Gyakorlatilag az egész világ felháborodott, amikor George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke bejelentette: az USA nem ratifikálja az üvegházhatású gázok kibocsátásának korlátozásáról szóló Kyotói Egyezményt. A globális felzúdulás oka, hogy Amerika a világ legnagyobb szén-dioxid-termelője – önmagában a teljes kibocsátás több mint 20 százalékáért felelős -, nélküle bármiféle megállapodás írott malaszt csupán. A világméretű felháborodásban a vezérszólam az éghajlatváltozás miatt aggódóké volt, egy másik, hasonlóan fontos szempont kevesebb nyilvánosságot kapott. E szerint ha az USA és nyomában a világ vezető gazdaságai nem korlátozzák önmagukat a fosszilis energiahordozók felhasználásában – sőt, mint Bush azóta meghirdette, még fokozzák is az energiafogyasztást -, az a földi klíma felmelegedése mellett a hagyományos energiakészletek vártnál gyorsabb kimerülésének veszélyét is előrevetíti.
A két, egyformán az energiarendszer megreformálását sürgető szempontot nem érdemes, és tudományos alapon nem is lehet külön tárgyalni. Ami a klímaváltozást illeti, ennek tényét ma már igazán senki sem vonja kétségbe, s egyre valószínűbb, hogy az eddig tapasztalt szélsőséges időjárási változások csak a kezdetet jelentik. Biztosítók becslése szerint 1998-ban az időjárási jelenségekkel összefüggésbe hozható szerencsétlenségek 92 milliárd dollár kárt okoztak szerte a világon. A hatvanas évekhez viszonyítva, a kilencvenes években az ilyen események megháromszorozódtak, miközben a károk nagysága a kilencszeresére ugrott. A viharok, hőhullámok, áradások, tüzek és szárazságok 41 ezer ember életét követelték, és több mint 300 millió embernek kellett elhagynia otthonát miattuk.
Klímaváltozás és a renitens USA
Az éghajlati rendszer állapotának stabilizálásához, a visszafordíthatatlan változások elkerüléséhez az üvegházhatású gázok kibocsátásának erőteljes csökkentése szükséges, ami viszont aligha oldható meg a fosszilis energiahordozók használatának korlátozása nélkül. Ahhoz, hogy a klímaegyensúly helyreálljon, a világ szén-dioxid-kibocsátását mintegy 60 százalékkal kellene csökkenteni. Az emisszió azonban folyamatosan nő, részben a fejlett országok gazdasági teljesítménynövekedésének, részben pedig egyes fejlődő országok erőteljes iparosodásának következtében. Ehhez társul az átmeneti gazdaságú országokat is elért, a korábbi évek jelentős hanyatlása után örömmel fogadott ipari fellendülés.
Az 1997-ben elfogadott Kyotói Jegyzőkönyv jogilag kötelezi a fejlett országokat, hogy a szén-dioxid – és más, a felmelegedésben szintén szerepet játszó gázok – kibocsátását az 1990-es szinthez képest átlagosan 5,2 százalékkal csökkentsék 2008 és 2012 között. Egyelőre azonban még az egyezmény ratifikálását vállaló országokkal szemben sincsenek megtorló intézkedések, ha a megállapodást nem tartanák be.
Az Egyesült Államok a Kyotói Egyezmény aláírását megelőző tárgyalások idején ígéretet tett arra, hogy az 1990-es szint 7 százalékával csökkenti szén-dioxid-kibocsátását 2012-ig, az elmúlt 10 évben azonban az ország kibocsátása 10 százalékkal nőtt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vállalásokat csak az energiafelhasználási szokások és a gazdasági szerkezet átalakításával lehet betartani. Ehhez azonban a Bush-adminisztrációnak – amelynek hatalomba juttatását jelentős anyagi áldozatot hozva a legnagyobb amerikai olajvállalatok, köztük a Kyotói Jegyzőkönyv ellen aktívan küzdő Exxon segítette – nem fűlik a foga.
Az amerikai elutasításnak két, önmagában is katasztrofális következménye lehet. Egyrészt felborulhat az a nehezen kiegyensúlyozott kompromisszumrendszer, amellyel az aláíró országokat sikerült rávenni a csatlakozásra. Anno csak ímmel-ámmal mentek bele az alkuba, most pedig feljogosítva érzik magukat a kihátrálásra. Másrészt – és ezt sem szabad elhanyagolni – a gyorsuló, de legalábbis nem lassuló kiaknázás nyomán gyorsan kimerülhetnek a Föld igen sovány" energiahordozó-készletei.
Téves jóslatok
A klímaváltozás, illetve az attól való félelem viszonylag új jelenség a történelemben, az energiahordozók, ásványkincsek és egyéb természeti erőforrások elfogyása miatti aggodalomnak viszont hagyományai vannak. Egy amerikai tudós, Gifford Pinchot már 1901-ben megkongatta a vészharangot, mondván: rövid időn belül a víz, a szén, a vasérc, a fa és a megtermelt élelmiszer mennyiségének elégtelensége korlátozhatja az emberi társadalom fejlődését. Pinchot – akárcsak az ő nyomában a többi vészmadár" – az adott időpontban ismert készletek és a felhasználás volumene alapján vonta le következtetéseit, mint utóbb kiderült, tévesen. Egyrészt a készletek változnak – napjainkban is tárnak fel új lelőhelyeket -, másrészt a felhasználás nem mindig követi a múlt század elején stabilnak látott trendeket. A szén például a kőolaj és a földgáz miatt elvesztette akkori jelentőségét, a vasnál az ércbányászat mellett jelentős nyersanyagforrássá vált az újrahasznosítás, a fa a megújuló energiaforrások kategóriájába került, az élelmiszer-termelést pedig nem várt mértékben sikerült növelni. (Igaz viszont, hogy a vízkészletek a szerző előrejelzésének megfelelően meglehetősen rugalmatlan tényezőnek bizonyultak.)
A prognózisok hatékonyságát" szemléletesen jelzi, hogy az USA kormánya már 1910 körül a földgázkészletek kimerülésének közeli lehetőségéről szólt, tíz évvel később pedig az amerikai geológiai intézet másfél évtizeden belülre jósolta a kőolajkincs elfogyásának időpontját. Negyven évvel később, 1960-ban viszont a négy évtizeddel azelőttinek a nyolcszorosára emelkedett a kitermelés, és ötszörösére nőtt az ismert készletek nagysága. A II. világháború időszakában 1970-re tették az energiakrízis bekövetkezésének időpontját – mint azóta kiderült -, szintén alaptalanul.
A Római Klub 1972-ben napvilágot látott, A növekedés határai című jelentése – Donella és Dennis Meadows, valamint társaik világmodellje alapján – egyenesen azt állította: ha nem korlátozzák drasztikusan a népesség és a gazdaság növekedését, az ezredfordulóra kimerülnek, vagy kritikus állapotba kerülnek a színesfémkészletek, a környezet helyrehozhatatlanul elszennyeződik, az emberiséget pedig megtizedeli az éhhalál. Ez a jóslat szerencsére csak" a környezeti állapot tekintetében vált többé-kevésbé valósággá.
Paul és Anne Ehrlich amerikai biológusok 1976-ban azt prognosztizálták: 1985-re eljön a nélkülözések kora, a legtöbb fontos ásványi anyag készletei vészesen megcsappannak. Az Egyesült Államok kormánya 1980-ban közzétett, Global 2000 című jelentése pedig épp a nemrég magunk mögött hagyott ezredfordulóra tette a legtöbb erőforrás kritikusan szűkössé válásának időpontját. Ezt a forgatókönyvet is megcáfolta az élet: a kőolaj és a földgáz ismert, gazdaságosan kitermelhető készletei ma hétszer akkorák, mint amiről a kutatók 50 évvel ezelőtt tudtak. Nem igazolja a katasztrófajóslatokat az árak alakulása sem: a nyersanyagárak inkább csökkenő tendenciájúak, s a közhiedelemmel ellentétben az olajnál sem egyértelműen emelkedő a trend.
Bányászat a hulladéklerakókban
Joggal kérdezhető: ha egy olyan bizonytalan jelenségcsoportot, mint amilyen a földi klíma változása, viszonylag megbízhatóan lehet előre jelezni, miért nem működik ugyanez a jóval egzaktabb kategóriának számító ásványkincskészletek esetében. A magyarázat részben a technikai fejlődésben keresendő, hiszen egyrészt új lelőhelyek felkutatását és gazdaságos kiaknázását teszi lehetővé, másrészt csökkenti a gazdaság nyersanyag- és energiafüggőségét (utóbbi a gyakorlatban azt jelenti, hogy ma egységnyi GDP megtermeléséhez kevesebb anyag és energia kell, mint néhány évtizeddel korábban). Ezt a tendenciát a jóslatkészítők rendre figyelmen kívül hagyják, amire a már említett Ehrlich a szó szoros értemében is ráfizetett. Húsz évvel ezelőtt ugyanis Julian Simon, a Marylandi Egyetem közgazdászprofesszora fogadást ajánlott neki, azt állítva: biztos benne, hogy az Ehrlich által szabadon megválasztott öt nyersanyag reálára 1990-re alacsonyabb lesz. A biológus a rezet, a krómot, a nikkelt, az ónt és a volfrámot jelölte meg, ám a világpiaci árak mind az öt esetben csökkentek, s Ehrlich 10 ezer dollárt volt kénytelen fizetni.
Nem váltak valóra az erdők pusztulására vonatkozó – a 60-as, 70-es években, vagyis a savas esők pusztításának első észlelése idején tragikus hangvételű – előrejelzések sem. Bár az erdők a környezetszennyezés és az erdőirtás következtében továbbra is pusztulnak, a Föld erdőállománya a telepítéseknek köszönhetően mégis növekszik. (Az azonban tény, hogy az erdőállomány gyors ütemben rendeződik át az ültetett állományok javára és a nagy fajgazdagságú területek – elsősorban a trópusi esőerdők – kárára.)
A borúlátó jóslatok leginkább a víz esetében teljesedtek be: a készletek csökkenése és elszennyeződése jelenleg több kontinensen – elsősorban Afrikában és Közép-Amerikában – az első számú környezeti problémává vált. Bár az egységnyi GDP megtermeléséhez felhasznált vízmennyiség évtizedek óta csökken, a világ vízfelhasználása 1950 óta megháromszorozódott, az egy főre jutó vízfogyasztás pedig a világon mindenütt növekszik. (Erről bővebben lásd Határesetek rovatunk Eladni vagy megtartani? című cikkét. – A szerk.)
A mai előrejelzés-készítők a vízproblémát általában adottnak veszik, a természetben található többi erőforrás közül az ásványkincseket és az energiahordozókat illetően 50-150 év múlva valószínűsítik az igazán komoly krízist, amit feltehetően nem a létező, hanem inkább az ésszerű anyagi és környezeti ráfordítással kitermelhető készletek megcsappanása okoz majd. A nyersanyagcsapdából az újrahasznosítás előtérbe kerülése, hosszabb távon pedig esetleg a ma még irracionálisan drága, más bolygókon lévő készletek kiaknázása kínál kiutat. Léteznek olyan forgatókönyvek is, amelyek szerint az emberiség hamarosan a hulladéklerakókban veszteglő", értékes nyersanyagok kibányászására" is ráfanyalodik. Ám az nyilvánvaló, hogy az előbb-utóbb bekövetkező energiaválságot nem lehet kizárólag energiatakarékossággal elkerülni: a magenergia alkalmazása, illetve a megújuló energiaforrások kiaknázása adhat megoldást.
Az atomlobbi és a zöldek érvei
Az atomenergia – legalábbis a fejlett világban – a környezeti kockázat és a lakossági aggodalmak miatt épp leszálló ágba jutott, jelenleg a nyugati országokban sehol sem építenek új atomerőművet, s a régiek bezárása is napirenden van Svédországban, Németországban és Ausztriában. Ez azonban aligha a végső szó, hiszen például a kaliforniai energiahiány idején a legendásan szigorú környezetvédelmi előírásokat alkalmazó államban is megpendítették az atomsorompó" felnyitásának lehetőségét.
Az atomlobbi" – amint ez az Atomfórum című honlapra kitett deklarációban olvasható – kézzelfogható érvekkel igyekszik alátámasztani igazát. Az atomosok azt állítják, hogy az atomenergetika alkalmazása a megújuló energiaforrások fejlesztésével kombinálva megoldást adhat a Föld energiaproblémájára. Szerintük ezt bizonyítja, hogy az atomenergetika részesedése a világ energiatermelésében jelenleg is 17, Európában 35 százalék. Az atomenergetika előnyének tartják, hogy egyedülálló módon összegyűjti, feldolgozza és tárolja hulladékát. Ugyanakkor a hulladék mennyisége a megtermelt energiamennyiségre vetítve kicsi. Az atomenergia világszerte az egyik legolcsóbb energiaforrás, annak ellenére, hogy az atomerőművekben termelt áram ára tartalmazza a leszerelés és a hulladékelhelyezés várható költségeit is. A legfőbb érv, hogy megfelelő fejlesztésekkel a hasadóanyag-készlet tízezer évekre is elegendő lehet.
Az energiaszükségletet a jövőben – az atomenergia kizárása esetén – csak a fosszilis energiaforrások növekvő felhasználásával lehet kielégíteni – szögezi le az Atomfórum. Az atomerőművek helyettesítése fosszilis tüzelésűekkel évi 1,8 milliárd tonnával több szén-dioxid-kibocsátással járna világszerte. Ezek az erőművek a keletkező hulladék zömét egyenletesen szétszórják a légkörbe. Atomenergia nélkül magasabbak lennének a világon a villamosenergia-árak. Földgázból és kőolajból csak néhány évtizedre elegendőek a készletek, s ráadásul ezek fontos alapanyagai az iparnak és a közlekedésnek is.
A zöldek – például a budapesti Energia Klub – szakértői tételesen is cáfolják a fenti érvrendszert. Szerintük az atomerőmű valóban kevés hulladékot termel, ám ennek a tárolása, feldolgozása aránytalanul drága, a végleges ártalmatlanítás módszerét pedig még nem találták fel, így annak reális költsége nem is lehet benne az árban. Az pedig nem igaz, hogy csak a fosszilis tüzelőanyag az alternatíva, hiszen a megújuló energiaforrások részesedése az energiatermelésből dinamikusan növekszik (például a speciális adottságú Norvégiában már meghaladja az 50 százalékot). Ez az arány globálisan 8-9 százalék körül mozog, s a következő másfél-két évtizedben látványosan, évente 2 százalékkal nő majd a szélturbinatelepek, a napenergiafarmok, a biomassza és a geotermikus energia munkába állításával. Ennek technikai lehetősége már adott, az így előállított energia viszont 2-3-szor annyiba kerül, mintha hagyományos úton termelnék meg (igaz, ez az arány évről évre csökken: 1980-ban egy dollárért állítottak elő egy kilowattórányi elektromos energiát a Nap segítségével, ma körülbelül 20 centért). Az árdifferencia feloldását segítheti az a németországi módszer, amely szerint az energiaszolgáltatók emelt áron kötelesek megvásárolni az alternatív úton termelt energiát. Ez egyrészt ösztönzi a fejlesztéseket, másrészt pedig elismeri azt a társadalmi előnyt, amit a környezetbarát energiatermelési megoldások adnak.
Naphő és üzemanyagcella
Egyelőre áttörés nélküli folynak a kutatások olyan, végtelennek tetsző források megcsapolására, mint a tengerek hő-, árapály- vagy hullámenergiája. Utóbbiból évente 2100 terawattórányi elektromos energiát lehetne kinyerni, ami megegyezik az atomerőművek éves termelésével. Ígéretes lehetőség a naphő új típusú kiaknázása is: hatalmas tükrök fölé óriási kürtőket építenek, a felszálló meleg levegő pedig turbinákat forgat.
A legtöbbet pillanatnyilag egy, a gépjárműiparban is használható öszvérmegoldástól, az üzemanyagcellától – aminek működése az egymástól elválasztott hidrogén és oxigén között kialakuló feszültségkülönbségen, illetve az ebből nyerhető áramon alapul – várják a szakemberek. Az energianyerésnek ez a módja egyelőre a korlátlanul jelen lévő, de csak drágán előállítható hidrogén miatt nehézkes, ám a problémát – mivel a világegyetem egyik leggyakoribb eleméről van szó – előbb-utóbb leküzdik.
Hargitai Miklós| GÁZ VAN Az Európai Unión belül a földgázt mind szélesebb körben használják energiatermelésre, az előrejelzések szerint egy évtizeden belül meghatározó energiahordozó lesz – derül ki az Energia Klub elemzéséből. Jelenleg az EU szükségletének 40 százalékát Oroszországból, Norvégiából és Algériából importálja. Az Európai Bizottság azt jósolja, hogy ez az arány 2020-ra 74 százalékra növekszik és a gázfelhasználás a 90-es szinthez képest megkétszereződik. Mivel a csatlakozó országokban nincsenek jelentős földgázkészletek, a bővítéssel megnövekszik az Unió importfüggősége – jósolják a zöldek. A liberalizáció és a villamosenergia-piaci integráció Közép- és Kelet-Európában valószínűleg ugyanazt eredményezi, mint az EU-ban – különösen rövid távon -, vagyis ott is több kell majd földgázból. Környezetvédelmi megfontolások tovább növelhetik a földgáz szerepét az EU-ban és a kelet-közép-európai országokban. Az Unión belül a széntüzelésű erőművek helyettesítése gázossal segítheti az EU szén-dioxid-csökkentési vállalásának teljesítését. A kelet-közép-európai országokban a földgáz alkalmazása – a meglévő szén- és nukleáris erőművek felújításával szemben – egy olcsóbb alternatívát kínál. Főként azokban az országokban lehet az erőműszektor a földgáz jelentős felhasználója, amelyek erősen függnek a széntől (Lengyelország) vagy a nukleáris energiától (Litvánia). Könnyű elérhetősége és relatív olcsósága teszi rendkívül közkedveltté a földgázt egy deregulált piacon, különösen ha összehasonlítjuk azt a most születő, megújuló energiát nyerő technológiák árával – említi a jelentés. A gázzal való verseny az EU-n belül és a csatlakozni kívánó országokban – ha nem születik valamilyen speciális szabályozás – akár a megújuló energiaforrások használatának végét is hozhatja. A mesterségesen alacsonyan tartott gázár pedig valószínűleg tovább lassítja az új energiakinyerési technológiák elterjedését. |