Mérlegen az euró

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. április 1.) vegye figyelembe!

Hamarosan forgalomba kerül az új pénz

Megjelent a Cégvezetés (archív) 36. számában (2001. április 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Az 1991-es Maastrichti Szerződésben rögzített időterv szerint az 1999-2002 közötti évekre tehető a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) megvalósításának harmadik szakasza. A tagállamok új, közös pénze, az euró 1999. január 1-je óta bankszámlapénzként létezik, s valamennyi pénzfunkciójában várhatóan 2002-ben jelenik meg.

 

Az 1999 eleje óta eltelt több mint két évben a belső érték és a nemzetközi szereplés szempontjából egyaránt minősíthető az euró „teljesítménye". Azt azonban meg kell jegyezni, hogy nem lehet végleges következtetéseket levonni e pénz erős vagy gyenge voltáról egyik előbbi szempont alapján sem. Talán leginkább azokat a tapasztalatokat igazolja az idő, amelyek az intézményi háttér sikerességéről vagy sikertelenségéről tanúskodnak. (Elsősorban az új jegybank, az Európai Központi Bank tevékenységéről van szó.)

Az árfolyamesés fő oka

A Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) tagországaiban rekordalacsony infláció alakult ki az elmúlt közel másfél évben, tehát az euró igen stabilnak bizonyult. A dollárhoz viszonyított értéke az első két évben azonban fokozatosan, összességében 37 százalékot romlott.

Azon nem lehet különösebben csodálkozni, hogy egy új pénz nehezen állja meg a helyét a nemzetközi porondon egy olyannal szemben, amely több mint 30 éve vezető szerepet játszik a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban. A folyamatos árfolyamesés, illetve e csökkenés üteme és annak egyértelmű volta azonban külön magyarázatra szorul.

Sokan sokféle véleményt alakítottak ki e jelenségről. Jómagam azoknak az álláspontját osztom, akik szerint a leértékelődés fő oka az eurózóna és az Egyesült Államok gazdasági teljesítménye közötti különbség. Ugyanis egy tradíció nélküli új pénz esetében a nemzetközi bizalom megszerzéséhez arra is szükség van, hogy gazdasági teljesítményében is sikeres legyen a nemzetközi porondon az a közösség, amelynek ez az új fizetőeszköze.

Az amerikai gazdaság fejlődése egészen kimagasló volt a kilencvenes években. A második világháború utáni leghosszabb konjunktúraciklust élte át, méghozzá úgy, hogy a dinamikus növekedés pénzügyi egyensúllyal és alacsony munkanélküliséggel párosult. Ezzel szemben a 11 - majd Görögország csatlakozását követően 12 - országot felölelő euróövezeten belül a pénzügyi egyensúllyal ugyan nem volt probléma, de a növekedéssel és a munkanélküliség nagyságával - különösen a megfelelő amerikai mutatókkal összevetve - annál inkább.

Az EMU gazdasági teljesítményét alapvetően befolyásolja néhány nagy tagország növekedése, pénzügyi helyzete, munkaerő-piaci körülményei. 1999 és 2000 a gazdaság teljesítményét tekintve Olaszország és Németország számára egyaránt rossz időszaknak bizonyult, s ez erőteljesen befolyásolta az övezet átlagát.

Ugyanez figyelhető meg a munkanélküliségi rátát illetően is. Itt azonban kissé differenciáltabb a kép, mivel az EMU tagországaiban egymástól igen különböző helyzet alakult ki. Míg a munkanélküliség Spanyolországban 15 százalék fölött, addig Ausztriában 5 százalék alatt volt, de Németországban és Franciaországban is 10 százalék körül alakult. (Némi különbséggel Németország javára.)

Az euróövezet nem várt mértékben volt sikeres mind a költségvetési politika, mind a fogyasztói árak emelkedését tekintve. 1999-ben valamennyi EMU-tagországban kedvezőbb lett a folyó költségvetés egyenlege, mint amit a növekedési és stabilitási paktum alapján meghatároztak számára. Határozottan úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok hagyományt teremtett, és az Euroland országai is a szufficites költségvetés felé haladnak. A fogyasztói árak változása pedig alig érte el a statisztikai hibahatárnak számító 2 százalékot.

MIKÉNT FOGADJÁK? Az 1996-ban Madridban rendezett EU-csúcs a pénzügyminiszterek és bankelnökök tanácsára a Maastrichti Szerződés alapján úgy döntött, hogy az euró bevezetését 1999-2002 között két szakaszban valósítják meg. 1999. január 1. és 2002 júniusa között az euró csak bankszámlapénzként létezik. Az új pénz minden elektronikus pénzmozgásnál alkalmazható, mivel 1999. január 1-jétől az EMU-tagországok nemzeti valutáinak egymás közötti és az euróhoz viszonyított árfolyamát örökre rögzítették. Külső árfolyama csak az eurónak van. (Ez azzal jár, hogy például a német márka dollárárfolyamát az euró dollárárfolyama határozza meg, természetesen a márka és az euró rögzített árfolyama szerint.) 2002 júniusától a közös pénz, az euró a készpénzforgalomban is felváltja az eurózóna nemzeti valutáit, s egyeduralkodóvá válik. Az euró készpénzként történő bevezetése komoly technikai kihívás, hiszen már azt is nehéz megállapítani, hogy mekkora lesz a készpénz iránti igény. Az euró 100 eurócentre osztható. A cent fémpénz. A fémpénz egyik oldalát minden tagországban saját nemzeti jellel lehet ellátni. u A sok technikai jellegű probléma nem okoz nehézséget. Az már inkább, hogy miként fogadják majd az euróövezet állampolgárai az új készpénzt. Egy fél év áll rendelkezésükre, hogy azt megszokják, 2002. december 31-e után ugyanis nem lesz semmiféle vásárlóértéke a 12 EMU-tagország nemzeti valutájának. Magyarország szempontjából mindez azt jelenti, hogy mindazoknak, akik DM-számlával, illetve DM-mel rendelkeznek, eddig az időpontig gondoskodniuk kell arról, hogy pénzüket átváltsák euróra. Ugyanez vonatkozik természetesen a további 11 ország valutáinak mindegyikére.

Két év

E keretfeltételek között alig akadt munkája az új monetáris intézménynek, az eurózóna monetáris politikájáért felelős Európai Központi Banknak (EKB). 1999-et „kegyelmi" évnek lehet tekinteni, hiszen az új intézmény saját megerősödésére koncentrálhatott, nem kellett súlyos intézkedéseket hoznia az euró védelmére.

1999 és 2000 alapvetően különbözött az euró belső értékének alakulása szempontjából éppen úgy, mint annak az érzékenységnek a változásától, ami a dollárhoz képest a folyamatos leértékelésből fakadt. Ahogy szó volt már róla, 1999-ben két trend volt megfigyelhető. Az egyik a technikai hibahatár körüli fogyasztói árindex létrejötte volt. A másik: a tagországok kisebbik felében szufficites lett a költségvetés, ahol pedig még deficites volt, ott ennek mértéke lecsökkent a növekedési és stabilitási paktumban megkövetelt szint alá.

Egy új pénz bevezetésekor ilyen monetáris és fiskális eredmények mellett az új jegybanknak alig van dolga. Az azonban világossá vált, hogy egy jegybankelnök 12 pénzügyminiszterrel gyakorlatilag nem tud folyamatos kapcsolatot kialakítani. Ezen a téren 2000 sem hozott semmiféle változást. Legfeljebb annyit, hogy 2000-ben az EKB-nak két alkalommal interveniálnia kellett. A tagországok pénzügyminiszterei csak vonakodva fogadták el, hogy a jegybankelnök szinte kizárólag a francia és a német pénzügyminiszterrel tárgyalta meg az intervenciót.

2000 már nehezebb évnek bizonyult az EKB számára. Már nem volt magától értetődő evidencia, hogy az egyeztetett fogyasztói árindex nem haladja meg éves átlagban a 2 százalékot. Elsősorban a megháromszorozódott energiaárak okolhatóak a bonyolultabb inflációs környezet kialakulásáért. Az eurózóna ugyanis energiaimportőr, s mint ilyen, kénytelen volt a többletköltséget elviselni.

Sok elemző utalt arra, hogy szemben a hetvenes években bekövetkezett olajárrobbanás drámai következményeivel, 2000-ben a gazdaság struktúrája már más, jóval kevésbé energiaigényes, ezért komolyabb válságra nem kell számítani. Ez a prognózis tulajdonképpen 2000-ben beigazolódott, bár némi hangsúlyeltolódással. Ha drámainak nem is nevezhető mértékben, de társadalmi feszültség keletkezett számos országban, és a leginkább érintett csoportok bizonyos kompenzációt kaptak néhány államban. Ez oda vezetett, hogy a versenysemleges irányban szépen fejlődő egységes belső piacon sajátos nemzeti szubvencionálásra került sor.

A benzinár nagysága s adótartalma alapvetően különbözik az egyes EMU-tagországokban, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy az adóharmonizáció alig halad előre, legalábbis a közvetett adókat illetően.

A lezajlott energiaár-robbanás jól mutatja, hogy az EU - és természetesen az Euroland is - sérülékenyebb, mint az Egyesült Államok. Ugyanakkor az EU előtt álló kihívás 2000-ben azért is volt nagyobb, mint amerikai versenytársa esetében, mert a világpiacon energiahordozót csak dollárért lehet vásárolni, miközben az euró folyamatosan leértékelődött a dollárral szemben. Így az euróövezet országai a leértékelés mértékében többletinflációs nyomást voltak kénytelenek importálni.

Intervenciók

2000 szeptembere és novembere között az EKB kétszer volt kénytelen interveniálni az euró megerősítése érdekében. Ezen az alapon valószínűsíthető, hogy az euró-dollár árfolyam pszichikailag elviselhető alsó határa az 1 euró = 0,82 dolláros szint. Ennél az értéknél - ami a legalacsonyabb volt 2000 végéig - került sor az EKB első intervenciójára. A bank elnökének, Wim Duisenbergnek sikerült nemzetközi együttműködést létrehoznia - az Egyesült Államok, Japán és Kanada jegybankja az EKB-val együtt interveniált -, ami nagyban javította a beavatkozás eredményét: az euró árfolyama 0,86-0,87 dollárra emelkedett. Szakértők véleménye szerint az első intervenciót továbbiaknak kell majd követnie, kamatcsökkentésekkel tarkítva. A várakozásoknak megfelelően a központi bank novemberben újra interveniált, de ebben már egyetlen külső ország jegybankja sem vett részt, így az EKB az eurózóna tagországainak jegybankjaival volt kénytelen a beavatkozást végrehajtani.

Az euró ilyen mértékű leértékelődése tehát szoros kapcsolatban állt az energiaár-robbanással. Hiszen elméleti és „hiúsági" kérdésből egyaránt igen fontos gyakorlati kérdéssé vált az euró-dollár árfolyam az importált energiával bekerülő infláció miatt.

Tanulságok

A legfontosabb tanulság talán az, hogy számos szaktekintély véleményével egyezően egyetlen valuta árfolyamát sem lehet megmenteni intervencióval. Így elméletileg és gyakorlatilag egyaránt nyitott az a kérdés, hogy milyen játéktere lesz ennek az új monetáris intézménynek a továbbiakban. A lehetőségek és a siker nagymértékben függ két tényezőtől. Egyrészt attól, hogyan alakul az Euroland gazdasági teljesítménye önmagában és a megfelelő amerikai mutatókhoz képest. Másrészt pedig attól, hogyan alakul a gazdasági integráció az EMU-n belül. E kérdés kapcsán külön figyelmet érdemel a fiskális politikai együttműködés, nemcsak gazdasági, hanem intézményi szempontból is.

Ha az EMU-n belül hitelt érdemlően demonstrálni lehet legalább a francia-német együttműködést és összhangot, már az is nagyban segítené a hitelesség megteremtését. Ez a gondolkodás látszik megerősödni az elmúlt hónapokban a francia és a német pénzügyminiszter néhány közös akciójában. Hans Eichel és Laurent Fabius több nemzetközi fórumon szerepelt együtt kifejezetten azzal a céllal, hogy demonstrálja a két ország eltökéltségét az euró megerősítésében, valamint az ehhez szükséges, az eurózónán belüli harmonizáció gyorsításában.

2000 vége és 2001 eleje az euró- dollár árfolyamát tekintve talán változást hozott a trendekben is. Megkezdődött az euró folyamatos felértékelődése, január végén elérte a 0,92-0,94 dolláros árfolyamot. Ez jól mutatja, hogy az Egyesült Államok bárminemű gazdasági vagy politikai nehézsége minden intervenciónál hatásosabban indítja el az euró felértékelődését. A bekövetkezett árfolyamváltozásban tükröződtek az amerikai elnökválasztással kapcsolatos bonyodalmak csakúgy, mint az amerikai gazdaság növekedésének lelassulása.

A tendencia csak akkor válhat tartóssá, ha a növekedés, a pénzügyi egyensúly és a foglalkoztatás mutatói jobbak lesznek 2001-ben az eurózónán belül, mint Amerikában. Erre vannak bizonyos remények. Németországban megkezdődik az adóreform, ami egyértelmű perspektívát kínál a cégek számára, s a korábbiaknál jobb növekedési feltételeket teremt az EU legnagyobb tagországában. Igaz, ez a hatás már 2000-ben is érvényesült, miután ősszel törvényerőre emelkedett az adóreform. Ha az Egyesült Államokban lassul a növekedés, akkor ez kedvezőtlen hatással lesz a világkereskedelemre is.

2001-ben ezért összességében nem várható a GDP növekedési ütemének számottevő gyorsulása az előző évhez képest. A beruházások azonban továbbra is bővülhetnek, amennyiben megváltozik a 90-es évek egészét jellemző trend: ha tőkeforgalom szempontjából az EMU nettó tőkekihelyezőből nettó tőkebevonóvá válik.

Az euró első két évében tehát nem alakult ki komolyabb válság sem a belső piacon, sem a nemzetközi kapcsolatokban. Az alacsony infláció és az egyensúlyra törekvő költségvetési gazdálkodás hitelesítette az EKB tevékenységét, a nyitott intézményi kérdések nem jelentettek komoly problémát a központi bank számára. A helyzet egyre nehezebb lesz ebből a szempontból. Ellensúlyként viszont arra lehet számítani, hogy 2001-től felgyorsul a növekedés és a modernizáció.

KINT ÉS BENT Amikor 1991 decemberében Maastrichtban sor került a hárompilléres dokumentum megtárgyalására, Margaret Thatcher brit miniszterelnök bejelentette, hogy Nagy-Britannia csak akkor fogadja el a Maastrichti Szerződést, ha számára úgynevezett opting outot fogalmaznak meg. Erre sor is került, és azt jelentette, hogy a britek a megvalósítás minden egyes szakaszában maguk döntik el, hogy akarnak-e csatlakozni az EMU-hoz vagy sem. 1992-ben kezdődött el a Maastrichti Szerződés ratifikációja. Dániában a népszavazás elutasította az EMU-ban való részvételt és a szerződés egészét. Az ország feltételt szabott: csak akkor fogadja el a szerződést, ha a britekhez hasonlóan dönthet a részvételről. Dánia ugyancsak megkapta ezt a lehetőséget. Svédország 1995-ben lépett be az EU-ba, átvette a közösségi joganyagot (acquis communitaire-t), s ezzel elméletileg az EMU-ba való belépést is. A Maastrichti Szerződés elfogadása után egyik országnak sincs joga arra, hogy amikor a jogharmonizációval átveszi a közösségi joganyagot, kimaradjon a monetáris unióból. Svédország mégis talált a szabályozáson egy „kiskaput": nem vitte be a svéd koronát a közös árfolyam-mechanizmusba. A Maastrichti Szerződés szerint ugyanis csak azt az országot lehet felvenni a monetáris unióba, amelyiknek a nemzeti valutája két évig benne van az árfolyamrendszerben. Mivel a svédek ezt nem tették meg, ezzel saját akaratukból kizárták magukat az EMU-ból. Görögország az előbbiekkel ellentétben be szeretett volna lépni a monetáris unióba, de kizárták, mivel nem teljesítette a konvergenciakritériumokat. Az 1998 májusában Brüsszelben megtartott EU-csúcs után a görög miniszterelnök benyújtott egy konszolidációs programot a Bizottsághoz, amelyben ígéretet tett arra, hogy 2000 végéig „eltüntetik" a folyó költségvetési hiányt, és az inflációs szintet is megfelelővé alakítják. Ezt követően, 1998 végétől minden évben felülvizsgálták az ország teljesítményét, és miután rendben találták, 2001. január 1-jétől Görögország az EMU tagjává vált.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. április 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére