Hol szorít a cipő?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. január 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 45. számában (2002. január 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A belföldi és az európai piac szűkülése, a szabályozatlan import, a minimálbér-emelés, a forint erősödése - mind olyan okok, amelyek külön-külön is gáncsolják a hazai cipőipart, együttesen pedig - gondolhatnánk - meg is rendíthetnék az ágazatot. E nem túl biztató kép ellenére az iparágban továbbra is látnak fantáziát a külföldi beruházók, s a talpon maradt cégek többsége is úgy-ahogy elégedett.

Az olcsó import ellen nincs gyógyír

Mint már évek óta, 2001-ben is stagnált az iparág. Till István, a Bőr- és Cipőipari Egyesülés szakmai titkára szerint ennek fő oka, hogy a belföldi értékesítés tovább - mintegy 10 százalékkal - csökkent. Az ágazat szereplőinek azzal is szembe kell nézniük, hogy mind kevesebbet költ a lakosság cipőre.

Meghatározó a bérmunka

A legfőbb problémát azonban a szabályozatlan import, az olcsó, folyamatosan beáramló - főként távol-keleti - dömpingáru okozza, hiszen még a szűkülő belföldi piac is képes lenne a zsugorodó hazai cipőipar eltartására. Az itthon értékesített összes lábbeli 70 százalékát is elérő behozatal - amelynek jelentős hányada szabálytalan úton érkező, alulszámlázott (ezért a boltokban, piacokon irreálisan olcsón kínálható) import - azonban olyan versenyre készteti a gyártókat, amelyben biztos vereségre vannak kárhoztatva.

A versenykörnyezet egyébként sem ideális. A teljes hazai könnyűipart sújtó forinterősödés nemcsak az exportot fékezi (a gyártó mind kevesebb forintot kap a külföldön eladott termékért), hanem a belföldi értékesítést is: jobban megéri kintről behozni, mint a hazai gyáraktól beszerezni a cipőket. A szakma képviselőit tömörítő egyesülés elemzése szerint a 2001 januárjában bevezetett - az európai normákhoz igazodó - importot gátló szabályozás - még ha lassan is hat, kedvez a hazai gyártóknak.

A magyar bőr- és cipőipar 2000-ben 66,73 milliárd forint értékű árut termelt (0,7 százalékkal kevesebbet, mint egy évvel korábban), és 66,4 milliárd forint értékben adott el. A belföldi értékesítés 22,67 milliárd forintot tett ki, ami 3,5 százalékkal maradt el az előző évitől. A cipőexport önmagában - enyhén emelkedve - 43,8 milliárd forintot hozott.

11 millió 390 ezer pár lábbeli készült 2000-ben, ami az 1999-es termelés 98,9 százaléka. A legtöbb cipő a férfiaknak készült, 3 millió 848 ezer pár, mégis a férficipőgyártás esett vissza a legjobban, a korábbi 87,9 százalékára. A női cipőkből 3 millió 215 ezer pár készült, ez az előző évi mennyiség 97,4 százaléka. A gyermekcipőgyártás viszont nekilendült: 131,3 százalékkal több, 2 millió 97 ezer pár került boltokba.

Miután a belföldi piacon mind nehezebb az értékesítés növelése, a termelőknek nincs más választásuk, mint az export felfuttatása. A hazai vállalatok külpiacra szánt termékeinek (ami az összes nálunk gyártott cipő négyötöde) 95 százaléka az EU-tagországokba kerül. A kedvező képet árnyalja, hogy a cipő- és bőrfeldolgozó ipar kivitelének 87-90 százaléka bérmunka eredménye. Ez a tevékenység viszont rendkívül érzékeny a konjunkturális hatásokra, ugyanakkor - fejlesztési kényszer és innovációs bázis hiányában - nem szolgálja az iparág megújulását. Saját tervezésű kollekciókkal a nyugati piacra betörni csak keveseknek sikerül: az ágazat alulfinanszírozott cégeinek ez csupán szép álom.

Európai antidömping

Az EU cipőipara is - főleg a magas távol-keleti import, illetve egyes tagországok stagnáló gazdasága miatt - enyhén csökkenő tendenciájú: évente 10-12 millió pár lábbelivel (egy százalékkal) gyártanak kevesebbet. Az export évente 5-6 százalékkal kisebb, mivel az alacsony és a közepes árkategóriájú termékek területén nem tudják felvenni a versenyt az ázsiai cégekkel. E kihívásra ott kétféle stratégiával válaszolnak: a nagy, tőkeerős cégek termelésük mind nagyobb részét kihelyezik az ázsiai régiókba, ugyanakkor törekszenek termelésüket megszilárdítani és kiszélesíteni Közép- és Kelet-Európában (elsősorban az EU-tagjelölteknél és Oroszországban).

Az EU-országok importjában 33-35 százalék a kínai áru, ám a szigorú kvóták bevezetése és az ismétlődő antidömping-eljárások azt eredményezték, hogy az utóbbi egy-két évben nem nőtt tovább e termékek mennyisége. Érdemes még egy - számunkra akár biztatásként is értelmezhető - adatot megjegyezni: az európai piacon Románia 3 százalékos részesedéssel bír (ez mintegy 25 millió pár cipőt fed, szemben a mindössze 9 millió párnyi magyar exporttal).

Leárazás szezon közben

Itthon az iparág 2001-ben 30 ezer munkavállalót foglalkoztatott, 5 százalékkal kevesebbet, mint egy évvel korábban. A munkavállalók átlagkeresete még az amúgy nem túl magas iparági színvonalnál is 40 százalékkal alacsonyabb. Az emelési törekvéseknek gátat szab a 40 ezer forintos minimálbér 50 ezerre emelése. Várszegi Árpád, a Bőr- és Cipőipari Egyesülés igazgatója szerint elsősorban az exportorientált bérmunkát végzők kerülnek nehéz helyzetbe, itt ugyanis nem lehet radikális költségnövekedést érvényesíteni (a megrendelők egyszerűen átcsoportosítják beszerzéseiket egy olcsóbb, mondjuk távol-keleti országba).

Jelzi a belföldi piac gondjait, hogy a 2001-es nyári szezonban a legtöbb üzlet nem várta meg a hagyományos kiárusítási időszakot, hanem már július közepétől 30-40 százalékos kedvezménnyel kínálták a modelleket. Ennek egyik oka az, hogy egy széles vásárlói kör a leárazás előtt nem hajlandó vásárolni, a másik, hogy (részben az előző szempont miatt is) a versenytársak megpróbálják megelőzni egymást, azaz idő előtt belevágnak a szezonvégi árcsökkentésbe. Ez különösen a tőkeszegény kiskereskedőkre jellemző, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a nyakukon maradjon az árukészlet: a menetrend szerinti modellcseréhez 20-50 százalékos engedményre is hajlandóak.

A nem igazán rózsás összkép ellenére a magyar cipőipar többek - az iparágban nem is akárkik - számára mégis vonzó befektetési célpont. A német Salamander-csoport képviselői a közelmúltban jelentették be, hogy magyarországi cipőgyáraikhoz telepítik a lábbelikészítéshez szükséges nyers-, segéd- és üzemanyagok raktárait. Tavaly és 2002-ben 1,5 millió márkát költ az anyavállalat a Salamander és Yellomiles márkák itteni gyártását szolgáló háttérbázisokra. A vállalat a kilencvenes évek elején jelent meg befektetőként Magyarországon. Első lépésként a bonyhádi Sabona Cipőipari és Kereskedelmi Kft. egyharmadát szerezte meg. 1998-ban megvette a martfűi Saltis Cipőipari és Kereskedelmi Kft.-t, amely 1998 óta évente 1,1 millió pár cipőt gyárt. A Sabonánál évente 900 ezer Salamander és 400 ezer pár Yellomiles márkájú lábbeli készül. A német vállalat össztermelésének ma már mintegy 70 százalékát a két magyarországi leányvállalat adja.

Elégedett befektetők

A Salamander az alap- és segédanyagok zömét Magyarországon szerzi be, a bőrt viszont nagyrészt Indiából és Olaszországból vásárolja. Alapvetően elégedettek a magyar piaci környezettel, azt viszont sérelmezik, hogy a forintárfolyam-változás és az infláció miatt várhatóan több mint egymillió márka költségnövekedést kell elszenvedniük.

Jól érzi itt magát az iparág másik óriása, a Puma is. 2000-ben a 100 százalékban osztrák tulajdonban lévő Puma Hungária Kereskedelmi Kft. terven felüli árbevétel-növekedést ért el (a pontos adatokat nem hozzák nyilvánosságra). Nemes Katalin, a kft. ügyvezetője szerint az anyacég elégedett a magyarországi leánnyal, amelyet a lengyelországi vállalattal együtt a régió legfontosabb cégének tart.

Évente 600 ezer pár cipő készül az olasz tulajdonú Ruggeri-cégcsoport nyírbátori gyárában. A félezer embert foglalkoztató üzem a térség legnagyobb ipari munkaadója. A sikertörténet 1989-ban bérmunka jellegű együttműködéssel indult. Később, 1993-ban az időközben fizetésképtelenné vált magyar partnert az olasz üzletfél felvásárolta. Termékeik (elsősorban luxuscipők) 90 százaléka nyugati export. A cipőik iránti nagy kereslet miatt érdemes volna bővíteni a gyárat - ez újabb félszáz munkahelyet teremtene -, ám a régióban már nincs elegendő szakképzett, szabad munkaerő.

Úgy tűnik, kilábal a bajból - az egykor a magyar cipőgyártás fellegvárának tartott, néhány évvel ezelőtt viszont súlyos válságot átélt - martfűi üzem. A városba a XX. század harmincas éveiben a neves cipőkirály, Thomas Bata felbukkanása hozta a fellendülést. A rendszerváltás idején minden negyedik magyar cipő itt készült. A Tisza-parti cipőcentrumban a fénykorban hatezren dolgoztak. 1996-ban viszont már csak 2100 embernek adott munkát a gyár, időközben ugyanis a KGST-piac összeomlott, s a magyar is lesoványodott. Ebben az időszakban a termelés is a negyedére (mintegy 1,8 millió pár cipő/év) zsugorodott.

Nem mindenhol sikerült...

A társaság megmentésére a Deloitte and Touche készített reorganizációs tervet. Ebben receptként a decentralizációt ajánlották: az életképes, biztos piacokkal rendelkező, elsősorban bérmunkában termelő üzemeket leválasztva, önállóan próbálták értékesíteni, a maradékból pedig komplex gyártó és értékesítő konglomerátumot szerveztek. Az EU, a PHARE-program keretében 1997-ben másfél millió ecuval támogatta a megújulást. Martfűn a minőség viszont továbbra is megfelelő, hiszen termékeik fele külföldön talál vevőre (elsősorban bérmunka keretében), a legnagyobb vásárló pedig a már említett Salamander.

Kevésbé sikerült a megújulás a szintén patinás, a gyermekcipőgyártásban korábban nevet és biztos pozíciókat szerzett Sabaria-Siesta Kft.-nek. A felszámolás sorsára jutott céget 2001 elején vásárolta meg a Marc cipőkről nevezetes MSC Marc Hungary Kft. (amely 1990 óta van Magyarországon, s Szombathelyen és Őriszentpéteren tavaly 12 milliárdos értékben 2 millió pár cipőt készített). A jól csengő Siesta márkanév azonban nem tűnik el: a nívós gyermekcipőket tovább gyártják. A tranzakcióval 750 dolgozó munkahelyét sikerült megmenteni. Az évi 700 ezres kapacitású vállalat ezentúl 200-250 ezer gyermekcipőt gyárt majd, de itt Marc termékek is készülnek.

Hargitai Miklós

Elvetélt ötletek

A Bőr- és Cipőipari Egyesülés, valamint a Magyar Cipőkereskedelmi Egyesület 1998 óta szorgalmazza - eddig nem sok sikerrel -, hogy az állam elsősorban a fogyasztók, másodsorban pedig a hazai termelők érdekében lépjen fel adminisztratív eszközökkel a jobbára szabályozatlan csatornákon érkező távol-keleti (kínai, vietnami, indonéziai) lábbelik beáramlása ellen. Először minimálárak meghatározását javasolták, amit az illetékesek elutasítottak, mondván: az árverseny korlátozása nemzetközi előírásokba ütközik. Felvetették a cipősök az úgynevezett globálkvóták (évente előre meghatározott behozatali mennyiségek) csökkentését is, erre az volt a válasz: "nem időszerű". Azóta hazánk szűkítette a behozatali kvótákat, a 2001. év elején hatályba lépő intézkedés azonban nem hozott érezhető változást. * Az érdekvédők megkeresték a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőséget is szigorúbb minőségvédelmi fellépést kérve, ám azzal utasították el őket: nincsenek egységes minőségi szabványok, így nehéz a kontroll. * Egyedül a vámhatóság reagált többé-kevésbé pozitívan a kezdeményezésre: a VPOP álláspontja szerint elvileg meg lehetne határozni a behozott termékeknél elvárható minimális minőségi követelményeket, és ezek alapján egyfajta összehasonlító, a vámkiszabás alapját képező árat is ki lehetne alakítani, hasonlóképpen a használt autóknál követett gyakorlathoz. Az ötlet szépséghibája: egyelőre a fiókban porosodik

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. január 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére