Szélesítésre vár az intervenciós sáv

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. március 1.) vegye figyelembe!

A forintárfolyam-ingadozás mértéke a tét

Megjelent a Cégvezetés (archív) 35. számában (2001. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A forint árfolyamsávjának szélesítése időről időre felvetődik, és a legszűkebb pénzügyi, gazdaságelemző körök reagálásait leszámítva mindannyiszor visszhang nélkül marad. Holott az intézkedés hatóköre az érdeklődőkön jóval túlmutat: az idén, jövőre(?) várható lépések a gazdálkodók széles körét érinthetik.

 

Sajátos módon az ország közvéleményét alig vagy egyáltalán nem foglalkoztatja a jegybank intervenciós sávjának alakulása, ám annál nagyobb figyelmet szentelnek neki a külföldi pénzügyi, befektetői körök. Legalábbis azok érdeklődnek, amelyek üzleti kapcsolatban állnak a magyar gazdasággal, és folyamatosan nyomon követik a hozam alakulását, mérlegelik a befektetett tőke esetleges növelését vagy kivonását, az elért profit visszaforgatását vagy hazautalását.

Inflációs kérdések

Annak ellenére, hogy a forintárfolyam sávszélessége a monetáris politika eszköztárába tartozik - amiért a Magyar Nemzeti Bank viseli a felelősséget -, a nyilvánosság előtt erről az utóbbi fél évben elsősorban a pénzügyminiszterek nyilatkoztak. Közülük Járai Zsigmond sajátos helyzetben volt, hiszen közismert, márciustól ő a jegybank kiszemelt elnöke. Járai októberben tárta a nyilvánosság elé, hogy Surányi György egy kormányülésen javasolta az intervenciós sáv kiszélesítését, ám a kormány elvetette az ötletet, mondván: az árfolyam-politikán nem indokolt változtatni, vagyis a kormányzat a csúszó leértékelés aktuálisan alkalmazott rendszerét kívánja fenntartani. Járai később Londonban a Dow Jones hírügynökségnek éppen egy magyar befektetési konferencia szünetében részletesebben is megmagyarázta véleményét: „Ha a csúszó leértékelést most megszüntetnénk, akkor a forint felértékelődne. Ez ártana az exportnak, és a folyómérleg-hiány növekedéséhez vezetne. Az erősebb forint persze hozzájárulna az infláció csökkenéséhez. Vannak előnyei a csúszó leértékelés abbahagyásának, de pillanatnyilag többet vesztenénk a vámon, mint amennyit nyernénk a réven" - mondta akkor, még pénzügyminiszterként. Ugyanott egy másik nyilatkozatában Járai Zsigmond arra is utalt, hogy a forint árfolyamsávját 2001 második felében lehetne kiszélesíteni a mostani 4,5 százalékról. Mint elmondta, a sávszélesítés feltétele, hogy az infláció a Pénzügyminisztérium által 2001-re megcélzott 5-7 százalék közé kerüljön. A pénzügyminiszter bízik benne, hogy az infláció csökken az olajárak és az élelmiszerárak visszaesése következtében. (E kettő a pénzügyminiszter megítélése szerint 4 százalékponttal járult hozzá a tavalyi inflációhoz.)

Varga Mihály, Járai utódja a tárca élén alig két hete látta el új hivatalát, amikor kijelentette, hogy ebben az évben még nem lát esélyt az intervenciós sáv kiszélesítésére, de 2002-ben már elképzelhetőnek tartja. Szerinte ehhez 5 százalékos infláció, 5-6 százalék közötti növekedési ütem és stabil külgazdasági környezet szükséges, ám ezek teljesülésére 2001-ben nincs sok esély. A miniszter indoklásképpen hozzáfűzte, hogy a sáv nyitása nyomán a forint esetleges erősödése következne be, ami rontaná az export versenyképességét és ezen keresztül a külső egyensúlyt, de a gyengülése sem kívánatos, mivel az inflációs nyomáshoz vezetne.

A ciklus két pénzügyminisztere tehát, igaz, rövid időeltéréssel, különbözőképpen vélekedik a sávszélesítés időszerűségéről, és érdemes lesz megfigyelni, miként jön létre köztük a megegyezés, ha Járai már a jegybank élén lesz.

Döntés még az idén?

A frissen hivatalba lépett miniszter nyilatkozatát a piac nem vette készpénznek, és a befektető cégek elemzői továbbra is ötvenszázalékos esélyt adtak arra, hogy az intervenciós sáv kiszélesítése még ebben az évben megtörténik. Ugyanis ha nő a forintárfolyam ingadozási lehetősége, az csökkenti a biztonságot, a kiszámíthatóságot, tehát valószínűleg nem célszerű a döntést a 2002-es, választási évre halasztani. Éppen ezért - a csúszó leértékelés ütemcsökkentésével ellentétben - ésszerűtlen előre bejelenteni, így a miniszter nyilatkozatát sokan éppenhogy elterelő gesztusnak vélték. Egy héttel később a londoni befektetői körökben lábra is kapott a híresztelés, miszerint egy rendkívüli hétvégi kormányülés nyomán azonnal bejelentik az intervenciós sáv növelését. A kérdéses hétvégét követő első kereskedési napon, a január 22-i bankközi pénzpiacon ebben az évben először megütötte a sáv erős szélét a forint, és az MNB-nek feltehetőleg némi devizát kellett a piacra dobnia.

A kormány és a jegybank véleménye, mint utóbb egyes forrásokból kiderült, nem is a sáv kiszélesítésének szükségességéről különbözött, hanem a lépés időzítéséről nem tudtak megegyezni. A felértékelődés súlyosabb következményeit elkerülendő szóba jöhetett volna olyan megoldás is, hogy a sáv +/-2,25 százalékról +/-15 százalékra való szélesítése aszimmetrikusan valósuljon meg. Például úgy, hogy a sáv erős szélét a mostani középtől 7,5 százalékra tolják ki, így a gyenge oldal kerülne a korábbi középtől 22,5 százalékra, azaz a középárfolyam elcsúsztatásával 7,5 százalékos egyszeri leértékelés is megvalósulna. Az erős oldal széle így nagyjából akkora felértékelődést engedett volna meg a jegybanki intervenció nélkül, amennyit az átlagos termelékenységjavulás még ellensúlyozni képes. Ez a megoldás az irányított lebegtetés egy változatának tekinthető, amely úgy is megoldható, hogy a jegybank a széles sávon belül szab magának egy szűkebb határt, amikor egyéb tényezőket is mérlegelve eldönti, hogy szükséges-e interveniálnia.

Fontos a jó időzítés

Az időzítéssel kapcsolatban az az észszerű, ha a lépést egyrészt váratlanul, másrészt olyan időpontban teszi meg a jegybank, amikor az árfolyam viszonylag távol van az erős oldaltól. (Megjegyzendő, hogy az MNB kamatpolitikájával úgy szerette volna a forint sávon belüli helyzetét terelgetni, hogy az a 225 bázispont széles, erős oldalon a 150-200 pont közötti sávban ingadozzon. Ám ehhez szűkösnek bizonyultak az eszközei még a három hónapos betéti instrumentum tavaly márciusi bevezetése után is.) A monetáris szempontból nagy horderejű döntés időzítésével kapcsolatban az is felmerül, hogy akkor célszerű a kockázatokat vállalni, amikor a legnagyobb eredmény várható tőle az infláció fékezése szempontjából. Már csak azért is, mert a külső árfelhajtó tényezők ellen egyéb belső eszközök nem vethetők be, ahogy az tavaly július és december között kiderült.

Az elmúlt év folyamán a forint árfolyamsávon belüli helyzetére jellemző volt, hogy szinte egész évben az erős oldal széléhez tapadt, s csak ritkán, rövid időre és csekély mértékben szakadt el onnan. A befektetési lehetőségek kedvező megítélése mellett ennek okai között időről időre felbukkant a sáv kiszélesítésére és a forint erősödésére tippelő spekuláció, amit a befektetési elemzők gondolkodásában éppen az táplált, hogy a leértékelési árfolyam-politika lehetőségei kimerültek. Különösen az év közepétől, amikor az infláció csökkenő trendje megtört. A sáv erős széléhez tapadt árfolyam maga után vonta, hogy az MNB-nek 2000 januárja és októbere között 2,5 milliárd euró értékben kellett forinteladásokkal interveniálnia a devizapiacon, ami 700 millió euróval volt több, mint 1999 első tíz hónapjában.

A forintnak az intervenciós sávon belüli helyzetét mutató grafikonból világosan látszik, hogy az év második felében alig akadt olyan időszak, amikor a forint érdemben elrugaszkodott a sáv erős szélétől. A középárfolyamhoz 200 bázispontnál közelebb csak május végén és október elején került. Ezek lehettek volna viszonylag alkalmas időpontok a sáv kiszélesítésére, amit azonban előzetesen titokban elő kellett volna készíteni, legalább annyira, hogy a kormány és a jegybank egyetértésre jusson.

A monetáris politika dilemmája

Az események rövid felsorolása már önmagában is rámutatott az intervenciós sáv szélesítésének néhány kényes pontjára.

A monetáris politika elsődlegesen az infláció kezelésére hivatott, amihez két alapvető eszköz, a kamat- és az árfolyam-politika áll a rendelkezésére. Az egyiknek éppoly szerteágazó kihatásai vannak, mint a másiknak. A nominális kamatot olyan szinten célszerű tartani, hogy a reálkamatok megfelelően magas szintje a lakossági megtakarítási készség támogatásával elősegítse a belföldi kereslet egyensúlyi követelményeknek megfelelő alakulását, azaz a személyes fogyasztás növekedése ne támasszon nagyobb importigényt, mint amennyi a kezelhető mértékű külkereskedelmimérleg-hiány kereteivel összeegyeztethető. További követelmény, hogy egyszersmind a reálkamat ne haladja meg azt a szintet, amely a vállalkozások beruházásait - a költséges hitelforrások miatt - fékezné. Ehhez kapcsolódik a jelenlegi gyakorlat szerint a csúszó leértékelés rendszerén alapuló árfolyam-politika, amely a tisztán euróból álló valutakosárhoz képest - a jelenleg érvényes havi 0,3 százalékos leértékeléssel - évente négy százaléknál alacsonyabb forintleértékelést eredményez. A kamatszint alakításakor az sem téveszthető szem elől, hogy amennyiben a más országokban elérhető hozamokhoz viszonyítva a nominális kamat túlságosan magas prémiumot hoz a külföldi befektetőknek, akkor a forró pénzek beözönlése fenyeget. Az elmúlt év második felében az infláció megugrása miatt a belföldi reálkamatszint fenntartásának szempontja magas nominális kamatszintet követelt, úgy hogy a leértékelés ütemét az euró értékvesztése más valutákkal szemben megtetézte. Ilyenkor lép be a jegybank intervenciós sávja, amely nem jelent mást, mint a bankok bankjának korlátlan kötelezettségét, hogy erős forintkereslet idején, a csúszó leértékelés által meghatározott árfolyam jegyzésénél 2,25 százalékkal olcsóbban, korlátlan mennyiségben vásárolja meg a bankok által felkínált devizát. Ilyenkor a sáv erős széléhez ütődik a forint. A sáv ellenkező oldalán is működik az intervenció, amikor valamilyen okból pénzkivonás indul meg, és a devizakereslet, következésképp a forintkínálat nő meg annyira, hogy a napi jegyzésnél 2,25 százalékkal drágább forintárat is megadnak a bankok a pénzpiacon. Akkor a jegybank a sáv gyenge szélén kénytelen interveniálni és a kereslet által megkövetelt mennyiségben korlátlanul valutát eladni a forint ellenében. Erős forintkereslet idején azonban a jegybanknak nem elég korlátlanul konvertálni a beáramló devizát, de a pénzügyi rendszerbe beáramló többletlikviditást is le kell kötnie, más szóval piaci instrumentumokkal sterilizálnia kell, aminek jelentős költségvonzata van. A devizakiáramlás pedig a jegybank devizaeszközeit csökkenti, és apasztja a tartalékot.

Az előbbiekből következik, hogy viszonylag magas inflációs szint és alacsony leértékelési ütem mellett az árfolyam-mechanizmus már csak egyre korlátozottabb mértékben képes az inflációs horgony szerepét betölteni, veszít jelentőségéből az infláció fékezésében.

A csúszó leértékelés korlátai

Ahhoz, hogy az árfolyam ismét inflációfékező hatást gyakorolhasson, értelemszerűen valamilyen korlátozott módon legalább lazítani kellene a mechanizmus szűkre szabott kereteit. A csúszó leértékelés ütemének havi 0,3 százalékos szintje lényegében csak a további csökkentés időzítésének lehetőségét hagyja meg, hiszen az már vitatható, hogy a 0,1 százalékos leértékelési ütemnek a szűk sáv fenntartása mellett van-e gyakorlati jelentősége. Ezért lényegében a csúszó leértékelés csökkentésében tulajdonképpen már csak egyetlen lépés maradt fenn - a 0,2 százalékos ütem bevezetése. A kormány utolsó tavalyi ülésén eldöntötte, hogy a maga részéről áprilistól lehetőséget lát a leértékelés ütemének mérséklésére. Ám a csúszó árfolyamrendszer bevezetése óta először fordult elő, hogy a kormány és a jegybank közös hatáskörébe tartozó lépésről az egyik fél önállóan nyilatkozott. A kormány bejelentésének idején még nem lehetett tudni azt sem, hogy az infláció decemberben ismét csökkenőre fordul a július óta tartó emelkedő trendből. Jelzésértékű az is, hogy az MNB novemberben kiadott, 2001-re szóló monetáris politikai irányelveiben nem vállalkozott az év végéig tartó inflációs folyamatok prognosztizálására, hanem úgy ítélte meg, hogy az év közepén az inflációs pálya alakulását ismét át kell tekinteni. (Gyaníthatóan ebben némi szerepet játszott a hivatalban lévő elnök mandátumának márciusi lejárta, az, hogy nem kívánt utódja számára semmilyen keretet szabni.)

Az adott helyzetben egyértelműen szükségesnek látszik az árfolyamrendszer valamiféle tágítása, amely végső célját tekintve a kamatpolitika mozgásterét terjeszti ki oly módon, hogy lazítja a kötődését az árfolyam mozgásához. Adódik a megoldás, hogy az árfolyam ingadozását kellene felszabadítani tágabb határok között, azaz szélesíteni lehetne a devizasávot, lehetővé téve akár a forint felértékelődését is. Az enyhe felértékelődés mérsékelné az importált infláció mértékét, és zsugorítaná a külföldi befektetők kockázati prémiumát.

Legalább három kérdés adódik tehát, amelynek mérlegelése szükséges a döntéshez. A felértékelődés kereskedelmi hiányt generáló tényező, amennyiben erodálja az exportárbevétel forintértékét, és viszonylag olcsóbbá teszi az importot. Következésképp magasabbra teszi a még jövedelmezően exportálható termékekkel szemben a lécet, és eddig nem kifizetődő import előtt nyit kaput. A külső egyensúly romlásának mérséklésére az exporttermékek versenyelőnye adhat tartalékot. A versenyképesség, azaz az exporthatékonyság mérése és megítélése rendkívül bonyolult, hiszen valójában minden termékre és piacon külön-külön érvényesül, és attól függ, hogy az exportpiacokon hogyan alakul a kereslet, és ehhez képest - nemcsak a helyi, de harmadik országbeli - versenytársak termelési ráfordítása.

Növekedési mértékek

Mértékadó elemzők egyetértenek abban, hogy a kevés energiaigényes terméktől eltekintve a magyar exporttermékek előállításának termelékenysége az elmúlt évben tovább javult. A különböző források más-más számítások szerint legalább 5-7 százalékos, egyes esetekben 10 százalékot is meghaladó versenyképességi előnyt kalkulálnak, amiből az következik, hogy némi felértékelődést a kereskedelmi mérleg lényeges romlása nélkül képes lenne elviselni a gazdaság.

Csakhogy az, ami eddig jellemző volt, nem marad így örökre, és kivált 2001-ben nem, amikor a világ meghatározó régiói - egybehangzó megítélés szerint - már túl lesznek a fellendülési periódus csúcsán. Mind Észak-Amerikában, mind Nyugat-Európában a gazdasági növekedés ütemének csökkenése várható, mi több, az Egyesült Államokban egyes feltevések szerint a recesszió elkerülését sem lehet egészen biztosra venni. Emiatt minden bizonnyal csökken az importkereslet is, aminek következtében a magyar export impozáns növekedési ütemének mérséklődése sem a kormány, sem a gazdaságkutatók számára nem kérdéses, csak a mérték megítélésben vannak eltérések. A külső egyensúly alakulása szempontjából a fiskális politika belső fogyasztói és beruházási keresletélénkítő programjai (közalkalmazotti bér- és nyugdíjemelés a tavalyi költségvetésből vitathatóan elspájzolt pénzekkel, Széchenyi-terv) szintén importgerjesztő hatásúak. Ilyen körülmények között valóban megfontolandó a felértékelődést kordában tartó zsilipek felnyitása, így a sávszélesítés időzítése is. Más megvilágításban viszont a nettó export csökkenése (a GDP-ben szemlélve) és a növekedési tényezőként helyébe lépő belső keresletélénkítés éppen a forint erősödése ellenében hat - ennyivel mindenképp kiegészítésre szorulnak a pénzügyminiszterek elöljáróban idézett és a forint erősödése ellen felhozott érvei.

GDP és infláció

Külső tényezők (energiahordozók drágulása, az euró gyengülése) közbejöttével 2000 második felében kétségkívül elmúlt az a kegyelmi állapot, amikor az infláció csökkenésével párhuzamosan gyorsult a növekedés üteme. A kétéves költségvetésből kitűnik, hogy alapvetően változik a fiskális politika karaktere, ami eddig meghatározó szerepet játszott a dezinflációs folyamat támogatásában. A jegybank számításai szerint a költségvetés elsődleges (kamategyenleg nélküli) többletének csökkenése a GDP 1,2 százalékával bővíti a keresletet, és a GDP növekedését meghaladó ütemben növekvő belföldi felhasználás - ugyancsak a GDP arányában - 1,1 százalékponttal növeli a külső finanszírozási igényt. Ebben a háttérben vizsgálandó, vajon milyen támogatást kap kívülről a növekedés (legfőbb siker) oltárán feláldozott dezinfláció, amely a propagandában megmaradt elsődleges célnak. Az importált infláció, amely az elmúlt évben két alapvető tényezőből, az euró gyengüléséből és az energiaárak emelkedéséből eredt, a kormányzati becslések szerint nem kevesebb mint 4 százalékponttal járult hozzá az éves átlagban végül 9,8 százalékot kitevő inflációhoz. Ez azt jelenti, hogy a kedvezőtlen külső feltételek nélkül már 2000-ben 6 százalék alatti lett volna pénzromlás, azaz a kormány által megcélzott 6-8 százalékos határnál is alacsonyabb.

Az nehezen becsülhető meg, hogy a két tényező egymás közt hogyan osztozott az említett 4 százalékos mértéken, amennyiben egyáltalán ezt a mértéket hitelesnek fogadjuk el, hiszen a gyenge euró felerősítette az energiaár-robbanás hatását. Ebből a szempontból az eurótól várható némi támogatás abból az alapos feltevésből eredően, hogy az Egyesült Államokban a növekedés jelentősebb lefékeződése várható, mint az eurórégióban. Ennek előjeleként az euró a múlt év végén már valamennyit visszanyert a dollárral szemben elszenvedett veszteségéből, de a rövid távú árfolyamjavulásból messzemenő következtetéseket még korai lenne levonni. Az energiaárak csökkenésének egyelőre alig van jele, tehát dezinflációt támogató hatást várni ettől inkább csak vágyálom, bár ahogy hónapról hónapra beépülnek a tavalyi árak a bázisba, az idén előforduló, feltehetően csak kisebb áringadozás valószínűleg már nem jelent további árfelhajtó tényezőt. Mindebből az következik, hogy a külső tényezők inkább segítik, mint gátolják az infláció további csökkenését a tavaly júliustól novemberig tartó emelkedő periódus után.

Kisebb országkockázati prémium

A forint felértékelődése, amennyiben a jegybanki intervenciós sáv szélesítése valóban és tendenciaszerűen ebbe az irányba hatna, az előbbiekben leírt séma szerint csökkentené a külföldi befektetők által elérhető országkockázati prémiumot, tehát azt a hozamkülönbözetet, amely azért jár, hogy tőkéjüket itt fektetik be, és nem másutt. Nos, ez jó hír, amennyiben a külföldi befektetők maguktól is hajlamosak alacsonyabb felárral is befektetni, amint az az utóbbi években szinte töretlenül érvényesül, mert akkor a nominális kamatok alacsonyabb szinten tarthatók anélkül, hogy a külső finanszírozási igény teljesülése veszélybe kerülne, sőt az alacsonyabb költséggel valósítható meg.

A múlt év elejére a kamatfelár-elvárások az 1998-as orosz pénzügyi válság előtti szintre tértek vissza. A prémium csökkenését az ország gazdasági teljesítménye alapján a befektetői körök elfogadták, és az elmúlt év negyedik negyedében azt valamennyi mértékadó hitelminősítő cég felértékelő minősítéssel szentesítette. Amennyiben azonban a viszonylag magas infláció miatt, a célszerű reálkamat érdekében a nominális kamatokat is magasan kell tartani, akkor beindul a spekulatív tőkebeáramlás, amelyet nagyfokú intervenció és sterilizációs költségek kísérnek. Amíg az infláció tavaly júliusig csökkenő trendet mutatott, az év első alig több mint hét hónapjában a jegybank öt alkalommal együttesen 3,5 százalékponttal (14,25 százalékról 10,75 százalékra) csökkenthette irányadó kamatát, miközben az infláció 11,2 százalékról 9,1 százalékra csökkent, és áprilisban a leértékelés üteme is havi 0,1 százalékponttal mérséklődött.

A külső devizafinanszírozásban fokozatos fordulat zajlott le a múlt év folyamán, amely a nem adósságtípusú tőkebeáramlás csökkenésében és - helyette - adóssággeneráló források növekedésében jelent meg. A portfólióbefektetések márciustól töretlenül folytatódó kivonása miatt csökkent az adósságot nem növelő tőkebevonás. Eközben a működő tőke importja nettó értékben nagyjából az 1999-es szinten maradt, miután a szerény növekményt a kihelyezések, tehát a külföldön megvalósult magyar befektetések ellensúlyozták. A portfólióbefektetések kivonása, az úgynevezett feltörekvő piacok iránt megnyilvánuló ingadozó befektetői megítélés mellett, éppen a kormányzat antiinflációs késztetésű intézkedései - gáz- és gyógyszerár, távközlésitarifa-döntések - miatt következett be. A befektetők a Mol, a Matáv, a Richter és az Egis, valamint más tőzsdei és tőzsdén kívüli forgalomban kapható részvényekkel szemben eszerint az államkötvényeket részesítették előnyben.

Amennyiben tartósnak bizonyul a tendencia, és folytatódik a nem adósságtípusú külföldi befektetések átterelődése kamatozó államadósság-kötvényekbe, és az előbbiekben említett okokból ebben az évben növekszik a folyó fizetési mérleg hiánya, valamint a külső finanszírozási igény, az - egyéb tényezőket figyelmen kívül hagyva - a forint gyengülése irányába ható tényezőként és - bár csekély súlyú, de mégiscsak - inflációs elemként esik latba.

Felkészülés a jövőre

A jelenlegi árfolyamrendszer fenntartása már nem képes érdemben segíteni a dezinflációs célokat, saját lehetőségeinek végső határához jutott. Arra az időre, amíg Magyarország csatlakozik az euróövezethez, valamilyen átmenti megoldást mindenképpen kell találni. Ez egyre égetőbb, tehát csak elhatározás kérdése, és át kell esni a vele járó elkerülhetetlen megrázkódtatáson. Nincs reális esélye annak, hogy a gazdaság helyzete lényegesen tovább javul, a külgazdasági feltételek alakulása legfeljebb arra ad alapot, hogy lassú és nem drasztikus módon gyengülnek a külső és belső egyensúlyi mutatók.

A szélesítés elodázása melletti legfőbb érvvel szemben, hogy ti. a forint felértékelődését vonhatja maga után, hathatós fékek megjelenése sem kizárható. Amikor az intervenciós sáv szélesítése bekövetkezik, feltétlenül nagyobb árfolyamkilengésekre kell felkészülni, ám az árfolyamkockázat növekedésével dezinflációs nyereség érhető el. A vállalkozások számára az árfolyamsávval kapcsolatos üzenet talán abban foglalható össze, hogy készen kell állni, mert váratlanul fog bekövetkezni. Addig legyenek óvatosak a devizaadósság felhalmozásával, és barátkozzanak meg a határidős fedezeti ügyletekkel, amelyek némi többletköltséggel járnak ugyan, de csökkenthető velük az árfolyamveszteség, és főleg tervezhetőbbé, kiszámíthatóbbá válik a jövőbeni jövedelempozíció.

Külkereskedelmi forintegységérték-indexek árufőcsoportok és országcsoportok szerint, 2000. január-szeptember (előző év azonos időszaka = 100)
Országcsoport (származás
/rendeltetés szerint)
Élelmiszerek, italok, dohány Nyers-anyagok Energia-hordozók Feldolgozott termékek Gépek, szállítóeszközök Összesen
Kivitel
Összesen 110,9 108,0 146,8 113,2 107,7 110,3
Ebből:
Fejlett országok 109,0 110,8 145,8 112,8 107,7 109,6
- EU-országai 107,7 109,7 145,9 112,4 107,1 109,1
Kelet-közép-európai országok 112,6 101,0 150,2 115,0 105,9 113,3
- CEFTA-országai 110,7 105,7 161,2 116,4 103,5 113,6
Fejlődő országok 116,9 110,9 114,3 113,9 110,9 112,5
Behozatal
Összesen 108,3 116,9 185,7 111,3 107,2 113,3
Ebből:
Fejlett országok 106,7 110,5 151,7 110,2 107,4 108,9
- EU-országai 106,0 111,1 152,6 109,9 106,8 108,7
Kelet-közép-európai országok 107,4 123,1 190,4 118,8 106,1 140,6
- CEFTA-országai 105,9 119,6 136,0 113,0 105,2 113,5
Fejlődő országok 113,3 120,1 116,0 109,0 107,4 108,5

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére