörve, a környező mezők zöldje harsog.

Képeslapidill? Itt ez nem vasárnapi díszruha: a tavasszal rám köszönt kép a hétköznap a szomszédságban. Az Alpok táján. Ahová mi is igyekszünk. S amelytől még messze van a magyar falu, a paraszt, a mezőgazdaságunk.

Az agrárium mostohagyermek maradt az elmúlt tizenegy évben. Ebben valójában nincs semmi meglepő, hiszen korábban is többnyire az volt.

A számok ridegen vallanak: a jelentős ágazat jelentéktelenné vált. A honi mezőgazdaság az élelmiszeriparral együtt a nyolcvanas években a bruttó nemzeti össztermék 20 százalékát produkálta, ma úgy a hét százalékát. Tavalyi termelése az 1989-esnek a 62 százaléka, az exportból akkor 25, jelenleg 7 százalékkal részesedik - igaz, a szaldó most is pozitív. A csirkét kivéve minden jószágféléből sokkal kevesebb - sertésből a fele - van, mint egy évtizede. És akkor még nem szóltunk az elmaradt gép-, eszköz-, infrastrukrurális, létesítményberuházásokról például, amelyek értékét 2000 milliárd forintra becsülik. Ezzel szemben 300 milliárdos tartozásuk van a termelőknek. A gazdálkodás átlagos jövedelmezősége 1-2 százaléknál nem magasabb.

A mai birtokszerkezet aligha tartható fenn. Sok-sok kis parcellán sok-sok gazda munkálkodik - gyakran középkort idéző módszerekkel. A gépek aggok, lestrapáltak. Nincs pénz a bővebb hozamot ígérő vetőmagvakra, általában csak a silányra telik. Rendszeresen elmarad a tápanyag-visszapótlás, a kizsigerelt föld pedig satnya termést - azaz zsugorodó pénzbevételt - ad. Elszaporodnak a kártevők, mert túl drága ellenük a védekezés.

De mindezeknél is súlyosabb gond az állandósult bizonytalanság. A tervezhetetlenség. Mi lesz a kiemelten, anyagilag is ösztönzött gazdálkodási forma (farmergazdaság, új típusú szövetkezet, családi gazdaság, netán állami gazdaság, vagy a tőkés óriásbirtok)? Mi lesz a dotált növény- vagy állatféle? Mi lesz a pártolt beruházási irány és birtokméret? Mely termék kap exporttámogatást, s mikor? Hogy mi lesz a faluban a nyugdíjasokkal, meg azokkal, akik tönkremennek...

Ugyancsak tisztázatlan, hogy az ilyen körülmények között előállított termelvényeket miképp lehetne úgy eljuttatni a piacra - a honi boltba, a feldolgozóhoz, valamint külországokba -, hogy a végső, fogyasztói árban még meglévő tetemes haszonból tisztességes rész visszakerüljön a paraszthoz.

Mintha egy láthatatlan kéz tudatosan mindig visszafelé húzná az ágazatot. Mintha nap mint nap, évről évre, kormányról kormányra, szántszándékkal gáncsot vetne valaki. De ilyen összeesküvést soha senki nem fog leleplezni. Mert nincs ilyen. A tartós lejtmenet fő oka sokkal egyszerűbb: mindig a politika mondta ki a verdiktet. Megszabta, hogy merre legyen az előre a közgazdasági alapvetéseken, az össznemzeti érdekek objektív kiértékelésén alapuló, a nemzetközi trendeket figyelembe vevő és konszenzussal meghozott - mondjuk így - szakmai döntések helyett. A mindenkori politika (az Antall-, Boross-, Horn-, Orbán-kormány egyaránt) a napi érdekei szerint diktálta a saját, ám a jövőnek szánt agrárprogramját; mindig valaki mellett, egy-egy csoportot kiemelten támogatva, de mások rovására cselekedett. A politika rendre rest volt összehangolni a különféle érdekcsoportok nézeteit, s velük együtt keresni a konszenzust. És az agrárium így sem került padlóra, ad eleget búzából, húsból... Talán emiatt (is) sikkad el minduntalan a vidéki Magyarország sorsát - így az egész ország jövőjét - alapvetően meghatározó kérdések tárgyalása. Érthetetlen, hogy miért nincs máig perspektivikus, az európai uniós csatlakozásunk után is érvényes válasz arra az egyszerű kérdésre: milyen szerepre vállalkozzon, mire vállalkozhat a hazai mezőgazdaság.

Na persze nem kilók, darabok, literek pontos meghatározására van szükség. Olyasmit kell(ene) végre eldönteni, hogy kihasználjuk-e maximálisan a rendelkezésünkre álló termőterületet, vagy részesítsük inkább előnyben a környezetóvó gazdálkodási módszereket. A tömegtermékek (gabona, napraforgó, cukorrépa...), vagy a kézimunka-igényes kultúrák (gyümülcs, zöldség) kapják-e a főszerepet? Az állattenyésztés - azon belül az intenzív vagy a külterjes, legeltetős változat -, vagy a növénytermesztés kapjon-e prioritást? Erőltessük az exportot, vagy maradjunk meg a természetóvó önellátásnál? Hány családnak, gazdaságnak adjon - adhat - tisztes megélhetést az agrárium...

Persze az ilyen s ehhez hasonló alapvetések józan megfogalmazása nem a mezőgazdaság belügye. Minden megoldásnak más a vonzata. Azt, amit a mezőgazdaságra, a vidék városi szintre történő felzárkóztatására kell fordítani, tetszik, nem tetszik, valahonnan el kell venni: a számlát itt is közösen kell állni. A mezőgazdaság, a falu ugyanis nem kohászat vagy bányászat, ezt az "ágazatot" - még ha válságban vergődik is - nem lehet felszámolni, bezárni, mint a nehézipart. Nem mostoha-, édesgyermek.

Maholnap csatlakozni fogunk az Európai Unióhoz. Ha azonban a mezőgazdaságunk nem erősödik meg, a gazdálkodók többsége tönkremegy. A verseny kegyetlen, kiélezett, s könyörtelen lesz.

A vidéknek - úgy tűnik föl - négyévente van a "nevenapja": a választások előtti korteskedés alatt bőven osztják a mannát a falunak, a földből élőnek. Így történt most is. A szóvirágok aztán gyorsan elhervadnak - függetlenül attól, milyen színű a kormány. Hogy most mi jön? Csak reménykedhetünk, hogy nem újabb délibáb...

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. május 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére