Textilipar: merre tovább a lejtőn?
Elsősorban az 50 fősnél kisebb ruházati vállalkozások sorsa pecsételődhet meg az európai uniós csatlakozás után – jelentette ki nem sokkal a világgazdaság egészét megrázó 2001. szeptember 11-i tragédia előtt Tomor János, a Magyar Ruhagyártók Egyesülésének ügyvezető igazgatója egy, az iparág felkészítését segítő előadáson. A szakember – aki akkor még nem tudhatta, hogy a fekete kedd után kibontakozó recesszió egyik áldozata éppen a textilipar lesz – amúgy biztató fejleményekről számolt be: az egyesület adatai szerint a magyar textiles ágazatban 70 ezer embert foglalkoztatnak, 2000-ben az export (beleértve a textil- és a textilruházati ipar teljesítményét is) 1,2 milliárd euró volt, az elmúlt öt esztendőben évente mintegy 5-10 százalékkal bővült a kivitel, s a termelés – amely 1997-ig csökkent – az utolsó három évben az ágazat sikeres szerkezetátalakítását visszaigazolva folyamatosan növekedett.
Részben optimista prognózist tett közzé a Textilipari Műszaki Tudományos Egyesület is: a szakmai szervezet mind a textil-, mind a textilruházati iparban az átlagos gazdasági fejlődést jelentősen meghaladó termelésbővítést jósol, azzal a megszorítással, hogy mindez a cégek többségénél nem jár együtt a piaci helyzet javulásával.
Ellentmondásos prognózisok
Kedvező kilátásokról árulkodott a gazdasági tárca legutóbbi, a magyar ipar foglalkoztatási helyzetét áttekintő elemzése: a csaknem ötezer cég körében végzett felmérés szerint 2001 első felében 32 500-zal nőtt az ipari foglalkoztatotti létszám (és a tendencia – ha lassabban is – a második félévben is folytatódott). A növekmény több mint fele a feldolgozóiparban található, azon belül is a textilipar a fő munkahelyteremtő, ahol már kifejezett munkaerőhiány is érzékelhető.
Ugyanez a trend bukkan fel Groszmann Tibor, a textilipari dolgozók szakszervezete alelnökének amúgy nem ennyire rózsás helyzetértékelésében is. Az iparági érdekvédő nyilatkozatából kiderül: egy 2001 őszén közzétett uniós elemzés szerint a tagországok textiles befektetői komolyan érdeklődnek a közép-európai országok iránt, ám előfordulhat, hogy az itteni szakemberhiány miatt Magyarországot kihagyják a beruházási célországok listájáról.
A szakember optimistán vélekedik az ágazat jövőjéről: meglátása szerint a textilipar fejlődik, bár a húzóágazatoknál lassabban. A gyorsabb tempóhoz a versenyképesség javítására lenne szükség, ahhoz viszont technológiai megújulás kellene, a maga irdatlan tőkeigényével, s persze a már említett alapfeltétel, a képzett és lehetőleg olcsó munkaerő is elengedhetetlen.
Az Európai Unió textil- és ruházati bizottságának fentebb idézett, az Európa Tanács részére készült tanulmánya az európai textiliparág fejlődési lehetőségeivel kapcsolatban komolyan számol a térségünkbe irányuló vállalatáthelyezésekkel, illetve leánycég-alapításokkal. A szakszervezeti vezető viszont nyilatkozatában arra figyelmeztetett: egyelőre nem tudjuk, hogy a magyar textilipar fejlettségi szintjénél fogva képes-e befogadni az ország felé mozduló vállalkozásokat. Ha nem vagyunk nyitottak, és nem rendelkezünk megfelelő technikai kapacitással, valamint munkaerővel, akkor aligha mutatkozunk vonzónak a befektetőkért folyó tülekedésben. Magyarországon persze alapvetően nem a munkáskéz, hanem a jól képzett szakembergárda hiánya okozhat gondot. (Jellemző adat: évente mindössze tíz-húsz hallgató végez felsőfokú textilipari szakemberként.)
A közhangulat ma nem bátorítja a potenciális utánpótlást: a textilipar leszálló ágban lévő szektornak számít, így még a frissen végzettek egy része is másutt keres munkát. A kezdő fizetés mélyen (30 százalékkal) az ipari átlag alatt van – más kérdés, hogy mivel egyáltalán nincs túljelentkezés, viszonylag könnyű jó állást találni, és azután a karrier már gyorsan ívelhet felfelé. Gép mellett, teljesítménybérben nagyjából havi bruttó 80 ezer forintért lehet ma elhelyezkedni, s ezen a bérszínvonalon többé-kevésbé kiegyenlített a munkaerő-kereslet és -kínálat, ugyanakkor a diplomásokat gyakran külföldről csábítják át a hazai üzemekhez.
Baljós előjelek
Az első, egyértelműen kedvezőtlen jelzés a Textilgyártók Nemzetközi Szövetségének őszi konferenciáján hangzott el: Herbert Schmid főtitkár bejelentette, hogy a világgazdasági lassulás nagyobb hatást gyakorol a textiliparra, mint bármely más ágazatra. Kedvezőtlen előjelek persze már korábban is mutatkoztak: először a januárban bevezetett minimálbér, majd a forint sávszélesítése tette próbára az exportorientált ágazat szereplőit (közülük is elsősorban az alacsony profittartalmú bérmunkában érdekelteket). A gazdasági tárca már 2001 nyarán létrehozott egy bizottságot a káros hatások kivédését elősegítendő, majd – a testület jelentését meg sem várva – átmeneti rendelkezések (a veszteséget ellentételező adókönnyítés, kedvezményes hitel) bevezetésével próbálta orvosolni a bajokat, kevés sikerrel. Igazán hatékony megoldás az exporttámogatás volna, erre azonban se pénz, se lehetőség (utóbbi a WTO-rendelkezések miatt) nincs.
Az egymásnak némileg ellentmondó diagnózisok után nézzük, milyennek látja az iparág kilátásait egy "kívülálló". Az Ipargazdasági Kutató és Tanácsadó (IKT) Kft. ágazati elemzése szerint van ok az aggodalomra: a textil- és ruházati ipar részaránya a termelés területén dinamikusan, az export területén kisebb mértékben csökkenő tendenciájú. A teljes ipari szektoron belüli térvesztés mára azt eredményezte, hogy az ágazat az EU-tagországok iparszerkezeténél is kedvezőtlenebb helyzetbe került, azaz hasonló termelési részarányok mellett jóval nagyobb a foglalkoztatotti létszám. Ez csak látszólag jó hír, közgazdasági megközelítésben ugyanis arra utal, hogy a termelékenységet illetően komoly lemaradásban vagyunk.
Figyelmeztető jelnek tartják a kutatók, hogy világviszonylatban is jól megfigyelhető a textil- és textilruházati iparnak a teljes ipari termelésen belüli arányvesztése. Ezen belül a ruházati célú termékek gyártása mindinkább háttérbe szorul az egyéb, főleg műszaki, lakás-, háztartási és egészségügyi textíliák mögött. Az EU-ban az ágazat egyértelmű dekonjunktúrában van a folyamatos keresletcsökkenés és az erősödő távol-keleti import miatt (részben ennek következménye az unióbeli cégek érdeklődése az alacsonyabb bérszínvonalú, keleti országok iránt). Magyarországot ez pillanatnyilag annyiban érinti, hogy a textilexportunk 85 százaléka az EU országaiba irányul, és az iparág adja a teljes magyar kivitel mintegy egynegyedét.
Évről évre mérséklődik a ruházati kiskereskedelem forgalma. A magyar családok 13 százaléka tavaly egyáltalán nem vett új ruhát, a többiek – a Gfk Hungária adatai szerint – egy év alatt háztartásonként és átlagosan 67 ezer forintot költöttek ilyen célra. A ruházati kiskereskedelem forgalma a KSH szerint 2000-ben tíz százalékkal csökkent (miközben a gazdasági növekedés meghaladta az öt százalékot). A forgalom visszaesésében szerepet játszik a feketepiac rohamos bővülése, a távol-keleti szürkeimport, a kínai, utcai, alkalmi árusok dömpingje és a használtruha-kereskedések elterjedése is. Szakmai becslések szerint a legális ruházati forgalom harmadát éri el az illegális piac.
Magas az exportarány
Pozitív fejleményként említi az IKT-elemzés az ágazat növekedési potenciálját – 1999-ben és 2000-ben, amikor igazán "futott a szekér" a magyar gazdasággal, a feldolgozóiparon belül a növekedés mértékét tekintve csak a gépipar előzte meg a textil- és ruházati ipart. Az utóbbi években a szerény tőkevonzó képesség ellenére folyamatosan javult a versenyképesség is, amit főleg a magas exportarány jelez. Ez még akkor is jó jel, ha figyelembe vesszük, hogy az export döntő hányada valójában bérmunkát takar.
A bérmunka egyébként nem új jelenség, évtizedek óta meghatározó szerepe van a textiltermelésben. A hazai vállalkozásokat elsősorban a forráshiány kényszeríti ebbe az "utcába", ahonnan aztán nehéz kijutni: a cégek kiszolgáltatottá válnak, nincs befolyásuk a piacra, a termékfejlesztésre, az árakra, hiszen mindezt elsősorban a megrendelő képes befolyásolni. A közvetlen piacra termelés megszűnése azzal a hátrányos következménnyel is jár, hogy a hazai beszállítói kapcsolatok szétzilálódnak, a vállalatok az önálló fejlesztő-, modellező- és tervezőkapacitásaikat fokozatosan felszámolják. A társaságok az általánossá váló bérmunka miatt nem tettek szert konkrét piaci ismeretekre, hálózatukat nem tudták megszervezni. Csak nagyon kevesen alakítottak ki saját üzletláncot – a kivételek közé tartozik a Felina és a Triumph -, a többiek kereskedőknek vagy áruházláncoknak adják tovább termékeiket, ami természetesen növeli a fogyasztói árakat. Ennek is köszönhető, hogy közkedveltté váltak az olcsó kínai termékek, jóllehet számos áru minősége kifogásolható.
A bérmunka előtérbe kerülése a tőkeszegénység következménye: a bérmunkarendelések teljesítésére fordított kiadások maximum három hónap alatt megtérülnek, és jóval kisebbek az "önálló" termelés költségeinél. A hazai ruhagyártók nyugat-európai jelenléte a jövőben is főként a bérmunka révén tartható fenn, s még így sem könnyen: a magyarországi bérmunka már korántsem olcsó, a portugáliai szinttel vetekszik, főleg a megnövekedett élőmunkaköltségek miatt.
Jelzésértékű, hogy a külföldi bérmunkáltatók már nem Magyarországon kötik le teljes gyártási igényüket, és a készterméknek is csak elenyésző részét értékesítik nálunk. Ez arra utal, hogy megkezdték a kivonulást erről a piacról.
Az elemzés megállapítja: a textilruházati iparra jellemző az alacsony termelékenységű mikro-, illetve kisvállalkozások túlsúlya, és kevés van a hosszú távon is fejlődőképes középvállalkozásokból. Az ellenkező véglet, vagyis a nagy, rugalmatlan és korszerűtlen "gyármaradványok" szegmense megint csak túlsúlyos. A versenyképesség növelésének záloga a sajátanyagos gyártás részesedésének növelése és a termékek belföldi értékesítése, ám mindez csak nagyobb, 5-6 éves időtávlatban képzelhető el.
A hazai gyártású termékek a belföldi forgalomnak mindössze a 40 százalékát adják, s ezen a "kis szeleten" rengeteg mikro-, kis- és közepes vállalkozás osztozik a kevés naggyal, mint amilyen a Styl, a ZaKo, a Kaposvári Ruhagyár vagy a Fairway stb. Jellemző ugyanakkor, hogy nagy hazai márkák – mint régen a Páva, Nett, VOR vagy Elegant – nincsenek: vagy eltűntek, vagy még nem alakultak ki.
Úgy gondolhatnánk, hogy alapvetően az európai import uralja a hazai piacot, ez azonban csak részben igaz. A sikeres külföldi márkák – mint például a Baumler, Pierre Cardin, Yves Saint Laurent, Massimo Pascali, Ungaro, Valentino, Louis Escada, Max Mara, Laura Ashley, McGill – egy része itthon, bérmunkában (vagy Romániában, netán Kínában) készül. Ugyanakkor a 3,5 százalékos vámmal sújtott EU-importkvótáinknak csak egy részét töltik ki a külkereskedők. A magas színvonalú, márkás termékek piacán ennek ellenére majd mindegyik ismertebb nyugat-európai üzlethálózat jelen van nálunk saját értékesítési hálózatával és árukínálatával. A közepes árszintű termékkörben ugyancsak éles a verseny, itt a nyugat-európai márkák a távol-keleti termékekkel mérkőznek. A legalacsonyabb árszínvonalú termékek esetében a kínai, illetve a meghatározhatatlan eredetű áruk hasonló minőségű magyar vetélytársakkal küzdenek.
Több kudarc, mint siker
A statisztikai adatok szerint a több mint 1800 céget tömörítő ágazat gyakorlatilag túl van a privatizáción (az állami tulajdoni hányad – a munkaruházat-gyártást leszámítva – alig néhány százalék): amelyik gyár még nem kelt el, annak nemcsak az új tulajdonos megtalálására, de az életben maradásra is mind kisebb az esélye. Ezt példázza a Szegedi Ruhagyár története is, ahol – a tavaly októberi eredménytelen keresgélés után – novemberben újabb pályázatot írtak ki, miközben folyik a cég felszámolása. A szegedi vállalat eladása eddig gyakorlatilag a telkek értékesítésére korlátozódott, üdítő kivétel, hogy az egyik vevő, a Texon Kft. ígéretet tett az általa megvett szentesi gyáregység fenntartására és a dolgozók foglalkoztatására. A felszámolás kezdete óta egyébként a vállalatnál csaknem a felére apadt a létszám, igaz, a jelenlegi 280 főnek hosszabb távon is van munkája, s a cég 2001-re 600 milliós árbevétel mellett néhány milliós nyereséget várt.
Egy másik nagy múltú vállalkozás, a Pápai Textilgyártó Rt. jelenleg a gépei eladásával próbálkozik, az utolsó pályázati határidő december végén járt le. A tartozásállomány megközelíti az egymilliárdot, a gépek vételárából viszont Szalóki Péter felszámolóbiztos nyilatkozata szerint csupán néhány milliót remélnek. A termelés egyébként a múlt év nyara óta szünetel.
Elemzők szerint nem függetlenek az ágazat nehézségeitől a Wallis-csoport "személyében" új tulajdonost kapott "magyar mamut", a Graboplast tőzsdei kivezetésének tervéről felröppent hírek sem. Bár az illetékesek – köztük Bajnai Gordon Wallis-vezér – december elején arról nyilatkoztak, hogy céljuk a részvény árfolyamának felpumpálása, továbbra is tény, hogy a vállalat – amely eddig főként részvénykibocsátásokból finanszírozta a terjeszkedését – a jelenlegi árfolyamok mellett képtelen a továbblépésre. A cég az idén a nyugat-európai, 2003-ban pedig az amerikai piac meghódításával próbálkozik, ami – ha másért nem, hát a bevezető árak okozta bevételcsökkenés miatt – szintén költségigényes vállalkozás. Az első 9 hónap üzemi eredménye mindössze 137 millió forint volt tavaly, ami a javuló tendencia ellenére sem igazán biztató.
Ugyanebbe a sorba illeszkedik a tavaly az első félévben 240 milliós negatív eredményt "termelő" másik nagy lakástextilgyártó, a Gardénia is, ahol elsősorban az exportpiacok zsugorodása okozott problémákat.
A váci Senior egy évtizede még az egyik legnagyobb név volt a szakmában, az 1992 óta húzódó agónia lezárultával – miután összeroskadt az egymilliárd forintos adósság alatt – végleg eltűnt a színről. Egy másik nagynevű szereplő, a Fékon-Tex is bedobta a törülközőt, a felszámolási eljárás augusztusban kezdődött meg. A vállalat sorsát az energiaárak növekedésén túl a minimálbér-emelés pecsételte meg.
Akad azért olyan cég is az iparágban, amelyiknek jól megy: a Pannon-Flax félévi gyorsjelentésében másfélszeres forgalombővülés szerepelt, elsősorban a munkaruhafronton és a fegyveres testületeknél elért eladási sikerek miatt.
Hargitai Miklós