Filmeket, de miből?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. június 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 38. számában (2001. június 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A jelenlegi, egy évtizede létező magyar filmtámogatási struktúrában egy-egy alkotás pénzügyi háttere legalább három forrásból áll össze. A kezdő lökést legtöbbször a Magyar Mozgókép Alapítvány (MMA), illetve utódja, a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) által megítélt támogatás adja, ami általában a készülő film teljes költségvetésének negyedét-harmadát jelenti. A Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) körülbelül 100 millió forintot fordít évente filmekre, a fennmaradó részt pedig szponzorok, szakmán kívüli pénzügyi befektetők, valamint egyre gyakrabban a nemzetközi koprodukciós partnerek állják.

Az MMA-nak a filmszakmában játszott szerepéről létezésének első percétől fogva erősen megoszlanak a vélemények. Az alapítványt 1991-ben 31 filmszakmai és érdekvédelmi szervezet hozta létre, s az alapítók az azóta tartott közgyűléseken megerősítették az eredeti struktúrát - érvelnek támogatói. Az ellenzők viszont az alapítványban a rendszerváltozás előtti állami filmfinanszírozás átmentését látják, ami automatikus kontraszelekcióhoz, alacsony szakmai és művészi nívóhoz vezet.

Különösen nagy volt az ellenkezés 1994 végéig, amíg a támogatás zömét nem egyéni pályázatokra, hanem az állami stúdiók csomagterveire adták, amiből azután azok néha azt forgatták le, amit a kedvük tartott. A szakmát megosztotta az MMA titkári posztját 1997. december végéig betöltő Kőhalmi Ferenc személye is, aki főcenzori múltját - az egykori Kulturális Minisztérium filmfőigazgatójaként "élet s halál ura" volt - sokak szemében feledtetni tudta azzal, hogy elhitette: egyedül ő képes a filmszakma számára milliárdos öszszegeket kihúzni az adófizetők zsebéből. Mások szerint Kőhalmi a nyolcvanas években egyik fő szorgalmazója volt annak a folyamatnak, amelynek során a filmpénzek feletti döntések a minisztériumtól fokozatosan a stúdiókhoz (alkotókhoz) kerültek át. Az MMA megalapításakor a már említett szakmai szervezetek éppen ezért kérték fel Kőhalmit az új alapítvány titkárának.

Tény, ami tény, az MMA kuratóriumai illusztris személyiségekből verbuválódtak, a játékfilmes kuratórium elnöke volt Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója és a szintén "pénzügykutatós" Gombár Csaba is. A tagok között pedig szerepelt a nemzetközi hírű filmes seregszemlét, a győri Mediawave fesztivált gründoló Hartyándi Jenő, Horváth Z. Gergely, Köllő Miklós, Mezei Katalin, Parti Nagy Lajos és Zalán Vince. Ugyanakkor sokan megkérdőjelezik, hogy még a legjobb indulatot feltételezve is képes-e a többségében a filmszakmán kívül állókból alakított grémium pusztán a beadott forgatókönyvek alapján eldönteni, melyikből lesz végül jó film, s valamiféle kulturális küldetéstudattól vezéreltetve nem rekesztik-e ki eleve a közönséggyanús filmeket.

Elkelne a reform

A filmkészítésre juttatott állami pénzek zöme fölött - külön költségvetési fejezetként - az MMKA diszponál. Ez az összeg az MMA 1991-es megalakulása óta 800 millió forint körül mozog, 1995-ben például 820 millió forint volt, s csak 2000-ben érte el az 1,1 milliárd forintot. Igaz, ezen extra összeg "kiutalásában" a millennium is közrejátszott, már amennyiben az ünnepi filmekhez ünnepi mértékű támogatásra volt szükség. Persze az Orbán-kabinet támogatási politikája egyáltalán nem nevezhető egyedülállónak. A tíz éve voltaképp változatlan összegből gazdálkodó MMKA mellett más kurzus is kiépítette a maga külön bejáratú kasszáját: az Antall-kormány például létrehozta a Magyar Történelmi Film Alapítványt.

A médiatörvény létrejötte után a filmfinanszírozásba beszálltak az erre kötelezett kereskedelmi tévék, továbbá az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) is. Utóbbi meglehetősen követhetetlenül. 1999-ben, még Révész T. Mihály vezetése alatt, az ORTT műsorszolgáltatási alapja 800 millió forintot osztott szét pályázati úton játékfilm-támogatásra, míg a Körmendy-Ékes Judit-éra első évében, tavaly egyetlen fillér sem jutott erre a célra, kizárólag dokumentum- és rövidfilmeket finanszíroztak. Részben ezért, részben az alapítványi pénzosztás nehézkessége, a számonkérés alacsony hatékonysága miatt már évekkel ezelőtt felmerült a támogatási szisztéma reformjának, összehangolásának szükségessége.

1994-ben például a "háromkirályok" névvel illetett filmrendezők - Jancsó Miklós, Makk Károly és Szabó István - fogalmaztak meg egy olyan javaslatot, amely szerint az állami pénzek elosztását az alapítvány helyett három független, szakmailag már megméretett intendánsra kellene bízni, akik megfelelő tanácsadói háttérrel rendelkeznek, s akiket szakmai egyetértés mellett a kulturális miniszter nevezne ki.

Dzsungeli állapotok

A fentiekből valószínűleg kitűnik: a magyar film finanszírozásában dzsungelbeli állapotok uralkodnak. Sok rendező a régi reflex szerint úgy van vele, csak kezdjünk el forgatni, bármekkora is a rendelkezésre álló pénz, aztán majd lesz valami. Ehhez a helyzethez kellene felnőniük a producereknek, akik nagyon kevesen vannak. Szakmai oldalról az is sokszor elhangzott, az sem volna jó, ha a pénzeknek csak egyetlen csatornája lenne és egyetlen zsűri ízlése évekre meghatározná a filmtermést.

A filmek alulfinanszírozásának más jelei is vannak: egyfelől sok tíz-, olykor százmilliós szakmai-pénzügyi tartozások halmozódtak föl. Nem jut pénz a fejlesztésekre, noha bizonyos szolgáltatások ára a duplájára nőtt, mert egyes szolgáltatók a nem fizetőktől származó kárukat megpróbálják behajtani azokon, akik fizetnek. Ugyanakkor mivel a szakma szereplői mégis érzik, hogy filmet kell csinálni, beindítanak produkciókat fél vagy negyed költségvetéssel is. Amely kompromisszumnak aztán a végtermék minősége látja a kárát.

Kövesdy Gábor filmszakíró szerint a 2001-es filmszemléről szóló híradások alapján az idén végre áttörő fiatal magyar filmkészítők nehéz helyzetének is ugyanaz az oka, mint a többi filmes sanyarú sorsának: a 90-es évek folyamán a szakma egészét súlyosan érintette a költségvetési források folyamatos apadása. Egyes becslések szerint az MMKA-n keresztül folyósított költségvetési támogatás reálértékben az ötödére esett vissza. Másrészt a jelenlegi elosztórendszerek működése sem kedvez az elsőfilmeseknek. Ők eleve hátránnyal indulnak a szűkös forrásokért vívott harcban: nincs mögöttük szakmai referencia, ezért támogatásuk kockázatosabb, s nem rendelkeznek az előrejutásukat segítő, kiterjedt szakmai kapcsolatokkal sem. Az utóbbi évben néhány fiatal filmes kapott ugyan MMKA-támogatást - amelynek eredménye az említett áttörésben is megmutatkozott -, ám a hátráltató tényezők miatt e kezdő lökés ellenére sem találták meg filmjük leforgatásához a hiányzó forrásokat. Valamifajta pozitív diszkrimináció kellene...

Érdemes megvizsgálni például, hogy 1997-ben az összes előadás 6,7 százaléka volt magyar, 1998-ban már csak 5,3 százaléka. 1997-ben összesen 1 millió 452 ezer nézője volt a magyar filmeknek, 1998-ban viszont csupán 812 ezer. Az utóbbi pár évben, amióta megjelent a Sose halunk meg, a Csinibaba, valamint amióta minden évben készül egy-két magyar közönségfilm, talán kisebb mértékű a csökkenés, mint korábban. A nemzetközi tapasztalatok szerint egyébként mindenütt hazai filmek vezetik a listát. Ám ezekhez a számokhoz az is hozzátartozik, hogy az elmúlt öt évben a nálunk bemutatott filmek 90-95 százaléka amerikai volt.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. június 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére