Világbanki tanácsok

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. január 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 45. számában (2002. január 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Amikor hat évvel ezelőtt James Wolfensohn lett a Világbank elnöke, első dolga volt, hogy tapasztalatokat gyűjtsön azokban az országokban, melyekben a Világbank hitelezési tevékenységet folytatott. Mintegy ötven, főleg fejlődő országot bejárva a tapasztalatok nem voltak valami vigasztalóak. Kiderült, hogy az elmúlt harminc évben, amióta a fejlődő országok által követelt "új világgazdasági rend" gondolata lekerült a napirendről, a szegénység világszerte nőtt, jelentősen kiszélesedett a gazdag és szegény országok közötti, korábban is meglévő szakadék, és növekedtek a társadalmi különbségek az egyes országokon belül is.

Nemzetközi vizsgálat a strukturális alkalmazkodásról

Civil szervezetek már több mint másfél évtizede bírálják a Világbank hitelezési tevékenységét, mondván: olyan követelményeket támaszt a hitelnyújtás feltételeként, amelyekkel rövid távon talán stabilizálja az adós országok fizetési mérlegét, hosszabb távon azonban megakadályozza a fejlett országokhoz való felzárkózást, és jelentősen növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket is.

James Wolfensohn a fejlődő országok körében szerzett friss tapasztalatai hatására késznek mutatkozott "felvenni a kesztyűt", ahogy azt 1996. október 3-án egy washingtoni sajtótájékoztatón is kifejtette: "Én nagyon várom a bírálatot, és nem futok el előle. Nem akarok kitérni az egyet nem értés elől. Nagyon szeretném, ha a civil szervezetekkel és a szerkezetátalakítással érintett országokkal együtt nyíltan megvizsgálnánk, hogy amit tettünk, az jó vagy rossz volt. Ha nagyon rossz volt, akkor felülvizsgáljuk, és rendbe hozzuk. Ha jó volt, akkor rendelkezni fogunk egy független tanulmánnyal."

A Világbank és a civil szervezetek végül abban egyeztek meg, hogy három oldal részvételével ("tripartit" módon), vagyis a Világbank, a helyi civil szervezetek és a helyi kormányok együttműködésével felülvizsgálják a szerkezetátalakító kölcsönök gazdasági és társadalmi hatásait. A vizsgálatot angol neve után (Structural Adjustment Participatory Review Initiative) SAPRI-nak nevezték el, amit magyarra talán a következőképpen lehetne fordítani: "A szerkezetátalakítás széles körű részvétellel történő felülvizsgálatára irányuló kezdeményezés."

Mit jelent a szerkezeti alkalmazkodás?

Ha egy magyar szakértő "szerkezetátalakításról" hall, akkor az iparszerkezet vagy a mezőgazdasági termékszerkezet átalakítása, vagy mondjuk az infrastruktúra erőteljesebb fejlesztése jut az eszébe. A világbanki szerkezetátalakítási kölcsönöknek azonban semmi közük nem volt a termékszerkezethez, de még a gazdaság makroszerkezetéhez sem.

A szerkezetátalakítási kölcsönök, illetve az azokhoz kapcsolt feltételek ugyanis a neoliberális gazdaságfilozófia gyakorlati alkalmazását jelentették, és lényegüket három varázsszóba lehet sűríteni: liberalizáció, dereguláció, privatizáció. Még világosabban megfogalmazva: a Világbank - a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) együttműködve - az általa nyújtott kölcsönök előfeltételeként azt szabta, hogy a kölcsönfelvevő (fejlődő) ország nyissa meg piacait a fejlett ipari országok termékei és tőkebefektetései előtt, építse le az állami tulajdont, és általában az állam gazdasági befolyását, beleértve a szociális ellátó rendszereket (ez utóbbit hívják államháztartási reformnak).

A vizsgálat eredményei

A civil szervezetek és a Világbank elnöke által kezdeményezett vizsgálat évekig tartó szervezési munkát követően végül is az elmúlt három évben zajlott le tíz ország (Banglades, Ecuador, Salvador, a Fülöp-szigetek, Ghána, Magyarország, Mali, Mexikó, Uganda, Zimbabwe) részvételével.

A vizsgálat három fő területre terjedt ki: a külkereskedelem liberalizálásának hatására, a privatizáció eredményeire és a nálunk államháztartási reformnak nevezett közkiadási reformra.

A külkereskedelem liberalizációjának indoka az exportvezérelt növekedés ösztönzése volt, és a hagyományos piacvédelmi eszközök (vámok, mennyiségi korlátozások) felszámolásán túlmenően magában foglalta a főleg belföldi piacra termelők támogatásának leépítését is. Ez utóbbit azzal indokolták, hogy a támogatásra szoruló cégek nem elég hatékonyak, így elvonják az erőforrásokat az exportszektorok elől.

A kereskedelmi korlátok felszámolása azonban önmagában még nem lett volna elég a valóságos piacnyitáshoz. Ahhoz még arra is szükség volt, hogy a pénzügyi rendszer is tegye lehetővé a termékek beáramlását, illetve a keletkező jövedelmek kivonását. Ezt a célt szolgálta a pénzügyi szektor liberalizálása, ami "konvertibilissá" tette a helyi valutát, teret adott a külföldről való kölcsönzésnek, és lehetővé vált a realizált nyereség (vagy a korábban befektetett tőke) szabad kivitele az adott országból.

Az említett intézkedések hatására a vizsgált országok kivitele valóban gyors növekedésnek indult, amit azonban jóval meghaladott az importbővülés, vagyis a külkereskedelmi egyenleg rohamosan romlani kezdett. Az export növekedése is általában csupán néhány termékre korlátozódott, amelyeket alacsony képzettségű munkaerő állított elő. Általánosságban elmondható, hogy az előnyök többnyire a multinacionális cégeknél jelentkeztek, míg a hátrányokat a helyi vállalkozók szenvedték el.

Az importliberalizáció hatására tönkrement számos helyi, a foglalkoztatásban jelentős szerepet játszó kis- és közepes vállalkozás, növelve a munkanélküliséget. Hiányzott az iparpolitika és a helyi vállalkozók megfelelő támogatása, ami lehetővé tette volna számukra az új helyzethez való alkalmazkodást. Ennek következtében a helyi vállalkozók még a hazai piacokról is kiszorultak. Az országok érzékenyebbekké váltak a külső változásokra, anélkül hogy ennek árán jelentősebb lépést tettek volna a fejlett országokhoz való felzárkózás felé.

A privatizáció elméleti indoka minden esetben az volt, hogy az állami tulajdon eredendően alacsony hatékonyságú, tehát a privatizáció megnöveli a hatékonyságot, aminek következményeként a gazdasági növekedés is gyorsul.

A vizsgálat feltárta, hogy nem lehet bizonyítani a hatékonyság és a tulajdonforma szoros összefüggését. Amikor a privatizált vállalatok jövedelmezősége nőtt, az nem a tulajdonforma megváltozásának, hanem vagy az új technika beáramlásának vagy annak volt köszönhető, hogy vállalkozások felszámolták a korábbi szociális tevékenységeiket (vállalati üdültetés, óvodák, sportegyesületek fenntartása, távoli területek energiaellátása stb.). Nem volt megfigyelhető a gazdasági növekedés privatizáció miatti gyorsulása sem.

A privatizáció eredményeként mindenhol jelentősen nőtt a külföldi tulajdon aránya. Ez részben előnyös volt, mert korszerű technológia áramlott az országba, ugyanakkor akadályozta a helyi vállalkozások fejlődését. A privatizáció nyomán olyan külföldi tulajdonban lévő szegmensek alakultak ki, amelyek a gazdaság többi részétől elszigetelten működnek, és így semmilyen vagy csak minimális hatást gyakorolnak a gazdaság egészére.

A privatizáció mindenütt a munkanélküliség növekedésével és a foglalkoztatási bizonytalanság erősödésével járt együtt, emellett fokozta a már korábban is számottevő vagyoni különbségeket.

A struktúraátalakítási programok harmadik fő eleme a közkiadási reform volt. A reform nemcsak a költségvetési (főleg szociális) kiadások lefaragását tűzte ki célul, hanem a társadalmi szolgáltatások (oktatás, egészségügy), illetve a szociális ellátási rendszerek (nyugdíjak) olyan átalakítását is, amelynek során az állam szerepét mindinkább a magánszféra veszi át.

A vizsgálat kimutatta, hogy a reformok általában csökkentették az állam szociális, oktatásra és egészségügyre fordított kiadásait, ugyanakkor különösen nehéz helyzetbe hozták azokat a társadalmi rétegeket, amelyek a szolgáltatások megnövekedett árait képtelenek voltak megfizetni. A kiadások lefaragása miatt javult ugyan a költségvetés helyzete, de nem annyira, hogy döntő szerepet játszhatott volna az ország növekedési potenciáljának javításában.

Az elemzés eredményeit összefoglalva a szerkezetátalakítási programok általában megnövelték a társadalmi különbségeket és feszültségeket, az egyes országok világgazdasági hatásoknak való kiszolgáltatottságát anélkül, hogy a feltételezett hatékonyságnövekedés végső eredményeként felgyorsította volna a gazdaság fejlődését.

A reformok hatása Magyarországon

Magyarországon a szerkezetátalakítást tulajdonképpen a rendszerváltozás hozta meg, amikor is ugyanazokat az elveket és gazdaságpolitikai eszközöket alkalmazták, mint amelyeket a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap is megszabott a kölcsönt felvevő országoknak. A különbség főleg abban állt, hogy míg a többi vizsgált ország eleve valamiféle, lényegében magántulajdonra épülő piacgazdaság volt, addig Magyarország és a többi volt szocialista ország egy sokkal erőteljesebb, "eredeti" szerkezetátalakítást hajtott végre.

Magyarországon a SAPRI-vizsgálat szervezése 1996 őszén indult el a civil szervezetek széles körének alulról szerveződő mozgalmaként, majd a Miniszterelnöki Hivatal 1997 áprilisában hozzájárult a SAPRI-ban való részvételhez. Ezután megalakultak a civil szervezeteket összefogó Civil Nemzeti Bizottság, majd a Világbank, a kormányzat és a civil szervezetek együttműködésével a Nemzeti Irányító Bizottság, illetve a technikai és információs bizottságok.

A vizsgálandó kérdésekről egy (első) nemzeti fórum döntött, amely áttekintve a civil szférát leginkább érintő problémákat, a következő négy témakört jelölte ki:

  • gazdasági liberalizáció és dereguláció,
  • privatizáció,
  • a közüzemi szektor reformja,
  • a szociális ellátásban való állami részvétel reformja.

E témákra civil szervezetek (NGO-k), világbanki és kormányszakértők bevonásával négy kutatócsoport alakult. A civil szervezetek részéről közel másfél ezren vettek részt a tanulmányok kidolgozásában és megvitatásában, összesen mintegy 150 alaptanulmány készült. E dokumentumok alapján - a világbanki szakértők anyagait figyelembe véve - összefoglaló tanulmány készült, amelyet a második nemzeti fórum vitatott meg 2000 júniusában. A fórumon a civil szervezetek képviseletében részt vettek az ország legnagyobb szakszervezeti szövetségei, a legrangosabb szakmai tömörülések és számos más civil szervezet, közöttük a nők, a romák, a nagycsaládosok és a zöldek képviselői. Ugyancsak jelen voltak a Világbank és a kormány szakértői.

A munka során nem volt teljes egészében áthidalható a Világbank és a civil szervezetek közötti jelentős szemléleti különbség, és bár kemény szakmai viták árán a magyar civil szervezetek mentek el talán a legtovább az egyeztetésben, csak egy szűkebb összefoglaló mondható valóban közös, "tripartit" produktumnak. Igaz, ez az anyag is felhívja a figyelmet a túl gyors ütemben, a gazdasági és társadalmi hatásokat nem mérlegelve végrehajtott átalakulásra (például a vállalatok megfelelő védelme nélkül végrehajtott importliberalizálásra), ami az indokoltnál lényegesen nagyobb társadalmi feszültségekkel járt együtt.

A Világbank ugyan elismerte, hogy politikájában változtatásokra van szükség, nagyobb figyelmet kell szentelni a társadalmi kérdéseknek, különösen a szegénység problematikájának, azonban nem változott meg az az uralkodó neoliberális ideológia, amelyet a Világbank, az IMF és a politika alakításában számottevő szerepet játszó amerikai pénzügyminisztérium székhelye alapján washingtoni konszenzusnak is neveznek. Az ideológia változatlansága mögött a változásokat szorgalmazó világbanki vezetők háttérbe szorulása áll. Az újfajta szemlélet leghatározottabb képviselőjének, Joseph Stiglitznek, a Világbank fő közgazdászának közel másfél éve távoznia kellett posztjáról - bár talán később megvigasztalta, hogy 2001-ben néhány társával együtt ő kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat.

Noha a Világbank és főleg a mögötte álló gazdasági hatalom felelőssége vitathatatlan a fejlődő országok problémáinak kiéleződésében, Magyarország esetében az ilyen vádak alól a Világbankot a civil szervezetek felmentették. A vizsgálat során ugyanis kiderült, hogy a Világbank és a Valutaalap ajánlásai, a Világbank által adott kölcsönök feltételei, illetve a Magyarországról készített elemzései ugyan útmutatóul szolgáltak az átmenet gazdaságpolitikájának meghatározásához, e kereten belül azonban a magyar kormányoknak széles manőverezési lehetőségei voltak. A civil szervezetek véleménye szerint a nemzetközi neoliberális áramlatokkal szimpatizáló magyar közgazdászoknak az egymást követő kormányokban és a parlamentben érvényesült befolyása játszott elsősorban szerepet abban, hogy a piacgazdasági áttéréshez szükséges reformokat, a szabad piacgazdaság játékszabályait túl gyorsan, néhány év alatt vezették be, amire sem a magyar gazdaság, sem a társadalom nem volt felkészülve.

A versenyszféra privatizációja

A privatizációt valamennyi rendszerváltó párt célul tűzte ki, amit részben a magántulajdon államinál nagyobb hatékonyságával, részben a széles hazai tulajdonosi középosztály (polgárság) létrehozásának szükségességével indokoltak. A magánosítás több szakaszban zajlott le. Az 1988. évi társasági törvény lehetővé tette a magánvállalkozások létrehozását - hatására megindult az úgynevezett spontán privatizáció. A spontán privatizáció során lényegében az állami vállalatok addigi vezetői váltak tulajdonosokká, s a privatizált állami vagyon mintegy egytizedére terjedt ki. Az Állami Vagyonügynökség 1991. évi megalakulásával a folyamat rendezettebbé vált.

A privatizáció első, 1994-ig tartó szakaszában az állami vagyon egynegyedét adták magánkézbe, a magánosított vagyon többnyire hazai tulajdonosoké lett. 1995-től lényegesen megváltoztak a privatizáció elvei, amennyiben a privatizációs politika elsősorban a devizaszerzésre koncentrált. Ennek megfelelően 1995 és 1998 között főleg az energetika és a bankrendszer magánosítása ment végbe, az állami vagyon legnagyobbrészt külföldiek kezébe került.

Az Állami Vagyonügynökség, illetve az ÁPV Rt. tulajdonában lévő 1858 vállalatból - amelyekhez alapítás vagy más vagyonkezelőtől való elvonás nyomán még 418 társult - 1185 került magántulajdonba, 701 pedig megszűnt, felszámolás vagy végelszámolás alatt van. A civil szervezetek számítása szerint az eredetileg, 1990-es árakon 2213 milliárd forintot kitevő állami vagyonból - ugyancsak 1990-es áron számolva - 1073 milliárd forintnyit privatizáltak, 759 milliárd még az ÁPV Rt. tulajdonában van, és 381 milliárdnyi vagyont más vagyonkezelőnek adtak át. Az 1073 milliárd forint privatizált vagyonból végül is 553 milliárdnyi bevétel keletkezett (1990. évi árakon), a fennmaradó rész, tehát a privatizált vagyon mintegy fele a privatizáció során megsemmisült, eltűnt vagy ellenérték nélkül került az új tulajdonos birtokába.

A gazdasági rendszerváltozás sajátos "magyar modellje" nyomán a versenyképes ipar meghatározó vállalatai nem magyar tulajdonban vannak. A privatizáció, a jelentős, mintegy 20 milliárd dollárt kitevő befektetések, a bővítő és zöldmezős beruházások hatására a külföldi tulajdon dominál a versenyszférában, valamint a pénzügyi szektorban és az infrastruktúra jelentős részében is. A külföldi befektetéseket ösztönző politikát jelentős részben az ország devizaéhsége motiválta, s a betelepült cégek többsége különleges adó- és vámkedvezményeket élvez. Emiatt a duális gazdasági szerkezet egyik típusa alakult ki, amely hosszabb távon kockázatokkal jár. A magyar kis- és középvállalkozások támogatására tett eddigi erőfeszítések nem jártak érdemi eredménnyel.

A jóléti rendszerek

Az államháztartás reformjáról az első elképzelések a nyolcvanas évek második felében fogalmazódtak meg Magyarországon. Mivel azonban a rendszerváltozás korai időszaka a versenyszféra átalakítására koncentrált, ezek a reformok csak akkor kerültek az érdeklődés középpontjába, amikor a jóléti rendszerek finanszírozása problematikussá vált a gazdaság lecsökkent teljesítőképessége miatt. A kilencvenes évek közepén az úgynevezett "koraszülött jóléti állam" fogalma került a közgondolkodás főáramába. Ez a jellemzés segített alátámasztani azokat a kezdeményezéseket, amelyek az ellátások hatékonyságát, célzottságát s a magánfinanszírozás kiterjesztését vetették fel. A részleges eredmények ellenére a jóléti juttatások körének és értékének csökkentése, a szociális ellátás romlása következett be. Az átmenet gazdaságfilozófiájának egyik alapelve volt, hogy mérsékelni kell az állam újraelosztó tevékenységét. A kormányok politikájának egyik legjellemzőbb paradoxona, hogy bár mindannyian kiemelt fontosságú területként említették az oktatást, az egészségügyet, a családok támogatását, ezek a területek mégis a folyamatos állami kiadáscsökkentés áldozataivá váltak.

A magyarországi jóléti rendszerek átalakulásában fordulatot hozott a nyugdíjrendszer reformja. A reform elkerülhetetlensége a szakértők számára világos volt már a nyolcvanas években, amikor egyre nehezebbé vált a nyugdíjak finanszírozása, és a nyugdíjak reálértékének csökkentése a stabilizációs erőfeszítések részét képezte. A rendszer egyre áttekinthetetlenebbé és a mindenkori kormányzatnak kiszolgáltatottá vált. A rendszerváltozás időszakában ugrásszerűen megnőtt a nyugdíjasok száma, elmélyült a nyugdíjrendszer finanszírozási válsága, és a demográfiai változások hosszabb távon jelentkező strukturális válságot vetítettek előre. A reformot nem lehetett tovább halogatni, de a reform koncepciója az évtized folyamán többször változott. Végül 1997-ben a hazai szakértők többsége és a szakminisztérium véleményével szemben a Pénzügyminisztérium - a Világbank által támogatva - egy úgynevezett hárompilléres nyugdíjrendszert fogadtatott el a parlamenttel. A kialakított rendszer aránytalanul nagy súlyt adott a kötelező magánbiztosításnak a társadalmi szolidaritást kifejező kötelező (a munkáltatók által fizetett) alapnyugdíjjal szemben. Ezt a rendszert, amely mindenekelőtt a jómódúaknak kedvezett, a hazai szakértők kezdettől fogva bírálták, és a következő kormány bizonyos fokig módosította is az alapnyugdíj javára.

A kilencvenes években a politikai rendszerrel és a gazdasággal párhuzamosan megindult az oktatásügy mélyreható átalakulása is. A változások a modernizáció, az Európához felzárkózás, a piacgazdaság követelményeihez igazodás, a választási szabadság, a színvonalemelés, valamint a "költségvetési egyensúly" kulcsszavak köré rendeződtek. Az önkormányzati decentralizálással kialakult az oktatás iránti helyi felelősség. Az oktatás többszektorú lett: minden szinten megjelentek az egyházi, az alapítványi és a magánintézmények. A közép- és felsőfokon továbbtanulók növekvő arányai ellenére a szakképzetlen, munka nélküli, szegény családokból indulók, a válságövezetben élők vagy a cigány fiatalok továbbtanulási és szakmaszerzési esélyei a rendszerváltozás során jelentősen romlottak, és csak az utóbbi években figyelhető meg bizonyos fokú javulás.

Dereguláció és liberalizáció

A magyarországi piaci reformok közül a dereguláció és a privatizáció már a rendszerváltozás előtt megkezdődött. Az árrendszer kötöttségei az 1968-as gazdasági reformmal enyhültek, és ez a tendencia később is tovább folytatódott. A nyugati adó- és árrendszerekhez való közelítés szempontjából döntő lépés volt az általános forgalmi adó (áfa) és a személyi jövedelemadó (szja) bevezetése 1988. január elsejével. Ettől kezdve fokozatosan leépült az állami árszabályozás és az ártámogatások addigi rendszere. 1990 végéig a fogyasztói árak csaknem 90 százaléka a szabad áras kategóriába került. 1991-től megszűnt az Országos Árhivatal, és a szabálytalan piaci magatartást tiltó törvény ellenőrzésére létrejött a Gazdasági Versenyhivatal. * Az MSZMP KB 1988. júliusi ülése határozott arról, hogy hozzá kell kezdeni az import gyors liberalizálásához. A külkereskedelem alanyi joggá vált, bármely vállalat folytathatott külkereskedelmi tevékenységet. A liberalizálást eredetileg négy évre tervezték, ami végül három évre csökkent, a folyamat 1992-re lényegében befejeződött. * Az import rövid idő alatt végrehajtott liberalizálása igen kedvezőtlenül érintette a vállalatokat, amit még fokozott, hogy ezzel párhuzamosan - magyar kezdeményezésre - a közép- és kelet-európai országok viszonylatában a korábbi klíringelszámolásról dollárelszámolásra tértünk át, majd megszűnt a KGST. * 1991-ben négy olyan törvény lépett életbe, amelyek célja a szigorú piacgazdasági feltételek megteremtése volt, és nagymértékben meghatározták a magyar gazdaság további fejődését. A pénzintézeti és a számviteli törvény a vállalati gazdálkodás feltételeit jelentősen megszigorította; a pénzintézeti törvény például a korábbinál sokkal keményebb - bár a nemzetközi gyakorlatnak megfelelő - tőkemegfelelési mutatót írt elő. A nemzetközi összehasonlításban páratlanul szigorú csődtörvény kimondta, hogy amennyiben a gazdálkodó szervezet valamely tartozását az esedékességet követő 90 napon belül nem tudja kiegyenlíteni, 8 napon belül köteles csődöt jelenteni. A jegybanktörvény a költségvetés finanszírozását alakította át, a költségvetési hiány jegybanki hitellel való finanszírozását a költségvetési bevételek 3 százalékában maximálta. Mindezek az intézkedések egyrészt ellehetetlenítették a hazai vállalatokat, másrészt a jegybanktörvény sokszorosára növelte a belső államadósságot. Az utóbbi esetben arról van szó, hogy a költségvetés hiányát alacsony kamatozású jegybanki kölcsön helyett a 30-35 százalékos infláció következtében igen magas kamatozású államkötvénnyel finanszírozták, ami a belső államadósságot hatványozottan növelte.

Az átalakulás társadalmi-gazdasági hatásai

Az egészségügyi rendszer átalakítása évek óta folyik, bár elvi kérdései mindmáig tisztázatlanok. Az örökölt rendszer, az egészségügyi reform ellentmondásainak és a működtetés nehézségeinek következményei mind a kiszolgáltatott betegeknél jelennek meg. A betegeket közvetlenül érinti a gyógyszerpiac liberalizálása, a gyógyászati segédeszközök társadalombiztosítási támogatásának csökkentése, a hálapénzek, a kórházak eladósodásából fakadó kényszerű megtakarítások. A belső, rendszert védő mechanizmusok és érdekek, valamint a bonyolult rendszer maga azonban megnehezíti annak konkrét feltárását, hogy hol és mikor sérül a betegek érdeke és ellátása.

A tízéves átmeneti periódus eredményeként Magyarországon kiépült a piacgazdaság intézményrendszere, létrejöttek a piacgazdasági irányítás feltételei, kialakult a magántulajdonra épülő gazdaság, az ország bekapcsolódott a fejlett ipari országok vérkeringésébe. A kilencvenes évek végére az ország egyensúlyi helyzete stabilizálódott, és a nyugat-európai átlagot kétszeresen meghaladó gazdasági növekedés indult meg. Ugyanakkor látni kell a kialakult gazdasági szerkezet számos torzulását, és számolni kell azzal, hogy több tényező is fenyegetheti az egyensúlyi növekedést.

A KGST-piacok elvesztése, a hazai vállalatok megfelelő védelme nélkül végrehajtott liberalizálás okozta sokk és a sajátos földprivatizáció következtében a magyar termelőszféra jelentős része összeomlott, az ipari és a mezőgazdasági termelés 25-30 százalékkal csökkent, a termelőszférában 1,5 millió munkahely - a munkahelyek közel egyharmada - szűnt meg az évtized közepére. A növekedés 1996 után fokozatosan felgyorsult, a GDP 2000-re meghaladta a rendszerváltozás előtti (1989-es) csúcsot, s a gazdasági szerkezetátalakítás befejeződésével a foglalkoztatás is növekedésnek indult.

A gazdasági átalakulás polarizálta a társadalmat. Rövid idő alatt kialakult egy gazdag tulajdonosi-vállalkozói réteg, ugyanakkor a lakosság nagyobbik fele a rendszerváltozás vesztesévé vált. A várakozásokkal ellentétben nem jött létre erős középosztály. A foglalkoztatottak számának hatalmas mértékű csökkenése következtében magas szintű, tartós munkanélküliség alakult ki, amely csak a kilencvenes évek második felében mérséklődött. A reálkeresetek átlaga a rendszerváltozást kísérő nagyarányú visszaesést követően csak az utóbbi években indult növekedésnek, és 2000-re érte el a rendszerváltozást közvetlenül megelőző szintet. Ugyanakkor az átlagok mögött jelentős volt a differenciálódás. Kereseti előnyre tett szert a szellemi munkát végzők, a magasabb végzettségű diplomások egy része, miközben tovább romlott a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók viszonylagos helyzete. Különösen lemaradt a textilipari munkások és a tanulatlan fizikai munkát végzők keresete. Szétnyílt az olló a külföldi és a hazai tulajdonú vállalatoknál dolgozók jövedelmei között (az előbbiek javára). Nőttek a regionális különbségek: a külföldi befektetések fő célzónájának számító Észak-Dunántúltól, Budapesttől és vonzáskörzetétől egyre inkább leszakadtak az alföldi, a dél-dunántúli és az észak-magyarországi területek. A rendszerváltozás következményeként az átlagos nyugdíjak reálértéke jelentősen, a kereseteknél nagyobb mértékben visszaesett, méltatlanul kedvezőtlen helyzetbe kerültek az alacsony jövedelmű, többgyermekes családok, és csak a legutóbbi évek dinamikusabb gazdasági növekedése nyomán sikerült e tendenciát megállítani és némiképpen visszafordítani.

Ajánlások

A civil szervezetek véleménye szerint felülvizsgálatra szorul a washingtoni konszenzus néven ismertté vált elv és gyakorlat, amely a privatizációt, a liberalizációt és a költségvetési megszorításokat tekinti a hatékonyság, és ennek folyományaként a GDP-növekedés és a jobb életszínvonal forrásának. Ezek az intézkedések önmagukban és automatikusan nem eredményezik a növekedés felgyorsulását és a szegénység csökkenését, sőt a tapasztalatok szerint úgy tűnik föl, a szociális és területi egyenlőtlenségek növekedésével járnak.

A rendszerváltozás évein túljutva, annak következtetéseit levonva, az EU-csatlakozásra készülve a magyar gazdaságpolitika legfőbb szempontjának a rendszerváltozás egyoldalúságainak korrekcióját kell tekinteni, és legfőképpen meg kell fékezni a társadalom kettészakadását. A statisztikai adatok is arra utalnak, hogy Magyarországon a külföldi tőke szerepe nemzetközi összehasonlításban kiugróan magas. Például az UNCTAD által 1999-ben kiadott World Investment Report 18 országra hasonlítja össze a transznacionális cégek részesedését az exportban. A sort Magyarország vezeti 65 százalékkal, utána a kereskedőváros Szingapúr következik 61 százalékkal. A hozzánk hasonlítható méretű és az Európai Unióba integrálódott Finnország esetében ez az arány mindössze 10 százalék, de a rendszerváltó és hozzánk sok szempontból hasonló helyzetben lévő Csehországban is csak 15 százalék.

A civil szervezetek aggályosnak tartják a rendszerváltozás során kialakult tulajdoni szerkezetet. Nem valósult meg a rendszerváltozáskor kitűzött cél, miszerint a privatizációnak elő kell segítenie egy nemzetközileg versenyképes hazai vállalkozói réteg kialakítását. Mind nemzetközi összehasonlításban, mind a rendszerváltó pártok által kitűzött 30 százalékos felső határt tekintve, túlzottnak tartják a külföldi tulajdon jelenlétét az ipari termelésben, a kereskedelemben és az alapvető infrastrukturális ellátásban, ami egyben szűkíti a mindenkori magyar kormányzat mozgásterét is. Rendkívül alacsony a piacgazdaságokban is bevált demokratikus tulajdonformák (dolgozói tulajdon, szövetkezeti tulajdon) aránya, a kormánynak mielőbb változtatnia kellene ezen a tulajdoni szerkezeten a hazai vállalkozói réteg és a társas tulajdonformák támogatásával.

A gazdaságpolitika eszközrendszerét tekintve a pénzügyi rendszer hatékonyságának fejlesztése, a tisztességes verseny biztosításának elősegítése, a szükséges regulációs eszközök kiépítése, valamint a makrogazdasági stabilitás racionális kezelése mellett szükség van a szociális védelmi és jóléti rendszerek és mechanizmusok kellő kiépítésére, az emberi erőforrások fejlesztésére, továbbá a K+F, a technológiai fejlesztés és transzfer kellő hangsúllyal történő kezelésére is.

Sem a magyar gyakorlat, sem a nemzetközi összehasonlítás nem támasztja alá, hogy a kisebb államháztartás a nemzetgazdasági hatékonyság automatikus növekedéséhez vezet. Ezért az államháztartás további reformjának nem lehet fő célja a közösségi kiadások GDP-ben vett arányának mérséklése, a szociális kiadások csökkentése. Sokkal inkább a belső államadósság költségeinek visszaszorítására kell törekedni. Külön, átfogó nemzeti programokat kell kidolgozni a gazdaság és a társadalom legsúlyosabb problémáinak megoldására, mint amilyen a cigány kisebbség helyzete.

Az uniós csatlakozás új lehetőségeket nyit meg a magyar gazdaság előtt, de egyidejűleg új kihívásokkal is szembeállítja a gazdaságot és a társadalmat. El kell kerülni, hogy a kedvező lehetőségek elhomályosítsák a várható nehézségek és kockázatok reális felmérését, s azt, hogy a társadalmat olyan csalódások érjék, amilyeneket a rendszerváltozás során kellett átélnie. Fontos, hogy a társadalom megismerhesse a kormánynak a csatlakozási tárgyalások egyes fordulóiban képviselt álláspontját. A belépés előtt kell tisztázni a vitás kérdéseket, mert a korábbi tapasztalatok szerint az utólagos korrekció nehéz vagy nem is lehetséges, és a tárgyalásokon következetesen képviselni kell a nemzeti érdekeket.

A gazdaságpolitika kialakításába az eddigieknél intenzívebben be kell vonni a civil szférát, a különböző társadalmi szervezeteket, amelyek többsége nem külön érdekeket, hanem általános társadalmi szempontokat fogalmaz meg elvárásaiban.

A következő évtized reformpolitikájának fő kérdése az lesz, hogy mitől lehet versenyképesebb a magyar gazdaság a XXI. században. Az új modernizáció programjában - amely egyszersmind az EU-hoz való csatlakozás programja is lesz - már nem a munkaerő és a természeti környezet folyamatos leértékelésére, hanem az emberi erőforrások folyamatos fejlesztésére, a versenyképesség tanulás útján való javítására kell helyezni a hangsúlyt.

Lóránt Károly

Privatizációs vagyonelszámolás Magyarországon (Mrd Ft)

Év

Nyitó vagyonérték

Átalakuláskori vagyonkülönbözet

GDP- deflátor

Átalakuláskori vagyonkülönbözet1990. évi áron

Reális nyitó vagyonérték- bevételek 1990. évi áron

Privatizációs bevételek folyó áron

Privatizációs bevételek1990. évi áron

1990

1631

5

100

5

2213

1

1

1991

 

80

136

59

 

31

23

1992

 

723

165

438

 

77

47

1993

 

152

200

76

 

170

85

1994

 

10

239

4

 

157

66

1995

 

0

303

0

 

481

159

1996

 

0

367

0

 

176

48

1997

 

0

435

0

 

340

78

1998

 

0

490

0

 

112

23

1999

 

0

532

0

 

130

24

1. Összesen

1631

970

 

582

2213

1675

553

2. Más vagyonkezelőnek átadott

     

-407

     

3. Más vagyonkezelőtől átvett

     

26

     

4. Nettó átvétel (2+3)

       

-381

   

5. ÁPV Rt. tulajdonában maradt

     

-759

     

6. Elprivatizált (1+4+5)

       

1073

   

7. Privatizációs bevétel 1990. évi áron

     

553

     

8. Privatizációs vagyonvesztés (6-7)

     

520

     

9. Vagyonveszteség a privatizált vagyon %-ában (7/5)

   

48

       

Forrás: www.apvrt.hu (2001. 03. 05).

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. január 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére