Jólét és globalizáció

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 41. számában (2001. szeptember 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A kilencvenes évek közepétől számíthatjuk azt a periódust, amely a fejlettebb nemzetgazdaságok közötti határok fokozatos feloldódását, majd megszűnését eredményezi. Az Európai Unió a korábbi közös piac helyén átfogó integrációvá alakul át. Hasonló folyamat zajlik az észak- és dél-amerikai kontinensen is. A világot ily módon formáló folyamatok összességét globalizációként szokás emlegetni. Miként hat a globalizáció a jóléti államokra, s e téren milyen utat ajánlatos térségünk átalakuló gazdaságainak követni?

Nem vész el, csak átalalkul

Globalizáción a közgazdászok a nemzetközi munkamegosztás új minőségét és formáit értik. A külkereskedelem korábbi nemzetközi liberalizálása mellett egyre fontosabbá válik a tőke, a munkaerő, a szolgáltatások és a szellemi javak szabad áramlása. A világ nagyvállalatairól ma már nehéz lenne megmondani, melyik országból származnak, mert ezek a vállalatbirodalmak egész földrészeket hálóznak be. A nemzetközivé válás folyamata azonban ezzel nem áll meg: maguk a multinacionális cégek "transznacionális stratégiai szövetségeket" hoznak létre, és ezzel tovább erősítik amúgy is jelentős gazdasági erejüket és politikai befolyásukat.

Az elemzőknek köszönhetően egyre többet tudunk a világméretű globalizáció pozitív és negatív hatásairól. Arról, hogyan befolyásolja a nemzetközi kereskedelmet, az országhatárokat átlépő tőke- és munkaerő-áramlást, a határok nélküli szolgáltatásokat - például a pénzügyi szolgáltatásokat, a közlekedést és a hírközlést -, vagy éppen az ugyancsak világhódító "elektronikus üzletvitelt", az e-businesst. Igen kevés szó esik azonban arról, hogy az országok gazdasági összefonódása milyen hatással van az emberek túlnyomó többségét érintő "jóléti rendszerek" működésére.

A skandináv modell

A fejlett piacgazdaságokat az 1960-80-as évtizedekben gyakran "jóléti államoknak" is nevezték, mert a gazdaságokban létrehozott nemzeti jövedelem 50-60 százalékának központosítása, majd egészségügyi, oktatási és szociális szolgáltatások, szegénységi és munkanélküli-támogatások formájában történő újraelosztása révén széles körű társadalmi jólétet és létbiztonságot teremtettek.

A nemzetközi globalizáció a legfejlettebb országokban sem teszi lehetővé, hogy a jóléti államok a korábbi keretek között és változatlan terjedelemben fennmaradjanak. Még inkább igaz ez az olyan átalakuló gazdaságokra, mint amilyen például a magyar, vagy Kelet-Közép-Európa más országaié. A globalizáció tehát véget vet a jóléti államoknak? A mind élesebb nemzetközi versenynek a fogyasztásban tapasztalható előnyeiért - az alacsonyabb árakért és a vevők mind rugalmasabb kiszolgálásáért - a jóléti rendszerek, így az egyének viszonylagos gazdasági biztonsága feláldozásával kell fizetnünk? Ezekről a súlyos kérdésekről tartott előadás-sorozatot Ellen Comisso, a Kaliforniai Egyetem (San Diego) politikatudományi tanszékének professzora a Veszprémi Egyetemen és a Közép-európai Egyetemen. Ebben az írásban összefoglaljuk az előadások és az azokhoz kapcsolódó szakirodalom legfontosabb megállapításait.

A fejlett gazdaságú országokban jóléti rendszereken a központi vagy önkormányzati költségvetésből finanszírozott, továbbá nonprofit civil szervezetek (NGO-k = "non-governmental organizations", nem kormányzati szervezetek) által nyújtott egészségügyi, oktatási, munkanélküliségi, nyugdíj-, szociális és szegénységi, valamint közigazgatási szolgáltatásokat értik.

Az Amerikai Egyesült Államokban és a nyugat-európai országok többségében a jóléti rendszerek kiépítése az 1930-as években - a tömeges munkanélküliséget hozó világgazdasági válságot követően - kezdődött meg, válaszul a Szovjetunió látványosnak hitt gazdasági sikereire. A nyugati országok politikusai aggodalommal figyelték a hihetetlen gazdasági növekedést ígérő szovjet ötéves terveket, a munkanélküliség felszámolását, az ingyenessé tett oktatást és egészségügyi ellátást, a széles körű és ugyancsak ingyenes gyermekgondozási hálózat létrejöttét, mert attól tartottak, hogy a szovjet rendszer túl vonzóvá válik saját polgáraik számára. A külső kényszerből azonban hamarosan belső meggyőződés lett, mert a nyugati munkaadók és kormányok belátták, hogy jól szervezett szakszervezetekkel és széles körű jóléti rendszerekkel a korábbinál stabilabb, ugyanakkor versenyképesebb gazdaságot hozhatnak létre. A viszonylagos biztonságban dolgozó munkavállalók ugyanis sokkal termelékenyebbnek és kreatívabbnak bizonyultak, mint magukra hagyott elődeik.

A skandináv országok a többi nyugat-európai társuktól kissé eltérő utat jártak be. Ezekben az országokban - amelyek még a XIX. század második felében is viszonylag szegény, elmaradott agrárországok voltak - a jóléti rendszerek az egyház és a földmunkásmozgalom egymásra találása és összefogása révén jöttek létre. A sajátos fejlődést további két speciális tényező ösztönözte, illetve tette lehetővé: egyrészt a skandináv országok a tömeges alkoholizmus problémájával küszködtek, amelynek felszámolására és a lakosság felvilágosultságának növelésére a protestáns egyház az agrármozgalom vezetőivel közösen a népfőiskolák széles hálózatát hívta életre. Másrészt ezekben az országokban a kapitalista fejlődés kibontakozása nyomán a termelő tőke legalább hatvan százaléka néhány család kezében összpontosult. Ezek a nagytőkés családok pedig maguk is hivatásuknak tekintették a lakosság egészségi és szellemi színvonalának emelését. Svédországban például az igen erős és centralizált szakszervezeti mozgalom a nagytőkés családok ösztönzésére és hathatós pénzügyi támogatásával jött létre.

Az előbbiek alapján nem véletlen és nem is meglepő, hogy a skandináv jóléti modell az egalitarianizmus, az állampolgárok egyenlősége elvére épült. A skandináv jóléti rendszerek igen széles körű szolgáltatásokat nyújtottak a nagyrészt ingyenes egészségügyi ellátástól és oktatástól a nagyvonalú táppénzjuttatásokig és munkanélküli-segélyig, valamint a szegényebb rétegek állami és önkormányzati támogatásáig. E kiterjedt állami juttatásokból pedig állampolgári jogon részesültek a skandináv országok lakói.

A skandináv modellt gyakorta nevezik a jóléti állam szocialisztikus modelljének is. Ehhez az a tény teremt alapot, hogy a skandináv országokban voltak a leghosszabb ideig szociáldemokrata kormányok hatalmon, amelyek elfogadták és aktívan képviselték is az állampolgári egyenlőség elvét. Mint említettük azonban, a kiterjedt és a szegényebb rétegeket "felhozni" igyekvő politika már jóval a szociáldemokrata mozgalom előtt, a protestáns egyház részvételével meghatározó volt ebben a térségben.

A skandináv jóléti rendszerek fenntartásához rendkívüli mértékű pénzügyi-gazdasági forrásokra volt szükség. Ezeket a gazdasági eszközöket több esetben sajátos körülmények biztosították. Az északi országcsoport politikai semlegessége a nagy nemzetközi konfliktusok, háborúk esetén jól megfért aktív hadiszállítói tevékenységükkel. Ezek az országok gazdagodtak leginkább a háborúkon. Ez a tény azonban önmagában nem magyarázza meg a skandináv jóléti rendszer fenntarthatóságát. Annak gazdasági ésszerűsége abban állt, hogy amennyiben a foglalkoztatottság szinte teljes, akkor az államnak alig kerül pénzébe a munkanélküliek, a nagyon szegények, a hajléktalanok támogatása. Pedig éppen ez a piacgazdaságok állami költségvetésére nehezedő legsúlyosabb teher. A skandináv vállalatok azonban hosszú időn keresztül képesek voltak megőrizni nemzetközi versenyképességüket a viszonylag magas bérköltségek mellett is, mert a munkavállalók igen magas termelékenységgel "fizettek" a jóléti szolgáltatásokért.

Mi ásta alá mégis a skandináv jóléti államok stabilitását a kilencvenes években? Erre a kérdésre később térünk ki részletesen. A mély gazdasági okok mellett azonban szerepet játszott az a tény is, hogy az állam által nyújtott jóléti szolgáltatások igen pazarlóak voltak. Csak egy példa: Svédországban minden sérült vagy mozgáskorlátozott állampolgár jogosult taxiszolgáltatásra, amelynek díját az állami társadalombiztosítás téríti meg. A legnagyobb svéd nagytőkés család, a Wallenbergek egyik sarja mozgáskorlátozott, aki tagja volt egy kutatóintézet igazgatótanácsának. Wallenberg úr mindig taxival érkezett az igazgatótanács üléseire, és a számlát benyújtotta a svéd tb-nek, miközben magángarázsában ott sorakoztak a limuzinok. A példa jól érzékelteti, hogy az állami, bürokratikusan szervezett jóléti szolgáltatás nehezen képes a differenciálásra és célzott szolgáltatások nyújtására. Ebből pedig túlfogyasztás, a szolgáltatások és így végső soron az adófizetők pénzének pazarlása következik.

Amerikai és brit változat

Ha a skandináv egalitariánus vagy szocialisztikus modell képviseli az egyik végletet a jóléti rendszerek között, akkor a nyolcvanas évekbeli amerikai és nagy-britanniai neoliberális modell a másik véglet. Ez utóbbi a neoliberális piacgazdaság elveit terjeszti ki a jóléti intézményekre is. Alapelve: csak a legszegényebbek, az önmagukon segíteni semmiképpen nem tudók jogosultak szociális ellátásokra. Ezek a jóléti szolgáltatások minimális szintű ellátást nyújtanak, ezzel kívánják ösztönözni az abban részesülőket, hogy kapaszkodjanak feljebb a jövedelmi-vagyoni skálán.

A neoliberális minimumszintű ellátás egy meghatározott jövedelem- és vagyoni szinthez köti a jogosultságot. Ha valaki ez alatt marad, jogosulttá válik. Ha viszont akár csak 1 dollárral is a szegénységi küszöb fölé kerül, elveszíti jogosultságát a jóléti juttatásokra. A szociális ellátásért folyamodókat az állami bürokrácia hosszadalmas jövedelmi- és vagyonihelyzet-vizsgálatokkal sorolja be. Ez az úgynevezett "means testing" - a család rendelkezésére álló megélhetési források számbavétele - a liberális modell technikai sarokköve.

A szegénységi küszöb a liberális-konzervatív jóléti rendszer egyik legkártékonyabb csapdájának bizonyult. Azok a - többnyire munkanélküli létük miatt - szegény rétegek, amelyek jogosulttá váltak a minimális jóléti ellátásokra, nyomban elestek volna még ezektől a juttatásoktól is, ha munkát vállalnak. A szegénységi küszöböt ugyanis az Egyesült Államokban például olyan alacsonyan állapították meg, hogy az aktív munkavállalók bizonyosan a küszöb fölé kerüljenek. Így a szegényeket semmi sem ösztönözte arra, hogy munkát keressenek, mert többet veszítettek volna az állami jóléti szolgáltatások megszűnésével, mint amennyit nyerhettek a bérjövedelemmel.

A neoliberális jóléti modell az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek eleji reagani konzervatív fordulathoz, a "kínálatvezérelt gazdaságpolitikához" (supply side economics), Nagy-Britanniában a konzervatív Thatcher-kormány gazdaságpolitikájához köthető. Igaz ez annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban például az egészségügy hagyományosan magántulajdonú intézményeken alapul, és az oktatásban is elterjedtebbek a magántulajdonú intézmények, mint például Nyugat-Európában.

Az angolszász konzervatív fordulat nem csupán az állam által nyújtott jóléti szolgáltatások terjedelmének és hatókörének drasztikus csökkentését, hanem a gazdaságban a deregulációt és a széles körű privatizációt, az állami költségvetésben pedig az adók és a kiadások lefaragását irányozta elő. A korábban szabályozott ágazatok - mint például a távközlés, a légi közlekedés vagy az energiatermelés és -elosztás - deregulációja, valamint privatizációja az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is jelentős gazdasági hatékonyságjavulást, a piaci verseny kiterjedését, és ennek folyományaként alacsonyabb szolgáltatási árakat eredményezett. Ezek a kormányzati lépések tehát sikeresnek bizonyultak. Az adómérsékléstől a konzervatív kormányok azt várták, hogy a vállalatok így nagyobb ösztönzést kapnak tevékenységük bővítésére, ami új munkahelyek sokaságát teremthette meg. Az alacsonyabb adók az állami kiadások csökkentését vonhatják maguk után, ami mérsékli az állami kiadások magánszektorra gyakorolt "kiszorító hatását" a beruházások terén.

Az adómérséklés azonban nem hozta meg a várt eredményeket, az állami kiadások pedig főként a jóléti szolgáltatások terén visszaestek, miközben jelentősen nőttek az államok hadiipari és egyéb katonai célú kiadásai. A konzervatív fordulat további fontos lépése a minimálbérküszöb leszállítása, majd eltörése volt. Ennek hatására valóban sikerült mérsékelni a munkanélküliségi rátát - munkát találtak az addig állástalan bevándorlók, az alacsony szakképzettségű nők és a fiatalok -, de eltorzult a munkahelystruktúra. A beáramló új munkaerő ugyanis csak igen alacsony bérű szolgáltatási munkakörökben - gyorséttermekben, takarítóként, szállodai alkalmazottként - tudott elhelyezkedni, miközben egész iparágak szűntek meg, vagy zsugorodtak össze (acélipar, a gépipar sok ágazata, hajógyártás). Az új, alacsony bérű munkahelyeket az amerikai szakzsargon találóan "Mac-job"-nak (Mac-állásnak) nevezte el.

A konzervatív gazdaságpolitika igen előnyösen érintette a leggazdagabbakat, de már a középosztály anyagi helyzetét is kedvezőtlenül befolyásolta. Az amerikai konzervatív közgazdászok azzal kérkedtek, hogy a reagani gazdaságpolitika a lakosság egésze számára magasabb reáljövedelmet eredményezett, amelyből így bárki könynyen megvásárolhatta a teljesen magántulajdonúvá vált jóléti szolgáltatásokat.

Paul Krugman, a neves közgazdász azonban bebizonyította, hogy a konzervatív közgazdászok tudatosan manipulálták az amerikai lakosság jövedelmi adatait, hogy a számukra kedvező eredményt varázsolhassák elő a statisztikákból. Krugman levezette, hogy az adatok manipulálásának egyik - egyébként igen primitív - eszköze a lakossági jövedelmi határok megállapítása volt. Más, a tényleges jövedelem-eloszlást jobban tükröző jövedelmi sávok meghatározása esetén kiderült, hogy a nyolcvanas évek amerikai konzervatív gazdaságpolitikájának hasznát a lakosságnak mindössze egy százaléka élvezte. Arra is rámutatott, hogy a lakosság különböző csoportjai között a jövedelminél még nagyobbakká váltak az egyenlőtlenségek a vagyoni helyzet tekintetében.

A konzervatív fordulatot dicsőítő közgazdászok azt is figyelmen kívül hagyták, hogy az amerikai lakosságnak éppen a leggazdagabb rétegénél egyre kisebb szerepet játszanak a bérjellegű jövedelmek. A vállalatok vezető menedzserei nem magasabb fizetést akartak, hanem egyre nagyobb részvényopciókat. Ilyen módon csillagászati jövedelmekre tehettek szert - és jegyezzük meg, tehetnek ma is -, miközben ez a jövedelem elkerülte a konzervatív jövedelemstatisztikusok figyelmét. (A részvényopciók alkalmazása azóta világszerte elterjedt módjává vált a menedzserek sajátos, sok esetben adóelkerülő díjazásának.)

Egymáshoz közelítő modellek

Az egalitariánus és a neoliberális jóléti modell között, de nem középen helyezkedik el az európai konzervatív, gyakorta a kereszténydemokráciához kapcsolt jóléti modell. Ez a jóléti intézményrendszer leginkább Németországot és Ausztriát jellemzi. Alapvonása, hogy bár az állam által nyújtott jóléti szolgáltatások köre meglehetősen kiterjedt, azokat nem állampolgári jogon, hanem szakmához kötötten nyújtják. Németországban és Ausztriában, de hasonlóképpen Franciaországban is a különböző szakmák, ágazatok hagyományosan saját betegbiztosító pénztárral, gyermekjóléti intézményekkel, oktatási létesítményekkel, nyugdíj-biztosítási alappal rendelkeznek. A jóléti szolgáltatáshoz tehát az juthat, aki valamely ágazati-szakmai szervezet tagja. Ezekben az országokban nagy szerepe van a kereskedelmi és iparkamaráknak és a szakszervezeteknek, amelyek egyaránt részesei a jóléti kérdéseket érintő gazdaságpolitikai alkufolyamatnak.

A kereszténydemokrata-konzervatív jóléti modell egy másik sajátossága a nők kivonása a munkaerőpiacról. "Kinder-Kirche-Küche" (gyerekek-templom-konyha) a nők életének "természetes" terepe, ezért nincs keresnivalójuk a munkahelyeken. Ez a jóléti modell tehát részben államosított, de korporatív jellegű (azaz szakmához kötött), részben pedig azáltal oldja meg a rászorultak - elsősorban a gyerekek és az öregek - ellátását, hogy azt a nőkre és így a családra testálja.

Hol helyezhetjük el Magyarországot vagy a többi kelet-közép-európai államot az említett modellek között? Ezek az országok egyik tiszta modellbe sem illeszthetők be, hanem a három említett jóléti berendezkedés valamiféle elegyét hozták létre a rendszerváltozás során. Még az az állítás is megkockáztatható, hogy a kelet-közép-európai országok a három nyugati modell legkevésbé sikeres elemeiből gyúrták össze a sajátjukat. Miközben sok igazság van Kornai János diagnózisában, amely szerint Magyarországon a szocialista korszakban "koraszülött jóléti állam" alakult ki, olyan jóléti intézményrendszer, amelyet a gazdaság teljesítménye képtelen volt életben tartani, az ahelyett létrejövő megoldást némi túlzással "torzszülött jóléti államnak" nevezhetjük.

Csak néhány példát említve: az államilag finanszírozott egészségügy a tönk szélén tántorog, de alig halad előre a biztosítási alapú, vegyes tulajdonú egészségügyi rendszer kiépítése. Az állam viszonylag magasan határozza meg a minimálbér szintjét, de a jelentősebb - elsősorban külföldi tulajdonú - vállalatokból szinte eltűntek az alkalmazottak érdek-képviseleti, jóléti garanciákat kialkudni képes szervezetei. Az alapfokú, sőt a felsőfokú oktatás is látszólag ingyenes maradt, de igen elterjedt a családok "önkéntes" hozzájárulása az oktatási intézmények működtetéséhez.

A jóléti rendszerek a fejlett piacgazdaságokban is reformra szorulnak. Ezek a reformok a kelet-közép-európai államokban sem kerülhetők el. A megfigyelhető tendenciák szerint Nyugat-Európa a skandináv és a kereszténydemokrata-konzervatív modellek elegyét igyekszik kialakítani, miközben - a finanszírozhatóság érdekében - abba átülteti az angolszász konzervatív jóléti rendszer bizonyos elemeit is. Így a nyugat-európai országok nagyobb teret kívánnak nyújtani a magántulajdon és a magánerőforrások részvétele számára. Külön modellként lehetne jellemezni a kelet-ázsiai fejlett gazdaságok erősen államosított, ugyanakkor a neoliberális modellt megszégyenítően minimalista jóléti rendszereit. Valószínű azonban, hogy a globalizáció ezen a területen is a különféle jóléti megoldások közeledését eredményezi majd.

Termelési modellek és jóléti intézmények

A jóléti állam intézményei nem csupán a politikai szféra által meghatározottak, hanem igen szoros kapcsolatban állnak a gazdaság alapvető intézményeivel is. Mert igaz ugyan, hogy a különféle szociális szolgáltatások állami finanszírozásáról a politikai érdekegyeztetési folyamatban - elsősorban az állami költségvetés parlamenti elfogadása során - döntenek, de ez a politikai döntés nem lehet teljesen független a gazdaság alapintézményeitől.

A fejlett nyugat-európai, észak-amerikai, valamint délkelet-ázsiai gazdaságok mind piacgazdaságok. Azt hihetnénk, hogy ezek az országok a gazdasági alapintézményeikben is nagyon hasonlítanak egymásra. David Soskice azonban kimutatta, hogy az említett országok piaci intézményei, a vállalataik közötti kapcsolatrendszerekben igen lényegesek a különbségek.

Ez megfigyelhető a vállalatok tulajdonosi-irányítási struktúrájában és az állam gazdaságbefolyásoló intézményeiben egyaránt. Míg például az angolszász országokban a vállalatok tulajdonosi szerkezete erőteljesen differenciálódik - a legtöbb vállalatot a részvényesek sokasága birtokolja, ugyanakkor nem "divat" a kiterjedt kereszttulajdonlás a vállalatok között -, a skandináv országokban, Németországban, Franciaországban, vagy akár a délkelet-ázsiai fejlett országokban jól körülhatárolhatók azok a koncentrált tulajdonosi "magok", amelyek köré egész vállalatbirodalmak szerveződnek.

A vállalati koncentráció és a vállalatok közötti koordináció másik fontos jellemzője a cégek részesedése az adott ágazat összes piaci értékesítéséből. Ezt a piaci koncentrációt a Herfindahl-indexszel szokás mérni, amely az egyes vállalatok piaci árbevételét viszonyítja az adott termék összes piaci eladásához. Végül Soskice a vállalatok közötti koordináció fontos jellemzőjének tekinti, hogy a munkaadók, illetve azok szervezetei - a kamarák - kialakítanak-e közös bérpolitikát a munkavállalókkal folytatott tárgyalásaik előtt. A háromfokozatú skálán az az ország kap 3-ast, ahol a munkaadók közötti béregyeztetés igen erős. Ahol viszont a bérkoordináció gyenge, vagy alig létezik, ott 1szerepel.

Soskice az említett kritériumok alapján hasonlított össze néhány nyugat-európai országot az Amerikai Egyesült Államokkal, valamint Nagy-Britanniával. Az eredményeket az alábbi táblázatban foglaltuk össze.

A vállalatok tulajdonosi és piaci koordinációja (százalékban), valamint a munkaadók bérkoordinációja 3 fokozatú skálán néhány fejlett piacgazdaságban a nyolcvanas évek végén

Ország

A "tulajdonosi magok" részaránya a vállalatok tulajdonszerkezetében

Piaci koncentráció (Herfindahl-index)

A munkaadók bérkoordinációs mechanizmusa

Ausztria

0,84

0,20

3

Belgium

0,72

0,30

2

Svájc

0,79

0,16

3

Németország

0,74

0,21

3

Olaszország

0,67

0,11

1

Hollandia

0,56

0,21

2

Finnország

0,59

0,19

3

Amerikai Egyesült Államok

nem mérhető

0,05

1

Egyesült Királyság

nem mérhető

0,07

1

Forrás: D. Soskice

Jól látható, hogy míg a nyugat-európai országokban - és azok közül is főként a "kereszténydemokrata-konzervatív" jóléti modellel leírhatókban - a vállalatok tulajdonosi szerkezete, valamint a piaci értékesítés erősen koncentrálódik, a munkaadók pedig rendszeresen egyeztetik bérpolitikájukat, a liberális jóléti modellel jellemezhető angolszász országokban a koncentráció és a bérkoordináció alig létezik.

Soskice arra is rámutatott, hogy a vállalati szintű koordináció, vagy annak hiánya szorosan kapcsolódik az állami, kormányzati szerepvállalás meglétéhez, vagy gyenge voltához. Míg az erősen koncentrált és koordinált nyugat-európai piacgazdaságokban az állami, kormányzati intézmények is aktívan részt vettek a vállalatok közötti kooperáció, információáramlás és érdekegyeztetés elősegítésében, az angolszász liberális-konzervatív kormányok ilyen szerepet nem vállaltak magukra. A megfigyelhető különbségek alapján a piacgazdaságok két típusa -a"liberális piacgazdaság" és a "koordinált piacgazdaság" - különböztethető meg. Az előbbi az angolszász országokban, míg az utóbbi "vegytiszta" formájában a skandináv országokban volt megfigyelhető.

Soskice egy további fontos különbséget is kimutatott a koordinált és a liberális piacgazdaságok között. Míg az előbbiekben a nemzetközileg versenyképes ágazatok a gépiparban koncentrálódtak, az utóbbi országok esetében a versenyképes ágazatok elsősorban a szolgáltatások közül kerültek ki. Ez a tény annál is figyelemre méltóbb, mert a szolgáltatások részaránya a foglalkoztatáson, a nemzeti vagyonon és a létrehozott bruttó nemzeti terméken (GNP) belül a nyolcvanas évek végére minden fejlett országban meghaladta a 60 százalékot. Az említett különbségeket jól szemlélteti a következő táblázat.

A nemzetközileg versenyképes gépipari és szolgáltató ágazatok száma néhány fejlett piacgazdaságban 1985-ben

Ország

Versenyképes gépipari ágazatok

Versenyképes szolgáltatások

Németország

46

7

Svájc

35

14

Svédország

28

9

Olaszország

45

5

Egyesült Királyság

18

27

Amerikai Egyesült Államok

17

44

A táblázatban szereplő számok azon termelési ágazatokra vonatkoznak, amelyek exportképessége az egyes országokban a legnagyobbnak bizonyult az adott iparágon belül. Az adatokból érdekes különbség rajzolódik ki a nyugat-európai és az angolszász országok között. Míg az előbbiekben még a nyolcvanas évek második felében is a hagyományos ipar volt a gazdasági fejlődés motorja, az utóbbiak országokban már erőteljesen kirajzolódott a "posztindusztriális társadalom" legtöbb lényeges vonása. Emlékezzünk vissza a reagani jóléti politika egyik alappillérére, az adócsökkentésre az új munkahelyek létesítése érdekében! Az angolszász konzervatív "szolgáltató" társadalom a "Mac-job"-ok társadalmává alakult, amelyben ugyan csökkent a munkanélküliek száma, de - miként Krugmantól tudjuk - az emberek egyre nagyobb hányadának csökkent az életszínvonala!

Az elemzés fontos adalékkal szolgált a különböző jóléti modellek megértéséhez. A neoliberális, az egalitariánus és a konzervatív jóléti rendszerek alapját a nem koordinált, az ágazati koordinációjú, illetve az országosan koordinált piaci és gazdasági intézmények teremtették meg. Látnunk kell, hogy a különböző piacgazdasági modellek nem spontán fejlődés eredményei. Azok kialakulásában a kormányok gazdaságpolitikája igen fontos szerepet játszott.

Az angolszász liberális piacgazdaság nem egyszerűen a vállalatok piaci működésének eredménye, hanem a neoliberális-konzervatív gazdaságpolitika aktív közreműködésével jött létre. A reagani kínálatorientált gazdaságpolitika tudatosan hozzájárult a korábban vezető gazdasági ágazatok elsorvasztásához és a szolgáltató gazdaság, valamint néhány, az érdekkörébe tartozó kitermelő ágazat (például az olajipar) kedvező helyzetbe hozásához. Mint ahogyan a skandináv szociáldemokrata kormányok is sokat tettek a szakszervezeti-munkaadói gazdaságpolitika és bérkoordináció fenntartásáért. A különböző jóléti modellek tehát más és más politikai-gazdaságpolitikai irányzatok gazdasági érdekeinek leképeződései.

Hol helyezhetjük el Kelet-Közép-Európát az eltérő piacgazdasági modellek között? Első látásra ezek az országok - a koordinációs mechanizmusok hiánya miatt - sokkal inkább hasonlítanak az angolszász konzervatív modellhez, mint a skandináv átfogóan, vagy akár az ágazati szinten koordinált német piacgazdasághoz. Az első benyomásnak azonban ellentmond az a tény, hogy minden átalakuló gazdaságban erőteljes - bár hullámzó intenzitású - az állami intézmények beavatkozása a piaci folyamatokba. Ez részben nehezen is lett volna elkerülhető, hiszen az állami vagyon magánkézbe adása és a korábban hiányzó piaci-jogi intézményi keretek kialakítása aktív állami szerepvállalást igényelt.

A kelet-közép-európai államok és kormányok azonban messze túlterjeszkedtek az intézményi kereteket létrehozó szerepükön. Amikor a kormányzat beavatkozik a nagyvállalatok árképzési politikájába, amikor az állami megrendelések célzott és nem hatékonysági szempontokat követő osztogatása révén igyekszik kiválasztani a vállalatok közül a nyerteseket, illetve a veszteseket, amikor a háromoldalú érdekegyeztetés helyett maga akarja megszabni a munkaerőpiac működésének játékszabályait, akkor nehezen beszélhetünk liberális piaci modellről.

Nem illenek bele azonban ezek az országok a koordinált piaci modellbe sem, mert az állami intézmények nem koherens gazdaságpolitikai célok, hanem politikai érdekek szerint lépnek be a gazdasági folyamatokba. Hasonlóan a "torzszülött jóléti államhoz", a kelet-közép-európai piacgazdaságokat sem tekinthetjük egyelőre kialakult és olajozottan működő gazdasági modellnek.

Szakszervezetek és munkaadók

Ahol a vállalatok között, illetve az állami intézmények részvételével létezett piaci koordináció, ott erőteljes volt a munkavállalók és a munkaadók érdekképviselete is. A vállalatok közötti koordináció elősegítését egészítette ki a legtöbb nyugat-európai országban az országos és ágazati szintű szakszervezeti-munkaadói-kormányzati egyeztetések rendszere. Ezek a trilaterális, évenkénti egyeztető tárgyalások a gazdaság főbb szereplőinek megegyezését eredményezték a legfontosabb gazdaságpolitikai kérdésekben, ami azután nagyfokú biztonságot teremtett mind a kormányzat, mind a munkavállalók és a munkaadók számára.

A szakszervezeti és a munkaadói kamarai struktúra a legkifejlettebb formában a skandináv országokban jött létre, de nem sokban maradt el attól a német vagy az osztrák érdekérvényesítési rendszer sem. A skandináv modell sajátossága már az eredeténél megmutatkozott. A szakszervezetek létrehozása gyakorlatilag a nagytőkés családok nevéhez és anyagi támogatásához kötődött. Nélkülük aligha jött volna létre az erős politikai és gazdasági befolyással rendelkező munkavállalói érdekképviselet országos és hierarchikusan tagolt intézménye. A szakszervezetek sok országban a jóléti rendszerek működtetésének fontos intézményei.

A koordinált piacgazdaságokkal szemben a liberális piacgazdaságokban a szakszervezetek csak néhány ágazatban - például az autógyártásban vagy a szénbányászatban - voltak erősek. Országos koordinációs és egyeztetési mechanizmusok nem léteztek. A munkaadók sem tömörültek közös érdekérvényesítésre képes szervezetekbe. Az érdekképviseletek így gyakorlatilag semmiféle szerepet nem játszhattak a jóléti rendszerek működtetésében. A szakszervezetek - ha egyáltalán léteztek - szakmák szerint szerveződtek. Nagy országokban, mint amilyen az Egyesült Államok is, ez eleve lehetetlenné tette a koordinációt. Hiszen itt a bérviszonyokat és a munkafeltételeket legalább annyira alakították a helyi, regionális szempontok, mint a szakmai megfontolások. A szakszervezetek alacsony fokú hatékonysága jól beleillett a minimális kiterjedésű és szolgáltatási körű jóléti modellbe, hiszen a kormányzatnak nem kellett erős érdekszervezetekkel megküzdenie.

A skandináv vagy akár a német típusú szakszervezeti-munkaadói érdekegyeztetés hatékony bérkontrollt és a munkavállalók részéről önmegtartóztatást tett lehetővé a közösen elfogadott gazdaságpolitikai törekvések érdekében. A bürokratikus koordináció azonban másfajta költségekkel járt, amely rontotta a gazdaság hatékonyságát. Ami még ennél is lényegesebb: az erős érdekszervezetek lassították, időnként meg is akadályozták a gyorsan változó nemzetközi gazdasági körülményekhez történő alkalmazkodást. Ez vezetett például Svédországban a kilencvenes évek eleji gazdasági megtorpanáshoz, az infláció és a munkanélküliség együttes, jelentős mértékű növekedéséhez.

A kelet-közép-európai országok az érdekképviselet szempontjából is a neoliberális és a koordinált piacgazdasági modell sajátos elegyét hozták létre. A szakszervezetek csak az állami közszolgáltatásokban erősek, ha léteznek egyáltalán. Ennyiben ezek az országok hasonlítanak a német, osztrák konzervatív-kereszténydemokrata berendezkedéshez. A magántulajdonú vállalatokból gyakorlatilag eltűnt a munkavállalói érdekképviselet. Különösen igaz ez a multinacionális cégekre. Ebből következik, hogy sem a munkaerőpiac, sem a jóléti rendszerek nem stabilizálódhatnak, változásaik meglehetősen kiszámíthatatlanok. Ugyanakkor a kormányzat önmagán belül igyekszik egyesíteni az érdekközvetítési és -egyeztetési folyamatokat. Erősíti az állami alkalmazottak helyzetét, és ezáltal számít lojalitásukra. A jóléti rendszerek működtetésébe azonban nem enged beleszólást sem a munkavállalói, sem a munkaadói szervezetek részéről.

Tömeges női munkavállalók

A munkaerőpiac és a jóléti rendszerek lényeges átalakulását eredményezte a nők tömeges munkába állása a fejlett piacgazdaságokban. Ennek fő hajtóereje a családok életszínvonalának stagnálása, sok esetben hanyatlása volt. A hagyományos nyugati családmodell a dolgozó apa és a háztartásbeli anya kettősére épült. A nyolcvanas évektől azonban a legtöbb középosztálybeli család már nem engedhette meg magának az egykeresős családmodell "luxusát", ha gyerekeit taníttatni kívánta, és meg akarta őrizni életszínvonalát.

A nők belépése a munkaerőpiacra hirtelen jelentősen megnövelte a munkaerő-kínálatot, és leszorította a minimálisan elérhető béreket. Ezt a folyamatot erősítette, hogy a háztartásokból a munkahelyekre áramló nők jelentős része képzetlen vagy alacsony szakképzettségű volt, tehát csak kispénzű állásokban tudott elhelyezkedni. A tömegesen megjelenő női munkavállalók a saját béralku-pozícióikat is rontották, mert a munkaerő-túlkínálat lehetőséget teremtett a munkaadóknak arra, hogy a nőket a hasonló állást betöltő férfiakhoz képest kisebb bérért foglalkoztassák.

A csekélyke bérért alkalmazott nők kiáramlása a háztartásokból ugyanakkor hirtelen drasztikusan megnövelte a szociális ellátások iránti igényeket. Hiszen a nők többsége korábban maga gondozta gyermekét és/vagy az idős szülőket. Ezek a feladatok most az állami/önkormányzati ellátó-rendszerekre hárultak volna. Ilyenek azonban a legtöbb nyugati országban nem álltak bőségesen rendelkezésre. Az alacsony bérért dolgozó nők pedig nem voltak képesek akkora többletkeresetet biztosítani a családnak, hogy abból a magánszolgáltatásokat finanszírozhatta volna. A szociális ellátórendszerek a pénzügyi válság felé sodródtak. Ennek következménye lett a jóléti reformok beindítása a legtöbb nyugati országban a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején.

A verseny kényszerítő ereje

A rohamos ütemben kibontakozó gazdasági-pénzügyi globalizáció, az egyre élesebb nemzetközi verseny a vállalatokat és országokat gazdasági költségeik lefaragására, működési hatékonyságuk növelésére kényszeríti. Ennek egyik lehetséges útja a széles értelemben vett - tehát a társadalombiztosítási terheket is magukban foglaló - bérköltségek leszorítása. Ezt a folyamatot erősíti az államok kivonulása a tulajdonosi szerepkörből, a korábban állami tulajdonban működött vállalatok, ágazatok privatizálása. A magántulajdon terjedése olyan jóléti szolgáltatásokban is megfigyelhető, mint az egészségügy vagy az oktatás. Néhány fejlett országban felvetődött a közösségi-közigazgatási szolgáltatások egy részének - például a börtönök működtetésének - magánkézbe adása is.

A verseny kényszerítő ereje mellett a jóléti szolgáltatások privatizálását ideológiai, szociálpszichológiai érvek is támogatják. A jóléti reformok apostolai arra hivatkoznak, hogy az emberek csak akkor értékelik a jóléti szolgáltatásokat, ha az pénzbe kerül számukra, ugyanakkor a pénzükért magas színvonalú teljesítményt várhatnak el. A jóléti reformok egyik célja éppen az, hogy fokozza az emberek gazdasági tudatosságát és hosszú távú, ésszerű gazdasági döntésekre késztesse őket saját egészségük, képzettségük tekintetében is.

Az imént említett megfontolások nem alaptalanok. Számos fejlett piacgazdaságban működnek nagy hatékonysággal magántulajdonú egészségbiztosítási, egészségügyi és oktatási intézmények. Ismerünk azonban több ellenpéldát is. A chilei, tisztán magántulajdonra épülő nyugdíjbiztosítási rendszer - a nemzetközi pénz- és tőkepiacok megingása nyomán - összeomlott. Az észak-amerikai magánfinanszírozású egészségügy nem képes lépést tartani a költségek növekedésével. Az angol vasút privatizációja csődbe vezette a vasúti tömegközlekedést. A kép tehát meglehetősen vegyes.

Következik-e az előbbiekből, hogy a jóléti államok reformja elhibázott törekvés? Távolról sem. Csak éppen a reformoknak a költséghatékonyság szempontjai mellett más megfontolásokat is érdemes szem előtt tartaniuk. Így például azt a tényt, hogy a globalizálódó világgazdaságban a legdinamikusabban fejlődő ágazatok a leginkább tudásigényesek. A szakképzetlen munka mind jobban visszaszorul a hagyományos szolgáltatások területére. A jól képzett - és időről időre tovább képzett -, a nagy szellemi megterhelést jól tűrő, tehát egészséges munkaerő sokkal értékesebb lehet a vállalatok sokasága számára, mint az olcsó munkaerő.

Ezek a felismerések egyre inkább jellemzik az európai fejlett országok szociális alapelveit a jóléti rendszerek átalakításában. Az Európai Unió külön szociális chartát dolgozott ki, és direktívákban rögzítette az EU állampolgárai számára kötelezően nyújtott szociális szolgáltatások minimumát. Hasonló törekvések jellemezték az Egyesült Államokat is a Clinton-adminisztráció idején. A kanadai - korábban igen nagyvonalú, állampolgári jogon szociális ellátásokat biztosító - jóléti rendszerek áramvonalasítása megkezdődött ugyan, de az nem ment túl az állami rendszerek pazarló, bürokratikus és nem hatékony megoldásainak átalakításán.

Végeredményben megállapíthatjuk tehát, hogy a jóléti állam "nem vész el, csak átalakul". Mindez tanulságul szolgálhat a kelet-közép-európai országok számára is. Ezek az országok az elmúlt évtizedek különféle reformjai során sokszor elkövették azt a hibát, hogy célállapotként a fejlett piacgazdaságok múltbeli intézményi, politikai és szervezeti megoldásait határozták meg. Olyan megoldásokat kergettek tehát, amelyeket a fejlett piacgazdaságok már régen maguk mögött hagytak. Az átalakuló országok nagy helyzeti előnye, hogy nem kell feltétlenül végigjárniuk azt az utat - és megismételni azokat a hibákat -, amelyen a globalizáció vezető országai már keresztülmentek. Most kivételes lehetőségük nyílott arra, hogy az átalakuló fejlett világgal együtt haladva alakítsák ki saját intézményrendszerüket és azon belül saját jóléti modelljüket.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére