Inflációs kérdőjelek

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 41. számában (2001. szeptember 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Ha van valami, ami az átlagembert a gazdasági jelenségek közül érdekel, az minden bizonnyal az infláció, az árak alakulása. Ez természetes, mert az infláció alapvetően megváltoztathatja egyes emberek, társadalmi rétegek vásárlóerejét, felhalmozott vagyonát. Különösen az utóbbi évtizedben tapasztalt hektikus árváltozások után most látszólag stabil, csökkenő trend veszi kezdetét a hazai inflációtörténelemben.

Történelmi trendek és mai realitások

Az infláció egyidős a piacgazdasággal és az árak változása gyakran vezetett társadalmi elégedetlenségekhez, ezért alakulását már az ókori uralkodók is törvényekben próbálták szabályozni. Hammurapi törvénykönyvének 277. paragrafusa például kimondja, hogy: ha egy awélum (szabad ember) 60 kurrum (15 m3) űrtartalmú hajót bérelt, béréül egy napra 1/6 siqlum (1,4 gramm) ezüstöt adjon.

Az árak alakulása Arisztotelészt is erősen foglalkoztatta. Igazságtalannak tekintette és elítélte a monopolárakat, és ezzel szembeállította az igazságos árakat, amelyek legfőbb jellemzője, hogy nem tudja egy-két ember, vagy emberek kis csoportja a maga javára megváltoztatni. Mai szemmel nézve Arisztotelész a versenypiacokon kialakuló árakat tekintette igazságosaknak, és ehhez sokkal többet ma sem tudunk hozzátenni. Nem csoda, hogy az igazságos árra vonatkozó nézeteit a keresztény gondolkodás alapjait megteremtő egyházatyák, így Acquinói Szent Tamás is átvették, majd később, amikor a gazdasággal való foglalkozás önálló tudományággá vált, a gondolat beolvadt a hatékony piacokról szóló elmélkedésekbe.

Az árforradalom időszaka

Egybefüggő árstatisztikával rendelkezünk a XIII. századtól az angliai fogyasztói árakról. Mint az ábrából látható, az 1500-as évek elejéig az árak lényegében stabilak maradtak, bár évi átlagos ingadozásuk elérte a 7-8 százalékot, és gyakran voltak 15-20 százalékos kilengések is.

Az ezt követő évszázadot méltán tekinthetjük az árforradalom korszakának, mert a két és fél évszázados stagnálást követően 1525 és 1650 között az árak közel a hatszorosukra nőttek. De minden relatív: ez a 125 év alatti meghatszorozódás csupán évi 1,4 százalékos árnövekedést jelentett, amit ma még az infláció növekedésére legkényesebb országok központi bankjai is örömmel elfogadnának.

Az árforradalom kiváltó oka a nemesfémkészletek felduzzadása és a pénz forgási sebességének felgyorsulása volt. Néhány évtized leforgása alatt az európai aranykészlet megkétszereződött, az ezüstkészlet pedig több mint megháromszorozódott döntően a spanyolok által az Újvilágban meghódított területekről beáramló arany és ezüst révén. A pénz forgási sebességének felgyorsulásában pedig a piac bővülése és az ipar ezen alapuló fejlődése, illetve a kereskedelmi expanzió játszott szerepet. Európában a felszaporodó államadósságok is hozzájárultak az árszínvonal növekedéséhez. A kormányok időről időre a pénzhígítást alkalmazták akár a háborúk, akár a kiépülő államhatalom finanszírozására. 1542-1551 között például Angliában az ezüstpénz tiszta fémtartalmát háromnegyedével, az aranypénzét egynegyedével csökkentették.

A következő száz évben az árak erőteljes ingadozása ellenére nem volt általános árszintnövekedés, majd a XVIII. század második fele az ipari forradalom kibontakozása, újabb erőteljes inflációs időszakot indított be, amelyben a csúcsot a napóleoni háborúk jelentették. Ezt követően mérséklődtek az árak, és az árcsökkenés az amerikai búza megjelenésével zuhanásszerűen felgyorsult a XIX. század utolsó évtizedeiben. Az első világháború megint az árak gyors növekedését eredményezte (1913 és 1917 között az árak megduplázódtak), majd a háború előtti szintjükre estek vissza.

A modern inflációs időszak a második világháború előestéjén indult, és azóta is hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben tart.

A pénzromlás fokozatai

A közgazdasági kutatók az infláció három fokozatát különböztetik meg. Mérsékelt inflációról beszélünk, ha az infláció évi 10 százalék alatt van. Vágtató az infláció, amikor az árak kezdenek két- vagy háromjegyű, 20, 100 vagy 200 százalékos ütemmel növekedni évente. Hiperinflációról beszélünk, ha az árak egyik évről a másikra több ezer százalékkal, vagy még ennél is nagyobb mértékben növekszenek.

Az elmúlt harminc évet alapul véve 111 országról vannak áradataink. Ezeknek több mint a fele, három évtized átlagát tekintve a mérsékelt (évi 10 százalék alatti) inflációs sávba tartozott. Ezek a fejlett ipari országok, de számos afrikai, ázsiai, latin-amerikai és néhány közel-keleti ország is ebbe a kategóriába tartozik (például Etiópia, India, Panama, Jordánia stb.).

A vágtató infláció kategóriájába sorolható mintegy negyven ország, ezek főként az afrikai és latin-amerikai országok közül kerülnek ki (például Burundi vagy Haiti), de itt található néhány európai ország, mint például Portugália, Görögország és hazánk is. A vágtató infláció azonban a kőolajár-robbanásokat követően mintegy 5-10 éven keresztül számos nyugat-európai országban is előfordult.

Végül a hiperinflációval nézett szembe ebben az időszakban 15 ország (legalábbis azok közül, amelyekről van statisztikai adatunk), főleg Latin-Amerikában és Afrikában, de a kilencvenes évtizedben hiperinflációval kellett megküzdenie Lengyelországnak, Törökországnak és Izraelnek is. Valószínűleg ebbe a kategóriába tartozna a szétesett közép- és kelet-európai országok utódállamainak jó része is, ha találnánk rájuk statisztikai adatot.

Védekezés a "hiperhatások" ellen

Amikor tartóssá válik a vágtató infláció, súlyos gazdasági torzulások lépnek fel. Általában szükségessé válik a bérek, a nyugdíjak indexálása, a szerződéseknek valamilyen nemzetközi valutához való rögzítése, sőt nagyon gyakran egy keményvaluta (a Balkánon például a német márka) az adott ország belső - nem hivatalos - fizetőeszközévé válik. A meglepő, hogy a vágtató infláció mellett egyes országok igen jó gazdasági teljesítményt tudtak elérni. A kilencvenes évek elején például Törökországban és Argentínában az infláció 70, illetve 300 százalékos volt, mégis 5 százalék körüli gazdasági növekedést értek el.

Míg a vágtató inflációt a gazdaságok a jelek szerint túlélik, sőt egyesek prosperálnak is, a hiperinfláció valóban szétzilálja a gazdaságot. Hiperinflációk általában háborúk utáni gazdasági összeomlásokhoz, polgárháborúkhoz, politikai zűrzavarokhoz kapcsolódnak. A nemzetközi szakirodalom kiemelkedő példaként az 1922-23 közötti németországi, vagy a második világháború után a magyarországi inflációt szokta példaként említeni. Németországban 1922 januárjától 1923 novemberéig az árak tízmilliárdszorosukra nőttek. A pengő értékvesztése pedig 1946-ban kvadrilliós nagyságrendet ért el. Ezekhez képest eltörpülnek az utóbbi évek hiperinflációi (Bolívia 1985, Nicaragua 1988, Peru 1990), amikor az árak egy év leforgása alatt "csak" 50-100-szorosukra növekedtek. A hiperinfláció a pénz alapvető funkcióit (csereeszköz, értékmegőrző) szünteti meg, és radikálisan átalakítja egy-egy ország jövedelem- és vagyoneloszlását. A tapasztalatok szerint legfeljebb két-három évig tart, mögötte mindig valamilyen politikai célzattal működtetett bankóprés áll. Hiperinfláció esetén a túlélés eszköze gyakran a termékek közvetlen cseréje. Például a második világháborút követő hazai hiperinflációban gyakori volt az élelmiszerek ruhára való cseréje a vidéki és városi lakosság között.

Newton törvénye

Hiperinflációban egyrészt hihetetlen módon megnő a pénz forgási sebessége, a relatív árak instabillá válnak, az állampapírokban tartott vagyonok megsemmisülnek. Sokan attól tartanak, hogy ha egyszer az infláció már elérte a vágtató szint alsó határát, tovább fog gyorsulni. A tapasztalatok azonban inkább arra utalnak, hogy az inflációra inkább Newton első törvénye alkalmazható, vagyis minden árnövekedés megtartja korábbi ütemét mindaddig, míg valamilyen külső hatás ettől - akár felfelé, akár lefelé - el nem téríti. E külső hatás lehet például egy stabilizációs politika, amely az infláció leszorítására törekszik, vagy egy belső vagy külső eredetű gazdasági sokk, amely viszont felgyorsítja.

Miért nem örülünk az inflációnak? Mindenekelőtt azért nem, mert hatására a jövedelem és vagyon újraelosztása megy végbe a társadalom egyes rétegei között. A nyertesek hallgatnak (például ha az állam felé fennálló lakáskölcsön-tartozásuk inflálódik el), a vesztesek azonban annál hangosabbak. Az elégedetlenséget azután csak olyan intézkedéssel lehet csillapítani (például bérindexálás), amely fenntartja, esetleg tovább gyorsítja az inflációt. Az infláció hatására torzulások léphetnek fel az árarányokban is, ami az újólagos alkalmazkodási kényszerek miatt a nemzetgazdaság egészének szintjén okoz veszteségeket.

Egyensúlyra törekvés

Bár az infláció régi és közismert jelenség, a közgazdászok között mégis nagy véleménykülönbségek vannak az infláció természetét illetően, talán azt is mondhatnánk, hogy az inflációelméletek is inflálódnak.

Amiben széles körű az egyetértés, és ami statisztikailag is kellően alátámasztható, az az, hogy a modern gazdaságokban az infláció a múltbeli rátát követi, mintegy tehetetlenségi állapotban van. Az az inflációs ráta, amelyre a gazdaság szereplői számítanak, és amely ezért beépül a bérmegállapodásokba, szerződésekbe, tehetetlenségi vagy várt inflációs ráta. Fontos jellemzője a szerény méretű tehetetlenségi inflációnak, hogy hosszú ideig fennmaradhat. Az elmúlt három évtizedben a tipikus tehetetlenségi infláció főleg néhány fejlődő országban volt megfigyelhető (India, Botswana, Dél-afrikai Köztársaság, Görögország, Kolumbia), ahol - némi ingadozással - ugyanaz az inflációs ráta három évtizeden keresztül fennmaradt.

Ha tehát egy inflációs szint hosszabb ideig állandósul, beépül a gazdasági szereplők várakozásaiba, és ehhez igazodnak a bérkövetelések, a gazdasági megállapodások. A tehetetlenségi inflációt csak külső hatások változtathatják meg.

Ilyen hatások azonban gyakran érik az egyes országok gazdaságait, ezek közül a legfontosabbak a keresletoldali és a költségoldali hatások (sokkok).

Keresleti és költséginfláció

A keresleti infláció lényege, hogy a folyó áras kereslet (például a túlzott bérkiáramlás vagy költségvetési túlköltekezés miatt) meghaladja a termelési kapacitások teljes kihasználása mellett előállítható javak kínálatát, vagyis több pénz keres kevesebb árut, a piaci egyensúly létrejöttéhez az áraknak emelkedniük kell.

A klasszikus gazdaságokban a dekonjunktúra egyben az árakat is csökkentette (ez volt a helyzet az 1930-as évekbeli nagy gazdasági válság idején is), a modern (második világháború utáni) gazdaságokban azonban még recesszióban is növekednek az árak. Ezt a jelenséget költséginflációnak nevezzük. Míg a keresletinflációt az okozza, hogy a kereslet teljes erőforrás-kihasználás mellett is meghaladja a kínálatot, költséginfláció esetében az árak akkor is emelkednek, ha a termelési tényezők kihasználatlanok, tehát például munkanélküliség, kapacitáskihasználatlanság áll fenn.

A költséginfláció egyik összetevője a bérnövekedés. A bérek lefelé rugalmatlanok, a nominális fizetéseket még recesszió esetén sem lehet ma már csökkenteni. Így recesszió idején viszonylag nagyobb a bérkiáramlás és ez emeli az inflációs rátát. Ezt látszik igazolni, hogy számos ország esetében az éves gazdasági növekedés és az infláció éves változása között egy közepes mértékű negatív korreláció figyelhető meg.

Munkanélküliekkel az infláció ellen

Az egyes országok gazdaságpolitikájának igen gyakori problémája az infláció leszorítására való törekvés, ennek azonban ára van, ami nagyon gyakran nem más, mint a munkanélküliség növekedése. Egy 1959-ben publikált tanulmányában A. W. Phillips Anglia esetében empirikus kapcsolatot mutatott ki a munkanélküliség, valamint az árak és a bérek emelkedése között. Megítélése szerint választási kényszer áll fenn az infláció és a munkanélküliség között. Magasabb munkanélküliséggel alacsonyabb inflációt lehet vásárolni és fordítva. Később egy másik gazdaságelméleti irányzat, a monetarizmus képviselői ezt úgy módosították, hogy minden ország esetében létezik egy minimális munkanélküliségi szint, amelyet a gazdaság képes hosszú távon fenntartani, ez az adott ország munkanélküliségének természetes rátája.

Egy-egy ország nem maradhat sokáig a munkanélküliség természetes rátája alatt anélkül, hogy ez ne vezetne emelkedő inflációs spirálhoz. Az expanziós gazdaságpolitika mellett elkötelezett kormányzat elérheti, hogy a munkanélküliségi ráta a természetes ráta alá csökkenjen, és így az ország időlegesen alacsony szintű munkanélküliségnek örvendhet, de ezért növekvő inflációval kell fizetnie. Vagy, ha az ország szilárdan kitart egyfajta megszorító politika mellett, elérheti az inflációs ráta csökkenését.

A sok országra elvégzett statisztikai elemzések azonban azt bizonyítják, hogy a fenti összefüggés érvényesülése a konkrét körülmények függvénye.

A nyolcvanas évek végén, amikor az Európai Unióban a munkanélküliség leszorítására törekedtek, valóban növekedett az infláció, majd amikor a kilencvenes években a közös valuta bevezetését készítették elő, és ennek érdekében kemény megszorító intézkedésekkel lenyomták az inflációs rátát, a munkanélküliség - az elméleti várakozásoknak megfelelően - növekedett, majd a 10 százalék körüli "természetes" rátát elérve e növekedés megállt, miközben az infláció változatlanul csökkent. Más országokra vagy más időperiódusokra azonban ez az összefüggés nem érvényes. Az Egyesült Államokban például 1980-99 között jelentősen (7 százalékról 4-re) csökkent a munkanélküliség, miközben az infláció 14 százalékról 2-re mérséklődött. Egy 54 országra s az 1990-95 közötti időszakra kiterjedő vizsgálat szerint a fejlett ipari államokat ebben az időszakban általában alacsony (5 százalék alatti) infláció, közepes (6-12 százalék közötti) munkanélküliség és alacsony (3 százalék alatti) gazdasági növekedés jellemezte. Ezzel szemben a távol-keleti feltörekvő országokra (Szingapúr, Malajzia, Thaiföld) alacsony infláció, alacsony (6 százalék alatti) munkanélküliség és igen gyors (6 százalék feletti) gazdasági növekedés volt a jellemző.

Mindebből az következik, hogy a közgazdasági törvényszerűségek érvényesülése a hely és az idő (vagyis a körülmények) függvénye, az egyes teóriák nem bírnak általános, mindig és mindenütt ható érvénnyel.

Számunkra az elmondottak azért fontosak, mert Magyarország is éppen az infláció leszorításának problémájával küszködik. Magyarországon a hiperinflációt követő stabilizáció után - az 1951-1952-es árreformtól eltekintve - a hatvanas évek végéig lényegében stabilak voltak az árak, mert legtöbbjüket központilag határozták meg. Inflációs nyomás természetesen ekkor is volt, de rejtett módon mint áruhiány jelent meg a piacon. Közismert példa a gépkocsira való várakozás az 1960-as és 1970-es években. Az 1968-as mechanizmusreformmal a piaci erők - legalábbis a gazdaság egy részében - szabadabbá váltak, javult a lakosság áruellátása, de ezzel párhuzamosan a korábbi árstabilitást (0,7 százalék) egy alacsony infláció (4,6 százalék) váltotta fel. A hetvenes évek végétől az eladósodásból következő megszorító intézkedések és a szabályozórendszer különböző reformjai is az infláció növekedésének az irányába hatottak, ami az 1988-as adóreformmal vált két számjegyűvé.

A rendszerváltozás során a korábbi árellenőrzés a termékek túlnyomó többsége esetében néhány év alatt megszűnt, ezzel párhuzamosan leépítették a korábbi állami támogatásokat. Mindez egy hatalmas költségoldali sokkot adott az áraknak, amelyek a mérsékelt inflációból most már átcsaptak a vágtató kategóriába. Az ábránkon azt mutatjuk be, hogy a fogyasztói ár egyes összetevői közül 1985 és 2000 között melyik árucsoport hány százalékponttal járult hozzá a teljes fogyasztói ár emelkedéséhez.

Az árak meredek felfutása már 1988-ban elkezdődött, és - a támogatások gyors leépítése miatt - leginkább a szolgáltatások és az élelmiszerek korábban támogatott árai ugrottak meg.

A forint legnagyobb, 35 százalékos értékvesztése 1991-ben következett be, amihez leginkább a szolgáltatások (11,4 százalékpont), a háztartási energia (7 százalékpont) és az üzemanyagok (7 százalékpont) drágulása járult hozzá. Mivel az inflációs csúcs egyszeri intézkedések következménye volt, nem épült be az inflációs várakozásokba, és a következő években gyors ütemben csökkent is.

Stabilizációs intézkedések hatása

Az infláció csökkenő irányzatát az 1995. évi stabilizációs csomaghoz kapcsolódó, egyszeri erőteljes leértékelés újból a magasba lendítette, de ezt követően megint nagyon határozottan, évi 4 százalékponttal csökkent. A csökkenés részben a szigorú monetáris politika (magas reálkamatlábak), a csúszó árfolyamrendszer által teremtett "monetáris horgony" következménye volt, részben pedig annak, hogy a kialakult magas infláció túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy beépüljön az inflációs várakozásokba. A dezinflációs tendenciát 1998-99-ben még a világpiaci energiaárak, illetve a hazai élelmiszerárak igen mérsékelt változása is elősegítette. E kedvező tendenciák azonban 2000-től lényegesen módosultak. A világpiaci olajárak a korábbi csökkenéssel szemben erőteljesen növekedni kezdtek, és az évek óta nyíló agrárolló (a mezőgazdasági árak ipari áraktól való elmaradása) is zárulni kezdett. Megnőttek az inflációs várakozások is, különösen azután, hogy a hivatalos kormányzati előrejelzéseket - amelyek a korábbi dezinflációs trendre épültek - sorozatosan felfelé kellett korrigálni.

Az elmúlt hónapokban a kormány a hatósági áras termékek körében erőteljes beavatkozással igyekezett az inflációs nyomást mérsékelni, ami heves szakmai vitát váltott ki. Sokan úgy vélik, hogy az árnövekedés kormányzati leszorítása csak időlegesen mérsékelheti az inflációt, az elnyomott árnövekedés később a felszínre fog törni. E vélekedésben sok igazság van, a hatósági árszabályozással valóban csínján kell bánni. Ugyanakkor azonban azt is látni kell, hogy az inflációs nyomás jelentős része az inflációs várakozásokból, a tehetetlenségi inflációból származik. Ha bármilyen hatásra az infláció mérséklődik, az az inflációs várakozásokat is mérsékli.

A monetáris politika céljai

A következő években az infláció mérséklése irányába hat mindenekelőtt a pénzügyi kormányzatnak az a szilárd elhatározása, hogy Magyarország a 2004-re várt európai uniós belépést követően 2 éven belül az Európai Monetáris Uniónak is tagja lesz, ami viszont feltételezi az inflációs rátának az eurózóna által megkövetelt mértékre való csökkentését. A monetáris unióhoz való csatlakozás érdekében a pénzügyi kormányzat a szükséges lépések egy részét már most megtette, így jelentősen, ą15 százalékra növekedett a forint ingadozási sávja, továbbá sor került a tőkemozgások liberalizálására. A monetáris politika középpontjába egyértelműen az inflációs célok elérése került. A legutóbbi intézkedéseknek első hatása a forint felértékelődése, amitől az inflációs nyomás mérséklődése várható.

Ugyanakkor vannak olyan tényezők is, amelyek növelik az inflációt. Mindenekelőtt az élelmiszerek és a szolgáltatások tekintetében az EU relatív árai még mindig számottevően magasabbak a magyarországi áraknál, s ez a csatlakozást követően - de addig is - feszítőerőt gyakorol az árak növelése érdekében. Hasonló hatás várható a bérek területén is, legalábbis egyes "konvertibilis" szakmákban, ami azután nyomást gyakorol a többi területen is a bérek növelésére.

Veszélyhelyzetet teremthet, hogy a szélesre nyitott árfolyam-ingadozási sáv kedvezőtlen esetben a forint akár 30 százalékos leértékelődéséhez is vezethet. Bár a korábbi szilárd pénzpolitika miatt ennek valószínűsége csekély, az országban tartózkodó spekulatív tőke viszonylag magas aránya miatt nem zárható ki egy erőteljes tőkekiáramlás beindulása, ami az említett hatást kiválthatja.

Az európai uniós országok közül a gazdaság szilárdsága szempontjából a hazánkkal leginkább összehasonlítható dél-európai országok esetében a tartós dezinfláció mértéke évi 1,5-2,5 százalékpont között változott.

A magyarnál kevésbé szilárd gazdaságokban pedig sok esetben az infláció leszorítását újabb áremelkedési hullám követte. Erre a jelenségre tipikus példa Törökország, ahol a meg-megismétlődő stabilizációs intézkedések ellenére az infláció a rohanó sávban van (évi 60 százalék), és emelkedő tendenciájú.

Ha reálisak akarunk lenni, akkor - kizárva a forint nagyarányú leértékelődésének esetét, ami újabb inflációs hullámot indítana el - legfeljebb évi 1,0-1,5 százalékpontos inflációmérséklődést tűzhetünk ki célul. 2001-ben az infláció várhatóan csak kevéssé mérséklődik az előző évhez képest, és nagy valószínűséggel a 9,0-9,5 százalékos sávban várható. A dezinflációs folyamat 2002-től indulhat be újból, amelynek során 2004-re, az európai uniós csatlakozás ma feltételezett idejére, elérhető az 5 százalék.

Ennél meredekebb csökkenést - különösen az előttünk álló években - nem célszerű kitűzni, mert a gazdasági szereplők számára nem lesz hiteles, különösen ha a hivatalos előrejelzéseket esetleg ismét felfelé kell korrigálni.

