Régiók Európában

Új alapokon a gazdaság szervezése

Az Európai Unió politikájában szükség volt a régiók definiálására, hogy alapot adjanak az újfajta gazdasági, politikai törekvéseknek, és kezelhetővé tegyék az egyes területek között kialakuló feszültségeket. Ezért az általános társadalomtudományi meghatározás mellett 1978-ban, az Európa Tanács Bordeaux-i Nyilatkozatában fogalmazták meg, mi is a régió az EU-ban.

A régió "emberek közössége, amely egy országon belül térbelileg is a lehető legnagyobb egységen terül el (országrész)... Egy ilyen közösség történelmi, kulturális, földrajzi vagy gazdasági homogenitással vagy ezek kombinációjával bír, így a közös célok és érdekek képviseletében is egységet alkotnak."

Az alapításkor (1957-ben) az Európai Unió 6 állama gazdaságilag még meglehetősen hasonló szinten állt. A Közösség egyik feladataként "az egész Közösségben a gazdasági tevékenység harmonikus fejlődésének előmozdítását" jelölték meg.

Ettől függetlenül a regionális politika a 60-as évek folyamán csak a nemzetállamok szintjén volt tetten érhető. Közösségi szinten az Európai Beruházási Bank (EIB) preferenciarendszerében szerepelt az elmaradott területek kedvezményes hitelezése, emellett az agrárpolitikától várták el, hogy csökkenti majd a területi egyenlőtlenségeket.

A különböző szintű régiók átlagos területe és népessége
	NUTS I.		NUTS II.		NUTS III.
	Ezer km2	Ezer fő	Ezer km2	Ezer fő	Ezer km2	Ezer fő
Átlagos érték	68,1	4237,7	23	1830,1	5,4	410
Szórás	103,3	1993	21,7	1256,4	5,5	212,4
Forrás: EUROSTAT 1995 alapján a GKI saját számítása

A régiók besorolása

A regionális különbözőségek elemzési keretét az Európai Statisztikai Hivatal (EUROSTAT) és a tagállamok, illetve a Bizottság által kidolgozott statisztikai területi egységek rendszere – francia rövidítéssel: NUTS – adja. Ez a rendszer a tagállamok összterületét három régiószintre osztja.

Az úgynevezett NUTS I. jelenti az európai közösségi régiókat. Ezek általában a tagállamok alkotmányjoga által szentesített régiók csoportosítását (például Németország: Bundesland), vagy ezzel összevethető beosztást jelent (Franciaország: hét területfejlesztési gazdasági övezet). Számuk összesen 71.

A NUTS II. szintet 192 közigazgatási bázisegység alkotja (kisrégiók). Ezt a szintet alkalmazzák leggyakrabban a regionális különbözőségek elemzésére. Idetartozik például 26 francia, 20 olasz régió, 17 spanyol autonóm közösség.

A NUTS III. a kistérségeket és a nagyvárosokat rendszerezi. Itt már közel ezer régiót különböztetnek meg. Ezek például a francia megyék (95 département), 52 spanyol és 95 olasz provincia stb.

A jelenleg érvényes NUTS-nómenklatúra a NUTS I. szinten 77, a NUTS II. szinten 206, a NUTS III. szinten 1031 régiót tartalmaz. Helyi szinten NUTS IV-et csak Nagy-Britanniában, Finnországban, Görögországban, Írországban, Luxemburgban és Portugáliában határoztak meg, a NUTS V. szintet pedig 98 433 települési önkormányzat alkotja.

Finanszírozási célcsoportok
Cél	Tartalom	Illetékes intézmény
Nr. 1	A hátrányos helyzetű régiók (melyek jövedelme az EU-átlag 75 százaléka alatt van, és nagy a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya) fejlődésének és strukturális alkalmazkodásának támogatása	Regionális Fejlesztési Alap, Szociális Alap, Mezőgazdasági Alap (Kiigazítás)
Nr. 2	A hanyatló iparágaktól sújtott régiók, határterületek és részeik átállásának segítése	Regionális Fejlesztési Alap, Szociális Alap
Nr. 3	A tartós és fiatalokat sújtó munkanélküliség elleni küzdelem, a visszaintegrálódás segítése és a veszélyeztetettek támogatása	Szociális Alap
Nr. 4	A munkaerő alkalmazkodásának megkönnyítése az ipari átalakulás és a termelési rendszer megváltozásának korában (1993-tól)	Szociális Alap
Nr. 5	A mezőgazdasági jellegű területek támogatása:
Nr. 5a	A közös agrárpolitika reformja keretén belül felgyorsított alkalmazkodás	Mezőgazdasági Alap (Kiigazítás) Halászati Kiigazítási Alap
Nr. 5b	A strukturális alkalmazkodás és a fejlődés megkönnyítése	Mezőgazdasági Alap (Kiigazítás) Szociális Alap, Regionális Fejlesztési Alap
Nr. 6	Az alacsony népsűrűségű (<8 fő/km2) régiók (NUTS II.) támogatása

Fejlesztési alapok

A dinamikus gazdasági növekedés évtizedeiben az Unió vezetői arra számítottak, hogy a piaci mechanizmus kiegyenlíti a regionális különbségeket. Azonban az Unión belüli egyenlőtlenségek lényegesen nagyobbak voltak, mint a például vett USA egyes régiói között, s a bővítések hatására ezek csak tovább nőttek. Olyan pénzügyi alapokat hoztak létre – a tagállamok befizetéseiből -, amelyekkel a területi különbségeket kívánták mérsékelni. Ezeket az alapokat folyamatosan bővítették, s a keretösszegüket is növelték.

Az alapok tőkéjének megemelésével párhuzamosan igyekeztek hatékonyabbá tenni a különböző források felhasználását. A Miniszterek Tanácsa 1988. júniusi és decemberi tanácskozásán 5 prioritást határozott el az alapok és a beruházási bank számára. Az EU 1995-ös bővítése során egy 6. célcsoportot is beemeltek a prioritások közé.

Európai Regionális Fejlesztési Alap: 1975-ben hozták létre, azóta is ez a regionális gazdaságpolitika magja. Legfontosabb célja a nagy regionális egyensúlytalanságok kiigazítása úgy, hogy bizonyos támogatásokat egy-egy területre koncentrál. Elsősorban az úgynevezett produktív beruházások finanszírozásában, valamint az infrastruktúra kiépítésének támogatásában vállal szerepet.

Európai Szociális Alap: 1971-ben hozták létre, de csak 1993 óta a regionális gazdaságpolitika eszköze. Feladata a tartósan munkanélkülivé váltak visszatérésének megkönnyítése, illetve hogy segítse azokat, akik a munkahelyük megszűnése miatt veszélyeztetettek. Ez utóbbi feladathoz kizárólag helyi, regionális kezdeményezésű továbbképzési programok anyagi támogatásával járul hozzá az alap.

Európai Mezőgazdasági Kiigazítási és Garancia Alap: Az elmaradott, agrárjellegű és az erősen mezőgazdaságra utalt régiók alkalmazkodását segíti, feladata a közösségi agrárpolitika finanszírozása. Az ártámogatások és exportengedélyezések garanciális oldalával, valamint az EU regionális politikájához kapcsolódóan a sokirányú strukturális alkalmazkodás segítésével foglalkozik. Feladata a termelés körülményeinek javítása, erdősítés, környezetvédelem, idegenforgalmi fejlesztés, mezőgazdasági területek termelés alóli kivonása.

Kohéziós Alap: A határokon átnyúló közlekedési és környezetvédelmi beruházásokat támogatja. Míg a Strukturális Alapok esetében a juttatásokat programok alapján lehetett megszerezni, addig itt a támogatás a projektek szintjén történik. Pillanatnyilag a közlekedésben a közutak fejlesztésére helyezik a hangsúlyt, míg a környezetvédelmi projekteknél a vízellátás és csatornázás élvez előnyt. Regionális vonatkozása, hogy csak az úgynevezett kohéziós államok (Írország, Görögország, Portugália, Spanyolország) részesülhetnek ebből a forrásból.

A tervezés folyamata
A.	Regionális "Tervezés"
	1.	Regionális Tervek – tagállami/regionális hatóságok
	2.	Tárgyalás – a Bizottsággal
	3.	Közösségi Támogatások Keretprogramja (CSF) – a tagállamokkal való konzultáció
	4.	Megvalósítás – operatív programok, projektek támogatása, globális adományok, részfinanszírozás
	5.	Monitoring
	6.	Ismételt eljárás
B.	Regionális hatásvizsgálat
C.	Konkurenciapolitika
	1.	Regionális segélyek plafonjainak differenciálása
	2.	Jogi megszorítások: átlátszatlan/átlátszó és működő/kezdeti

Újszerű tervezés

Újabban az egyedi projektekről áttértek a többéves programok támogatására. A Brüsszelhez benyújtott regionális fejlesztési programok alapján kidolgozták a Közösségi Támogatási Kereteket (Community Support Frameworks), amelyekben minden érintett területre lefektették a támogatások alapelveit. A reform részeként szoros együttműködést alakítottak ki a helyi és országos hatóságok, valamint a brüsszeli Bizottság között. A koordinációs rendszert lényegesen megváltoztatták, bevezették a regionális tervezés iteratív rendszerét.

E szerint a Strukturális Alapok felhasználása esetén először megismerik az érintett tagállamok álláspontját és meghatározott eljárási rend formájában felmérik a kérdéses projekteket, majd az Európai Bizottsággal (EB) egyeztetve alakítják ki a keretprogramot. A tagállam készíti el a regionális tervet a regionális és lokális gazdasági, önkormányzati, hatósági, szociális partnerek, valamint a magánszféra képviselőinek közreműködésével. A már kész regionális tervet a tagállam megküldi az Európai Bizottságnak, amely ezután egyeztet a tagállammal a lehetséges módosításokról és kiigazításokról, s így alakul ki a Közösségi Támogatások Keretprogramja (CSF), amely a megoldásra váró problémákat s a megoldás módjait is tartalmazza. Ezután készül el az úgynevezett operatív program.

Az Európai Bizottság az ellenőrző bizottságokon keresztül figyeli a végrehajtást. A nemzeti ellenőrző bizottság képviseli az adott régióban az EB-t, a tagállam kormányát, az EIB-t és a régió képviselőjét (itt van nagy szükségük a régióknak a felkészült, szakmailag érdemben állást foglalni tudó képviselőkre).

A végrehajtandó projektet az operatív programok felügyelőbizottsága követi nyomon. E testület tagjai a kormányzati minisztériumok, valamint a szociális és gazdasági partnerek képviselői. A Nemzeti Ellenőrző Bizottság ettől a bizottságtól kap jelentést.

A konkurenciapolitika kialakítóinak feladata szabályozni és átláthatóvá tenni a tagállamok saját támogatásait a regionális ipari fejlesztésekben. Más-más szabályokat állapít meg a már működő és a kezdő vállalkozások támogatására. A szabályozásra azért volt szükség, hogy az előnyösebb helyzetben lévő régiók ne ajánljanak lényegesen jobb körülményeket, támogatásokat a kedvezőtlenebb helyzetben lévőkkel szemben, másrészt megakadályozza a tagállamok azon típusú támogatásait, amelyek előnyösebb helyzetben tüntetnék fel a régiókat a támogatások odaítélésekor.

Mezőgazdasági kiadások a csatlakozók számára, 1999-2006, milliárd ecu (1997-es áron)
	1999	2000	2001	2002	2003	2004	2005	2006
Közösségi Agrárpolitika, CAP (piaci beavatkozás)		0,0	0,0	1,1	1,2	1,2	1,3	1,4
Specifikus rurális térségfejlesztés		0,0	0,0	0,6	1,0	1,5	2,0	2,5
Előcsatlakozási segély		0,5	0,5	0,6	0,6	0,6	0,6	0,6
Tartalék		2,7	2,6	0,9	0,5	1,5	3,0	4,7
Forrás: Európai Bizottság, Agenda 2000

Úton az egység felé

Az 1993-as reformot megelőzte az Európai Bizottság 1991-es maastrichti ülése és a Maastrichti Szerződés, amely kiemelte a regionális fejlesztések fontosságát. A tagállamok felismerték, hogy a Közösségnek erősítenie kell gazdasági és politikai egységét, ugyanakkor a gazdasági konvergencia veszélybe kerülhet a gazdasági és társadalmi kohézió erősítése nélkül. A Maastrichti Szerződéssel az alapok köre a kohéziós alappal bővült, amelyből olyan régiók részesülhetnek, amelyek GNP-je az Unió átlagának 90 százaléka alatt van.

Az Unió 1995-ös bővülése során (Ausztria, Finnország és Svédország) a jogosult területek csoportja kibővült az új tagországok megfelelő régióival. Ekkor fogadták el a 6. célcsoportot a ritkán lakott területek támogatására.

A bővítés várható költsége, millió euró (1999-es áron)
	2002	2003	2004	2005	2006
Mezőgazdasági kiadások	1600	2030	2 450	2 930	3 400
Pénzügyi rendszer	1280	3300	5 680	8 060	10 470
GNP-változásból	3440	3510	3 580	3 660	3 740
Összesen	6320	8840	11 710	14 650	17 610

Agenda 2000

A regionális politika végső célja elsősorban Európa globális versenyképességének növelése. Ennek egyik eszköze az egységes belső piac, amely lehetőséget teremt az európai erőforrások hatékonyabb kihasználására, felhasználva a régiók együttműködését is. Ennek érdekében az alábbi célokat tartják fontosnak:

– a transzeurópai hálózatok kialakítását, a régiók összekapcsolását, a hátrányos helyzetű régiók fejlesztését,

– az európai telekommunikációs hálózatok kialakítását, hogy így a periferikus területek is esélyt kapjanak a fejlődésre, megteremtve az információs alapú versenyképes termelést,

– a kis- és közepes méretű települések bekapcsolását a nagyvárosok gazdasági értelemben vett vonzáskörzetébe, illetve saját vonzáskörzetük kialakítását,

– a humán erőforrások minőségének javítását az oktatáson és képzésen keresztül, a régiók lakosságmegőrzése érdekében,

– a vidéki területek fejlesztését, ezzel lehetővé téve a lakosság megtartását és életminőségének növelését, valamint a gazdasági struktúra átalakítását,

– a határon átnyúló együttműködés erősítését, ezzel lehetővé válik a közlekedési a környezetvédelmi, a technológiai és oktatási kooperáció.

A pályázó országoknak meg kell teremteniük azokat a speciális eszközöket, amelyek még jellemzően hiányoznak:

– A szűk értelemben vett regionális politika, amely a költségvetés decentralizálását, a költségvetési eszköztár fejlesztését, a civil szervezetek megerősítését igényli.

– A minisztériumok közötti kooperáció megfelelő eljárásainak kialakítása a fejlesztések megtervezésében és a strukturális átalakítások részfinanszírozásában.

– Együttműködés a regionális és helyi szervezetekkel.

Az Agenda 2000 a belső politikával kapcsolatban négy területet hangsúlyoz:

– A fenntartható, munkaintenzív növekedés megalapozása. Fontos eszköze az Európai Monetáris Unió, illetve az Egységes Belső Piac megteremtése. A régiók fejlődésében, a munkahelyteremtésben alapvető szerepet szánnak a kis- és közepes vállalkozásoknak. Az első lépések egyikeként le kell bontani finanszírozásuk bürokratikus akadályait, és ösztönözni kell a nagyobb vállalatokkal való együttműködésüket.

– A tudás és a technológia előtérbe helyezése a munkaerő mobilitását szolgálja.

– Az életkörülmények javításával a szociális feszültségek enyhíthetők. A programok az egészséges társadalomra, a környezetvédelemre, a biztonságra és az igazságosságra helyezik a hangsúlyt.

– A foglalkoztatáspolitika fejlesztésével a munkanélküliség csökkenthető. (Fontos szerepet szánnak a magasabb szintű képzésnek, az átképzési programoknak és a megfelelő információs rendszer kialakításának, a nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszerek reformjának.)

A tagállamok és régióik kohéziója a Unió megszületése óta kulcsfontosságú kérdés. A területek különbségeinek kiegyenlítésére szánt pénz felső korlátja a Közösség GDP-jének 0,46 százaléka maradt. 1997-es árakon számolva ez 257 milliárd ecu, ami 28 százalékkal magasabb az 1993 és 1999 közötti éves összegeknél. A később csatlakozók számára 45 milliárd ecut biztosítottak, amiből 7 milliárd ecu a csatlakozási folyamat során használható fel. Az új tagok ezt szükségleteik arányában költhetik el, ám a támogatás összege nem haladhatja meg az adott állam GDP-jének 4 százalékát.

Előcsatlakozási segély és a csatlakozás költségei, milliárd ecu (1997-es árakon)
	1999	2000	2001	2002	2003	2004	2005	2006	Összesen
Csatlakozási segély*	1,3	3,0	3,0	3,0	3,0	3,0	3,0	3,0	22,3
Új tagállamok	0,8	1,8	1,8						4,4
Támogatás új tagoknak				5,8	8,2	10,8	13,3	15,7	59,8
* csatlakozás előtti támogatás Forrás: Európai Bizottság, Agenda 2000

Agrárkérdések

A tagországok területi adottságai nagyon eltérőek, bizonyos részeken pusztán gazdasági szempontokat figyelembe véve nem lenne szabad gazdálkodni, azonban komoly szociális és munkaerő-piaci feszültséget keltene a mezőgazdaság felszámolása, a stratégiai megfontolásokról nem is beszélve. Éppen ezért hatékony rendszerre van szükség a különbségek kiegyensúlyozására úgy, hogy a piaci mechanizmusok a legkevésbé sérüljenek. Az agrárpolitika egyik ágában, a piacpolitikában előtérbe kerültek a közvetlen kifizetések az ártámogatásokkal szemben. Ennek hatására a költségvetés terhei nőnek, viszont a fogyasztók költségei csökkennek. A piaci beavatkozás és az exporttámogatás fő célja az uniós árak közelítése a világpiaci árakhoz. Az agrárpolitika másik alapvető ága a rurális (falusi) térségek fejlesztése. Jelenleg a népesség 5,5 százaléka él mezőgazdaságból ezeken a területeken (néhány régióban 20 százalék fölött). E térségek fejlesztésénél a fő hangsúly új ágazatok – magas minőségű termékek, turizmus, környezetvédelem, regionális kultúra – meghonosításán, fejlesztésén van. Az 1992-es Közösségi Agrárpolitika (CAP) hatására a farmerek jelentős része környezetkímélő extenzív technikákat részesített előnyben. A rurális térségek fejlesztése során a piacpolitika, a strukturális politika és a környezetvédelem szerves egésszé vált. Jelenleg évente 2-3 százalékkal csökken a mezőgazdasági népesség, s ez a folyamat várhatóan folytatódik.

A tizenötök pénzügyi keretterve 2000-2006-ra, millió euró (1999-es árakon)
	2000	2001	2002	2003	2004	2005	2006
Mezőgazdaság	40 920	42 800	43 900	43 770	42 760	41 930	41 660
Közös agrárpolitika (vidékfejlesztés nélkül)	36 620	38 480	39 570	39 430	38 410	37 570	37 290
Vidékfejlesztés a kapcsolódó intézkedésekkel	4 300	4 320	4 330	4 340	4 350	4 360	4 370
Strukturális politika	32 045	31 455	30 865	30 285	29 595	29 595	29 170
Strukturális Alapok	29 430	28 840	28 250	27 670	27 080	27 080	26 660
Kohéziós Alap	2 615	2 615	2 615	2 615	2 515	2 515	2 510
Belső politikák	5 900	5 950	6 000	6 050	6 100	6 150	6 200
Külső akciók	4 550	4 560	4 570	4 580	4 590	4 600	4 610
Csatlakozás előtti támogatás	3 120	3 120	3 120	3 120	3 120	3 120	3 120
Mezőgazdaság	520	520	520	520	520	520	520
Strukturális támogatás	1 040	1 040	1 040	1 040	1 040	1 040	1 040
PHARE	1 560	1 560	1 560	1 560	1 560	1 560	1 560
Összes kötelezettségvállalás	91 995	93 385	93 805	93 005	91 465	90 795	90 260
Összes kifizetés	89 590	91 070	94 130	94 740	91 720	89 910	89 310
Kibővítésre szánt összegek (kifizetések)			4 140	6 710	8 890	11 440	14 220
Mezőgazdaság			1 600	2 030	2 450	2 930	3 400

A csatlakozók segítése

Az újonnan csatlakozók esetében fokozott jelentősége van a kohéziót segítő programoknak, hiszen esetü(n)kben sokkal nagyobb az Uniótól való fejlettségbeli "távolság". Csatlakozásuk esetén ők is részesévé válnak az egységes belső piacnak, a monetáris uniónak, illetve a Trans European Networknek, ami maga után vonja a meglévő struktúrák teljes átalakítását. Nem elhanyagolható tényező környezetvédelemi szempontból a nukleáris energia kelet-európai felhasználása, ami az alkalmazott technológia miatt biztonsági és környezetvédelmi kérdéseket vet fel.

A Bizottság értékelése szerint a csatlakozó országok politikai fejlettsége közelebb áll az uniós elvárásokhoz, mint gazdaságuk. Ennek ellenére még megoldandó probléma a kisebbségek helyzetének rendezése, – a jobbára ebből a problémából eredő – országok közötti konfliktusok kezelése. Részben emiatt több országban politikai kérdésként kezelik az uniós szabályok átvételét, illetve a régiók kialakítását.

Az Európai Bizottság álláspontja szerint a csatlakozáskor az új jelentkezőnek meg kell felelnie az uniós követelményeknek. A csatlakozási folyamat alatt a leendő tagállamok számára elérhetőek a felzárkózást segítő pénzalapok, elsősorban a PHARE, ami egyfajta katalizátorként is működik az EIB, a Világbank és az EBRD finanszírozása esetén. Az ajánlások szerint a PHARE-pénzek 70 százalékát beruházásokra kell fordítani, és egy-egy projektből legfeljebb 10 százalékos részt vállalhat a PHARE. Költségvetése évente 1,5 milliárd ecu, amiből 500 millió a mezőgazdaságra, 1 milliárd pedig strukturális (környezetvédelem, közlekedés) átalakításokra fordítható. Az előcsatlakozási segély megjelenésével egy időben a PHARE-támogatás megszűnik.

A támogatásokra az Unióval partnerségi viszonyban lévő országok jogosultak. Amint felvételt nyernek, a támogatást megvonják tőlük, ám annak teljes összege változatlan marad, így a később csatlakozó országok több pénzhez juthatnak. A másik ilyen keret az ISPA, amelyből a csatlakozók strukturális átalakulása támogatható, s a tervek szerint 1000 millió ecuből gazdálkodhat. A következő pénzforrás a csatlakozók mezőgazdasági támogatása (termelők hatékonyságának növelése, promóció, állatorvosi és növény-egészségügyi rendszer infrastruktúrájának és technikai színvonalának fejlesztése) – költségvetése 500 millió ecu (1997-es árakon).

Az új tagok számára elkülönített összeg 21,8 milliárd euró, ebből évente 1,04 milliárd euró csatlakozás előtti strukturális támogatásként 2000-től érhető el. Ez az összeg a szállítás és a környezetvédelem fejlesztésére fordítható.

A jelenlegi EU-tagok számára a teljes periódusra megmarad a GDP 1,27 százaléka mint a költségvetés felső korlátja. Ez jóval meghaladja a tervezett kiadások szintjét (2006-ra 1999-es árakon számolva 104,6 milliárd euró, ami a GDP 1,13 százaléka), így tartalékképzésre is van lehetőség.

A teljes költségvetésből a mezőgazdasági (46,5 százalék) és a strukturális (33,3 százalék) kiadásokra fordítják a források 80 százalékát. Ez az arány az évek során állandó, azaz a prioritási sorrend az egész periódus alatt változatlan. Ez a megállapítás csak a bővítéssel kapcsolatos kiadásokra nem igaz, mert ennek a kezdeti (2002) 4,4 százalékról 2006-ra 15,9 százalékra nő a részesedése.

Heten Magyarországon

A hét gazdasági régió 1996 óta jelenik meg a hazai gazdaságstatisztikákban. A megyei adatokból azonban 1993-94-re is számolhatók a régiók szerinti értékek.

Magyarország bruttó hazai terméke (GDP) 1999-ben közel 18 százalékkal haladta meg az 1994. évit. A leggyorsabban Nyugat-Dunántúlon és Közép-Dunántúlon bővült a termelés, Közép-Magyarország pedig a harmadik volt a növekedési rangsorban.

A növekedés fő tényezője az exportvezérelte ipari termelés volt s másodsorban a szolgáltatások bővülése. A két leggyorsabban növekvő gazdaságú dunántúli régióban az ipari termelés gyors növekedése vezérelte a gazdaságot. A Nyugat-Dunántúlon már 1993-tól gyorsult az ipar, s 1993-99 átlagában évi 21 százalékkal nőtt az ipar termelése. A Közép-Dunántúlon 1994-ben kezdődött az érdemi bővülés, és 1993-99 átlagában évi 18 százalékos volt az ágazat növekedése. E két régióban tehát 1999-ben az ipari termelés volumene 3-4-szeresére emelkedett.

Az ipar és így a gazdaság bővülése a két leggyorsabban fejlődő dunántúli régióban korántsem volt területileg kiegyenlített. Közép-Magyarországon Fejér megye gazdasága, a Nyugat-Dunántúlon pedig Győr-Moson-Sopron és Vas megye fejlődött, miközben Komárom-Esztergom megye ipara csak alig bővült az országos átlagnál gyorsabban, Veszprém és Zala megye pedig kimondottan lassan iparosodott. A főleg külföldi, zöldmezős beruházások nyomán fellendült ipar e régiókon belül is néhány településen koncentrálódott, s egy-egy nagy beruházás volt a növekedés fő tényezője. A beruházások pozitív hatása esetenként közvetlenül (a magyar beszállítóknak adott megrendeléseken) vagy közvetve (a háztartások és az önkormányzatok bevételein keresztül érvényesülő keresletemelkedés formájában) terült szét a régióban.

Aránytalan fejlődés

Nyugat- és Közép-Dunántúlon az ipar bővülése nem járt a foglalkoztatottság átlagon felüli növekedésével. A munkanélküliség alig csökkent gyorsabban, mint az országban általában, s ez igaz a leggyorsabban iparosodó három megyére is. A külföldi beruházások ugyanis tőkeintenzív termelést alapoztak meg, és a munkaerő-kereslet is inkább a szakképzetlenek, legfeljebb a szakmunkások iránt nőtt. Ennek hatását lehet felfedezni a bruttó átlagkereset alakulásában: Közép-Dunántúl keresőinek bruttó átlagkeresete az országos átlaghoz képest gyakorlatilag nem változott, s a nyugat-dunántúli alkalmazottak relatív bérszintje is csak 1 százalékponttal javult 1993 és 1999 között. Fejér és Győr-Moson-Sopron megyében érvényesült csak a munkaerő-felszívás bérre gyakorolt kedvező hatása, a két régió többi megyéjében azonban nem változott vagy romlott az országos átlaghoz viszonyított relatív bérszínvonal.

A növekedési rangsorban harmadik Közép-Magyarország a túlközpontosított ország fővárosát és az agglomerációt foglalja magában. Itt 1993-99 között évi 4 százalékkal bővült a GDP. Az évtized folyamán jelentős elvándorlás következett be a fővárosból, mely legnagyobbrészt Pest megyébe (közel 70 ezer fő) irányult. Emellett a távolabbi megyékből a fővárosba is számottevő népesség áramlott, de ez csak mérsékelhette Budapest közel 200 ezres létszámvesztését. A főváros népessége öregedett.

A szocialista iparvállalatok egy részének kihalásával és a várostervezési, környezetvédelmi szempontokat figyelembe vevő, főképp a szolgáltatások bővülésére koncentrált növekedés volt jellemző a 90-es években. Így 1993-99 között az ipari termelés csak 26 százalékkal, az országos átlagos ütem negyedével bővült. A Budapestet körülvevő agglomerációs övezetben azonban az a fővárosban kissé gyorsabban bővült az ipar. Ennek ellenére az összes beruházás harmada a fővárosban, 9,5 százaléka Pest megyében valósult meg 1993-99 között, így Közép-Magyarország az összes beruházás 42 százalékát tudhatja magáénak, miközben a régióban az ország lakosságának csak 28 százaléka él. Közép-Magyarországon a munkanélküliség az évtized folyamán alig csökkent, mivel már 1993-ban is alacsony volt. Ezzel is összefügg, hogy a bruttó átlagkereset ebben a régióban a legmagasabb, s 1999-re mind a főváros előnye nőtt, mind Pest megye lemaradása csökkent a relatív bérszínvonalat illetően.

Lassan fejlődő Észak

Egyenetlen ütemben és az országos átlagnál lassabban nőtt a GDP Észak-Magyarországon. 1994-99 között évi átlagban 2,3 százalékos volt a növekedés, azonban itt is eltérő ütemben fejlődött a régióba sorolt három megye. Heves volt a leggyorsabb, s Nógrád a leglassabb, azonban a különbségek mértéke meg sem közelítette a két dunántúli kistigrisen belüli területi különbséget. Bár a beruházók kezdetben elkerülték, 1996-tól felfedezték a régiót, az időszak átlagában az országos átlag háromnegyedét érte el az egy főre jutó beruházás. Az ipari termelés alig, mindössze évi 2,5 százalékkal nőtt. A munkanélküliség 1993-ban az összeomlott nehézipar helyén itt volt a legmagasabb az országban, s bár jelentős mértékben csökkent, 1999-ben is e térségben volt a legnagyobb a munkanélküliek aránya. Ezek következtében a régió relatív kereseti színvonala még romlott az említett időszakban.

Stagnáló gazdaság az Alföldön

A Dunántúl stagnáló régiója a Dél-Dunántúl. A GDP évi átlagban mindössze 1,6 százalékkal, vagyis alig észrevehetően bővült 1994-99 között. Ez volt jellemző Baranyában és Tolnában, míg Somogyban 1 százalék alatti ütemben nőtt a GDP. Az egy főre jutó beruházás itt alacsonyabb volt, mint Észak-Magyarországon. A legtöbbet Tolna megyében, a legkevesebbet (az előbbi mintegy kétharmadát) Somogy megyében fektették be. Az ipari termelés növekedése ennek ellenére megközelítette az országos átlagot, ebben azonban éles különbségek fedezhetők fel. Míg Somogyban évi 18 százalékkal bővült a termelés, Baranyában csak 6 százalékkal, Tolnában 2 százalékkal. A térség ipara tehát területileg igen koncentráltan fejlődött. Bár a munkanélküliség mérséklődött, a helyzet lassabban javult, mint az országban átlagosan, így a régió ebből a szempontból 1999-ben rosszabb helyen állt, mint 1993-ban. Ennek következtében a relatív kereseti szint mindhárom megyében romlott.

A gazdaság gyakorlatilag stagnált a két alföldi régióban. Dél-Alföldön évi átlagban mindössze 1 százalékkal bővült a GDP, ezen belül közel 2 százalékos volt a növekedés Bács-Kiskun megyében és Csongrádban, viszont nem nőtt a termelés Békés megyében. Az egy főre jutó beruházás itt alig volt alacsonyabb, mint a hasonló helyzetű Észak-Alföldön, s e két térségbe áramlott a legkevesebb tőke. Csongrád valamelyest kiemelkedett a megyék közül, és az Alföldön fajlagosan a legtöbb befektetést vonzotta. Így a Dél-Alföldön az ipari termelés volumene gyakorlatilag nem (évi 1 százaléknál kisebb mértékben) bővült. A munkanélküliség sokkal gyorsabban csökkent, mint az országban átlagosan. Ennek ellenére a régió relatív kereseti színvonala romlott. Az agrárnépesség aránya jóval magasabb itt az országos átlagnál.

Az Észak-Alföld gazdasága stagnált, a GDP bővülése az évi 1 százalékot sem érte el. Egyedül Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében következett be évi 1 százaléknál nagyobb növekedés. Az egy főre jutó beruházás 1993-99 átlagában az országos átlag kétharmadát sem érte el, s ebben nem volt jelentős eltérés a megyék között. Az ipari termelés volumene évi közel 4 százalékkal nőtt, a munkanélküliség az országos átlagnál valamelyest lassabban mérséklődött, s 1999-ben itt volt a második legnagyobb a munkanélküliségi ráta. Ennek következtében a régió kereseti színvonala is romlott, s így 1999-ben is e térség alkalmazottai kerestek a legkevesebbet az országban.

Bár a hét régió jelentősen eltérő fejlődésen ment keresztül, s ennek következtében 1999-ben volt, ahol 35 százalékkal, volt, ahol mindössze 3 százalékkal haladta meg a bruttó hazai termék az 1994. évit, az ország GDP-termeléséből való részesedésük elég stabil. Egy-egy régió aránya 1999-ben legfeljebb 1,5 százalékponttal tért el az 1994-es arányától.

Pénzügyi szolgáltatók A legszélsőségesebb kereseti viszonyok a pénzügyi szolgáltatók körében uralkodnak. Az itt dolgozók esetében 1997-ben a központi és az észak-magyarországi régió keresetei között kétszeres volt a különbség, ez 1999-re erőteljesen tovább nőtt. Ennek egyik oka, hogy a fővárosi központokban és a vidéki hálózatban elérhető keresetek között hatalmas a különbség. Köztudott, hogy a pénzügyi szolgáltatók átlagkeresetei a legmagasabbak, kétszeresen haladják meg a nemzetgazdasági átlagot. Ezen belül az amúgy is magas közép-magyarországi átlagot majdnem 110 százalékkal, illetve 130 százalékkal szárnyalják túl, viszont Közép-Dunántúlon csak 40-50 százalékkal haladják meg a régióra jellemző átlagkereseteket. * Ezenkívül még meglehetősen nagy szélsőségek tapasztalhatók a regionális keresetekben a feldolgozóiparban és a kereskedelemben is.

A jövedelmi szerkezet változása

A családi jövedelmek megújított rendszerű számbavétele 1994-től ad lehetőséget annak térbeli, területi vizsgálatára. Magyarországon az 1994 és 1999 közötti időszakban a háztartások jövedelmi szerkezete kissé a munkából származó jövedelem javára módosult a korábbi ellentétes irányú mozgások után, és csökkent a családi támogatások, valamint a munkanélküli-ellátások aránya. Ez azonban csak a bruttó keresetekre igaz, az adóterhek növekedése következtében a nettó kereset – némi ingadozással – állandó maradt (40-41 százalék körüli, kivéve 1998-at, amikor ennél is alacsonyabb volt). A változások különböző intenzitással zajlottak le az ország hét régiójában.

A munkajövedelem, vagyis a munkavállalásból és vállalkozásból származó jövedelem aránya Nyugat- és Közép-Dunántúlon emelkedett a legnagyobb mértékben. Míg 1994-ben a Dunántúl nyugati megyéiben átlagosan a jövedelem 55 százaléka származott munkavállalásból és vállalkozásból, aránya 1999-re 65 százalékra emelkedett. A Közép-Dunántúlon 7 százalékponttal emelkedett a munkajövedelem aránya, s átlagon fölüli mértéket regisztráltak az Észak-Alföldön is. A legkevésbé Közép- és Észak-Magyarországon emelkedett a munkajövedelem aránya.

A bruttó havi keresetek régiónként, 1989-1999 (forint)
Év	Közép- Magyarország	Közép- Dunántúl	Nyugat- Dunántúl	Dél- Dunántúl	Észak- Magyarország	Észak- Alföld	Dél- Alföld	Országos átlag
1989	11 719	10 880	10 108	10 484	104 172	9 675	9 841	10 822
1992	27 172	22 174	20 975	19 899	20 704	19 563	20 047	22 465
1993	32 450	26 207	24 627	25 733	24 011	24 025	23 898	26 992
1994	43 010	34 788	32 797	31 929	31 937	31 131	31 325	35 620
1995	46 992	38 492	36 394	35 383	35 995	34 704	33 633	40 190
1996	58 154	46 632	44 569	43 015	41 439	41 222	41 208	47 559
1997	70 967	56 753	52 934	51 279	51 797	50 021	50 245	58 022
1998	86 440	68 297	64 602	60 736	60 361	58 208	58 506	69 415
1999	101 427	77 656	74 808	70 195	70 961	68 738	68 339	81 067
Forrás: OMMK

A bruttó keresetek különbségei

Az alkalmazásban állók keresete 1992-1999 között 2,1-2,7-szeresére emelkedett megyénként. A legmagasabb dinamikával Győr-Moson-Sopron megye és a főváros növelte kereseti színvonalát, a legkevésbé Szabolcs-Szatmár-Bereg és Bács-Kiskun megye. Így az induló állapotban meglévő színvonalkülönbségek folyamatosan tovább növekedtek.

Az alkalmazásban állók bruttó átlagkeresete 1997-ben Közép-Magyarországon 25 százalékkal haladta meg az országos átlagot, az összes többi régióban alacsonyabb volt annál, az elmaradás csak néhány százalékos volt Közép-Dunántúlon, s a legnagyobb – közel 20 százalékos – Észak-Alföldön.

Az időszak végére nem sokat változott a helyzet, a közép-magyarországi régió tovább növelte előnyét, Nyugat-Dunántúl megőrizte pozícióját, az összes többi régió helyzete pedig kismértékben romlott.

Megyénként vizsgálva csaknem 50 százalékpontos különbség tapasztalható a két szélső pont között. A legelőnytelenebb helyzetben Békés megye van, a legkedvezőbben a főváros. Magasan az országos átlag felett található minden időpontban Budapest, s magas foglalkoztatási súlya miatt ellensúlyozza minden más megye pozícióját.

Az egy főre jutó átlagkeresetek tekintetében az 1989-1999 közötti évtizedben igen jelentősen nőttek a területi különbségek. Az induló időpontban a legfejlettebb közép-magyarországi régió kereseti előnye 8 százalék, s a legelmaradottabb Észak-Alföld hátránya bő 11 százalék volt, tehát a két szélső értéket mutató régió között a különbség 19 százalékpontot tett ki. A keresetek regionális különbségében a távolság a duplájára növekedett 1999-re. A korábban is fejlett Közép-Magyarország kereseti előnye több mint a háromszorosára emelkedett az országos átlaghoz képest (25 százalék), s a leggyengébb pozícióban lévő dél-alföldi régióé 16 százalékos lemaradást mutat. A két szélső pólus között 41 százalékpontos a különbség.

A régiók kereseti pozícióinak összehasonlításából kitűnik, hogy az első két helyen lévő régió megőrizte ugyan pozícióját, de közöttük a távolság nőtt. A második helyen lévő Közép-Dunántúl hátránya a kezdeti 8 százalékpontos különbségről majdnem 30-ra nőtt! Nyugat-Dunántúl látványos fejlődése következtében az 5. helyről a harmadikra jött fel, de még így is romlott a nemzetgazdasági átlaghoz képest a pozíciója. A dél-dunántúli és az észak-magyarországi régió leszakadása az országos átlaghoz képest 10 százalékpont körüli, míg a két alföldi régió kedvezőtlen helyzetből indulva további 5 százalékpont körüli hátrányt gyűjtött be.

Az átrendeződést számos strukturális tényező idézte elő. Példaként csak néhányat említünk. A fővárosból és környékéről kitelepült a sok, alacsony keresetű segédmunkást foglalkoztató ipar nagy része, s helyette a magas átlagkeresetű pénzügyi szolgáltatás, multinacionális kereskedelmi, szolgáltató és ipari nagyvállalatok központjai telepedtek le, illetve a relatíve magas keresetű központi államapparátus terjeszkedett. Közép- és Nyugat-Dunántúl volt a multinacionális cégek gyártókapacitásainak fő befogadóhelye. Ezzel szemben Észak-Magyarországon a korábban magas kereseteket nyújtó, nehéz és kedvezőtlen körülmények között végzett fizikai munkán alapuló kohászat és bányászat túlnyomó többsége leépült, az Alföldön az ipar és a mezőgazdaság együttes válsága igen szerény keresetnövekedésre nyújtott lehetőséget.

Jövedelemforrások

A munkajövedelem mellett a második legnagyobb jövedelemforrás, a nyugdíj országosan a bruttó jövedelem közel 22 százalékát tette ki az időszak elején és végén egyaránt. A nyugdíj szerepe erősödött Észak-Magyarországon, az Észak-Alföldön, valamint a Nyugat- és Dél-Dunántúlon. Közép-Magyarországon és Közép-Dunántúlon azonban 1999-ben a nyugdíj az összes jövedelem kisebb arányát tette ki, mint 1994-ben.

A családi támogatások (családi pótlék, gyes, gyed, gyet) 1994-ben az összes jövedelem 6,4, 1999-ben már csak 4,4 százalékát érték el. A hét régió mindegyikében csökkent a családi támogatások aránya. A csökkenés mértéke 0,9 (Dél-Dunántúl) és 3,2 (Közép-Dunántúl) százalékpont között ingadozott.

A munkanélküli-járadék és a jövedelempótló támogatások aránya a vizsgált időszakban 2,6 százalékról 1,1 százalékra csökkent. 2 százalékpont körüli apadás Közép-Dunántúlon és az Észak-Alföldön következett be. Átlag alatti ütemben csökkent aránya a két déli régióban.

A jövedelmi szerkezetből a munkajövedelem arányának alakulása mutatja egy térség háztartásainak egyfajta megélhetési stabilitását. Ennek alapján a Nyugat- és Közép-Dunántúl javította relatív helyzetét, a központi régió előnye mérséklődött, miközben Észak-Magyarország, az Alföld és Dél-Dunántúl hátránya erősödött.

A "Komplex fejlettség" faktor által meghatározott sorrend a megyék között
Sorrend	Az összes település alapján	A megyei jogú városok alapján	A városok alapján	A községek alapján
1.	Győr-Moson-Sopron	Fejér	Vas	Komárom-Esztergom
2.	Fejér	Győr-Moson-Sopron	Pest	Pest
3.	Pest	Veszprém	Komárom-Esztergom	Győr-Moson-Sopron
4.	Komárom-Esztergom	Vas	Győr-Moson-Sopron	Fejér
5.	Vas	Tolna	Fejér	Veszprém
6.	Veszprém	Jász-Nagykun-Szolnok	Tolna	Vas
7.	Nógrád	Baranya	Somogy	Bács-Kiskun
8.	Csongrád	Zala	Borsod-Abaúj-Zemplén	Heves
9.	Hajdú-Bihar	Hajdú-Bihar	Veszprém	Csongrád
10.	Baranya	Heves	Zala	Tolna
11.	Tolna	Csongrád	Szabolcs-Szatmár-Bereg	Hajdú-Bihar
12.	Zala	Bács-Kiskun	Hajdú-Bihar	Baranya
13.	Bács-Kiskun	Szabolcs-Szatmár-Bereg	Baranya	Borsod-Abaúj-Zemplén
14.	Borsod-Abaúj-Zemplén	Somogy	Nógrád	Somogy
15.	Somogy	Békés	Bács-Kiskun	Szabolcs-Szatmár-Bereg
16.	Jász-Nagykun-Szolnok	Borsod-Abaúj-Zemplén	Heves	Zala
17.	Heves	Komárom-Esztergom	Jász-Nagykun-Szolnok	Jász-Nagykun-Szolnok
18.	Szabolcs-Szatmár-Bereg	Nógrád	Békés	Békés
19.	Békés		Csongrád	Nógrád

Fejlesztési sorrend

Széles demográfiai, infrastrukturális, gazdasági és önkormányzati adatbázison alapuló elemzést végeztünk, hogy megállapítsuk: a komplexen értelmezett fejlettség miként jellemzi az ország településeit. A kapott értékek alapján a legfejlettebb terület a Közép- és Nyugat-Dunántúl térsége (Zala megyét kivéve), valamint Közép-Magyarország. A legfejletlenebb megyék – Nógrád, Békés, Szabolcs-Szatmár-Bereg, valamint Heves – Kelet- és Észak-Magyarországon találhatók. Ez a csoportosítás gyakorlatilag megerősíti, illetve kismértékben finomítja a korábban már ismert megyei fejlettségi rangsort. Győr-Moson-Sopron és Fejér megyék kimagaslóan a legfejlettebbek, a következő csoportot Pest, Vas és Komárom-Esztergom megye alkotja. Az átlag szintjén áll Veszprém megye, és a többi 13 megye a fejlettségi mutató átlagánál alacsonyabb fejlettséget mutat.

A megyei jogú várossal rendelkező megyék közül magasan kiemelkedik Győr-Sopron-Moson és Fejér megye, ahol 2-2 megyei jogú város is van. Ez a négy település az átlagos megyei jogú városhoz viszonyítva kétszer fejlettebb (a komplex fejlettséget mérő faktorérték kétszerese a megyei jogú városok átlagának), illetve a legfejletlenebb megyei jogú városhoz viszonyítva ötszörös a fejlettségük.

A legfejlettebb községek Közép- és Nyugat-Dunántúl megyéiben és Pest megyében találhatók, miközben a legrosszabb helyzetben Nógrád és Békés megye községei vannak. A városok fejlettsége szerinti megyei rangsor elején is nyugat- és közép-dunántúli megyék szerepelnek Pest megye mellett, s a legfejletlenebbek az alföldi városok. A megyék közötti fejlettségbeli különbségek a községeket tekintve a legnagyobbak, s a városokat tekintve is kissé nagyobbak, mint a megyei jogú városok szerint. A fejlettségbeli különbség tehát a települések jogállása szerint az alacsonyabb rendű települések felé haladva növekszik. Ugyanakkor nem mutatható ki az az összefüggés, hogy a fejlettebb centrumú megyék városai, illetve községei is fejlettebbek a kevésbé fejlett centrumú megyék városainál, illetve községeinél.

Létszám szerint vizsgálva az átlagos fejlettség körülbelül 50 százalékkal emelkedik településcsoportonként. A településstruktúra torz volta miatt eléggé eltérő, hogy egy-egy nagyságrendi kategóriában mely megyék vezetik a rangsort, és mely megyék a legfejletlenebbek. A 2000-20 000-es lélekszámú települések csoportjában még mindegyik megye szerepel. Ez a csoport tükrözi leginkább valamennyi mutató együttesét és egyben az alföldi széttagolt településfejlődés következményét. Nem okvetlenül a GDP szerinti legszegényebb megyék kerültek a közepes nagyságú települések mentén a rangsor végére.

Klaszterelemzés

A komplex fejlettségi rangsor megállapítása után a legfontosabb magyarázó változók terében klaszter-elemzést végeztünk. Ennek során 8 térségtípust különböztettünk meg. A közel 3200 település közül 10 megyeszékhelyet egy klaszterbe sűrített a program. A legnagyobb csoportba 809 település került. A 8 klaszter "fejlettségi sorrendben" a következő:

Fejlett megyei jogú városok.

Fejlett városok és vonzáskörzetek.

Fejlőd