Egy hónap telt el az évből, mára a legtöbben megismerkedhettek a tavaly év végi jogalkotási lázban megszületett előírásokkal. Ez a hagyományos jogszabálydömping úgy látszik rendszersemleges, mert akár a nyolcvanas években is ugyanilyen sietve igyekeztek a jogalkotók "teljesíteni a tervet". Ennyi előírás láttán az ember óhatatlanul elgondolkodik azon, milyen szerepet tölt be az életünkben a jog.
Jogállam – ezt szajkózza mindenki, főleg ha annak hiányát véli felfedezni. A jog uralma egyik oldalról feltétlenül üdvös, hiszen kiszámíthatóvá teszi a társadalomban szükségképpen létező erőviszonyokat, gátat szab az önkénynek mind a köz-, mind a magánszférában. A jog azonban nem mindenható, nem lehet minden problémát a jog eszközeivel, különösen a jogalkotással megoldani.
A jogállam eszméje már megjelenése óta csábít a túlszabályozásra, arra, hogy mindent jogi kategóriákban fogalmazzanak meg. A jogszabályok burjánzását általában azzal indokolják, hogy a társadalmi viszonyok egyre bonyolultabbak, amit követnie kell a jogalkotásnak is. Nincs is ezzel baj, csakhogy a jog addig ér valamit, amíg azt betartják. Márpedig ennek elsődleges feltétele, hogy a jog megismerhető és érthető legyen. Amikor azonban azt látjuk, hogy egy-egy területen még a szakemberek, a hatóságok, vagyis a hivatásos jogalkalmazók sem igen ismerik ki magukat, a jog "uralma" a visszájára fordul, s biztonság helyett bizonytalanságot eredményez. Ugyanez a helyzet, amikor december második felében több ezer oldal joganyag jelenik meg, amit természetesen januártól már mindenkinek ismernie és nem utolsósorban értenie kellene, hiszen a jog nem tudása senkit sem mentesít a szabályok betartásának kötelezettsége alól.
A törvények és rendeletek mérhetetlen mennyisége melletti másik probléma szintén a jog uralmának téves felfogásából fakad. Megfigyelte-e már a tisztelt olvasó, mi történik, ha sűrűn megszegnek valamely előírást? Természetesen szigorítanak a szabályokon. Ez önmagában nem lenne baj, ha a jogot addig is megfelelően alkalmazták volna. A gond akkor kezdődik, amikor a jogalkalmazás tehetetlenségét igyekeznek jogalkotással kompenzálni. Ez a büntetőjogban még elmegy valahogy, mert ha már a bűncselekmények felderítése alacsony fokú, legalább a szigorúbb szabályokkal igyekeznek elrettenteni az embereket a bűnözéstől. Más kérdés, hogy valódi bűnmegelőző hatása persze itt is a gyors, magas hatásfokú felderítésnek és felelősségre vonásnak lenne, a többi csak kényszermegoldás, aminek eredményéről elég annyi, hogy a régi példázat szerint éppen a zsebtolvajok akasztására összecsődült tömegben történt hajdanán a legtöbb zsebtolvajlás.
Az egyéb jogterületeken még rosszabb a helyzet, főleg a különféle adminisztratív szigorításoknál. Akik ugyanis az enyhébb szabályokat sem tartották be, valószínűleg fütyülnek majd a szigorúbb előírásokra is. Az ilyen "bekeményítés" csak arra jó, hogy azoknak az életét tegye nehezebbé, akik eddig is híven követték a normákat. A szigorúbb szabályok betartása ugyanis nemritkán többletkiadást is kíván. Mindez sokszor ahelyett hogy csökkentené, inkább növeli a jogsértők számát, ami elég egyértelmű jele a jog diszfunkciójának.
Nincs könnyű dolga tehát a mindenkori hatalomnak, amikor a jog eszközéhez nyúl. Pontosan fel kell mérnie, milyen célokért állítja csatasorba a jogalkotást. A kísértés persze nagy, hogy a társadalom minden rezdülését lefedje valamilyen előírás, mert a rendezettség és a szabályozhatóság illúzióját adja.
A túlszabályozás két okból veszélyes. Egyrészt az előírások nagy mennyisége átláthatatlanná, követhetetlenné teszi a jogot, a feleslegesen aprólékos regulák pedig sokszor éppen azt a tevékenységet lehetetlenítik el, amit elvileg szabályoznak. Néhány területen a sztrájk, vagy az állampolgári engedetlenség sajátos formája lehetne az előírások pontos, maradéktalan betartása.
A célszerűségnek és a hatékonyságnak a társadalmi viszonyok rendezésekor is vezérlő elvnek kell lennie. A gazdaságban meglevő energia, kreativitás csak úgy tud igazán érvényesülni, ha a jogi környezet mindenben segíti a jogszerűen működő gazdálkodókat.
A társadalom és a jog viszonya persze kölcsönös. Egyetlen előírás sem tud igazán érvényesülni, ha az emberekben nincs meg a hajlandóság a normák betartására. Paradox helyzetnek lehetünk tanúi: a modernkori társadalmak szinte fetisizált jogállamában egyre kevesebb azoknak a száma, akikben elevenen él az a tradicionális beidegződés, hogy a szabályokat be kell tartani pusztán azért, mert szabályok. Az élet leghétköznapibb területein is megfigyelhetjük, milyen keveset ér egy jogszabály, ha nincs mögötte az azonnali és feltétlen kikényszeríthetőség konkrét lehetősége. Az emberek általában szívesen figyelmen kívül hagyják a különféle tilalmakat, s jogaik csorbításaként, ha úgy tetszik, a jogállam sérelmeként élik meg, ha valamit nem, vagy nem úgy tehetnek meg, ahogyan akarnak.
Ez a jelenség sajátos módon éppen azt a negatív folyamatot erősíti, amely újabb és újabb adminisztratív előírásokkal, megszorításokkal próbálja kikényszeríteni valamely előírás betartását. Valahogyan ki kellene szállnunk ebből a circulus vitiosusból. A kérdés csak az, kinek kell megtennie az első lépést. A megoldás talán abban rejlik, hogy a jog szerencsére csak az egyik, s nem is a legfontosabb szabályrendszere a társadalmi viszonyoknak. Az emberek magatartását ugyanis alapvetően az erkölcsi állapotuk szabja meg. Ha ezzel baj van, nincs az a jogrendszer, amely helyre tudná tenni a dolgokat.
Vereckei Kálmán