A diplomát nem adják ingyen
"Nem középiskolás fokon..."
A felsőoktatás meglehetősen érzékeny terület, sajnos nem, vagy csak nagyon nehezen tudott, tud elkülönülni a mindennapi politika gondjaitól, megmenekülni annak vélt és valós össz(e)tűzé(sei)ből. Főként azért, mert a hazai oktatás folyamatosan változik: hol magától, hol pedig kényszerítik.
Mivel megfelelő alapozás nélkül sehol sem remélhetünk sikeres továbblépést, nem szabad elhanyagolnunk – de legalábbis szó nélkül hagynunk – az alap-, valamint a középfokú oktatás (még inkább az ebben részt vevő, már-már missziós szerepet vállaló pedagógusok) jelentőségét sem. Mégis az alábbiakban kizárólag a magyar felsőoktatás elmúlt tíz évének és jelenének, illetve ezen időszak(ok) legmeghatározóbb eseményeinek bemutatására teszünk kísérletet.
Önmagukért beszélő létszámok
A hazai felsőoktatás fejlődését 1990 óta impozáns adatok jellemzik: a rendszerváltozás óta eltelt évtizedben 8 százalékról 35 százalékra nőtt az egy-egy korosztályban felsőfokon tanulók aránya. A kilencvenes évek első felében az érettségizettek között dinamikusan emelkedett a felsőoktatási intézményekbe jelentkezők száma. Hiba volna nem megemlíteni a 70-es évek első felében lejátszódott úgynevezett "baby boomnak" a szerepét, ugyanis az akkor született gyermekek a 90-es évek első felében tettek érettségi vizsgát, s így az impozánsan növekvő arányszámok mögött sokkal nagyobb abszolútértékek húzódnak meg.
A jelentkezők számának növekedése többek között azért is jelentős, mert olyan folyamathoz kapcsolható, amelynek eredményeként új intézmények, ezzel együtt új lehetőségek születtek, létrejöttek az első magánegyetemek, alapítványi intézmények. Igaz, a képzésért cserébe megemelt tandíjat kértek a hallgatóktól. Később, a második szabad választásokat követően megalakult kabinet kormányzása idején a minimum 2000 forintos havi tandíj bevezetése minden egyetemen általánossá vált.
A hallgatói létszám növekedésével azonban nem nőtt párhuzamosan az oktatóké, sőt az évtized derekán – a Bokros-csomag folyományaként – nagyfokú létszámleépítésre került sor. Bár a felsőoktatás egészét tekintve ez a színvonal bizonyos csökkenésével jár, a minőséget mégsem fenyegeti veszély. Egyre több szakmában, tudományágban képeznek Magyarországon – külföldön is keresett – szakembereket. A magyar felsőoktatásban 1993 óta működnek a doktori iskolák, amelyek szintén a minőségi oktatást és az elitképzést szolgálják. Ez a magyar egyetemeket gyökeresen megújította, hatására erősödött a diákköri mozgalom és a szakkollégiumok munkája is. A felsőfokú képzés (illetve a képzési formák) iránti fokozódó igényt jól tükrözik az Országos Felsőoktatási Felvételi Iroda (OFI) adatai. Ezek alapján megállapítható – mint ahogy az ábrákról is leolvasható -, hogy 1990 és 2000 között a nappali tagozatos hallgatói létszám csaknem 2,5-szeresére (az összhallgatói létszám pedig ennél is jobban) növekedett.
Többéves tapasztalat, hogy a gimnáziumot végzettek körében a művészeti képzés iránt a legnagyobb a túljelentkezés. A művészeti egyetemekre az idén is 4,9-szer többen jelentkeztek, mint ahány hallgatót az intézmények fel tudnak venni.
Érdekes, hogy míg pár évvel ezelőtt a jogi és államigazgatási szakok voltak a legnépszerűbbek, 2001-ben csökkent az ide jelentkezők száma. Ezúttal már "csak" húszezren jelezték azt, hogy jogi pályára kívánnak lépni. Az államigazgatás helyébe az informatika lépett. A tavalyinál hatvan százalékkal többen jelentkeztek informatikai képzésre. Ebben szerepet játszik az, hogy külföldön is tárt karokkal várják a magyar informatikusokat.
A klasszikus bölcsész szakok (és karok) megtartották vezető pozícióikat, ám az egészségügyi felsőoktatásba egyre kevesebben jelentkeznek – az orvosképzést bonyolulttá tette az 1999 őszén bevezetett úgynevezett rezidensképzés. Ez az általános orvosok, a fogorvosok és a gyógyszerészek központilag szervezett kétéves gyakornokképzése.
A továbbtanulási kedv élénkülését jelzi az is, hogy évről évre mind többen kívánnának részt venni esti, illetve levelező alapképzésben, azaz egyre többen úgy érzik, hogy munka mellett el tudnának végezni egyetemet, illetve főiskolát. Ugyancsak lényeges, hogy mind többen szeretnének első (vagy sokadik) diplomájuk mellé újabbakat szerezni, az úgynevezett posztgraduális képzés – olcsónak korántsem mondható – keretei között, vállalva ezzel akár azt is, hogy a "túlképzettség bűnébe" esnek.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagállamaiban mindinkább elterjedt gyakorlat, hogy a felsőoktatásba bekapcsolódók mintegy 25 százaléka rövid ciklusú, kétéves képzési formákban kezdi meg tanulmányait. Az OECD-államokban egyébként 40, az Európai Unió országaiban 42 százalékos egy-egy korosztály részvétele a felsőoktatásban, míg például Írországban vagy Finnországban a korosztály 55, illetve 63 százaléka folytat felsőfokú tanulmányokat. Magyarországon az a cél, hogy 2010-ig egy-egy korosztály 50 százaléka vegyen részt felsőfokú szakképzésben.
Reformok kora: integráció és kreditrendszer
A magyar felsőoktatás a szocializmus 40 éve alatt jobbára csak mennyiségileg fejlődött: szinte minden ipari nagyvárosnak volt egyeteme vagy főiskolája. A rendszerváltozást követően a felsőoktatás reformjára a Világbank 1991 és 1996 között majdnem 70 millió dollárt adott, ehhez az Európai Unió (EU) 11 millió ecu Phare-támogatást nyújtott, amit a magyar állam 1 milliárd forinttal egészített ki. Ebből a pénzből modernizálták az intézményeket, új szakokat indítottak, bővítették az idegennyelvi képzés lehetőségeit. 1998 elején a Világbank újabb kölcsönt hagyott jóvá, ezúttal 150 millió dollár értékben. Alapfeltételként a hatékonyan működő felsőoktatási integráció megszervezését szabta meg.
Mind az 1990-ben, mind pedig az 1994-ben megválasztott kormányok vezető oktatáspolitikusai keresték az utat a magyar felsőoktatási intézményhálózat modernizálására. A felsőoktatási törvény 1996. évi módosítása elrendelte a bizonyos feltételeknek megfelelő egyetemek és főiskolák átalakítását. A gyökerek – ha úgy tetszik – régebbre nyúlnak vissza: már (több oktatási miniszter előtt követendő példaképként álló) Klebelsberg Kunó is a hálózat racionális átalakítására törekedett. Az integráció tehát több kormányon áthúzódó program (volt).
A jelenlegi kabinet 1998 végén – miután eltörölte a tandíjat, legalábbis nappali tagozaton, az első diploma megszerzését illetően – látott hozzá az átfogó felsőoktatási intézményrendszer-reform alapjainak kidolgozásához, ezzel pedig az egyik legmeghatározóbb, ugyanakkor legvitatottabb változás, az integráció megvalósításához. Lényege, hogy összevonja a közös, illetve az egymáshoz – földrajzi értelemben is – közeli tudományterületeket. 1999-et az előkészítésre, 2000-et a bevezetésre, 2001-et pedig az új rendszer megszokására "szánták". Tavaly az év elején az ország hét régiójában megtörtént a felsőoktatási intézmények összevonása. Ennek eredményeként az állami egyetemek száma (a művészeti felsőoktatási intézmények nélkül) 21-ről 13-ra, az állami főiskolák száma pedig 29-ről 12-re csökkent. Szakértők szerint az integráció főszereplői (maguk az érintett intézmények, illetve karok) nem szokták meg a "formációt", aminek egyik oka, hogy a "kényszerházasságot" kötött intézetek között – bár már jelentős lépéseket tettek egymás felé – még nem szűnt meg teljes egészében a bizalmatlanság.
Az 1993-as magyar felsőoktatási törvény, majd annak három évvel későbbi módosítása is kitért a kreditrendszer (más néven a felsőoktatási tanulmányi pontrendszer) bevezetésének szükségességére, amelynek nyomán 1998-ban megjelent az úgynevezett kreditrendelet. Ez arra kötelezi az intézményeket, hogy legkésőbb 2002. szeptember 1-jétől vezessék be ezt a képzési formát. Mind a rendszerről, mind pedig a rendeletről élénk viták folytak, folynak a hozzáértők (vagy magukat annak érzők) között, akik érveket sorakoztatnak fel pró és kontra egyaránt. Vannak olyan intézmények, ahol már alkalmazzák, máshol folyamatosan térnek át rá. A rendszer bevezetése a jelenlegi képzést több szinten is átalakítja. Módosul például a felsőoktatásban eltöltendő (eltölthető) évek száma, a tanrend, az egyes iskolák közötti átjárhatóság – ennek következtében talán ezek egymáshoz való viszonya -, de valószínűleg megváltozik a finanszírozási struktúra is (az intézményeké éppúgy, mint a diákoké), ami szorosan összefügg nemcsak a tanulmányi idő hosszával, hanem a hallgatók jogi státusával is.
A kormányrendelet által megjelölt tanulmányi pontrendszer megegyezik azzal, amelyet Európa kreditrendszerben működő intézményei közös alapként már elfogadtak (European Credit Transfer System). Ez a hallgatók európai intézményekben való részképzését is lehetővé teszi. Bár a rendszer felépítése országonként különböző lehet, a fejlődés – jó esetben – az egységesülés irányába mutat.
Uniós és egyéb harmónia
Két évvel ezelőtt Bolognában 29 európai ország nyilatkozatban vállalt kötelezettséget arra, hogy egységesítik, koordinálják a felsőoktatásukat. Ennek kimunkálásában Magyarország is aktívan részt vesz. Az első és legfontosabb kérdés az európai felsőoktatás egészét tekintve a képzettségek, diplomák átlátható rendszerének megalkotása, s ezzel szoros összefüggésben áll a minőség kérdése. Magyarországnak jelenleg mintegy kéttucat országgal van érvényes megállapodása a diplomák elfogadásáról. Ekvivalenciaszerződés van érvényben valamennyi szomszédos állammal: Ausztriával, Romániával és Horvátországgal 1997-ben, Ukrajnával 1998-ban, Szlovéniával 1999-ben, Szlovákiával tavaly született meg az oktatás egészét felölelő megállapodás. Jugoszlávia esetében egyelőre még a Jugoszláv Szocialista Köztársasággal 1981-ben kötött egyezmény él. Az EU országai közül Ausztria és a volt nyugatnémet tartományok mellett Spanyolországgal írt alá hazánk kétoldalú megállapodást. Ugyanakkor Magyarország csatlakozott az 1997-es lisszaboni egyezményhez is, amely a tagállamok között a továbbtanulás feltételeit rögzítő többoldalú ekvivalenciamegállapodás.
Az EU-ban a munka abban az irányban indult el, hogy létrejöjjön a kétciklusú képzés, amelynek első része olyan, mint egy 3-4 éves alapképzés egy-egy meghatározott területen. A későbbiekben erre az alapdiplomára szerezhető a szakképesítés, amely megkönnyíti a tanult szakmában való elhelyezkedést. Ma ez Magyarországon a főiskolákon lényegében úgy valósul meg, hogy a négyéves képzés alatt a hallgatók egyszerre szereznek alap- és szakképesítést is.
Az egyetemeken más a helyzet. Az európai egyetemi oktatási rendszer különbséget tesz az alapképzés, illetve az erre épülő mesterfokozat között, amely egy szűkebb szakképzést és szakképesítést jelent. Nálunk ez általában egyetlen folyamat: aki beiratkozik az egyetemre, az gyakorlatilag a mesterfokozatot szerzi meg. Szükséges azonban, hogy a felsőoktatásban legyen egy széles alapképzés, amelyre ráépül a konkrét szakképesítést adó mesterképzés. Természetesen nem lehet minden területen megváltoztatni a képzést. Ott kezdődhet el a munka, ahol az átalakítás egyszerűbbnek tűnik, így a bölcsész- és a természettudományi karokon, a gazdasági oktatás és a mérnökképzés területén. Ahol ez nehéznek látszik, ott a tapasztalatok alapján kell eldönteni, hogy érdemes-e a szisztémával foglalkozni. Ezek után lehet létrehozni azokat az intézményeket, amelyek garantálják a minőséget, és egymással együttműködve kialakítják a minőségbiztosítás és -ellenőrzés európai rendszerét. A legutolsó mozzanat pedig egyben kezdet is: a hallgatói-oktatói mobilitás folyamatosságának szavatolása.
Ösztöndíjazás
Külföldön tanulni hasznos és jó. Nincs diák, aki ne vágyna eltölteni néhány hetet, hónapot, évet valamilyen neves egyetemen, kutatóintézetben, különösen akkor, ha a munka és a tanulás mellett egyéb élményekkel gazdagodhat. Még kellemesebb, ha mindezt nem saját zsebből kell megfizetni. Az EU felé vezető rögös úton – és azon kívül is – egyre nagyobb szükség van jól képzett, több nyelvet "szakmailag" is beszélő, tanult, világot látott szakemberekre. Olyanokra, akik ismerik saját szakmájuk és koruk kívánalmait és lehetőségeit. A legtöbb hazai felsőoktatási intézmény számára nem kis problémát okoz az, hogy miként oldja meg hallgatóinak külföldre juttatását.
A lehetőségek az elmúlt évek folyamán bővültek azoknak az alapítványoknak, intézeteknek, szakkollégiumoknak, sőt vállalatoknak, magánszemélyeknek, civil és társadalmi szervezeteknek köszönhetően, amelyek a Magyar Ösztöndíj Bizottság (MÖB) kínálatát egészítették ki. A gondot azonban soha nem a választék vagy a jelentkezők hiánya, hanem az igazságos döntéshozás (-hozók) korlátai jelentették. Az ösztöndíj-lehetőségekre több mint tízszeres volt az utóbbi években a túljelentkezés. Mi alapján válogassa a bizottság a diákokat? Nyelvtudás? Tanulmányi eredmény? Szakmai gyakorlat? Van, aki ebben, van, aki abban kiemelkedő.
A tavaly létrejött Nemzetközi Ösztöndíj Fórum céljai között szerepel a diákok számára kiírt tanulmányi és kutatási ösztöndíjak adományozásának koordinálása, egy közös információs rendszer, adatbázis kialakítása, az érdekeltek folyamatos tájékoztatása, valamint a hatékony, átfogó ösztöndíj-politika feltételeinek megteremtése. A testület jelenlegi tagjai között az oktatási és a kulturális tárcán kívül további tíz – tapasztalt pályáztatóként és utaztatóként is ismert – alapítvány, szakkollégium, illetve intézet képviselteti magát, például a Tempus Közalapítvány, a Fulbright Alapítvány, a Magyar-Francia Ifjúsági Alapítvány, a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány, a Márton Áron Szakkollégium, a Magyar Nyelvi Intézet.
Az Oktatási Minisztérium (OM), illetve a MÖB mellett szervezett formában többek között az Erasmus Magyarországi Iroda, a Felsőoktatási Fejlesztési Alapprogramok (FEFA) Iroda, a Felsőoktatási Koordinációs Iroda, a Felsőoktatási Pályázatok Iroda, a Fulbright Bizottság, az Országos Tudományos Diákköri Tanács, a PHARE Programiroda, a Tempus Magyarországi Iroda, az UNESCO-CEPES Magyarországi Információs Iroda, egyes nyelviskolák, nagykövetségek és kulturális intézetek is kínálnak ösztöndíj-lehetőségeket a külföldre vágyó diákoknak. Nincsenek pontos adatok arról, hogy hány magyar diák tanul külföldön. A MÖB csak azokról értesül, akik államközi egyezmény keretében – legfeljebb egy éven át – tanulnak határainkon kívül. A Tempus Közalapítvány segítségével az Európai Unió, illetve a Közép-európai Felsőoktatási Csereprogrammal e térség országaiba juthatnak el a szerencsés nyertesek. Az Erasmus-ösztöndíjjal kétezren tanulnak Európa országaiban. A Francia Intézet évente 250, az angol és a holland követség 10-15 diáknak hirdet pályázatot. A Fulbright Alapítványon keresztül minden évben 30-35 hallgatónak adatik meg a külföldön tanulás lehetősége.
Kutatás-fejlesztés
A kutatás-fejlesztés (K+F) magyarországi történetében 1996 volt a mélypont. Egyszerűbbnek tűnt a legújabb technikákat külföldről megvásárolni, behozni, mint itthon kifejleszteni. Már 1998-ban világossá vált, hogy tovább nem halasztható, jelentős beruházásokra van szükség ezen a területen. A Tudomány és Technológiapolitikai Kollégium és ennek Tudományos Tanácsadó Testülete kidolgozta a hazai kutatás-fejlesztés támogatásáról szóló tervet. A Tudomány és technológiapolitika 2000 című munka alapján született meg a határozat a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programok indításáról.
Legfontosabb feladatként a már működő K+F műhelyek megerősítését, a meglévő pályázati rendszer anyagi forrásainak bővítését fogalmazták meg. Mindezek megvalósításához a 2001. és 2002. évi költségvetés jelentős forrásokat rendel: idén 17,5 milliárd forinttal, jövőre további kb. 19 milliárd forinttal növekszik a K+F állami finanszírozása. A 17,5 milliárd forintból hatmilliárd fordítható a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programokra, kétmilliárd az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) támogatására, és ugyancsak kétmilliárd a Központi Műszaki Fejlesztési Alapprogramokra (KMŰFA). Az alkalmazott kutatási pályázatok az OTKA-tól átkerülnek a KMŰFA-hoz, ennek következtében előbbinél az alap-, utóbbinál az alkalmazott kutatások jól elhatárolható pályázati rendszere alakul ki.
A 2000-ben a Széchenyi-terv keretében megfogalmazott Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programokon belül öt kiemelt kutatási program indult el. Ezek: az életminőség javítása, az információs és kommunikációs technológiák, a környezetvédelmi és anyagtudományi, az agrárgazdasági és biotechnológiai kutatások, valamint a nemzeti örökség és a jelenkori társadalmi kihívások kutatása. A kutatóhelyek és a vállalatok együtt, konzorciumként pályázhatnak, az alsó határ 100 millió forint. Az OM harmincszázaléknyi alapkutatást finanszíroz, a maradék hetven százalék felét pedig a vállalatnak kell állnia. Olyan pályázatok élveznek elsőbbséget, amelyek használnak a magyar gazdaságnak, a hazai vállalkozásoknak, és amelyekből értékes termék vagy szolgáltatás nyerhető.