Japán pénzügyi válság

 

Japán gazdaságának története gyökeresen különbözik a világ más fejlett gazdaságainak történetétől. Sajátos módon fejlődött az ország pénzügyi rendszere is, amely az idők folyamán egyre inkább összefonódott a világ más régióival. Sokan úgy tartják, e sajátosságok állnak az utóbbi évek válságos, majd stagnáló folyamatainak hátterében, s határozott veszélyt rejtenek magukban – világméretekben is.

 

Mikor ér véget a japán csoda? – találgatta a világ a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, bár senki sem tudta megmondani, miért kellene annak véget érnie. Az euroatlanti régióban megszokottól teljesen eltérő vállalattulajdonlási és -szervezési struktúrák, módszerek, a megszokottól eltérő pénzügyi rendszer, az erőteljes protekcionizmus és a hihetetlenül agresszív exportorientáció alapján a hatvanas évek vége óta különösen sokan mondták, hogy a csoda nem tarthat örökké. Ezen túl azonban nehéz volt megmondani, miért kell a hihetetlenül dinamikus japán növekedésnek megtorpannia. A prognóziskészítőket szinte az őrületbe kergette, hogy bár évről évre a japán növekedési dinamika lassulását jelezték előre, az csak nem akart lassulni.

Megingásból recesszióba

A hetvenes évektől – különösen, miután a kőolajimportőr szigetország rendkívül gyorsan átvészelte az 1973-as kőolajár-robbanás következményeit – a rövid és középtávú prognózisok már nem foglalkoztak a japán gazdaság mélyebb, strukturális és szervezeti problémáival: egyszerűen extrapolálták a korábbi időszak főbb tendenciáit.

A magas GDP elsősorban a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek példátlan növekedési dinamikájának az eredménye – hiszen a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a szigetország gazdasági fejlődése megtorpant. Amint lenni szokott, a megtorpanás egy rövid, különösen dinamikus időszak után következett be: Japán a nyolcvanas évek második felében – miután már korábban a világ legnagyobb hitelezője lett azzal, hogy folyamatosan keletkező tetemes folyó fizetésimérleg-többletét a világpiacon helyezte ki – a világ legnagyobb közvetlen befektetőjévé vált. Az évi 50 milliárd dolláros tőkekihelyezés a világgazdaság összes akkori közvetlen külföldi befektetésének negyedével ért föl.

Az 1999-es pénzügyi év a működőtőke-áramlásban további enyhe csökkenést hozott – az export- és az importoldalon egyaránt. Ez hihetetlenül fontos, mert az 1997-es délkelet-ázsiai pénzügyi válság és az 1998-as japán recesszió hatására sok külföldi elemző a japán gazdaság megnyitását remélte a külföldi befektetők előtt, ám az eddigi tények nem igazolták e várakozásokat.

A közelmúlt, a kilencvenes évek második fele a korábbiaknál sokkal szerényebb növekedési teljesítményt hozott Japán számára: az 1997-es 1,4 százalékos "alig-növekedést" 1998-ban 2 százalékos recesszió követte, az 1999-es pénzügyi évben (amely 1999. április 1-jétől 2000. március 31-ig tartott) is inkább csak "pozitív stagnálást", alig 0,5 százalékos gazdasági növekedést regisztráltak. Mindeközben a folyó fizetési mérleg többlete meghaladta a 117 milliárd dollárt, a kereskedelmi mérleg többlete pedig a 128 milliárd dollárt (amit a szolgáltatások mérlege 55 milliárddal csökkentett). A recesszióval küszködő, a stagnálásból-recesszióból öt-hat éve kilábalni képtelen szigetország továbbra is hitelezi, konkrétan is finanszírozza mások túlfogyasztását. (A világgazdaság egyetlen lokomotívja, az Egyesült Államok negatív magánmegtakarítások és a GDP 160 százalékáig eladósodott vállalati szektor mellett realizálja történelmének leghosszabb konjunktúráját, immáron kilenc éve.) Az egyik alapprobléma a fogyasztás élénkítésére való képtelenség: a japán fogyasztó ugyanis az euroatlanti közgazdasági gondolkodás számára érthetetlen módon megtakarításbővüléssel válaszolt a recesszióra: az amúgy is hihetetlenül magas, 26 százalékos magánmegtakarítási hányad a recesszió hatására 30 százalékra ugrott. A kiskereskedelmi forgalom ennek megfelelően csökken (1998-ban 3,8, 1999-ben pedig 2 százalékkal), a japánok évről évre kevesebbet költenek bel- és külföldi utazásokra, stagnál az újonnan forgalomba helyezett személygépkocsik száma stb.

Az elhúzódó recesszió egyik magyarázata a bankrendszer katasztrofális állapota. A külső és a belső elemzők egyöntetű véleménye szerint Japánban 1997-1999 között valóságos pénzügyi válság (real financial crisis) alakult ki, amelynek gyökerei a nyolcvanas évek tőkepiaci buborékjáig nyúlnak vissza.

A személyes fogyasztás mértékének változása, reálértékben (előző évhez viszonyítva, százalék)
1995	1996	1997	1998	1999
2,1	2,9	1,0	-1,3	-1,2

A pénzügyi válság jellemzői

A pénzügyi válsághoz hozzájárult a kereskedőházi modell kereszttulajdonlási-keresztfinanszírozási átláthatatlansága, a vállalatszervezési és -vezetési modell elavulttá válása, a rossz hitelek hihetetlen mértékű földuzzadása. Az okok közé sorolhatók a bankszféra és az ingatlanpiac összefonódása, valamint a súlyos, makroszintű pénzügyi zavarok. A kormányzat és a Bank of Japan (BoJ) képtelen volt a szükséges (és elengedhetetlen) stimulálás érvényesítésére, a növekedési és a fogyasztási-megtakarítási probléma kezelésére.

Egy olyan sikeres gazdaságban, mint amilyen a japán volt évtizedeken keresztül, a növekedési dinamika és az áru- és tőkekivitel dinamizmusa mellett igen hosszú időre és sok tényező együttes "megérlelődésére" van szükség a pénzügyi válság kialakulásához. Az alábbiakban a kilencvenes évek helyzetének legfontosabb elemeit próbáljuk megragadni.

– A nyolcvanas évek végén kipukkadt a részvényárfolyamok buborékja. Az évtized második felében a tőzsdei kapitalizáció a nominális GDP 20-40 százalékáról annak 150 százalékára szökött fel, majd amikor a buborék 1989 végén kipukkadt, a GDP 50-70 százalékára esett vissza. A buborék kialakulásához három tényező együttes érvényesülése vezetett:

1. A Bank of Japan – évszázados hagyományainak megfelelően – kizárólag a jen árfolyamára ügyelt, nem törődött a túlfűtött gazdasággal és a részvényárak egekbe emelkedésével. A központi bank 1987 októbere, a New York-i tőzsdekrachot hozó "fekete hétfő" után 1989 májusáig nem emelte fel a diszkontrátát, így tovább növekedtek a részvény- és az ingatlanárak.
2. Szakértői figyelmeztetések ellenére a kormányzat nem látott hozzá az adórendszer anomáliáinak fölszámolásához. A pénzügyi rendszer 1989 végéig támogatta a hitelből történő földvásárlást, mert a földvásárlással csökkenteni lehetett a hihetetlenül magas örökösödési adókat (ez 500 ezer jen fölött 75 százalék volt, míg manapság 2 milliárd jen fölött 70 százalék).
3. A nemzetközi okok miatt elkerülhetetlen pénzügyi dereguláció következtében nyilvánvalóvá vált a pénzügyi közvetítőrendszer számos, korábban is ismert gyengéje. A pénzügyi liberalizáció csak igen lassan haladt előre, azonban elkerülhetetlen volt a pénzpiacok nemzetközivé válásának gyors üteme és a masszív államkötvény-kibocsátás miatt. 1985 és 1994 között liberalizálták a betéti kamatokat és a vállalati kötvénykibocsátást, aminek következtében a japán nagyvállalatok a hagyományos (leggyakrabban kereskedőházon belüli) banki finanszírozásról egyre inkább áttértek a tőkepiaci finanszírozásra.

– A tőzsdei buborék kipukkadása után, 1991-1996 között sajátos, szakértői megfogalmazás szerint "lopakodó válság" terebélyesedett ki, az alábbiak szerint:

1. Akkumulálódtak a rossz hitelek. 1989 májusa és 1991 februárja között drámaian zuhantak mind a részvény-, mind a földárak. A felügyeleti szervek és a bankok – maguk is rövid távú viszszaesésben reménykedve – nem láttak szükségesnek semmilyen lényeges lépést, mondván: a növekedés újraindulása lehetővé teszi majd, hogy a bankok kezeljék a problémás hiteleket. Ez tömeges banki mérleghamisításokhoz vezetett, aminek a gyakorlatát 1997 elejéig a bankfelügyeleti szervek még támogatták is.
   1995-ig csak a nagybankok különítették el a problémás és/vagy a rossz hiteleiket, azonban bankonként mindmáig nem publikálták a minősített hiteleket, a Financial Supervisory Agency csak aggregált adatokat közöl. 1998. szeptember végéig a japán bankok 49,4 billió jen, azaz 400 milliárd dollár veszteséget könyveltek el. 1998-as mérlegeikben azonban még így is 73,1 billió jen minősített hitel maradt, amivel szemben 14,7 billió jen tartalékot képeztek. Szakértők szerint azonban legalább 18,5 trillió jen tartalékra lenne szükség. (A BoJ szerint az összes vállalati hitelkihelyezés 17 százalékát le kellene írni.)
2. A bankok növekvő részvényportfóliója nemcsak a nemzetközi normákat haladta meg többszörösen, de egy idő után – a recesszió körülményei között – a bankok számára is súlyos likviditási és eredményességi (pontosabban: eredménytelenségi) problémákat okozott. Bár egy-egy vállalatban a bankok nem birtokolhatnak 5 százaléknál nagyobb részvényhányadot, de összességében annyi részvényük lehet, amennyit csak akarnak. A kereskedőházak szövevényes kereszttulajdonlási viszonyai közepette ez veszélyes mennyiségű, egymással összefüggő – kereszttulajdonolt – cégekben lévő részvények birtoklását teszi lehetővé. Nem kellett azonban összeadni az ugyanannak a vállalatnak nyújtott hiteleket, az érintett vállalatok kötvényeit és részvényeit!
3. A pénzügyi rendszer "lopakodó válságának" nagyságrendileg legkisebb, de "az utolsó csöpp a pohárban" effektus szerint meghatározó elemévé vált az úgynevezett Jusen-vállalatok csődje, amelyek fizetésképtelenekké váltak a tőzsdei buborék kipukkadása után. Ezek a (speciálisan japán) pénzintézetek kis agrár-hitelintézetektől fölvett hitelekkel finanszírozták az általuk folyósított lakáshiteleket (eredetileg lakás-hitelintézetekként kezdték tevékenységüket). A Jusen-vállalatok formailag önállóak voltak, voltaképpen azonban a nagybankok ingatlanpiaci, lakásfinanszírozási karjaként működtek. Politikai botrány keletkezett, az agrárlobbi elérte, hogy 680 milliárd jen állami pénzt adjanak a Jusen-vállalatoknak anélkül, hogy csőd- és felszámolási eljárásra került volna sor. A Jusen-cégek végelszámolása után a veszteségeket az anyabankoknak kellett "lenyelniük".

Néhány fejlett ország egy főre jutó GDP-je 1998-ban (folyó áron, dollárban)
Svájc	36 869
Egyesült Államok	30 514
Japán	30 025
Németország	26 056
EU-15-ök	22 285

Csődsorozatok

A válság 1997 novemberében manifesztálódott, amikor tönkrement három pénzintézet, a Sanyo Securities, a Hokkaido Takashoku Bank és a Yamaichi Securities.

Az okok sokrétűek voltak. Az ingatlanpiac összeomlása horribilis veszteségeket okozott a japán bankoknak, amelyek portfóliójukban a nemzetközileg megszokottnál nagyságrendekkel nagyobb ingatlanvagyont tartottak, illetve az ingatlanfejlesztéseket átláthatatlan struktúrákban finanszírozták.

Teljes bizalomvesztés alakult ki a japán számviteli és auditálási rendszerrel szemben. Jól tükrözi ennek okait az a tény, hogy mindhárom csődbe ment bank nyereséget mutatott ki a mérlegében, noha a válság utáni felügyeleti vizsgálat negatív alaptőkét mutatott ki.

A válság következő megnyilvánulása minden korábbinál nagyobb port vert fel. 1998 októberében csődbe ment az egyik legnagyobb és legerősebbnek hitt japán pénzintézet, a Long Term Credit Bank of Japan 26,2 trillió jen eszközértékkel.

Erre már lehetetlen volt nem lépni. 1999 elején elfogadták a japán bankrendszer szanálását és megerősítését szolgáló pénzügyi törvényeket (Financial Revitalization Act, Bank Recapitalization Act). Ezek megvalósítása 60 trillió jent, az éves GDP 12 százalékát emésztette föl. 25 trilliós tőkeinjekciót kaptak a fizetőképes, de rossz helyzetbe került bankok, 18 trillió jen jutott a bukott bankok megsegítésére, és 17 trillió jenre volt szükség a Deposit Insurance Corporation megalapítására. Bármilyen hihetetlen, Japánban 1999 előtt nem létezett semmilyen betétbiztosítási rendszer.

További – a törvényekben foglaltakon felüli – 7,5 trillió jenes tőkeinjekciót kapott a 15 legnagyobb bank, amivel sikerült fölszámolni a "japán prémiumot". (Korábban még a legbiztosabb japán bankoknak is kockázati prémiumot kellett fizetniük bankközi hitelnyújtásaik után – ezt hívták japán prémiumnak).

A Long Term Credit Bank (LTCB) és a Nippon Bank helyzetét "sehogyan sem" sikerült rendezni, ezért 1998-ban mindkettőt államosították. A japán kormány ezt a mielőbbi privatizáció reményében csak átmeneti megoldásnak tartotta. Az LTCB-nek eredetileg külföldi befektetőket szántak vásárlóként, akik a kormány szerint már 1998-ban a láthatáron voltak. Ott is maradtak, mivel az LTCB privatizációjára az 1999-es pénzügyi évben sem került sor.

A bankrendszer törékenységét a Japán Tervhivatal (Economic Planning Agency, EPA) Gazdaságkutató Intézetének (ERI) egyik vezető kutatója az alábbiakban foglalja össze: egyaránt gyönge a számviteli rendszer, a belső könyvvizsgálati gyakorlat, a bankfelügyelet, a csődtörvény és a gazdasági jogrendszer.

A fölsorolás megdöbbentő: idézhettük volna az IMF bármelyik, fejlődő országot leckéztető országjelentéséből. Még megdöbbentőbb, ha arra gondolunk, hogy ezek a jogi, számviteli és technikai problémák nem érintik a kereskedőházakon belüli kereszttulajdonlások kusza rendszeréből és a keresztfinanszírozás mindennapos gyakorlatából adódó alapvető gondokat. (Természetesen az is igaz, hogy ezek a kereszttulajdonlási és keresztfinanszírozási anomáliák nem lehetnének mindennaposak, ha azokat nem tennék lehetővé a jogi és számviteli rendszer hiányosságai.)

Bár a pénzügyi válság megnyilvánulásai nyilvánvalóvá tették, hogy a változások elkerülhetetlenek, eddig mégsem került sor olyan határozott, átfogó és a pénzügyi rendszer egészét érintő reformlépésekre, amelyek a hosszú távú stabilitást szolgálnák.

A reál-GDP növekedése (százalék)
	1995	1996	1997	1998	1999
Egyesült Államok	2,3	3,4	3,9	3,9	3,6
Japán	1,5	5,1	1,4	-2,0	0,5
Németország	1,2	1,3	1,8	2,3	2,0
EU-15-ök	2,4	1,8	2,7	2,8	2,1
Dél-Korea	8,9	6,8	5,0	-7,5	7,0
Forrás: Japan 2000. An International Comparison. Keizai Koho Center, 2000.

Túl a mélyponton?

A 60 trillió jen közpénzzel alighanem sikerült megőrizni a bankrendszer egészének fizetőképességét, de a japán pénzügyi rendszernek változatlanul sok gyönge pontja van. Még akkor is, ha föltételezzük, hogy rövid távon megoldják a fentebb fölsorolt jogi és számviteli kérdéseket.

1. Az életbiztosítási piacon 5-5,5 százalékos, garantált hozamú biztosítási kötvények forognak, miközben a hosszú távú kamatok zuhantak (ebbe bukott bele 1997-ben a Nippon Life Insurance). Az életbiztosítók mérlegeiben az eszközoldalon sokkal rövidebb távú hitelek szerepelnek, mint a forrásoldalon, minden életbiztosítónál negatív kamatmarzsok alakultak ki.
2. Számos japán cég szenved súlyos eladósodottságtól és realizálatlan tőkeveszteségektől a nyolcvanas években megvalósított ingatlanbefektetéseik nyomán. Csak a japán számviteli rendszer lazasága miatt tehetik meg, hogy nem kérnek csődöt maguk ellen az összesen 18 trillió jen negatív jegyzett tőke miatt: nincs (vagy csaknem nulla) fedezete az ingatlanok refinanszírozási költségeinek. Ebből a szempontból még koránt sincs vége a nyolcvanas évek buborékgazdaságának.
3. A kormány 2001. március végére 100 százalékos garanciát ígért a japán bankok eszközeire, mivel másképpen nem képes ellenőrizni a bankcsődök valós költségeit. Következésképpen alapos könyvvizsgálatra és a betétbiztosítási rendszer gondos átalakítására van szükség annak érdekében, hogy likvidálható legyen ez a 100 százalékos eszközgarancia.

A makrogazdasági, makropénzügyi probléma sem látszik könnyen megoldhatónak. A Bank of Japan évek óta megoldatlan dilemmája, mivel lehet fogyasztást gerjeszteni, esetleg inflációt generálni. A leértékelődő jen növelné az exportot, és némileg csökkenthetné az "államadósság reálértékét". Az ötlet ördögien egyszerű: vásároljanak államkötvényt közvetlenül a kormánytól! A nyomás két éve folyamatos, de a BoJ ellenáll: máris havi 400 milliárd jenért vásárol a piacon, de szigorúan a piac valós pénzigényének mértékéig.

A BoJ láthatólag tehetetlen. A japán gazdaság nem úgy nem viselkedik, ahogyan korábban, s úgy sem, ahogyan az angolszász kézikönyvek szerint viselkednie kellene. Japánban nem lehet inflációt gerjeszteni sem a "hagyományos", sem a világban másutt megszokott módon!

A pénzügyi rendszer válságának okai olyan összetettek, gyökerei olyan mélyen ágyazódnak a gazdaság hagyományos struktúráiba, hogy fölszámolásuk nem lehetséges kizárólag a pénzügyi rendszer reformja révén, sőt még a növekedés újraindulása esetén sem.

A világ egyik legfejlettebb gazdasága A 126 millió lakosú Japánban a férfiak születéskor várható élettartama 76,8, a nőké 82,9 év. A demográfiai előrejelzések szerint ez 2050-ben 80,8 és 86,9 év lesz. A lakosság 17,2 százaléka idősebb 65 évesnél, 2050-ben pedig már 32,3 százalék lesz az időskorúak aránya. Ilyen demográfiai viszonyok között nem meglepő, hogy a lakosság a felkelő nap országában is fogyóban van: az előrejelzések szerint 2050-ben 110 millió lakosra számítanak. Kína mögött Japán a világ második legnagyobb acéltermelője, a világ személygépkocsi-termelésének 21 százalékát adja. Fontosabb azonban ennél, s jobban tükrözi a japán gazdaság fejlettségét az, hogy a világon használt 711 436 ipari robot közül 412 961 (58 százalék!) Japánban működik. A szigetországban 1998-ban 11 millió 199 ezer internethasználót tartottak nyilván, míg az Egyesült Államokban 65 millió 29 ezret, Németországban 8 millió 73 ezret. A K+F-kiadások 1997-ben elérték a GDP 3,08 százalékát, melynek 20,4 százaléka volt állami pénz, ám ennek egy kutatóra jutó értéke elmaradt az amerikai és a német mutató mögött. A technológiakereskedelemben 1996-ban Japán 6,463 milliárd dolláros exportbevétel mellett 4,147 milliárd dolláros behozatalt mutatott fel (a szaldó tehát pozitív, 2,315 milliárd dollár), és közel kétszázezer szabadalmat értékesített külföldön. Az adatok ismeretében nehezen tartható az a több évtizedes sztereotípia, amely szerint Japán csak technológiaimportra és másolásra képes, nincs jelentős innovációs kapacitása. A japán innováció elsősorban a vegyiparban és az elektronikában élenjáró: a félvezetőgyártásban manapság Japán az Egyesült Államok egyetlen számottevő konkurense. Japán a világ egyik leggazdagabb országa: az egy főre jutó GDP tekintetében alig marad el az Egyesült Államoktól, ugyanakkor jelentős mértékben megelőzi az Európai Unió átlagát, sőt az unió legfejlettebb országát, Németországot is.

Néhány kérdés

A japán gazdaság jövőjét néhány olyan alapvető kérdésre adandó válasz fogja meghatározni, amelyeknek eldöntése messze meghaladja a gazdasági elemzők és előrejelzők intellektuális kompetenciáját. Bizonytalanságunk fölötti fájdalmunkat enyhítheti, hogy e kérdések világszerte politikai elemzők és döntéshozók, valamint társadalomtudományi kutatók és újságírók teljes körét tartják bizonytalanságban. Ezek az alábbiak:

• Lehet-e Japánban radikális, tehát rendszerértékű gazdasági változást várni erős külső kényszer nélkül? Ugyanakkor tényleg a "copy economy" végéről tanúskodnak-e a kutatás-fejlesztés valóban impozáns adatai?
• Milyen gyorsan és milyen tömegben individualizálható a japán munkaerő? Hogyan dolgozhatja föl a gazdaság és társadalom az életfogytig való foglalkoztatás rendszerének fölbomlását?
• Milyen hatást gyakorol a világgazdaság egészére, ha a sem biztos nyugdíjjal, sem megfelelő szociális ellátással nem rendelkező, ugyanakkor az életfogytig tartó foglalkoztatás biztonságából kikerülő japánok tömegei elkezdik felélni eddigi megtakarításaikat, ami tömeges nemzetközi pénzpiaci likviditáskivonással jár? Milyen hatást gyakorolhat ez a világgazdaság egészére, mindenekelőtt az amerikai gazdaságra?
• Megvalósítható-e a régi keretek között a kockázatvállalás és az innováció olyan színvonala, amellyel a mai viszonyok között – amikor például a bérköltségek már nem alacsonyabbak az észak-amerikaiaknál – versenyképes a japán feldolgozóipar?
• Lehetséges-e Japán, de legalábbis az ország gazdaságának a "westernizációja"? Ha igen, milyen mértékben és hogyan? Ha e nélkül lesz képes mélyreható és eredményes gazdasági (és társadalmi) reformok megvalósítására, lehet-e annak eredménye nemzetközi méretekben ható példa arra, hogy a globalizációhoz való sikeres alkalmazkodás nem jelent sem univerzálódást, sem westernizációt?
• Fölszabdalhatóak-e a kereskedőházak? Lehet-e a kereszttulajdonlások átláthatatlan – és mind ez idáig áthághatatlan – szövevényének fölszámolása nélkül hatékony, modern, a nemzetközi standardoknak megfelelően működő bankrendszert teremteni?

Japán működőtőke-exportja és -importja (pénzügyi év, milliárd dollár)
FDI-export			FD-import
1996	1997	1998	1996	1997	1998
23,422	25,993	24,000	0,228	3,224	3,200

Sem a pontos válaszok, sem – az egyes elemzők szerint elkerülhetetlen – változások várható időigénye nem határozható meg, még hozzávetőleges pontossággal sem. Mindenesetre egyre több hazai elemző állítja, a Japán előtt álló alternatíva meglehetősen egyszerű: To change or to die, azaz vagy változtatunk, vagy elpusztulunk. A külföldiek sokkal szkeptikusabbak: Japánban eddig minden nagy, rendszerértékű változást külső erő kényszerített ki: most nincs ilyen külső kényszer, mert a világ(gazdaság)nak csak arra van szüksége, hogy a szigetország fizetésimérleg-többlete finanszírozza azokat a gazdaságokat, amelyek belső megtakarításaikból képtelenek arra. A belső erő és elszántság ugyanakkor erősen kérdéses: a változásnak be kell következnie – de nem tudható, mikor jön el.

Fejlődést ösztönző külső hatások A középkori(as) Japánt 1853-ban Perry admirális hajóhadának Tokió elé "érkezése", a főváros felé fordított amerikai hajóágyúk szakították ki évszázados, hagyományőrzéssel leplezett stagnálásából. A felkelő nap országa számára a gazdasági izoláció végét az 1858-ban – az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával, Hollandiával, Franciaországgal és Oroszországgal – megkötött nemzetközi kereskedelmi szerződések jelentették. Innen már egyenes és fölöttébb rövid út vezetett az 1868-as, úgynevezett Meidzsi-forradalomhoz, Japán modern történetének kezdetéhez. A II. világháborúban elszenvedett, az atombomba ledobásával megpecsételt katasztrofális vereség 1946-ban földreformhoz és új alkotmányhoz vezetett. Az 1951-ben kötött San Franciscó-i békét követő év a megújuló Japán számára már a szuverenitás teljes visszaállítását hozta. Másfél évtizeddel a katasztrofális háborús vereség után, 1960-ban meghirdethetővé vált – a későbbiekben alaposan túlteljesített – "income-doubling plan", az ötvenes évek éves átlagos növekedési dinamikája megduplázásának terve. Az 1964-es olimpiára Tokióba látogató százezrek már nyüzsgő, külsejében modern (Manhattan felhőkarcoló-rengetegét idéző) nagyvárost találtak, és a tranzisztoros zsebrádiók meg a hordozható magnetofonok százezreinek magánimportőreiként egy új, addig ismeretlen Japán hírét vitték szét a világban.