A pénzügyi intézményrendszer

Az 1990-es átalakuláskor a magyarországi pénzügyi szféra a visegrádi országokéhoz viszonyítva jelentős helyzeti előnnyel rendelkezett. Ennek legfontosabb eleme a kétszintű bankrendszer 1987-es megteremtése, az értékpapírtörvény elfogadása és a tőzsde 1990-es megnyitása volt. Emellett viszonylag hamar megteremtődött a piacgazdaság működéséhez elengedhetetlenül szükséges pénzügyi-jogi környezet, míg a többi volt szocialista országban csak halogatva vezették be, alkalmazták a reformokat.

A pénzügyi tevékenység a nemzetgazdaság egyik kiemelt ágazata. Az itt tevékenykedő (jogi személyiségű) cégek száma 1992-ben 630 volt, 1999 végére 1441-re nőtt, közülük a hitelintézetek és a befektetési bankok, valamint a biztosítótársaságok alkotják a gazdaság szempontjából legfontosabb területeket. A szektorban a külföldi tőke aránya jelentős, a teljes ágazatban meghaladja az 50 százalékot, de például a biztosítók körében csaknem 100 százalékos.

A megváltozott piaci-(kül)kereskedelmi helyzet, az igen szigorú csődtörvény, a privatizáció kezdeti szakasza mind erősítették a csőd- és felszámolási hullámot. Emellett még a nem kellően szabályozott és ellenőrzött kereskedelmi banki hitelezés is szaporította a kereskedelmi bankok veszteségeit, a bukott hiteleket. A helyzet nyilvánvaló tarthatatlansága vezetett a bankkonszolidációhoz, amely révén összességében mintegy 350 milliárd forintos államkötvény- és készpénztámogatást kaptak a bankok. A konszolidáció költsége elérte az 1994-es folyó áras GDP 8 százalékát, a kibocsátott kötvények kamatterhe 1994-95-ben a GDP közel 2-2 százalékát. A bankkonszolidáció igen tetemes (bár nemzetközi összehasonlításban nem különösen magas) összege végső soron elérte célját: stabilizálódott a bankrendszer pénzügyi és tőkehelyzete, megszabadította a kereskedelmi bankokat a kétes és rossz minősítésű hiteleik legterhesebb részeitől. A konszolidáció távolabbra mutató eredménye az is, hogy a bankszektor tagjai alkalmasakká váltak a privatizációra, ami 1995-1998 folyamán le is zajlott. A bankkonszolidáció és privatizáció eredményei utólag igazolhatóak – azzal együtt, hogy a részletekben és az aktuális módszerekben sok a vitatható elem -, sőt az állami tulajdonban maradt bankok veszteségtermelése jól jelzi, a bank veszélyes üzem, amit lehetőleg minél távolabb kell tartani az állami-politikai befolyásolástól.

A bankprivatizáció gyökeresen megváltoztatta a hazai pénzintézetek tulajdonosi szerkezetét. Emellett lehetőség nyílt külföldi bankoknak magyarországi leánybank nyitására, a bankrendszer jegyzett tőkéjének körülbelül 63 százaléka külföldi kézbe került.

A privatizáció és a külföldi tőke a pénzügyi intézményrendszer többi tagját is erősen érintette. A biztosítói ágazat volt a privatizáció éllovasa, 1993 végére a privatizáló külföldi tulajdonosok tőkéjével az ágazat konszolidációja is lezajlott, 1998-ra a biztosítási tevékenység jegyzett tőkéjének 80 százaléka került külföldi tulajdonba.

A pénzügyi intézményrendszer harmadik fontos építőköve az értékpapír-kereskedelemmel összekapcsolódó tevékenység, beleértve a tőzsdét is. Mivel e tevékenységek kialakulása 1990 után kezdődött, a privatizáció ezt a szektort nem érintette. A legfontosabb változások 1998-at követően zajlottak le, amikor a hitelintézeti törvény és az értékpapírtörvény módosított keretei megteremtették a befektetési banki tevékenységet, ami az értékpapír-kereskedelem erős koncentrációját eredményezte. Gyakorlatilag csak az erős banki háttérrel rendelkező brókercégek/befektetési bankok tudták kiheverni az 1998-99-es nemzetközi befektetési válság hatásait, de az érintett cégek egy része nem tanúsított kellően prudens magatartást sem az ügyfelek pénzét, sem saját tőkéjét illetően. A piac tisztulása 1999-ben folytatódott, a felügyeleti szigor és ellenőrzés újabb intézményeket záratott be rövidebb-hosszabb ideig. Összességében a befektetési vállalkozások tőkehelyzete nem megfelelő, a kockázatok nagyok a túl sok kinnlevőség miatt. Mivel várhatóan a piac sem bővül jelentősen, ezért a szektor növekedési potenciálja korlátozott, ami azt eredményezi, hogy a befektetési vállalkozások szükségképpen összeolvadnak, a banki hátterű cégeket az anyabankok beolvasztják, és a bankok saját szervezetük felhasználásával nyújtják a befektetési szolgáltatásokat. A piac erős koncentrálódása és tisztulása várható.

A pénzügyi intézményrendszer legfiatalabb és leggyorsabban növekvő szegmensei a befektetési alapok és a pénztárak. A szabályozás módosulása miatt ma már többnyire nyílt végű alapok működnek, amelyek összes vagyona 1999 végén 450 milliárd forint volt. A legnagyobb részt a kötvényalapok képviselik, és viszonylag gyorsan növekszik az érdeklődés a nemzetközi tőkepiacokon befektető alapok iránt. A nyugdíjrendszer megváltoztatásával mind fontosabb pénzpiaci szerephez jutnak az önkéntes és kötelező nyugdíjpénztárak. Az önkéntes pénztárak vagyona – a korábbi alapítás miatt – 1999 végére 160 milliárd forintra emelkedett, a kötelező magánpénztárak vagyona 90 milliárdot ért el fennállásuk két éve alatt. Ezek az intézmények a pénz- és tőkepiacok, elsősorban az állampapírpiac legfontosabb befektetői. Az alapok és pénztárak egyre hangsúlyosabb szerepet töltenek be a lakossági megtakarításokon belül, jelentőségüket még fokozza, hogy ezek a megtakarítások a régóta várt, hosszú lejáratú források közé tartoznak.

A pénzügyi intézményrendszer fejlődése csak valamelyest tükröződik a GDP termelési szerkezetében. A pénzügyi tevékenység részesedése 1991-ben 2,2 százalék volt, 1995-re 4,5 százalékra nőtt, majd csökkent, az utolsó adat szerint 1998-ban 4,1 százalék volt. A gazdaság monetarizáltságának mérésére szolgál a bankrendszer GDP-arányos mérlegfőösszegének alakulása:

A pénzügyi tevékenység és a pénzügyi intézmények jogi szabályozása folyamatosan alakult ki az elmúlt években. A pénz- és tőkepiacok hatékony, piacszerű működéséhez elengedhetetlen volt, hogy az államadósság finanszírozását piaci alapra helyezzék. Megszületett az államháztartási (1992), az önálló jegybankról (1991) és a kereskedelmi bankokról szóló törvény (1991), az utóbbit 1996-ban újrafogalmazták, és ma ez a jogszabály határozza meg a hitelintézetek és a pénzügyi vállalkozások tevékenységét. A fenti törvények gyakori módosítása szigorította a szabályozást, a cél a biztonságos pénzügyi rendszer megteremtése volt. Emellett az EU-csatlakozás közelsége is sürgette a szabályozási környezet fokozatos alkalmazkodását az Unió irányelveihez. A szabályozás változtatásai egyben nagyobb szabadságot is hoztak a pénzügyi szervezeteknek. A legfontosabb, hogy tágult a kereskedelmi bankok által végezhető műveletek köre. A szabályozás egyik legérzékenyebb pontja a felügyelet. A bankokat – később a pénzügyi intézményeket – ellenőrző felügyelet formája, funkciója igen sokat változott az elmúlt években, a szervezet vezetői is sűrűn váltották egymást, így ki sem alakulhatott egy jól begyakorlott, összehangolt tevékenységet folytató intézmény. Pedig léte a pénzügyi rendszer biztonsága szempontjából kulcskérdés, ezt is jelzi a viszonylag sok, rendkívül súlyossá vált felügyeleti ügy és határozat.

Foglalkoztatás – munkanélküliség

A foglalkoztatás mennyiségi alakulása az elmúlt tíz évben három szakaszra bontható: a munkaerőmérleg 1998-tól érvényes fogalmi rendszere alapján az 1990-1995 közötti időszakban eltérő ütemben, de folyamatosan csökkent a foglalkoztatás; 1996-97-ben stagnálás körüli állapot alakult ki; 1998-tól évi 1,5 százalékos növekedés tapasztalható. Összességében a foglalkoztatás az 1990-99 közötti időszakban radikálisan visszaesett, becslések szerint 1,2 millió munkahely szűnt meg, a foglalkoztatásszűkülés közel 24 százalékos volt. Az évtized közepén bekövetkezett mélyponton ezek az értékek 1,5 millió álláshelyet és 30 százalékos visszaesést jelentettek.

A munkaerő minőségi szempontból is szelektálódott: az alacsonyan képzett, szakképzetlen, vagy nem piacképes szakismeretekkel rendelkezők, az új, piacgazdasági körülményekhez alkalmazkodni képtelenek kiszorultak a munkaerőpiacról. A foglalkoztatottak számának apadása – a kereskedelem kivételével – valamennyi nemzetgazdasági ágat érintette, de nem egyforma mértékben: a versenyszférához tartozó ágak foglalkoztatottjainak száma lényegesen nagyobb dinamikával csökkent, mint a költségvetési szféráé. A költségvetési szféra – bár alacsony kereseti színvonal mellett – foglalkoztatási szerepet vállalt magára a társadalmi béke megőrzése érdekében. A nemzetgazdasági szinten mért termelékenység – hullámzó dinamikával, de – folyamatosan javult, elsősorban az ipari termelékenység kiemelkedő ütemű növekedése miatt.

A részletesebb ágazati vizsgálatok szerint – melyek a 20-nál több főt foglalkoztatókra terjednek ki – 1993 és 1998 között mindössze néhány terület (gépipar; ingatlanügyletek és a gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatások) tudta növelni létszámát. Szakágazati mélységben vizsgálva megállapítható, hogy a magas szintű technológiával dolgozó, nagy exporthányadú, jelentős külföldi tőkét felmutatni képes ágazatokban a termelékenység rendkívül dinamikus emelkedése mellett a foglalkoztatás is igen jelentősen bővült.

Foglalkoztatási szempontból ugyanakkor hasonlóan fontos volt a nagy létszámmal dolgozó, alacsony vagy közepes technológiai színvonalú szakágazatok köre is, mert ezek a termelés növekedését főleg a létszámbővüléssel érték el. A létszámvesztő nagy szakágazatokat csekély kivitel, elenyésző mértékű külföldi működő tőke, valamint alacsony termelékenységi és bérnövekedési dinamika jellemezte.

A szolgáltató szektorba tartozók létszámhelyzete különbözőképpen alakult, összességében a 20 fő feletti szervezetek nem voltak képesek felszívni a termelőágakban felszabadult létszámot.

A 2000-2002 közötti időszakban a foglalkoztatottak száma várhatóan 3 százalékkal bővül. A létszám növekedése fokozatosan egyre több nemzetgazdasági ágra terjed ki, de továbbra is azok az ágazatok lesznek a fejlődés motorjai, amelyek ma, illetve a jelentős beruházási tevékenységben érdekelt szakágazatok prosperálása várható. A nemzetgazdasági szinten számított termelékenységnövekedés három év alatt hozzávetőlegesen 12 százalékkal, az iparé ennek duplájával emelkedik.

A munkaerő-kínálat gyakorlatilag változatlan marad. A hetvenes évek második felében már megindult a születésszám visszaesése, így a munkaerőpiacra belépő fiatal korosztályok létszáma is csökken. A nyugdíjkorhatár emeléséből adódóan még csak kismértékű nyomás nehezedik a munkaerőpiacra, mivel a korhatárt elérők hozzávetőlegesen fele már korábban nyugdíjba vonult. A gyermekgondozási segély igénybevételének újbóli lehetősége egyelőre csak minimálisan fogja vissza a kínálatot.

A munkaerő-kereslet differenciált bővülésére lehet számítani. A beruházások növekedési ütemének ismételt gyorsulása, az általános konjunkturális kilátások a versenyszférában megalapozzák a létszámbővülést, miközben a költségvetési szférában hasonló mértékű csökkenés várható.

Területileg a központi régió és a Dunántúl foglalkoztatási képessége tovább erősödik, ott már a korábban a háztartásba visszavonult inaktívak egy része is aktívvá válik. Középtávon valamennyi régió létszámfelvevő lesz, de a keleti országrészekben ennek dinamikája nem teszi lehetővé a kilencvenes évtizedben kialakult hátrányok ledolgozását. Továbbra is jobbak a kvalifikáltabb munkaerő elhelyezkedési esélyei, de a fizikai foglalkoztatottak is a korábbiaknál kedvezőbb tendenciákra számíthatnak.

A munkanélküliség az évtized elején alakult ki, amikor is szinte a semmiből 1993 elejére 700 ezer fölé emelkedett a regisztrált munkanélküliek száma. A csúcspontot követően, némi hullámzás mellett 400 ezer körülire apadt létszámuk, elsősorban az ellátási rendszer feltételeiben több alkalommal végrehajtott szigorítások hatására.

A 2000. év elején ismételten átalakított ellátási rendszer következtében (mely fokozatosan megszünteti a jövedelempótló ellátás intézményét és a munkanélküli-járadék folyósítását lerövidíti) további csökkenés várható a regisztrált munkanélküliek számában és arányában. Néhány év alatt a munkanélküliségi ráta eléri az 5 százalék körüli "természetes" szintet, miközben továbbra is magas marad a munkavállalási korú nem dolgozók aránya.

A munkanélküliség strukturális jellemzői – annak kialakulása óta – stabilak, így az alacsony iskolai végzettségűek, a szakképzetlenek, a labilis egészségi állapotúak, a társadalmi beilleszkedési zavarokkal küszködők kerültek ki elsősorban a munkaerőpiacról, s váltak zömében tartósan állástalanná. A munkanélküliség területi különbségei – alacsonyabb szinten – ugyancsak megmaradtak.

A lakosság megtakarítása: racionális magatartás

A nemzetgazdasági átmenet finanszírozója a külföld mellett a lakosság volt. A háztartások bruttó (tartozások nélküli) pénzügyi vagyona az 1990-es 691 milliárd forintról 2000-re várhatóan 6500 milliárd fölé emelkedik. Míg a háztartások az évtized elején a GDP 33 százalékát elérő megtakarítással rendelkeztek, az évtized végére ez megközelíti a GDP 50 százalékát. A háztartások megtakarítása fontos és szükséges volt az átmenethez, hiszen az államháztartás és az üzleti szféra finanszírozását jelentős mértékben e forrásokra lehetett alapozni. Miközben a lakosság tetemes összegeket takarított meg, (egészen 1998-ig) hitelállománya sem növekedett, vagyis a megtakarítás évenkénti növekedése szinte kizárólag más szektorokat finanszírozott.

Figyelemre méltó, hogy a háztartások bruttó pénzügyi vagyona 1995-ig igen mérsékelt ütemben, az inflációt követve bővült, azaz reálértéken stagnált a lakosság pénzügyi vagyona. Áttörés 1996-ban következett be, s azóta töretlen a növekedés reálértékben is. E mögött valószínűleg a korábban igen magas infláció mérséklődése és a jövedelemcsökkenés egyidejű megtorpanása állt.

A kilencvenes évtized a pénzügyi infrastruktúra fejlődésével, az intézményrendszer kiépülésével egyre szélesebb lehetőségeket kínált a megtakarítani szándékozóknak. Ennek hatására diverzifikáltabbá vált a háztartások pénzügyi vagyona is. Míg az időszak elején az éves megtakarítás kb. kétharmada készpénzben és banki forintbetétekben (valamint banki papírokban) testesült meg, a többi értékpapírba legfeljebb a megtakarítások 10 százaléka, életbiztosításokba 2-3 százaléka vándorolt, addig az évtized végére 50 százalék alatti a készpénz és a forintbetét súlya, 20-40 százalék között ingadozik a nem pénzintézeti értékpapírok aránya, dinamikusan nő és megközelíti a 30 százalékot a biztosítási és nyugdíjpénztári megtakarítás aránya. A devizában való megtakarítás a forint magas inflációja és a valutavásárlási korlátozás miatt az időszak első felében volt népszerűbb, s amióta szabadon vásárolhatunk valutát, és a leértékelés üteme is elmarad az inflációétól, szinte csak a jóváírt kamatok növelik a lakossági devizaállományt.

A biztosítási és nyugdíjpénztári megtakarítás egyre meghatározóbbá válik. Ezt egyrészt a hosszú lejáratú megtakarítási jellegű élet- és nyugdíjbiztosítások adókedvezménnyel való támogatása, valamint a nyugdíjreform keretében felállított magán-nyugdíjpénztári rendszer bevezetése tette lehetővé. Ez a megtakarítási forma, mivel a lejáratig vagy a nyugdíjkorhatár eléréséig nem hozzáférhető, mind nagyobb méretekben generálja a hosszú távra befektethető forrásokat is – igaz, a magánnyugdíjpénztárak még sokáig – az állami nyugdíjbiztosításban a reform okozta lyukat tömködve – államkötvényeket jegyeznek le.

A háztartások tartozásállománya egészen 1998-ig folyó áron nem nőtt számottevően. A magas hitelkamatok miatt ugyanis nem érte meg eladósodni, a hitelállomány nagy részét az államilag támogatott régi lakáshitelek tették ki, de azok állománya is lassan csökkent. A trend 1999-ben látszott megfordulni, ugyanis a hitelkamatok lassú, de folyamatos esése és a bővülő jövedelem hatására 100 milliárd forintos nagyságrendben adósodtak el a háztartások, s ezzel fogyasztásukat (főleg gépkocsivásárlást) finanszírozták. 2000-ben a tavalyit kissé meghaladja majd a fogyasztási hitelek állománybővülése, s az új, támogatott kamatozású lakáshitelek ágán is felvesznek néhány tízmilliárd forintnyi hitelt a háztartások. Így az évezred végére a lakosság egyre kevésbé fogja finanszírozni az államot és a vállalatokat, s maga is megjelenik a tőkepiac keresleti oldalán.

Hogy középtávon miként alakul majd ez a folyamat, az a kamatoktól is függ. A megtakarítás csökkenésének némiképp gátat szab majd a nyugdíjrendszer, hiszen mind az önkéntes, mind a magán-nyugdíjpénztári ágon kötött megtakarítás keletkezik. Az egészségügy egyre kilátástalanabb helyzete várhatóan felértékeli majd az egészségpénztárak szerepét, és az oktatási előtakarékossági formák is megjelennek a piacon.

A tőzsde teljesítménye

A gazdaság iránti bizalom egyik fokmérőjének tartják a tőzsde teljesítményének alakulását. Ha ugyanis a külföldi és a hazai befektetők bíznak az ország vállalatainak eredményes működésében, akkor érdemes részesedést szerezniük bennük. Az árfolyam emelkedik, a forgalom nő, egyre többen kapnak kedvet a tőzsdézéshez, így a börze mozgását jelző index is várhatóan magasabb lesz. Ha negatívabbá válik a megítélés, akkor éppen ellenkezőleg, árfolyamcsökkenés következik be.

A tőzsdeindex 1993 közepéig enyhén csökkenő trendet mutatott, ami a válságban lévő gazdaság miatt érthető. A gazdasági fellendülés első jeleire érzékenyen reagált a tőzsde, a fellendülés egészen 1994 elejéig tartott (ekkorra vált világossá, hogy a mesterségesen élénkített gazdaság egyensúlyi pozíciói vészesen romlanak). A Békesi- és a Bokros-csomag hatására stagnálás következett be, majd 1996 végétől gyors növekedésre kapcsolt a tőzsdeindex. Ezt csak időlegesen törte meg a délkelet-ázsiai válság. A csúcspontot a választások előtti hónapok hozták meg. Az új kormány megalakulása után a külföldi befektetők kivárásra rendezkedtek be, aminek hatására 1998 végéig elhúzódó csökkenést figyelhettünk meg. Azóta megszakításokkal ugyan, de trendjében növekvő volt az index 2000 januárjáig, majd lassú visszaesési és emelkedési periódusok váltották egymást. Ezt részben a gazdaságpolitikai bizonytalanságok, részben azonban a nemzetközi tőkepiacok labilitása okozta.

A tőzsdei forgalomban egyre nagyobb súlyt képviseltek 1999-ig az állampapírok, 2000-ben azonban változás várható (legalábbis az első négy hónap adatai erre utalnak). Míg az állampapírok kereskedelme fokozatosan az OTC-piacra szorul vissza, addig a részvénykereskedelem szinte már csak a BÉT-en zajlik. A "daliás" időkben, a privatizációs kárpótlási jegyért részvényt típusú ügyletek miatt az egyéb értékpapírok forgalma magas volt. Ennek végeztével a kárpótlási jegy forgalma visszaesett, míg a vállalati kötvények kifutásával (lejártával) ez a szegmens is jelentéktelenné zsugorodott.

A tőzsdei árfolyamok alakulása, az új bevezetések hatására a kapitalizáció jelentősen emelkedett. Ezen belül a részvények súlya előbb csökkent, majd 1993 után gyors ütemben nőtt, s gyakorlatilag 1997 óta stagnál arányuk az összes kapitalizációból. Viszonylag állandó az államkötvények részesedése is, míg a kincstárjegyeké (a hosszabb időtávú államkötvények népszerűbbé válásával) visszaszorult.

A tőzsde egyik fontos mutatója a kapitalizáció GDP-hez viszonyított aránya. Ez mutatja a tőkepiacok súlyát, a vállalati forrásbevonáson belül a részvények szerepét. Jelenleg 40 százalék körüli a részvénykapitalizáció/GDP arány, míg a teljes kapitalizáció GDP-hez viszonyított súlya 70 százalékot meghaladó.

Hosszabb távon arra számítunk, hogy az EU-csatlakozás hatására a tőzsdei kereskedelem fellendül. A hazai cégekben még nagy a teljesítménytartalék, s a terjeszkedésnek köszönhetően további gyors növekedésre lesznek képesek. Jelenleg a hazai tőzsde alulértékelt, ez is megváltozhat a csatlakozással. Ugyanakkor hiányoznak az újabb bevezetések, a nagy hazai cégek zöme egyelőre távol maradt a tőzsdei forgalomtól. Hiányoznak a kelet-közép-európai vállalatok is.

A privatizáció – Csáky szalmája?

A rendszerváltást követően példa nélküli mértékű privatizáció bontakozott ki Magyarországon. A központilag vezérelt, piaci áron történt eladások mellett kezdetben nagy szerepe volt az úgynevezett spontán privatizációnak, azaz a vállalatvezetés által végrehajtott, az állam által alig ellenőrzött eladásoknak, majd később (főleg 1993-94-ben) a különböző kedvezményes értékesítéseknek. A privatizáció üteme 1993-ban felgyorsult, 1994-ben viszont folyó áron a teljes értékesítés 10 százalékkal, a készpénzes 70 százalékkal visszaesett. Ez összefüggött az 1994-es választásokkal, az új kormány sok időt fordított privatizációs stratégiája kidolgozására, ugyanakkor meghirdette, hogy hivatali ideje alatt befejezi a magánosítást, s ezt nagyjából be is tartotta.

1995 végén lezajlott az ország legnagyobb privatizációs hulláma, néhány hónap leforgása alatt 380 milliárd forint értékű állami vállalkozói vagyont értékesítettek (főleg az energiaszektorban és a távközlésben). Az 1995. évi privatizációs bevétel elérte a 460 milliárd forintot, azaz folyó áron számolva többet, mint a megelőző öt évben együttvéve.

Ezt követően a privatizáció lelassult. Az állam vállalkozói szerepe ma már kisebb, mint számos nyugat-európai országban, és az infrastruktúrára, valamint a közösségi szolgáltatásokra koncentrálódik. Néhány nagy jelentőségű vállalat még állami tulajdonban van: MÁV, MVM, Paksi Atomerőmű, országos távvezeték-hálózat, Malév, Volán, Posta, egy-két pénzintézet stb. Ezek közül néhánynak a privatizációja vagy annak befejezése szerepel a tervek között. Az 1997-ben módosított privatizációs törvény szerint a még értékesíthető állami vállalkozói vagyon könyv szerinti értéke 300-400 milliárd forintra tehető. Azóta részben a tőzsdei árfolyamok emelkedése miatt az érték magasabb lett, annak ellenére, hogy közben nagyobb piaci értékesítések is történtek.

Növekvő területi különbségek – kettészakadó ország

Az ország területileg hagyományosan is egymástól élesen elkülönülő részekből állt. A főváros szerepe kimagasló volt a gazdaságban már 1990 előtt is. Ugyanakkor néhány szocialista nehézipari központ megszűnése némileg átrendezte a gazdasági térképet, majd ezt erősítette a külföldi tőkebefektetések nyomán kibontakozott fejlődés területi egyenlőtlensége. A GDP megyénkénti alakulásáról 1994-től állnak rendelkezésre adatok. Eszerint 1994-ben az egy főre jutó GDP Budapesten 80 százalékkal haladta meg az országos átlagot, s két megye (Győr-Moson-Sopron és Vas) volt még kevéssel az átlag felett, az átlagot alulról közelítette Fejér, Zala, Tolna és Csongrád megye. Az egy főre jutó GDP Nógrádban és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében volt a legalacsonyabb. 1998-ra a főváros, Győr-Moson-Sopron és Vas megye előnye tovább növekedett, Fejér megye pedig feltört a második helyre. Ugyanakkor a legelmaradottabb megyék hátránya is nőtt: mindkettőben az átlag 57 százalékára csökkent az egy főre jutó bruttó hazai termék.

Így a közép-magyarországi régió után Nyugat-Dunántúl a legfejlettebb, majd Közép-Dunántúl következik. A legfejletlenebb térségek pedig Észak-Magyarország és az Észak-Alföld, itt 30 százalékkal marad el a GDP az országos átlagtól. A déli országrészek (Dél-Dunántúl, Dél-Alföld) ennél kedvezőbb helyzetben vannak: az egy főre jutó GDP ott az országos átlagnál csak 20 százalékkal alacsonyabb.

1999-2000-ben már látszanak annak jelei, hogy a külföldi tőke kezd a legfejlettebb régiókon kívüli területekre is áramlani. Ennek legfőbb oka, hogy a fejlett térségekben már strukturális munkaerőhiány van, s egyre drágábbak az ingatlanok is. Középtávon azonban még nem valószínű, hogy a fejlettségben mára kialakult eltérések jelentősen megváltozzanak. A központi régióban 1998-ra az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson számított GDP elérte az EU átlagának 71 százalékát (egyedül Budapesten 89,5 százalékát). A legelmaradottabb északkeleti régiókban pedig az EU-átlag harmadát sem érte el.

A belső vándorlás nem erősödött

Az ország régiói közötti eltérések, valamint a falvak és városok közti élesedő különbségek (GDP, keresetek, munkanélküliség) logikusan eredményezhették volna a belső vándorlás felerősödését. Ugyanakkor 1990 és 1997 között az összes vándorlás csak ingadozott, de tendenciájában stagnált. Évente 210-224 ezer lakos költözött más településre. A teljes vándorlás felét a megyéken belüli vándorlás (jellemzően városból falura és kevésbé jellemzően faluról városba) tette ki. A megyék közötti vándorlásban a főváros szerepe kiemelkedő. 1994-97 között ide irányult az összes vándorlás 10-16 százaléka. Budapestre főleg az agglomerációból, valamint a gazdasági válságban lévő Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, illetve Veszprém megyéből érkeztek. A főváros ennek ellenére évente 10 ezernyit veszít népességéből, az agglomerációba való kiköltözés miatt.

A vándorlási egyenleg területi különbségei megerősítik azt a feltételezést, hogy az átmenet évtizede által felszínre hozott strukturális elmaradottság és az évtized során bekövetkezett egyenlőtlen fejlődés az elmaradott térségekből a dinamikusabb térségekbe irányuló vándorlást idézett elő. Megfigyelhető, hogy 1994-97 átlagában a helyi népességhez viszonyítva a legtöbben Borsod-Abaúj-Zemplén megyét – a magyar nehézipar összeomlását leginkább megszenvedő térséget – hagyták el, de közel ennyien távoztak Szabolcs-Szatmár-Bereg és Nógrád megyéből is. Ugyancsak számottevő elvándorlás következett be az Alföld keleti részéről és Baranya, valamint Tolna megyéből. A legtöbben a központi régiót és a prosperáló Nyugat-Dunántúlt (Győr-Moson-Sopront) választották lakhelyül, de Fejér megye és Bács-Kiskun is vonzotta a máshonnan elköltözőket. Közép-Magyarországon igen erőteljes volt a fővárosból Pest megyébe költözés, ami a zöldövezet felértékelődését mutatja.

Magyarországon a területi mobilitás a térségi különbségek élesedése ellenére sem nőtt meg az évtizedben, s ez a sajátos lakáshelyzetnek köszönhető. Országszerte igen alacsony a bérlakások aránya: a háztartások csaknem 90 százaléka saját tulajdonú lakásában él, 3 százaléka rokonok lakásában. Így legfeljebb 7 százalék lehet a bérlakások aránya. Ezek többnyire önkormányzati bérlakások, vagyis igen alacsony bérleti díjat fizetnek lakóik, s az ilyen lakásokért csak meghatározott szociális helyzetben lévők jelentkezhetnek, s nekik is várniuk kell, míg megüresedett lakást találnak. A saját tulajdonú lakások magas aránya gátolja a területi mobilitást, mivel a lakás adásvétele jelentős tranzakciós költséggel jár, de a legnagyobb gát mégis az ingatlanárak területi eltérése. Az elmaradottabb, lecsúszó térségekben érthetően az ingatlanárak is csökkennek, s jóval alacsonyabbak, mint a dinamikusan fejlődő vagy fejlett térségekben. Ez természetes velejárója a kereslet-kínálat mozgatta lakáspiacnak. A lakásárak utóbbi években tapasztalt felszökése miatt várható, hogy középtávon sem erősödik a belső vándorlás. Ugyanakkor a beruházások már nemcsak a fejlett régiókba áramlanak, hanem a keleti országrészbe is. Így a migrációt kiváltó tényezők előreláthatóan tompulni fognak. Addig is a dolgozók közel 30 százaléka ingázóként jut el a munkahelyére.

Molnár László-Skultéty László-Viszt Erzsébet-Adler

A banki tevékenység gazdaságbeli terjedelme, 1990-99 (százalékban)
	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998	1999*
Mérlegfőösszeg/GDP	76,5	84,4	72,2	78,0	73,7	69,0	68,5	69,9	68,7	67,4
M3/GDP**	48,3	54,8	59,4	56,8	52,2	48,7	48,6	47,0	45,8	46,2
Vállalkozói hitelek/GDP	30,4	30,6	26,1	21,5	19,9	17,7	18,3	20,8	20,5	21,4
* GKI Rt.-becslés alapján ** Egységnyi GDP-re jutó pénzmennyiség Forrás: MNB, KSH