Versenyképesség kontra infláció

A magyar gazdaságnak egyébként sem az a problémája, hogy túl magas az infláció, hanem az, hogy vállalkozóinak világpiaci versenyképessége gyenge, és ennek következtében a külkereskedelmi mérleg folyamatosan romlik.

A társaságiadó-bevallást készítő vállalatok közül azoknak a magyar tulajdonú vállalatoknak az aránya a nettó árbevételből, amelyek az elmúlt három évben legalább az Európai Unió gazdaságának bővülése ütemében növelték exportjukat, a külkereskedelmi mérleget javították és nyereségesek is voltak - tehát összességében versenyképesek a világpiacon - mindössze 3 százalék. Pontosan ezek a vállalatok azok, amelyeket a forint felértékelődése a legkedvezőtlenebbül érintett.

Egy ilyen helyzetben a gazdaságpolitika legfőbb célja nem az Európai Monetáris Unióhoz való csatlakozás kellene, hogy legyen, hanem a hazai vállalkozók maximális támogatása, annak érdekében, hogy a csatlakozást követően meg tudják állni a helyüket a kibővített Európai Unióban.

A jegybank az infláció ellen

A Magyar Nemzeti Bank augusztus elején tette közé első inflációs jelentését. Az MNB a korábbi árfolyamkövető monetáris politikáját új szisztémával váltotta fel, s az úgynevezett implicit inflációs célkövető rendszerben az MNB hat negyedévre előre inflációs célokat rögzít, és ennek megfelelően dönt monetáris politikai kérdésekben. * Inflációs célkövető rendszere szerint a jegybank az idén a harmadik negyedévben 8,6 százalékos, a negyedik negyedévben 7,9 százalékos fogyasztóiárszint-növekedést tart kívánatosnak. * A pénzromlás 2002 első negyedévében 7,3 százalék, második negyedévében 5,3 százalék, harmadik negyedévében 4,6 százalék, negyedik negyedévében 4,2 százalék lesz az MNB inflációs céljai szerint. * A cél az idén decemberre 7 százalékos, 2002 decemberére 4,5 százalékos infláció. Az idei évre az MNB 9,3 százalékos átlagos fogyasztói árnövekedést jelez. Jövőre az MNB előrejelzése szerint az egész éves fogyasztóiár-emelkedés 5,4 százalékos lesz. u A Magyar Nemzeti Bank akkor avatkozik be az inflációs céljainak elérése érdekében, ha a fogyasztói árindex alakulása plusz-mínusz 1 százalékponttal eltér az előre jelzett pályától. * A Monetáris Tanács álláspontja szerint jelenleg nincs szükség a monetáris feltételek megváltoztatására. * Az inflációs célokról szóló jelentésében az MNB 2001-ben és 2002-ben kiegyensúlyozott, 4-5 százalék körüli GDP-növekedésre számít. A fogyasztás várhatóan 4,5 százalékkal bővül. Jövőre megváltozik a növekedés hajtóereje, az MNB a nemzetközi konjunktúra élénkülésére számít. Az állami kereslet 2001-hez képest jövőre nem emelkedik tovább. A GDP növekedését mindkét évben meghaladó belföldi felhasználás következtében nő a külső finanszírozási igény. Az idén a GDP négy százaléka körüli folyó fizetésimérleg-hiány valószínűsíthető, ami várhatóan jövőre kismértékben emelkedik. * Az előrejelzés szerint az államháztartás finanszírozási igénye 2001-ben - a tavalyi GDP-arányos 3,6 százalékról - 5,5 százalékra emelkedik. Ugyanakkor a teljes nemzetgazdaság finanszírozási igénye jövőre a GDP százalékában nem változik. * A reálbér-emelkedés üteme jövőre elmarad az ideitől, azaz a felértékelődésből származó jövedelemkiesés részben áthárul a háztartásokra. Mivel a jövedelemcsökkenésnél kisebb fogyasztásmérséklődéssel számol a jegybank, prognózisa szerint jövőre a háztartások finanszírozási képessége tovább csökken

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére