Harminchat évesen minden idők egyik legfiatalabb pénzügyminisztere foglalhatta el a bársonyszéket január elsején a kormányban. Rácáfolva fiatal korára, már jó ideje tisztességgel járta a szamárlétrát, még szakmai ellenfelei sem igen vethetik szemére tapasztalatlanságát. Akik jól ismerik, azt mondják róla, kitartó, elszánt és következetes a munkában. Hűséges politikus alkat. Pártjában, a Fidesz-Magyar Polgári Pártban a rendszerváltás óta kulcspozíciókat tölt be, és az első pillanattól kezdve helyet kap a demokratikusan megválasztott parlament padsoraiban. Talán ezért is lepett meg sokakat, hogy a gazdasági élettel behatóan foglalkozó politikusként az Orbán-kormány első félidejében csak a pénzügyi tárca második helyét kapta meg. Sportnyelven szólva mindössze a hátvéd szerepét rótta rá a csapatkapitány a focipályán. Pénzügyminiszteri ténykedésének első napjai ígéretesek.
| Varga Mihály 1965-ben született Karcagon. Diplomát a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen szerzett. Nős, felesége vegyész, kisebbik lánya, Vanda 3, nagyobbik, Sarolta 6 éves. (Különösen a nagyobbik kislány okoz sok örömet mostanában, mert éppen nyílni kezd az értelme. "Egy szülőnek pedig mindig jólesik, ha neki kell megmagyaráznia a világ nagy dolgait a gyerekének.") Első munkahelye a 43. számú Állami Építőipari Vállalatnál volt Budapesten, ahol gazdasági revizorként dolgozott, majd a szolnoki Kelet-magyarországi Vízügyi Tervező Intézet közgazdasági munkatársa lett. 1990 óta parlamenti képviselő, 1988-tól Fidesz-tag, és 1994 óta tölti be a Fidesz alelnöki tisztét. A parlamenti képviselőcsoport vezetőhelyettesévé választják három évre 1995-ben, onnan pedig meg sem áll a pénzügyminisztériumi politikai államtitkári posztig: 1998-ban, az új kormány beiktatásakor nevezik ki a tárca második emberévé. u A Kunságból származó politikus az elmúlt években igen sokat tett a magyar-kazak kapcsolatok elmélyítéséért, gyakran látogatta meg a távoli országot, és maga is sokszor fogadott onnan érkező baráti delegációkat: 1995 óta az Interparlamentális Unió magyar-kazak és közép-ázsiai baráti tagozatának elnöke. (Gyakran megfordul Erdélyben is, majdnem hazajár oda, a hagyományos tusnádfürdői fideszes nyári egyetem egyik legaktívabb résztvevője és szervezője.) Szintén 1995-től két évre az adós- és bankkonszolidációs parlamenti vizsgálóbizottság elnökévé választják, s ugyanebben az időszakban a szolnoki Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola meghívott előadója. Az Országgyűlés költségvetési és pénzügyi bizottságának nyolc évig tagja, öt éven át ezzel párhuzamosan a számvevőszéki bizottság munkájában is részt vesz. Pénzügyminisztériumi államtitkári kinevezéséig – 1998-ban – a gazdasági bizottság elnöke. Miniszteri kinevezésére az évezred első napján került rá a pecsét. |
Milyen pénzügyminiszternek tartja magát? Korábban olyan embernek ismerték, aki minden további nélkül elsétált egy büfébe ebédelni. Ad-e ma pénzt egy lámpánál kéregető koldusnak?
Sokan azt képzelik, a pénzügyminiszter elegáns autójában egy zsák pénz van, amiből időnként kiszór egy keveset az ablakon. A Pénzügyminisztérium épületéről is gyakran az a tévhit, hogy az állam pénze itt van valahol az alagsori széfekben. Szeretnék mindenkit kiábrándítani: nem ez a helyzet, én csak papírokkal dolgozom! Egyébként olyan szakembernek tartom magam, aki tisztességgel végigjárta a szamárlétrát, eltöltött tíz évet a gazdaságpolitika különböző lépcsőfokain. Parlamenti képviselőként szintén tíz éve dolgozom, részt vettem a számvevőszéki és a költségvetési bizottság munkájában, két évig elnöke voltam a bankkonszolidációt vizsgáló bizottságnak, amikor még időm volt, taníthattam a szolnoki kereskedelmi főiskolán, és korábban dolgoztam vállalatoknál is. Ennyi a tapasztalat szerintem elegendő ennek a munkának az ellátásához. Ráadásul két és fél éve politikai államtitkárként a minisztérium második embere voltam, tehát nem most kell ismerkednem a folyosó beosztásával. Ez alapot ad arra, hogy jó startot vegyek. Vannak határozott elképzeléseim, és szerencsének tartom, hogy nem a piac világából érkezve kell megismernem a pártok világát, a parlamenti egyeztetések folyamatát és az állami bürokráciát sem.
Meg tudná mondani, hogy éppen most mennyi pénz van saját pénztárcájában?
Nem sok lehet, mert mint annyian az országban, kevés készpénz mellett én is bankkártyát tartok magamnál.
Négy évvel ezelőtt egy interjúban ön azt mondta, csak gazdasági növekedéssel lehet stabilizálni a gazdaságot. Ehhez pedig olyan pénzügyminiszterre van szükség, aki felhagy a restriktív monetáris szigorral, a megszorító gazdaságpolitikával, és olyan döntéseket hoz, amelyek az ipari termelésben, a szolgáltató szektorban, az exportoffenzívában tartós javulást eredményeznek. Megfelel saját várakozásainak?
Úgy érzem, hogy ezen a sikeres pályán járunk, hiszen a korábbi fiskális politika gyakorlatával szakítottunk, és olyan növekedésnek teremtettük meg a kereteit, amilyenre az elmúlt 40 évben nem volt példa. A magyar gazdaság ütemesen nő, és ebben nagy szerepe van annak, hogy mertünk szakítani a közgazdasági tévhitekkel. Ilyen tévhit volt, hogy a bérnövekedés automatikusan az egyensúlyhelyzet felborulásával jár. Ez a kormány lehetővé tette, hogy elinduljon a felzárkózás az Unióhoz a minimálbér és a közalkalmazottak fizetését illetően.
Kinek van nagyobb befolyása a szemléletmód alakítására: a miniszternek vagy a koalícióra lépett pártoknak? Évekkel ezelőtt ugyanis ön azt is mondta, hogy a kormány gazdaságpolitikáját sok tényező alakítja, ezen pedig a pénzügyminiszter egyedül nem tud változtatni. Ma is így gondolja?
A legfontosabb feladat a kormányprogram végrehajtása, erre kaptunk felhatalmazást a választóktól. Ez szabja meg a kormányban dolgozó miniszterek és államtitkárok feladatát, én is tartom magam.
A mostani koalícióhoz több formabontó döntés is kötődik az elmúlt időszakból, ezek sorában vitathatatlanul a legizgalmasabbnak számít a két esztendőre szóló költségvetés kidolgozása. Kevesen vállalkoztak ehhez hasonlóra a világban.
A kétéves költségvetést a magyar gazdaság és a társadalom állapota tette lehetővé. Az elmúlt évtizedben nagy átalakulások mentek végbe a társadalomban és a nemzetgazdaságban egyaránt. Átrendeződtek a tulajdonviszonyok, kialakult a piacgazdaság intézményrendszere, létrejöttek azok a vállalatok, amelyek komoly mértékben befolyásolják a magyar gazdaság alakulását. És lezárult a privatizáció korszaka, ezért másfajta állapotra kell felkészülnünk. Az elmúlt két-három esztendő 4-5 százalékos stabil növekedési pályára állította a magyar gazdaságot, s ez nem járt az egyensúlyhelyzet felborulásával. Összességében tehát adott a lehetőség arra, hogy már kicsit előbbre tekinthessünk, és két évre rögzíthessük a támogatásokat, a kiadásokat. Ez a gazdaság szereplőinek mindenképpen jó, hiszen mindenki előre tudhatja, hogy mennyi lesz az adója, és biztonsággal kalkulálhatók a pályázati és támogatási keretek. Ami pedig jó a vállalkozóknak, a gazdaság szereplőinek, az jó magának a gazdaságnak is. És ha a nemzetgazdaság jól jár kétéves költségvetéssel, az végeredményben jó a társadalomnak is.
Csakhogy történelmi okokból a mi régiónkban nem ébreszt kellemes emlékeket egy több évre szóló terv.
Felesleges történelmi áthallásokat keresni. Jó néhány nyugat-európai ország is alkalmaz hasonlót. Ausztriában például az új pénzügyminiszter éppen most terjeszti a parlament elé a kétéves költségvetést, Bajorország évek óta így tervezi saját gazdaságát, nem szokatlan és nem egyedülálló ez a megoldás. Nálunk persze politikai ellenérvként azt hozták fel a kétéves terv ellen, hogy ebben a helyzetben az ellenzék nem mondhatja el a véleményét a gazdálkodásról, és nem lesz lehetősége vitára. Erről pedig szó sincs. Gondoljon csak arra, hogy a parlamenti bizottságok bármikor beszámoltathatják a minisztereket, és bármikor, bármelyik párt kezdeményezhet parlamenti vitát például az ország gazdasági helyzetéről. Vagyis a politika és a nyilvánosság kontrollja továbbra is működik. A zárszámadásra ugyanakkor továbbra is évente sor kerül.
|
Kaland Skóciában – Trabanttal
Varga Mihály a látszat ellenére kalandvágyó ember, s erről már idejekorán meggyőződhettek azok a szerencsések, akik ismerték diákéveiben. Egy három hónapos angliai út során többször is sikerült bizonyítania elszántságát és türelmét, hiszen harmadmagával egy rozzant Trabanttal vágott neki a hosszú útnak. Összesen nyolcszor romlott el az utazás ideje alatt a kocsi: egy belga szerelő mindössze azt kérte fizetségként a javításért, hogy mehessen egy kört a városban a Trabival. Angliában már drágább mulatság volt a szervizelés, mert a Malév Air Cargóval kellett utánuk küldeni a "speciális" kuplungtárcsát. A legnagyobb csapás mégis a Skót-felföld felfedezése közben érte az egyébként egy lekvárgyárban munkavállalási engedéllyel néhány hétig dolgozó diákokat. Miután a Trabi végleg kilehelte lelkét, otthagyták egy város főutcáján, ők pedig bérautóval folytatták felfedezőútjukat. Mikor azonban visszatértek, a kocsinak csupán hűlt helyét találták. Amikor éppen a rendőrségre tartottak, betértek egy élelmiszerüzletbe, ahol az akcentusra felfigyelő boltos kérdésére előadták a szokatlan autólopás történetét. Mire a tulajdonos mosolyogva előkapott egy két nappal korábbi napilapot, s a Glasgow Herald címlapján a hatalmas fotó közepén éppen a Trabant volt látható körbekerítve, rendőrök társaságában. Mint kiderült, ünnepnap lévén éppen azon az úton haladtak volna keresztül a skót nemzeti hadsereg dudásai, ahol a Trabantot hagyták, s ezért ki kellett üríteni a környéket. Ezt mindenki tudta, csak a magyar fiatalok nem. Miután a koszlott, gyanús külsejű autót senki nem vitte el az útból, kihívták a rendőrséget. Az IRA támadásától rettegő rendőrök lezárták a környéket, tűzszerészeket hívtak egy másik városból, és evakuálták a lakókat. A kínosnak induló ügyet bonyolította, hogy a csomagtartóban maradt egy szalámivég, amitől a robbanóanyag-kereső kutya teljesen megbolondult, így csakhamar egy tűzszerészrobot áldozatává vált a lerobbantott csomagtértető. Hogy végül is talpraesettségért sem kell Varga Mihálynak a szomszédba mennie, az is mutatja, mennyire ügyesen leszerelték a hatóságot az azóta elhíresült eset után. A nullszaldós alku ugyanis úgy hangzott, hogy ha a rendőrség nem kéri el az autó egyhetes tárolásának díját és a tűzszerészakció költségét, akkor a magyar egyetemisták is hajlandók lemondani megtépázott Trabijuk javítási költségéről – elevenítette fel a régi szép időket a miniszter, megvilágítva az örök igazságot: ha valaki mögötted lép be egy forgóajtón és előtted lép ki onnan, akkor egy magyarral találkoztál. |
Ellenzéki politikusként és gazdasági szakemberként önnek korábban az volt a véleménye, hogy az a jó szociálpolitika, amelyik úgy nyújt segítő kezet, hogy meg is keresi a feléje nyújtott kezet.
Azért kapjuk most a kritikát az ellenzéktől, hogy valóban azokon igyekszünk segíteni, akik maguk is tesznek valamit azért, hogy a segítő kezek elérjenek hozzájuk. Mi úgy gondoljuk, azokat kell támogatnunk, akik ebben az országban valamilyen értéket szeretnének előállítani, és részt vesznek a termelésben, a szolgáltatásokban. A nézetkülönbség az ellenzékkel éppen abban van, hogy ők egyfajta szegénypolitikát várnának el tőlünk, és nem érdekli őket, hogy az érintettek tesznek-e valamit saját magukért. Szerintem nem ez a helyes irány. Persze van a társadalomnak olyan része, amelyik valóban nem képes lehetőségeivel élni. Róluk valamilyen szinten gondoskodni kell, de a támogatási rendszernek elsősorban azokat kell elérnie, akik részt vesznek a munkában, akik gyereket nevelnek, akik értéket állítanak elő a társadalom számára.
Az önök gazdasági reformelképzeléseinek egyik alapvető eleme a családtámogatások kiszélesítése. Néhány éve még nem zárkóztak el attól sem, hogy az alanyi jogon járó családtámogatásba beépüljön egy rászorultsági elven működő szűrő. Hasonlóan az olasz szisztémához, ahol 11 csoportra osztották fel a családtípusokat jövedelmük szerint. Ma viszont mintha kevésbé volna fontos az ígért rászorultsági elv érvényesülése.
Ennek az ellenkezőjét tapasztalom. Ezek az elemek az elmúlt években a szociálpolitikában, a gyermektámogatásban és az adórendszerben igenis megjelentek. Gondoljon csak arra, hogy az előző kormány megszüntette a gyermekek után járó adókedvezményt, mi visszaállítottuk! Ma már egy háromgyerekes családnak majdnem másfél millió forintos jövedelemhatárig nem kell adót fizetnie. A szociálpolitikában jelenleg legalább 7-8 olyan támogatási forma van érvényben, amelyik a gyereknevelést vállaló családokat segíti. A társadalomnak ugyanis kutya kötelessége elismerni azt az erőfeszítést, amit ezek a családok a következő generáció felnevelésére fordítanak.
Rendkívül széles körű az érdeklődés a kormány azon szociálpolitikai csomagja iránt, amit a miniszterelnök a három gyerek, három szoba, négy kerék programjaként jellemzett. Sajnos azonban éppen azok, akiknek ezt szánták, azt állítják, hogy képtelenek eligazodni a számtalan kedvezmény között, ráadásul megint azok járnak jól, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk. Mikor rendeződik ez a terület?
A szociálpolitikai csomag jóval szélesebb annál, mint amit leegyszerűsítve a három szoba, három gyerek, négy kerék programjaként ismernek. Az egygyermekes család ugyanis ugyanúgy hozzájut segítséghez adókedvezmény, gyermeknevelési vagy iskoláztatási támogatás formájában, mint azok, akik több gyereket nevelnek. Magam is nagyon fontosnak tartom, hogy valamennyi család anyagi terheit mérsékeljük, azonban az is fontos, hogy a kormány valamilyen mintát mutasson fel a társadalom, azon belül a családok számára. Erre egy olyan országban feltétlenül szükség van, ahol évről évre csökken a születések száma, ahol egyre több a nyugdíjaskorú, és elöregszik a társadalom. És ahol néhány éven belül oda jutunk, hogy egy embernek három másikat kell eltartania. Ebben a helyzetben érthetően hosszú távú stratégiára van szükség, arra az időszakra is gondolnunk kell, amikor mi már esetleg nem leszünk, csak a gyermekeink élnek. Emiatt nagyon fontos, hogy a társadalmi reprodukció fennmaradjon, az új generációk megszülessenek, és bekapcsolódhassanak a társadalmi életbe. Mintára van tehát szükség, s ezt a mintát úgy kell megfogalmaznunk, hogy mindenki számára érthető legyen. Az emlékezetes miniszterelnöki hasonlat ezt igyekezett kifejezni képszerűen, még ha ezzel a humoristák időnként viccelődnek is. Szerintem azonban a felvázolt kép igazságtartalmán s a megfogalmazott üzenet fontosságán semmit sem változtat néhány gyenge poén.
Önök a választások előtt azt ígérték, hogy mindenkinek jobb lesz. Ezt pedig csak adóreformmal lehet elérni. Az általános adócsökkentésnek azonban nyoma sincs.
A Gazdaságkutató Intézet legutóbb decemberben készített felmérést a lakossági várakozásokról. Az eredmények azt támasztják alá, hogy végre elérkeztünk a gazdasági fejlődésnek abba a szakaszába, amikor a növekedésből már az emberek is éreznek valamit. Az, hogy a magyar lakosság optimistább lett, mint három vagy hat évvel ezelőtt volt, mindenképp azt mutatja, az emberek most már mernek tervezni. Gondoljon bele, milyen nagy jelentősége van annak, hogy a lakossági hitelállomány egyetlen év alatt 70 százalékkal nőtt! Aki hitelből vásárol, eleve derűlátó, hiszen azt feltételezi, hogy a következő évben még lesz munkája, lesz rendszeres jövedelme, amiből képes a hiteltörlesztést fedezni. De a vállalkozói konjuktúraindexek és a beszerzési menedzserindexek változása szintén azt igazolják vissza, hogy újra érzékelhető az optimizmus az országban. Ami pedig az adóreformot illeti, csakis az adórendszer hosszú távon történő átalakítása jöhet szóba. A választások után el kellett döntenünk, hogy hozzákezdjünk-e az adók általános csökkentéséhez, vagy helyette inkább kezdjük meg a tb-járulékok mérséklését. Az utóbbit választottuk, mert ez a jövedelemtermelő vállalkozásokra kedvezőbb hatással van. Az egyik évben tehát 6 százalékponttal csökkentettük a tb-járulék mértékét, s most, a következő két évben további 2-2 százalékos mérséklés következik. Az adórendszerben objektív okok miatt sem sikerült olyan nagy lépéseket tennünk, mint amilyeneket 1998-ban elterveztünk. Erre elsősorban a rendkívüli árvizek, az aszály és a tartós belvíz miatt nem kerülhetett sor, ezek a károk ugyanis százmilliárd forintnál is nagyobb összeget vontak el a költségvetéstől. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a koszovói háborúval járó káros hatások miatt további 130 milliárd forintos veszteséget szenvedett el a magyar gazdaság, az orosz fizetésképtelenség pedig az élelmiszeripart és a mezőgazdasági termelést vetette vissza nem kis mértékben. Ezek az objektív okok az adóreform elhalasztását tették szükségessé, bár megjegyzem, önmagában az is reformértékű lépés, hogy mostantól kezdve két egymást követő évben nem nyúlunk hozzá az adórendszerhez.
Vagyis a mostani ciklusban már biztosan nem lesz adóreform.
Úgy vettem át a tárca irányítását, hogy már létezett a kétéves költségvetés. Így sajnos a következő másfél évben kötve van a kezem, sem adónövelő, sem adócsökkentő lépéseket nem tehetek.
Miért kellett januártól jelentősen megszigorítani a vállalkozások költségelszámolási feltételeit?
Amikor azt tapasztalja az ember, hogy a költségek irreálisan nagy részét reprezentációs célokra használja fel sok vállalkozás, akkor ott valami baj van. Most mindenesetre végrehajtottunk egy jogszabály-módosítást, de miután egyik törvény sincs kőbe vésve, előbb meg kell ismerni az első néhány hónap tapasztalatait, és ha az derül ki, hogy a szigorítás gondokat okoz, természetesen ismét változtatni lehet a szabályozáson.
Esetleg már az első negyedév végén megvonja az intézkedés mérlegét?
Pontosan, és ebben nem látok semmi különöset. Amikor elfoglaltam a helyemet a tárca élén, azt kértem a munkatársaimtól, hogy ha kell, merjük bevallani a tévedéseinket. Tehát nézzük meg mindig, hogy az általunk előkészített törvények miként vizsgáznak a gyakorlatban, és ha nem jól, mert fennakadásokat okoznak, akkor módosítani kell azokat.
Államtitkári beiktatásakor úgy nyilatkozott, hogy ha sikerül csökkenteni a bankok hitelezési kockázatát, és kiépül egy normális adatszolgáltatási hálózat, akkor megkezdődhet a vállalkozások hitelezésével kapcsolatos ígéretek valóra váltása. Ennek lassan már három éve.
Az élet azért valamelyest igazolt bennünket, mert ha szakítottunk is azzal a korábbi elképzelésünkkel, hogy külön bankrendszer jöjjön létre erre a célra, a kamatok mégiscsak nagymértékben csökkentek az elmúlt években. Két éve még 16 százalék volt a legalacsonyabb kamat, amit a lakásépítési hitel után kértek a bankok, ma pedig mindössze nyolc százalék. Sikerült tehát legalább azt elérnünk, hogy részben az alacsony kamatoknak és az állami kamattámogatásoknak köszönhetően az elmúlt években bővült a vállalkozói hitelállomány. A Széchenyi-tervnek is van egy pontja, amelyik kis- és középvállalkozások támogatására vonatkozik. Vagyis további lehetőség kínálkozik arra, hogy faktorálásra, kamattámogatásra és tőkefeltöltésre kisvállalkozók is megfelelő kondíciójú hitelhez jussanak. A kezdeti lépéseket tehát megtettük, de szerintem ha az állam időnként hasonló gesztusokat tesz a piacnak – miként az a jelzálog-hitelezésnél is történt -, akkor annak hosszú távon biztosan kedvező hatása lesz.
Eddig sokan azért nem tudtak bekapcsolódni a lakáspiacba, mert nem rendelkeztek elegendő mobilizálható tőkével, a bankok pedig csak azzal álltak szóba, akinek volt megtakarított pénze. Mikor várható radikális változás ezen a téren?
A legfontosabb lépést már megtettük. Ahogy a kínai mondás tartja, a leghosszabb út is egy kis lépéssel kezdődik. Ez megtörtént, és szerencsére a piacon is kialakult ennek az ügyfélköre. Létrejöttek azok a bankok és biztosítóintézetek, amelyek partnerként jelzáloghiteleket folyósítanak, sőt igen sikeresen működik a rendszer. Éppen ezért döntött úgy a kormány a közelmúltban, hogy most már nemcsak az Állami Földhitel- és Jelzálogbank számára teszi lehetővé a támogatásokat, hanem minden olyan kereskedelmi bank számára is, amely jelzáloghitelbankot működtet, és ilyen hiteleket helyez ki a piacon. Korábban az volt a helyzet, hogy mindaddig nem kapott senki lakásvásárláshoz és lakásépítéshez hitelt, amíg nem mutatott fel legalább 70-80 százalékos önerőt. Ez mára gyökeresen megváltozott, és akár 30 milliós értékhatárig is felvehet valaki jelzáloghitelt lakásvásárlásra.
A jelek szerint a földkérdés nem igazán foglalkoztatja a Fideszt, noha korábban voltak olyan elképzeléseik, hogy visszavonnák a földtörvényt, és egy Nemzeti Földalapot hoznának létre. Ám különösebb változás nem történt.
Azért a megállapodás létrejött a Nemzeti Földalap létrehozásáról. Az valóban igaz, hogy a földtörvény módosítását felfüggesztettük, s ezt nagyon helyesen tettük, hiszen egy fontos aláírásgyűjtés eredményeként azt javasolta a társadalom, hogy külföldiek ne vásárolhassanak Magyarországon földtulajdont. Ennek a kérésnek a kormány eleget is tett. A földalap ügyében viszont a múlt év végén az érintettek között kompromisszum született, így az idén létre fog jönni. Úgy hiszem tehát, hogy a földkérdésben is sikerült megtalálni a legjobb utat. Az elmúlt években az agrártámogatás olyan kiemelt területe volt a kormány működésének, amire szintén nem volt példa esztendők óta. Mára minden támogatás rendelkezésre áll ahhoz, hogy az európai uniós normáknak megfelelő agrárium jöjjön létre.
Gyakori vád, hogy a kormány nem törekszik az államháztartási kiadások lefaragására. Hogy ez igaz-e vagy sem, nehéz eldönteni, annyi mindenesetre látható, hogy az olló még mindig tágra nyílt.
Ha valaki megnézi, hogy a költségvetési hiány és általában az államháztartási hiány milyen mértékű, akkor láthatja, hogy 2001-re és 2002-re 3 százalék alá fog csökkenni. Emlékezzen vissza, amikor ez a kormány hivatalba lépett, ez még 4,9 százalék volt. Egyre kevesebbet vonunk el a társadalomtól, a gazdaságtól, és a hiányunk mégis kisebb lesz, hiszen csökken a deficit a bevétel és a kiadások között.
Korábban élesen bírálta a privatizáció folyamatát, mondván: Magyarország az egyetlen ország a régióban, ahol nem történt meg a reprivatizáció. Ez ma is igaz.
Magyarországon is végbement egyfajta reprivatizáció, de nem úgy, ahogy ez például Lengyelországban történt, ahol egyből visszaadták a volt tulajdonosoknak azt, ami az övék volt. Nálunk a kárpótlási jegyes megoldást választották, aminek megvoltak a maga előnyei és hátrányai. Ma már inkább csak a hátrányait látjuk, de az kétségtelen tény: a magyar gazdaság átalakításában annak is volt szerepe, hogy az Antall-kormány igyekezett a társadalom viszonylag szélesebb körét valamilyen módon kárpótolni. Ugyanakkor ez a változat a gazdaság működésébe mégsem avatkozik be olyan drasztikus módon, ami teljes tulajdonosváltást eredményezne. Persze a történtek megítélése nem az én dolgom, majd a gazdaságtörténészeknek kell kibogozniuk, hogy mi volt sikeres és mi nem. Az viszont tény, hogy még mindig van a piacon kárpótlási jegy, s ezek tulajdonosai azt szeretnék, ha a jegyeket mihamarabb bevonnánk. Bízom benne, hogy belátható időn belül már a múlté lesz az egész kárpótlás.
A kormányzás második évének végén a közüzemi díjak emelkedésének korlátozása érdekében szigorú árképzési szabályokat vezettek be. Ezt a mai napig élesen támadják az érintett külföldi nagyvállalatok, amelyek privatizáció révén kerültek közszolgáltatói pozíciókba Magyarországon.
A mostani kormány is tisztában van azzal, hogy a teljes liberalizációnak is megvannak a maga veszélyei. Nézze meg, mi történik Kaliforniában: a világ hetedik legfejlettebb régiója olyan problémákkal küszködik, amilyeneket korábban tőlünk keletre lévő országokban tapasztalt meg a lakosság! Vagyis hogy csak időszakosan van áramszolgáltatás, és régiónként be kell osztani, hogy ki mikor tudja használni a hűtőszekrényét. Azt hiszem, ez nem járható út, és meg kell találnunk azt az egyensúlyt, amelyik a kiszolgáltatott fogyasztók, a szolgáltatócégek és a gazdaságban szükségszerűen megjelenő profitérdekek mezsgyéjén húzódik. Ha egy országban csak egy pék süt kenyeret, akkor a kormány két dolgot tehet: vagy létrehoz egy másik pékséget, hogy verseny jöjjön létre, vagy megpróbálja szabályozni a piacot. Ez történt például a gáz esetében is. A kormány nagyon fontosnak érezte, hogy a hirtelen áremelés ne szakadjon a társadalom nyakába egyik pillanatról a másikra, hanem adjunk erre időt, alakuljanak ki erre a megfelelő csatornák.
A falugáznál ez a módszer minden jel szerint kudarcot vallott, hiszen a vezetékes PB-gáz ára máris hétszer drágább a földgázénál.
Hozzám is aggasztó tartalmú levelek érkeznek ezzel kapcsolatban, és az a gyanúm: miután nincs kontroll, a vállalkozás, amely a falugáz szolgáltatására jött létre, gátlástalanul horribilis összegeket számláz ki a fogyasztóknak. Ezért is mondjuk azt, hogy mindenképpen meg kell kísérelnünk korlátozni a végletes profittörekvéseket. És még egy észrevétel, ha már a gázárat említettem: amikor az áremeléseket a kormány limitálta, a nagybani szolgáltató azonnal azt mondta, a veszteségük horribilis lesz. Ekkor ajánlatot tettünk, hogy a nehéz helyzetre való tekintettel a kormány hajlandó átvenni az ágazatot.
Erre mondták azt sokan, hogy a kormány olcsón be akarta kebelezni a Mol gázüzletágát.
De ha veszteséges, az üzletággal a veszteséget is átvettük volna. Csakhogy az ajánlatunkra mindeddig nem érkezett értékelhető válasz. Ezek után pedig mégiscsak azt kell feltételeznem, hogy veszteséges ugyan az ágazat, de mégsem annyira, mint amit a számok tükröznek. És még egyet ehhez a problémakörhöz: következetes antiinflációs politikát folytat a kormány, és a két számjegyű inflációt szeretnénk a ciklus végére stabilan egy számjegyűvé tenni. Két évvel ezelőtt, 12 év után először már egy számjegyűvé vált az infláció, és nagyon bízom benne, hogy 2002 végére ezt az eredményt megtudjuk őrizni, sőt javíthatunk rajta. Ehhez azonban az kellene, hogy a központi árintézkedéseknél megfelelő szigorral lépjünk fel, és csak a kabinet által engedélyezett mértékig lehessen áremeléseket végrehajtani. Többek között a postai szolgáltatások, a távközlés, a tömegközlekedés tarifáira gondolok, és természetesen az energiaárakra is. Ezen a téren az elmúlt években 6 százalékos áremelés következett be. S bár emiatt sok érintett vállalat siránkozott, szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon az infláció még a kiugróan magas olajár-emelkedés ellenére sem nőtt. Sajnos azonban az antiinflációs törekvéseinkben nem mindenki partner. Ezt mutatja, hogy a fővárosban a szemétszállítási és csatornadíjak közel húsz százalékkal drágultak.
Több mint egy évtizede nem építettek nagy számban szociális célú bérlakást Magyarországon, az önök kormánya pedig éppen most hirdetett meg egy ilyen programot. Úgy érzik, hogy ezt a terhet már képes elviselni a költségvetés?
Induljunk ki abból, hogy Magyarországon körülbelül négymilliós a lakásállomány, és a tendenciák alapján ahhoz, hogy elfogadható mértékű lakásmobilitás alakuljon ki, hozzávetőleg az összlakásszámot egy százalékkal kellene bővíteni évente, vagyis nagyjából negyvenezer lakás építésére volna szükség. Ettől a mértéktől sajnos messzire elmaradtunk, volt olyan esztendő, amikor csak tizenötezer új otthon épült. Most úgy tűnik, hogy a helyzet ebben az évben megváltozhat, és jelentős mértékben nőhet az építkezések száma. Persze ezen túl további probléma, hogy a saját tulajdonú otthonok aránya 90 százalék feletti, és elenyésző a bérlakásállomány. Ezért sem beszélhetünk még kielégítő lakásmobilitásról, hiszen aki elveszíti a munkahelyét mondjuk Ózdon vagy Nyíregyházán, képtelen átköltözni Győr vagy Székesfehérvár környékére, ahol éppen munkaerőhiány van. A helyzet ma már olyan súlyos, hogy gátolja a gazdasági fejlődést. A '90-es évtized első felében az önkormányzatok igyekeztek megszabadulni a bérlakásaiktól, és mindet eladták. Az értékesítésből származó bevételt pedig azóta felélték. A kormánynak ezért mindenképpen el kell indítania egy olyan programot, amely megpróbál változtatni ezen a negatív tendencián. A bérlakás-építési program pontosan ezért született meg. Ez jó a gazdaságnak, mert beruházás, lakásokat építünk, amibe az építőipar, a kereskedelem, a szállítás is bekapcsolódhat. Jó az állampolgárnak, mert végre megmozdul a lakáspiac, és sok családnak évekig nem lesz szüksége arra, hogy saját otthont teremtsen. És végül jó az önkormányzatoknak is, mert a bérlakásokkal szociális problémákat kezelhetnek. A kormány úgy tervezi, hogy a következő két évben több mint 9 milliárd forintot fordít erre a célra. A tavalyi esztendő végén már megindult a program, akkor közel 2 milliárd forintot osztottunk ki pályázati úton az önkormányzatok között, és az ország számos helyén megindultak a bérlakás-építkezések.
Az ön pártjának legszélesebb támogatói köre, vagyis a diákság jelentős gesztust kapott a kormánytól a közelmúltban, amikor meghirdették a diákhitel intézményét. Mit szól ahhoz, hogy éppen a bankok ódzkodnak tőle?
Elvi döntés született a diákhitel rendszerének bevezetéséről, ám az már most látszik, hogy nagyon fontos lépés lesz, mert végre az oktatásban részt vevők is viselni fogják a képzés anyagi terheit. Eddig ugyanis vagy az állam adott pénzt arra, hogy tanuljanak a fiatalok, vagy a szülők vállalták az esetenként igen megterhelő anyagi áldozatot. Most maga az érintett, a diák, az egyetemista lesz a szereplője a folyamatnak, aki rövidesen hozzájuthat a továbbtanulás költségeit fedező hitelhez, és miután kikerül az egyetemi padsorok közül, 20-30 év alatt törleszti azt. Nagyon fontosnak tartom, hogy ez a támogatási forma mindenképp meginduljon. Most folyik a diákhitelrendszer technikai megoldásainak kidolgozása. A legfontosabb, hogy nagyon alacsony kamatozású, mostani számítások szerint havi huszonegyezer forintos támogatásról van szó, amit aztán az egyetemisták később munkát vállalva a bérük hat százalékával képesek lesznek visszatéríteni.
De miért nem üzlet ez a bankoknak?
Én sem értem, mert a diákhitel mögött állami garancia lesz. Ha nem tud fizetni az adós, fizetni fog az állam, tehát a bankoknak nincs kockázatuk. Azt hiszem, hogy inkább az újdonságtól tarthatnak a bankok, és nagyon valószínű, hogy a hitelfolyósítással járó adminisztrációs munkától is ódzkodnak. Megjegyzem, minden diák egyben potenciális ügyfél is, így ha én bankvezető lennék, két kézzel kapnék az ilyen ügyfelek után. Ezek a fiatalok előbb-utóbb diplomás, jól kereső szakemberek lesznek, tehát ügyfélként is érdemes őket komolyan venni.
| MINDIG ELSZÁNT HOSSZÚTÁVFUTÓ Odahaza a pénzügyi tapasztalatok mit sem számítanak, a családi kassza ellenőrzése ugyanis a felek egyenjogúságán alapuló kooperatív rendszerben történik – "ad leckét" a pénzügyminiszter. Bár családi költségvetést sohasem készítenek, a feleségével együtt közösen azért mindig jó előre kikalkulálják, éppen mennyi juthat élelmiszerre, ruhára és a gyereknevelés egyre dráguló kiadásaira. A mértékletes beosztás pedig – miként a közgazdászok annyiszor ígérik – természetesen a Varga család számára is meghozza a maga gyümölcsét, hiszen rendszeresen félre tudnak tenni valamicskét a családfői fizetésből. ("Bár időm nem nagyon engedi, azért néha magam is bevásárolok, úgyhogy senki sem hozhat zavarba, ha megkérdi, mibe kerül ma egy liter tej vagy egy kiló kenyér".) Hobbija a sport, kiváltképp a futás és a foci. A csapat, ahol játszik (és amelyben ott focizik a fél kormány meg a Fidesz szinte teljes vezérkara), igencsak régi, tagjai alaposan összekovácsolódtak az idő folyamán. A miniszteri feladatok miatt azonban ma már meglehetősen nehéz időpontot egyeztetni a fiúkkal, így hetente csak egyetlen estére tudja magát szabaddá tenni. Egyébként korábban éveken át hetente háromszor is nekigyürkőzött a futásnak, ma már csupán egyetlen reggeli kocogásra telik szabadidejéből. Mint mondja, akárcsak az életben, ebben is a hosszú távot kedveli, és tavaly már lefutotta a 21 kilométeres félmaratoni távot is. Minden vágya azonban az, hogy egy-két éven belül abszolválja saját maratoni csúcsát. És persze a nagy szerelem az utazás, ha teheti, kéthetente rendszeresen hazaruccan család- és rokonlátogatásra szülővárosába, Karcagra. Két évvel ezelőtt – de ezúttal már egyéni képviselőként – itt lett immár harmadszor parlamenti képviselő. Az erdélyi, évenkénti rendszerességgel betervezett két turistaútról azonban egy időre biztosan le kell mondania, hiszen új kormányzati pozíciójában (és a karcagi református egyház presbitereként is) igencsak megsokasodtak feladatai. Sőt, mióta beválasztották a közel 900 éves ispotályos Johannita Lovagrend tagjainak sorába, karitatív tennivalókból sincs hiány. ("Mintával, jó példával úgy is lehet szolgálni az embereknek, ha valaki azt a hitvallást, azt a lelki tartást erősíti bennük, ami oly sokak számára fontos.") |