Újjáépülő Balkán

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. november 1.) vegye figyelembe!

Távoli célok

Megjelent a Cégvezetés (archív) 31. számában (2000. november 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A Nyugat- és Közép-Európát meghatározó integrációs folyamatokkal szemben a Balkánt a szétdarabolódás és a gazdasági visszaesés jellemzi. Egyre fontosabb lenne megtalálni azokat a módszereket, amelyekkel a régió valamiképpen Európa többi részéhez közelíthető.

 

Lényegében a közelítés szándéka motiválta az 1999 júniusában Szarajevóban meghirdetett stabilitási paktumot, illetve a különböző - mára már a feledés homályába merült - Marshall-terv jellegű javaslatokat. Az elképzelések mögött meghúzódó gondolat az, hogy a demokrácia, a stabilitás és a gazdasági prosperitás nem „exportálható" a régióba. A nemzetközi közösség és elsősorban az EU segíthet kialakítani a szükséges keretfeltételeket, de a demokrácia, a stabilitás és a gazdasági jólét megteremtése elsősorban a térség népeinek a feladata.

A „segítési folyamat" első megnyilvánulására 2000. március végén került sor. Az ekkor Brüsszelbe összehívott donorkonferencián a nemzetközi szereplők az úgynevezett quick-start program keretében 2,4 milliárd eurót ajánlottak fel a régióban megvalósítandó különböző, elsősorban infrastruktúra-fejlesztési projektekre. A régió hét országot - Albániát, Bosznia-Hercegovinát, Bulgáriát, Horvátországot, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, Macedóniát és Romániát - foglal magában, de Jugoszlávia természetesen (egyelőre?) kimarad az infrastruktúra fejlesztését érintő programokból.

Prioritások és kétségek

A nemzetközi szereplők mára viszonylag pontosan meghatározták azokat a területeket, amelyek a Balkán fejlődésének alapját képezhetik. (A prioritásokat egyébként már 1943-ban megfogalmazta Rosenstein-Rodan a Balkán fejlesztéséről és stabilizálásáról szóló híres cikkében.) Ezek a következők:

  1. Az infrastruktúra fejlesztése.
  2. A magánszektor fejlesztése.
  3. Az ipar átalakítása, modern termelőkapacitások kiépítése.

A fő kérdés az, hogy a felajánlott pénz - aminek a döntő többsége hitel - elegendő lesz-e arra, hogy alapvető változások induljanak el a balkáni országokban. Könnyen lehet ugyanis, hogy e projektek kivitelezői nyugati cégek lesznek, vagyis a munka elvégzése nem fog hozzájárulni a hazai vállalkozások erősítéséhez. Komoly esély van arra, hogy ezek a pénzek nem maradnak a balkáni gazdaságokban, hanem a donorországok cégeit, illetve az azok beszállítói hálózatába tartozó szerencsésebb közép-európai vállalkozásokat gyarapítják.

Az összeg nagysága sem túl jelentős, főleg ha belegondolunk, hogy hét országról és több év során megvalósuló projektekről van szó. Nem felejthetjük el a Boszniával kapcsolatos hasonló donorkonferenciák eredménytelenségét sem, amelyeken összességében ennél több pénzt ajánlottak fel, Bosznia mégis működésképtelen államalakulat maradt, ahol ma 40 százalék fölötti a munkanélküliség.

Megkérdőjelezhető a legjelentősebb nemzetközi szereplők, így elsősorban az EU érdekeltsége is abban, hogy valóban komoly erőforrásokat csoportosítson át a balkáni régió fejlesztésére. Az európai országok és a transznacionális vállalatok mintha nem éreznék úgy, hogy saját gazdasági hatékonyságuk vagy növekedésük elősegítése érdekében szükségük van a Balkánra.

Az EU azért is ódzkodik az igazán nagy volumenű Balkán-rehabilitációs projektektől, mert tetemes forrásokat emészt fel saját versenyképességének javítása - amire elengedhetetlenül szüksége van az Egyesült Államokkal kezdett versenyfutásban. Ezek miatt a donorkonferencia eredményeit, illetve a különböző nemzetközi szervezetek Balkánnal kapcsolatos lépéseit, vagy a stabilitási paktum működését továbbra is inkább szimbolikusnak kell tekintenünk, s nem olyan folyamatnak, amelyet határozott, a Balkán fejlődése mellett elkötelezett érdekek motiválnak.

Óriási különbségek

A Balkán kilencvenes években tapasztalt mélyrepülésének legfontosabb oka a térség országonként változó növekedési potenciálja, illetve annak drámai visszaesése volt. (Ma a Balkán relatív elmaradottsága nagyobb a Nyugathoz képest, mint 1950-ben volt.) Ez a termelési tényezők csökkenése, valamint a viszonylag gyors ár- és kereskedelemliberalizáció hatásai miatt alakult így. E tényezők együttesen a meglévő fizikai és humán tőke jelentős erózióját, a kapacitások leépülését eredményezték.

Az egyes átalakuló országok alkalmazkodóképességében megmutatkozó különbségek egyre nőttek az elmúlt években. Ez az exportteljesítmény esetében nyilvánvaló: míg a közép-európai országok kivitele több mint kétszeresére bővült, addig a balkáni országoké ma sem éri el az 1989-es szintet. A különbségek még érzékletesebbek a foglalkoztatást tekintve. Míg 1989-1998 között Közép-Európában a foglalkoztatottak száma mintegy 13 százalékkal, addig a Balkánon közel 26 százalékkal csökkent. Mindezek miatt az elmúlt tíz évben a gazdasági szerkezet romlott: az országok többségében nőtt a mezőgazdaság GDP-hez való hozzájárulása. (Ráadásul ezek az országok a változások kezdetén még a közép-európai államokhoz képest is agrárgazdaságoknak számítottak.)

Az átalakuló országokban a fenntartható javulás akkor kezdődött meg, amikor a termelőkapacitások jó része megfelelő minőségűvé, a fellendülés motorjává vált (általában a termelés más piacokra történő átirányításával). Ez vagy a zöldmezős beruházások növekedésével és a magánszektor kialakulásával, vagy a korábbi termelőkapacitások átalakításával és modernizálásával ment végbe. A balkáni országokon is az segítene, ha ott új, versenyképes, modern termelőkapacitások jönnének létre. Erre azonban vajmi kevés az esély a jelenlegi trendek alapján.

Fejlődő országok

A Balkán problémáinak megoldására eddig csak rövid távú, a nagyhatalmi erőegyensúly által diktált elképzelések születtek. A Világbank tanulmánya - amelyet a tavaszi, a Balkán támogatását célul kitűző brüsszeli donorkonferencia idején tettek közzé - is megpróbálta megfogalmazni a térség stabilizálására és felélesztésére vonatkozó elképzeléseket. Lényegében ez a dokumentum foglalja össze a legátfogóbban a nemzetközi közösség délkelet-európai gazdasági stratégiáját.

Alapvető feltételezése az, hogy a régió rossz gazdasági teljesítményének oka a piacgazdaság kiépítésének lassúsága. Gyógymódként a Közép-Európában többé-kevésbé bevált makroökonómiai stabilizációs politikát, majd a privatizáción alapuló, radikális mikroökonómiai alkalmazkodást javasolja. További fontos tényező a jog uralmának helyreállítása, illetve a civil társadalom megerősítése. A lényeg: a Balkánon a közép-európai sikeres gazdasági átalakítás stratégiáját kell megismételni.

Ennek a megközelítésnek - bár logikailag helyesnek tűnik - komoly fogyatékosságai vannak. A délkelet-európai államok gazdaságai ugyanis ma rosszabb állapotban vannak, mint a közép-európai államokéi a kilencvenes évek elején. A legnagyobb gondot a termelőkapacitások drasztikus leépülése, a rendkívül magas munkanélküliség, illetve a felbecsülhetetlen méretű feketegazdaság okozza.

A problémákat tovább súlyosbítja a regionális dezintegráció, amit a volt Jugoszláviával kapcsolatos konfliktusok okoztak. Ezek a folyamatok a délkelet-európai államokat a közép-európaitól eltérő fejlődési pályára állították. Egy második, igen nehéz átalakulást kellene megvalósítaniuk, ami - a kiinduló helyzetek alapvető különbözősége miatt - nem lehet a térségünkben végbement folyamatok egyszerű megismétlése.

A Világbank és más nemzetközi szervezetek megállapítják ugyan, hogy a régió jóval fejletlenebb, mint Közép-Európa, de nem veszik figyelembe az ebből fakadó következményeket. A balkáni államok döntő többsége ugyanis fejlődő államnak tekinthető az ipar és az agrárágazat gazdaságban betöltött szerepe, illetve a GDP nagysága alapján. Jugoszláviának, Albániának, Romániának, Macedóniának, Bulgáriának és Horvátországnak kisebb az együttes GDP-je, mint Görögországé vagy Portugáliáé. Így a gazdasági átalakítás során nem a Közép-Európában alkalmazott transzformációs stratégiára, hanem a fejlődő országokra alkalmazott fejlesztéspolitikára lenne szükség.

Illúziók nélkül

A Világbank stratégiájának megvalósítása alapvetően a stabilitási paktumon nyugszik. A regionális finanszírozási konferencián tavasszal jóváhagyott források - az úgynevezett quick-start program - aligha elegendőek Délkelet-Európa stabilitásának és prosperitásának megerősítésére. A finanszírozott projektek nincsenek igazán hatással a lényeges problémákra: az ipari tevékenység hanyatlásának megállítására, a munkanélküliség vagy a pénzügyi problémák kezelésére. Helyes az a felismerés, hogy a régióban létszükséglet a kis- és középvállalatok megerősítése, ám izmosodásuknak egyelőre igen kevés jele van. Szintén kiemelt célként kezelik a külföldi tőkebefektetések támogatását, de nincs megalapozott javaslat arra, hogy miképpen lehetne a tőkét a régióba vonzani.

Valószínűleg csak egy módon lehetne Délkelet-Európa stabilitását hosszabb távra garantálni, ez pedig az európai struktúrákhoz való gyors csatlakozás. Az EU-n belül megindultak ugyan ilyen irányú tapogatózások, de nem lehetnek különösebb illúzióink. A valamilyen szintű integráció megvalósításához szükség lenne az EU vezetőinek kitartó elkötelezettségére és polgárainak támogatására. Naivitás ebben hinni akkor, amikor a sokkal kisebb problémát jelentő közép-európai államokkal kapcsolatban sincs meg igazán ez az elkötelezettség.

Hosszú távú kilátások

A régió országainak hosszú távú gazdasági jellegzetességei sokban hasonlítanak egymásra, noha az okok eltérőek. A Balkán egyetlen állama sem volt képes radikálisan csökkenteni azt a jövedelemkülönbséget, ami a Nyugattól elválasztotta. Ez még Görögország EU-csatlakozása utáni történetére is érvényes.

Görögország a csatlakozás óta éves átlagban 1,6-1,7 százalékos GDP-növekedést tud felmutatni. A folyósított nagy összegű közösségi támogatások ellenére sem sikerült felülmúlnia a nyugat-európai országok gazdasági növekedését, s csökkentenie a fejlett központtól elválasztó távolságot. A következtetés az lehet a görög példa alapján: a segélyek és a támogatások nem elegendőek a térség modernizálásához.

1998-99-ben, a jugoszláv válság idején több balkáni ország a gazdasági transzformáció fordulópontján volt. Ma a reformokat többükben újra kell indítani, miközben szemmel láthatóak a gazdasági válság jelei. (Ilyen Románia, Horvátország, Bulgária - hogy a háború sújtotta területeket ne is említsük.) A jelenlegi helyzet a strukturális reformok további elhalasztását eredményezheti, egyértelmű a privatizáció lassulása is a külföldi érdeklődés visszaesése miatt.

Ebben a helyzetben a kormányok a cégek további eladósításában, a fizetési fegyelem fellazításában kereshetnek megoldást, ami azért is veszélyes, mert a régióban már a vállalatok jelentős része fizetésképtelen. Ez pedig könnyen átterjedhet a bankszektorra, ami még inkább visszavetheti az üzleti szektor gyenge dinamikáját, versenyképességét, elsősorban a külföldi vállalatokkal szemben. Vagyis tovább erodálódhat az amúgy is lepusztult hazai gazdasági bázis.

A lehetséges fejlődési irányokra vonatkozó gazdasági előrejelzések kidolgozása során a Balkán esetében a következő szempontokat érdemes figyelembe venni:

A beruházások nagysága az egész régióban érzékelhetően csökkent a korábbiakhoz képest (igaz, a magas invesztíciós hányadok mellett sem volt számottevő gazdasági növekedés). A jelenlegi beruházási szintek jóval alacsonyabbak, mint a gyorsan növekvő gazdaságok esetében, és valószínű, hogy a fejlesztések hatékonysága is jelentősen elmarad azokétól. (Figyelembe kell azonban vennünk, hogy nem feltétlenül van összefüggés a magas beruházási ráták és a gyors gazdasági növekedés között. Az elmúlt évtizedek lendületes gazdasági fejlődést felmutató államai között is jelentős különbségek voltak e téren.) A beruházási ráták növekedésben játszott szerepével kapcsolatos eltérő nemzetközi tapasztalatok ellenére biztos, hogy a Balkánon a (hatékony) beruházások erőteljes növelésére van szükség.

A humán erőforrások helyzete sem túl biztató a régióban. A kilencvenes évek elején fejlettnek tekintették a volt szocialista országok emberierőforrás-helyzetét, Jugoszláviában a piaci kultúrát is. Ma mindkét megállapítás valóságtartalma megkérdőjelezhető. Az oktatásra fordított kiadások csökkenése, valamint a korábbi szellemi tudás erodálódása aggasztó folyamatokat indított el. Bár a beiskolázási mutatók még mindig magasak, a minőségi problémák miatt mára eltűntek a korábbi komparatív előnyök.

Hasonló változások figyelhetőek meg a vállalkozói mentalitásban is. A vállalkozók és vállalkozások többsége arra kényszerült, hogy tökélyre fejlessze képességeit a „balkáni" üzletvitelben. Tapasztalt és dörzsölt vállalkozói réteg alakult ki, ám ez a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban kétségtelenül hátrányos lehet.

A népesség növekedése lassú, aminek nincs számottevő negatív hatása az életszínvonalra. Ez alól kivétel az albán népesség, amely a régióban szinte az egyetlen dinamikusan bővülő népcsoport.

A rendszerváltozást követő kereskedelemliberalizáció az import bővülését eredményezte, de nem vált a gazdasági növekedés motorjává. A közeljövőben nem is lehet számítani a kereskedelem felfutására. Ez azt jelenti, hogy az első időszakban (a kilencvenes évek első fele, de több országban még ma is) meglóduló behozatal nem vált „modernizációs" importtá, nem eredményezte a hazai termelőkapacitások korszerűsödését vagy fejlesztését, hanem megragadt a fogyasztói igények kielégítésének szintjén. Holott ez nélkülözhetetlen lenne, amint a fejlettebb közép-európai országokban is nagy szerepe volt a gazdaság talpra állításában.

A pénzügyi rendszer gazdasági növekedésben játszott szerepe rendkívül fontos az átalakuló országokban. A pénzügyi szektor állapota a balkáni államokban azonban a kibontakozás akadálya lehet. A bankok átstrukturálása és privatizációja igen vontatottan halad, magasak a hitelkamatok.

Összességében egyik délkelet-európai ország sem rendelkezik kézzelfogható előnnyel a növekedési tényezőket illetően, és meglehetősen csekély a pozitív változások lehetősége is. Ez nagyfokú gazdasági bizonytalanságot okozhat több ország, köztük a szomszédos Magyarország számára is. Bár időszakonként előfordul, hogy egy-egy relációban dinamikusan felfut például a külkereskedelmi forgalom (így Magyarország és Bosznia-Hercegovina között), de ez nem tekinthető stabil, hosszú távú folyamatnak.

Válaszúton Szerbia részesedése a jugoszláv nemzeti termékből 36,4 százalék, az egy főre jutó társadalmi termék értéke pedig 2000 dollár volt 1990-ben. (Ezen belül Koszovóban 600, míg a Vajdaságban 2800 dollár/fő volt a jellemző.) A természeti erőforrásokban igen gazdag Szerbia a kilencvenes évek elejéig nettó energiaexportőr volt. Jugoszlávia széthullása előtt a Vajdaságban 1-1,2 millió tonna kőolajat termeltek ki, ami az ország fogyasztásának 20-25 százalékának felelt meg. A Vajdaság emellett betöltötte egész Jugoszlávia „kenyereskosarának" szerepét is. Szerbiában takarították be az ország búzatermésének több mint 60, a kukorica 55, a cukorrépa 75 és a napraforgó 85 százalékát. A köztársaság Jugoszlávia külkereskedelmének közel 1/3-át bonyolította le, az export 40 százaléka az EK-ba irányult. (1990-ben ez a mutató jóval magasabb volt, mint a hasonló magyar érték.) Igen súlyos következményekkel jártak azonban az ENSZ gazdasági szankciói, majd a háborúk. A szankciók bevezetésére 1992 májusának végén került sor, majd 1993 tavaszán tovább szigorították őket, ezzel szinte teljesen elvágva az országot a külvilágtól. Azóta az embargót bizonyos területeken enyhítették - például egyes ellenzéki városok, illetve a központi hatalomtól függetlennek tekintett cégek esetében - a Milosevics-rendszer „bomlasztása" érdekében. Az enyhítés eddig kevéssé hatott. A szankciók legfontosabb következményei a következők voltak: Az exportpiacok teljesen bezárultak Szerbia előtt, a tönk szélére sodorva az ország gazdaságának legjobb állapotban levő ágazatait, vállalatait is. Beszűkültek az importforrások is, drámaian megnehezítve a sok területen nagymértékben importfüggő ország helyzetét. u A gazdasági elszigeteltséget tovább fokozta a külföldi bankokban elhelyezett betétek befagyasztása. Nullára csökkent az ország hitelképessége, így a külföldi forrásokhoz való hozzájutás esélye is. A nemzetközi érintkezés beszűkülése fokozta a termelés visszaesését és az életszínvonal csökkenését. Bár a szankciók csak kevéssé járultak hozzá a volt Jugoszlávia területén a konfliktusok befejezéséhez, annyit azonban elértek, hogy a szerb gazdaság technológiai alapjait tönkretették (amit aztán kiteljesített a Jugoszlávia elleni bombázás). A fejlesztések elmaradása miatt a termelővállalatok döntő többsége képtelen arra, hogy külföldi segítség nélkül visszanyerje korábbi piaci pozícióit. A régi üzleti kapcsolatok megszakadása következtében a korábbi versenytársak elfoglalták az ország hagyományos piacait. Ez elsősorban a technológiaintenzív ágazatokban tűnik szinte visszafordíthatatlannak. A helyzetet súlyosbítja az értelmiség fokozódó elvándorlása. Egyes becslések szerint az ország szellemi potenciáljának 30 százaléka hagyta el az országot - nagymértékben megnehezítve a jövőbeni gyors talpra állás lehetőségét -, mások még ennyire sem „optimisták". Jugoszláviában az ellenzék hatalomra kerülésével megteremtődött a gazdaság átalakításának lehetősége. Ennek alapvető feltétele az volt, hogy megszüntessék az ország ellen bevezetett szankciókat (amire az október eleji változásokat követő napokban sor is került). A nemzetközi reakciók eredményeként megszűnt a nemzetközi gazdasági és pénzügyi kapcsolatok útjában álló akadályok jelentős része. Az események következtében a jugoszláv gazdaság újra normális világgazdasági kapcsolatrendszer alapján működhet, megkezdődhet a transzformáció. A gazdaság alapjainak újjáépítésére az ország önerőből aligha lesz képes, a külföldi tőke segítsége kiemelkedő fontosságú. Ennek két fő formája képzelhető el: a különféle segélyek és hitelek, illetve a működőtőke-beruházások. A boszniai és koszovói tapasztalatok alapján várható, hogy lesznek források a különböző infrastruktúra fejlesztő-helyreállító projektekre. Sokkal problematikusabb a termelőberuházások ügye. Jugoszláviában ma nincs fejlett technológián alapuló, versenyképes termékeket előállítani képes termelési bázis, ennek kialakításához alapvetően a működő tőke aktív beruházásaira van szükség. Előbb azonban hitelessé kell válnia az új politikai irányításnak, vagyis elfogadható szintre kell csökkenteni a politikai kockázatot, majd olyan telephelyfeltételeket kell kialakítani, amelyek eredményeként Jugoszlávia vonzóvá, a külföldi tőke újabb célterületévé válik. Sok múlik az elmúlt évtizedben külföldre emigrált tömegek esetleges szerepvállalásán. Biztosra vehető, hogy az egykori Jugoszlávia területéről külföldre emigráltak közül jelenleg már sokan rendelkeznek jugoszláv viszonyok között jelentős tőkével. Kérdés, hogy ők miképpen viszonyulnak az új politikai helyzethez, milyen mértékben kívánnak részt venni a gazdaság újraélesztésében. A közeljövő gazdasági reformjának a legfontosabb elemei a következők lehetnek: 1. Stabil, működő jogi szabályozás kialakítása. 2. A gazdasági rendszer hozzáigazítása a modern piacgazdaság igényeihez, a strukturális reform beindítása. Ezek keretében a következő lépéseket kellene megtenni: a veszteséges vállalatok bezárása, új gazdálkodóegységek létrehozása, a GDP felhasználási struktúrájának teljes átalakítása, a bankrendszer rendbehozatala, gyors privatizáció, az IMF és a WTO követelményeihez való alkalmazkodás, a kamatpolitika és az árfolyam-politika összehangolása, a megtakarítások növelése, árliberalizáció. Ezek a lépések azonban csak hosszú évek után hoznának eredményt, vagyis a lakosságra - bármi történik is a közeljövőben - még sokáig nélkülözés vár

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. november 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére