Valuták egymás közt

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. július 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 27. számában (2000. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

A szuverén államok egyik legfontosabb és legáltalánosabb törekvése, hogy saját valutával rendelkezzenek. Ennek oka, hogy a nemzeti valuta hatalmat és eszközöket ad a kezükbe. Jelentősége négy fő pontban foglalható össze.

  1. Politikai szimbolizmus. A szimbólumok a közösségek létének, a közösségi tudat megerősítésének fontos kellékei. Egy nemzet megkülönbözteti magát a többitől zászlóval, himnusszal, postabélyegekkel, jelentősebb középületekkel, nemzeti csapatokkal különböző sportágakban. A nemzeti valuta is fontos politikai szimbólum; nem véletlen, hogy a bankjegyeken többnyire államfők és más jelentős politikai személyiségek vagy az adott nemzetre jellemző képek jelennek meg. A közös pénz homogenizálja azokat, akik használják, még ha eltérő társadalmi osztályokhoz tartoznak is. A sokaságból egységet teremt ("E Pluribus Unum"). A pénz mint nemzeti szimbólum erősíti a fennálló államforma és állami vezetés legitimitását. A XIX. században a születő nemzetállamok mindegyike fontosnak tartotta önálló valuta bevezetését, mint ahogy erre manapság is vannak példák (a Jugoszláviából kivált köztársaságok vagy a palesztin autonómia esetében).
  2. Seigniorage. A pénz értéke és előállítási költsége közötti különbséget seigniorage-nak (vagy másként pénzkibocsátási haszonnak, illetve már intézményes keretek között a kamara hasznának) nevezzük. Ha a pénzkibocsátás állami monopólium, a kormánynak módjában áll saját elhatározásából növelni a közületi költekezést a seigniorage kihasználása által. Ez ugyanis alternatív jövedelemforrásnak tekinthető az állam számára alapvető adókivetés, valamint a hitelfelvétel mellett. A pénzteremtés útján finanszírozott költekezés által az állam reálértelemben értéket sajátít el a magánszektortól, amelynek vásárlóerejét a kialakuló infláció szükségképpen csökkenti. A jelenség már a középkorban is létezett, amikor a földesurak éltek azzal a lehetőséggel, hogy a változatlan névértékű pénzérmék nemesfémtartalmát csökkentették. Mai viszonyok között a seigniorage inflációs adó formájában jelenik meg. Ez két feltétel fennállása mellett érvényesülhet: ha a monetáris politika alárendelődik a költségvetési politikának, és ha a hazai valuta nem helyettesíthető könnyen alternatív fizetőeszközzel.
  3. Makrogazdasági menedzsment. Harmadikként említhető, hogy az államnak hatalma származik abból, ha a pénzen keresztül szabályozni tudja a reálgazdaság működését: az aggregált kibocsátást és a foglalkoztatás szintjét. Ha az állam ellenőrzi a pénzmennyiséget a maga területén, befolyásolni tudja (legalábbis elvben) a piaci tevékenységek alakulását. A pénzen keresztül hatni lehet a prosperitásra és az állam erejére, túl a szűken értelmezett költségvetési szempontokon. A valuta nemzeti jellege (territorializálása) kettős értelemben is hatalmat ad a kormány kezébe: egyrészt a pénzmennyiség ellenőrzése, másrészt a valutaárfolyam meghatározása (a nemzeti fizetőeszköz más valutákban kifejezett értéke) útján. A pénzen keresztül történő makrogazdasági menedzsmentet a kormányok ösztönösen használták az 1930-as évek világgazdasági válsága előtt, és egészen tudatosan John Maynard Keynes nagyhatású műveinek megjelenése óta. E gyakorlat ellenzői (döntően Milton Friedman monetarista iskolája) a pénz semlegességét hirdetve cáfolták a keynesiánus összefüggések érvényesülését.
  4. Monetáris elszigetelődés. A negyedik tényező negatív értelemben vezet az állam hatalmának erősödéséhez, vagyis azáltal, hogy a nemzeti valuta használata kizárja a más hatalmaktól való függőséget. A territoriális elven meghatározott valutahasználat tiszta gazdasági határokat jelöl ki az állam és a világ többi része között. Ezek a határok megnövelik a politika hatáskörét; az állam korlátozni tudja a külső hatásokat vagy kényszereket, amelyek akadályoznák saját politikájának végrehajtását. A külföldi valutától való függőség többfajta kockázatot hordoz: manipuláció és kényszerek alkalmazásának lehetőségét, privilégiumok megadásának és visszavonásának lehetőségét, a nemkívánatos befolyásnak, az erőforrások elszívásának eshetőségét. Ezeket a hátrányokat tarthatták szem előtt például a horvátok, amikor a Jugoszláviától való elválást kezdeményezték, de megtapasztalták például a panamaiak is az amerikai dollár használata során.

A pénz funkciói A pénz a mindenki által előnyben részesített fizetési eszköz (means of payment). A kereskedelem - bizalom hiányában - azonos értékű dolgok egyidejű cseréjét előfeltételezi. A pénz az az értéktárgy, amelyet a legnagyobb készséggel fogadnak el a kereskedelmi forgalomban. A pénz elszámolási egység (unit of account) is. Kényelmes dolog az árakat az általános fizetőeszközben kifejezni. A pénz egyszersmind értékőrző (store of value), értéke és tartóssága révén jól használható a vagyon megőrzésében. S mert általános fizetési eszköz, nagymértékben likvid. A pénz a halasztott fizetések eszköze (standard of deferred payment). A pénz általános fizetőeszköz, ezért az adós és a hitelező számára egyaránt gyakran kényelmesebb, hogy egy-egy hitelügyletet a pénzmennyiség, ne pedig a jószágok terminusaiban határozzunk meg. (Forrás: Meir Kohn: Bank- és pénzügyek, pénzügyi piacok, Osiris Kiadó - Nemzetközi Bankárképző, Budapest, 1998)

Közvetítő a gazdaság és a politika között

A történeti kutatások egyértelműen megmutatták, hogy a pénz az áruvilágból emelkedett ki, azáltal, hogy valamely értékes "jószág" az árucserét lebonyolító használati eszközzé vált. A modern gazdaság és államszervezet kialakulása új korszakot nyitott a pénz történetében is: a pénz nemzeti valutává vált. Innentől fogva a pénz kettős (kétirányú) közvetítő szerepet játszik a gazdaság és a politika között. A politika számára közvetíti az objektív gazdasági kényszereket, amelyektől hosszú távon a bármilyen erős politikai akarat sem szakadhat el. Ugyanakkor a pénz a politikai akaratot is közvetíti, aszerint, hogy a kollektív döntések milyen változást akarnak elérni a gazdaságban és a társadalomban.

A nemzetállamok kialakulásával és megerősödésével a politikai nacionalizmus XIX. századi konjunktúrája mellett a pénzrendszer territoriális alapon szerveződött meg. Elvi alapjai a vesztfáliai béke (1648) időszakára vezethetők vissza, és ezek az elgondolások ("egy nemzet - egy valuta") ma is meghatározzák a pénzről való gondolkodást. A gyakorlatot vizsgálva azonban azt tapasztaljuk, hogy a gazdaságtörténetnek egy viszonylag jól megragadható időszakára: az első világháború előtti öt évtizedre (de legtágabb értelemben is csak az 1860-as és az 1970-es évek közötti időszakra) volt leginkább jellemző, hogy közel került a vesztfáliai elvhez.

A XIX. század fő pénztörténeti trendje a pénz területi elven való megszerveződése volt, a XX. századé pedig ennek az elvnek a gyengülése, vagyis a pénz deterritorializálódása. E folyamat legfontosabb mozzanata az úgynevezett valutakiszorítás (currency substitution), amelynek során az egyes nemzeti valuták bizonyos pénzfunkciókat más államok területén is betöltenek. Ez nem egy általános globalizációt vagy interdependenciát jelent, hiszen egyértelműen megragadható, mely valuták válnak széles körben vagy egészen általános jelleggel használatossá, és melyek tekinthetők fogyatékosnak vagy névlegesnek.

A valutakiszorítás elemzéséből kiindulva vezette be Benjamin Cohen amerikai gazdaságtörténész a valutapiramis fogalmát. Ez azt jelenti, hogy az egyes nemzeti valuták rangsorolhatók abból a szempontból, hogy milyen hatókörrel bírnak a pénzfunkciók nemzetközi gazdasági térben való betöltése szempontjából. A piramis egyes szintjeit megkülönböztetve hét kategória határolható el viszonylag könnyen.

  1. Csúcsvaluta. Ez a cím csak azt a nemzeti valutát illeti meg, amelynek országhatároktól független használata a legáltalánosabb, mondhatni: univerzális. A modern világban mindössze két valuta pályázhatott erre a címre: az angol font az első világháború előtt és az amerikai dollár a második világháború után. Elvileg két valuta is lehet csúcsvaluta, mint ahogy a két világháború között a font és a dollár együtt szerepelhetett ezen a helyen. Az euró bevezetése egyértelmű szándékot jelez arra, hogy az egységes európai pénz a dollár mellett csúcsvalutává váljék. Ezt azonban még igencsak korai lenne kimondani: jelenleg - és még jó ideig - csak a dollárra alkalmazható a minősítés.
  2. Patrícius valuta. A csúcs alatti szinten találunk néhány olyan valutát, amelynek használata igen elterjedt, de mégsem univerzális. Magától értetődően ebbe a kategóriába tartozik a német márka és a japán jen, amelyek messze előkelőbbek a világ többi valutájánál. Egyik sem rendelkezik azonban akkora tekintéllyel, mint a dollár. Mindkettő másodlagosnak tekinthető a dollárhoz viszonyítva a nemzetközi forgalomban, és használatuk inkább egy-egy régióra vagy bizonyos funkciókra korlátozódik. A francia franknak van még esélye arra, hogy elnyerje ezt a minősítést (afrikai elterjedtségére való tekintettel), és az euró is ebben a csoportban kezdi meg működését. Más valuták azonban szóba sem jöhetnek.
  3. Elit valuta. Ebbe a kategóriába olyan nemzeti valuták tartoznak, amelyek eléggé vonzóak ahhoz, hogy széles körű nemzetközi forgalmat bonyolítsanak le velük, de nincs akkora súlyuk, ami külföldi befolyás érvényesítéséhez elegendő lenne. Idesorolandó mindenekelőtt az angol font (amely a sterlingövezet megszüntetéséig még patríciusnak számított), a holland gulden, a belga és a svájci frank, az olasz líra és a kanadai dollár. Külföldi használatuk leginkább egyes közeli szomszédokra vagy velük különleges kapcsolatban levő partnerországra korlátozódik. Ebben a körben azonban már kimutatható a magasabb rendű valutáknak való alárendeltség, amit a csúcs- és a patrícius valutáknak az elit valutát kibocsátó állam területén való intenzív használata érzékeltethet. A monetáris szuverenitás magas foka ellenére az elit valuták már nem tudják teljes mértékben ellenőrizni saját sorsukat.
  4. Plebejus valuta. Azok a nemzeti valuták, amelyek a nemzetközi forgalomban csak korlátozott mértékben szerepelnek, és jelentősen alárendelődnek a magasabb szintű valutáknak. Ezen a szinten találjuk a kisebb méretű ipari országok (Ausztria, Ausztrália, Spanyolország, skandináv államok) valutáit, a sikeresebb felzárkózó országok (Dél-Korea, Tajvan stb.), valamint a gazdag olajexportőrök (Kuvait, Szaúd-Arábia stb.) nemzeti valutáit. Ezekre a belső forgalomban problémáktól mentes, általános használat jellemző, a kibocsátó állam területén kívül azonban gyakorlatilag elhanyagolható a szerepük (a külkereskedelem egy részének denominálását leszámítva). A plebejus valuták működését rendszerint nyíltan is valamilyen magasabb rendű valutához igazítják.
  5. Fogyatékos valuta. Ebbe a kategóriába sorolhatók azok a valuták, amelyek már a kibocsátó állam területén sem bírnak meghatározó jelentőséggel. Egyes pénzfunkciókból egyszerű piaci helyettesítés során szorítják ki őket a magasabb rendű valuták. Névlegesen továbbra is a monetáris szuverenitás talaján állnak, de bizonyos pénzfunkciókban külföldi valuták helyettesítik őket, ami az alárendeltség egyértelmű jele. Pénzügyi értelemben ezek a valuták "kompetitív inváziónak" vannak kitéve, mint ahogy a kibocsátó nemzetek szuverenitása más területeken is fogyatékosnak tekinthető (védelem, politika, kultúra, vállalati tulajdonlás stb.). A tapasztalatok szerint igen sok valuta tartozik ebbe a kategóriába; túlzás nélkül állítható, hogy a fejlődő országok legtöbbjében ilyet használnak.
  6. Kvázivaluta. Az utolsó előtti szinten azokat a valutákat találjuk, amelyeket nemcsak értékőrző funkciójukból szorítanak ki más valuták, hanem az elszámolások és a forgalom területéről is. A kibocsátó államok maguk is kváziállamok, amelyek jogi értelemben függetlenek, tartalmi értelemben azonban semmiképp. Önálló kormányzásra más területeken sem képesek, így pénzrendszerüket is függővé teszik jelentősebb gazdasági hatalmaktól. A kibocsátó államok gazdaságai (latin-amerikai vagy volt szovjet gazdaságok) permanens egyensúlyi problémákkal küszködnek, s ez állandósítja a nagyfokú bizalmatlanságot a nemzeti valutával szemben. A valuta nemzeti jellege névlegesen fennáll, használatát azonban a hazai lakosság is kerülni igyekszik.
  7. Pszeudovaluta. A piramis alján olyan nemzeti valutákat találunk, amelyek csupán névleg léteznek. Idetartoznak azok a valuták, amelyek nemzetközi monetáris tömörülések alárendelt tagjai, mint például a luxemburgi frank. Pszeudovalutának számítanak azok, amelyeket teljes egészében valutatanács irányít, illetőleg az olyan névleges pénzek, mint a libériai dollár vagy a panamai balboa (az utóbbi esetekben az amerikai dollár minden funkcióban elfogadott, törvényes fizetőeszköz). E valutáknak törvényes státusuk van, szignifikáns gazdasági hatásuk azonban nincs.

Elgondolkodtató idézetek Általános szabályként kimondható, hogy akinek valóban szüksége lenne pénzre, annak nincs. - Benjamin Disraeli A pénz nem azokat a törvényeket követi, mint a természet más részei. Nem oda folyik, ahol valóban szükség van rá, hanem oda, ahol a leggyorsabban szaporodhat. És ebben a törekvésében nincs tekintettel sem hazára, sem hűségre. - Joseph Heller Egyvalami bizonyos: a pénz utáni hajsza vagy a pénzzel való szoros és tartós kapcsolat gyakran nem csupán furcsa, de egyenesen beteges magatartásra vezet. - John Kenneth Galbraith A pénz nem változtatja meg az embereket. Ha valaki természeténél fogva önző, arrogáns vagy kapzsi, a pénz csupán kihozza belőle ezeket a vonásokat. - Henry Ford A pénz értéke abban van, hogy bárkinek megmondhatod, menjen a pokolba. A pénz a hatodik érzék, amely lehetővé teszi számodra, hogy élvezd a másik ötöt. - Somerset Maugham (Forrás: Alexander Oakwood szerk.: Gondolatbank, Bagolyvár Könyvkiadó, Budapest, 1999)

Az arany hódító útja

Mielőtt egyes nemzeti valuták más országok pénzfunkcióiban megjelentek volna, a nemesfémek, mindenekelőtt az arany játszották a pénzügyi összekötő szerepet az egyes nemzetgazdaságok között. Az a rendszer, amelynek keretében az országok viszonylag széles köre egyszerre kötötte valutáját az arany valamilyen értékéhez, összességében nem túl hosszú ideig működött. Ez volt az úgynevezett "aranystandard", amely az első világháború előtt alig több mint négy évtizeden át, majd utána még néhány évig állt fenn. A nemzetközi aranyvaluta-rendszerben minden egyes részt vevő ország nemzeti valutájának aranytartalmát meghatározták, és a központi bankok e rögzített paritás alapján szabták meg a kibocsátható pénz mennyiségét, így garantálva a valuták értékállóságát.

A nemzeti valuták aranyalapra helyezése a korabeli polgárság szemében nem csupán pénzügyi kérdésnek számított. Az alkotmányosság és az aranystandard elfogadása a XIX. századi civilizációhoz való tartozás legfőbb szimbólumaivá váltak. Politikai, illetve gazdasági értelemben ezek voltak azok a liberális intézmények, amelyek irányában a korszak progresszív politikusai a társadalmi haladást elképzelték. A liberális politikai erőknek, illetve más felvilágosult reformereknek mindenütt döntő szerepük volt abban, hogy országaik - a politikai és a gazdasági szabadság eszményét követve - bevezették az alkotmányosság kereteit és a valutastabilitást célzó reformokat, amelyektől a nemzetközi kereskedelem dinamikus bővülését várták.

Európa vezető államai 1865-től kezdve több konferenciát is tartottak a nemzetközi pénzügyekről és a nemesfémek szerepéről. Bár az egyes kormányok egyre-másra deklarálták valutáik aranyparitását, a valóságban a különböző országok igen nagy változatosságot mutattak a tekintetben, hogy a belső pénzforgalom és a tartalékolás céljaira milyen arányban használtak aranyat, illetve más eszközöket. Az 1880-as évektől szinte kizárólag aranyat használt mindkét területen Anglia, Németország, Franciaország és az Egyesült Államok. A belső pénzforgalomban nagyrészt aranyat, a tartalékolásra viszont inkább devizát használt Oroszország, Ausztrália, Dél-Afrika és Egyiptom. Aranyban tartalékolt, de a belső forgalomban többféle fémet és papírt is használt Belgium és Svájc. Mindkét területen távol maradt a tiszta aranystandardtól Ausztria-Magyarország, Japán, Hollandia, a skandináv országok és több brit gyarmat is. Kizárólag devizában tartalékoltak a latin-amerikai országok, valamint India és a Fülöp-szigetek is. A felsorolásból látszik, hogy a valutakiszorítás a tisztának tekintett aranystandard időszakában is létezett, vagyis a pénz deterritorializálódása már a múlt században megkezdődött.

Anglia kitüntetett szerepet játszott a nemzetközi aranyvaluta-rendszer kialakulásában és fenntartásában is. Nemcsak azzal, hogy elsőként deklarálta törvényben nemzeti valutájának aranyalapra helyezését (1844), de azáltal is, hogy pénzügyi intézményei, döntései és stratégiái mögött "a világ műhelyének" ipari teljesítménye állt. Ezért juthattak sokan arra a következtetésre, hogy az aranystandard tulajdonképpen "sterlingstandardként" működött, illetve hogy valójában nem a sterling nyugodott az aranystandardon, hanem az aranystandard bázisát jelentette a termelőpotenciálnak köszönhetően stabil brit valuta.

A mai pénz és a pénzhelyettesítő A pénz "olyan tárgy, amelyet a munkamegosztásos (áru) gazdaság szereplői az árucsere általános közvetítőjeként (csereeszközként) elfogadnak, és ezt az állam kényszerrel is alátámasztja. Ez az elfogadás és kényszer a pénz fedezete". A pénzhelyettesítő "olyan átruházható okmány, amely fizetési kötelezettséget testesít meg. A pénztől abban is különbözik, hogy fizetésként való elfogadását az állam nem kényszeríti ki". Forrás: Síklaky István: A fennmaradás társadalmi programja, Budapest, Éliás Kiadó, 2000

A pénzszűke évei

A korabeli közgazdasági gondolkodás - elsősorban David Ricardo szellemi örökségét követve - megkérdőjelezhetetlennek tartotta a valuták aranyparitását, holott a rendszer az azt elsőként bevezető Anglián belül sem működhetett a deklarált elvek betűje szerint. Az 1844. évi banktörvény nagy újítása az volt, hogy szervezetileg elkülönítette egymástól a Bank of England pénzkibocsátással és hitelezéssel foglalkozó részlegeit, követve az állami és magánjellegű tevékenységek elhatárolásának elvét. A kibocsátási osztálynak 14 millió fontnyi fedezet nélküli bankjegy-kibocsátási keretet szabtak meg, amelyen felül a legkisebb mennyiségű kibocsátott bankjegy mögött is aranyfedezetnek kellett állnia. Ezzel Sir Robert Peel miniszterelnök egyfajta kényszerzubbonyba bújtatta a bankot, amit Walter Bagehot harminc évvel később "öntöttvasrendszernek" nevezett.

Az így létrejött szisztéma nyilvánvalóan egy arany-papír monetáris standardot jelentett, a törvény azonban biztosítani akarta, hogy a vegyes monetáris standard a gyakorlatban a tisztán fémalapú monetáris rendszerhez hasonlóan működjék. Ez a törekvés illúziónak bizonyult. Az 1847-es, 1857-es és 1866-os pénzügyi válságok során a banktörvényt felfüggesztették annak érdekében, hogy a Bank of England a többi bankot megfelelő mennyiségű hitellel tudja ellátni, túllépve a fedezetlen bankjegykibocsátás törvény által megszabott keretét.

A kereskedelmi bankok a banktörvény időnkénti felfüggesztésétől függetlenül is messze eltávolodtak annak szellemétől. Ügyfeleiknek jóval több hitelt nyújtottak, mint amennyit a birtokukban levő jegybankpénz-, érme- és aranyrúdkészlet elvileg megengedett volna. A bankrendszer tehát pénzteremtő képességgel rendelkezett, ami az évszázad egészét tekintve a tényleges pénzmennyiség hatalmas növekedését eredményezte. Az 1800-as évek kezdetén a bankjegyek és látra szóló betétek Európa teljes monetáris arany- és ezüstkészletének kevesebb mint felét tették ki, az első világháború előtti években viszont már csaknem kilencszer annyi bankjegy és betét létezett, mint használatban levő fémpénz. A hitelpénzteremtés gyakorlatának kialakulása nemcsak a Bank of England hatalmát növelte meg, hanem a kormányét is, amelynek hitelfelvételi lehetőségei így jelentősen kibővültek.

A virtuális tőke "A reálszférából a virtuális gazdaságba kényszerült tőke nagyságáról és a kiszorulás dinamikájáról lehetetlen konkrét és megbízható adatokat szerezni, mert ez a tőke anélkül, hogy a maga fizikai valóságában megjelenne, a számítógépek világhálózatán keresztül akár naponta többször is befektetésre kerülhet a világ tőzsdéin, valutapiacain. A spekulációs csatornákon a legális és az illegális pénzek összekeverednek. A New York-i Dow Jones tőzsdeindex 1991 és 1996 között megháromszorozódott, miközben a reálgazdaság csak 10-15 százalékkal produkált többet. A spekulációs tőke irdatlan nagyságára utal az is, hogy a legfontosabb valutapiacok napi forgalma a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig 100 milliárd dollárról 500 milliárd fölé emelkedett. Ez az összeg (az egyéb spekulációs ügyleteket nem számítva) a földkerekség összesített GDP-jének a háromszorosa, a világ áru- és szolgáltatásexportjának 25-szöröse." Forrás: Jánosi Ferenc: A fennmaradás a tét! Népszabadság, 2000. április 12.

Egyoldalú szabályozó

A XIX. század harmadik harmadában már hanyatló, de még mindig kiemelkedő brit gazdasági hegemónia következtében, illetve annak részeként sajátos hierarchia alakult ki az egyes pénzügyi központok között. London állt a csúcson, az alatta levő szinten pedig egymás mellett Párizs és Berlin. Egy szinttel lejjebb foglalt helyet Amszterdam, Bécs, Zürich, Milánó, Brüsszel és néhány más város.

Ez a hierarchia nem jelentette azt, hogy London, illetve a Bank of England mint végső hitelező szerepelt volna a rendszerben, egyfajta XIX. századi "nemzetközi valutaalap" szerepét játszva. Ez már csak azért sem volt lehetséges, mert a pénzfunkciót betöltő ("monetáris") aranykészletek egészen másképp oszlottak meg az egyes országok között, mint ahogy azt az egyes pénzügyi központok jelentősége sejtetné. A századfordulón Anglia az aranytartalékok 5 százalékával rendelkezett, ugyanannyival, mint Németország, és kevesebbel, mint az Osztrák-Magyar Monarchia (8 százalék) és Oroszország (7 százalék). Franciaország ugyanekkor 14 százalékot, az USA pedig 26 százalékot tudhatott magáénak az aranytartalékokból.

Az Egyesült Államok 1879-ben csatlakozott az aranystandardhoz, a polgárháború (1861-1865) finanszírozása idején nagy mennyiségben kibocsátott zöldhasú bankjegyek aranyra válthatóságának deklarálásával. A rendszer politikai támaszát itt az északi vezetés, az ipari termelők és a pénzvilág meghatározó köreit képviselő Republikánus Párt képviselte. Az ezüst megtartása mellett főként a farmerek kardoskodtak, akiknek törekvéseit az újabb nyugati ezüstlelőhelyek feltárása után a bányászok is támogatták. A populista William Jennings Bryan, aki három alkalommal volt a Demokrata Párt elnökjelöltje, Jézusra és a Bibliára hivatkozott az arany elleni kirohanásaiban. Bryannek azonban egyszer sem sikerült győznie, s az ezüstpénzverés szabadságára irányuló kezdeményezés vereséget szenvedett. (Bryant a gyáva oroszlán képében láthattuk viszont az Óz, a nagy varázsló című mesében, amely áttételesen bár, de teljes egészében az aranystandard körüli vitákról szól - az "oz" maga az arany mértékegységének, az unciának a rövidítése.)

Miért ellenezték sokan az aranyvalutát? Azért, mert időről időre kiderült, hogy egyoldalúan szabályozza a pénzügyi rendszert. Annak ugyanis két alapvető feladatot kell betöltenie: biztosítani, hogy a pénz értékálló legyen ("stabilitás"), ugyanakkor azt is, hogy elegendő mennyiségben álljon rendelkezésre az áruforgalom lebonyolításához ("likviditás"). A szigorú aranyparitás csak az első feladat betöltésére volt képes, a második szempont miatt azonban az aranytörvényeket újra meg újra fel kellett függeszteni. Az aranyat elméleti szempontból fétisnek, gyakorlati megközelítésben pedig korlátozó tényezőnek tekintették a rendszer kritikusai, akiknek tábora a századelőn igencsak sokszínűvé vált. Lenin például kijelentette, hogy ha a kommunisták az egész világon győzelmet aratnak, akkor az aranyat arra fogják használni, hogy belőle nyilvános illemhelyeket építsenek a világ néhány nagyvárosának utcáin.

A nyugati világban azonban a nemzetközi gazdasági stabilitás megteremtésére, pontosabban helyreállítására csak egy elképzelés létezett az első világháború után: visszatérni az aranystandard XIX. századi modelljéhez. Elsőként Svédország, majd Németország tért vissza az aranyalapra 1924-ben, 1925-ben pedig - a veszélyekre figyelmeztető hangok ellenére - Nagy-Britannia is rászánta magát erre a lépésre. Winston Churchill, a konzervatív brit kormány pénzügyminisztere hajtotta végre a restaurációt, ami - a font sterling túl magas aranyparitása miatt - drasztikus bércsökkentést tett szükségessé, és így az 1926-os általános sztrájk fő okának tekinthető.

Mivel kiszámíthatóvá tette a nemzetközi gazdasági viszonyokat, az aranystandard elősegítette az országok közötti kereskedelem bővülését, és így a világgazdasági rend alapkövének számított az első világháborút megelőző négy évtized során. Ugyanennek a funkciónak a betöltésére restaurálták a húszas években, mégis sokan az amerikai és a világgazdasági válság egyik fő okozójának tekintik. A válság hatására az európai országok egymás után függesztették fel valutájuk aranyparitását: 1932 végére - az Egyesült Államok kivételével - szinte mindegyik kormány megtette ezt. Az aranyparitás feladása lényegében azért történt, hogy a valutákat leértékelhessék, és így - javítva nemzetközi versenyképességüket - előnyre tegyenek szert kereskedelmi partnereikkel szemben. Miután azonban az országok egymás után sorozatban ugyanígy intézkedtek, a "versengő valutaleértékelés" nem hozta meg a várt hatást, sőt még inkább szétzilálta a nemzetközi kereskedelmet.

Árjátékok

A döntő fordulat akkor következett be, amikor a spekulációs nyomás következtében Anglia lemondott az aranystandardról. Ramsay MacDonald munkáspárti miniszterelnök 1931 szeptemberében - az ellentétes értelmű nyilatkozatok sorozata után - hirtelen bejelentette a font sterling aranyparitásának megszüntetését, egy másik munkáspárti politikus viszont megjegyezte: "Senki sem mondta, hogy mi ezt megtehetjük." E kijelentés jól illusztrálja, hogy a szocialisták mennyire magától értetődőnek tekintették az aranyvaluta-rendszer létét, és mennyire igyekeztek már akkor is azonosulni a konzervatív pénzügyi felfogással.

Miután Anglia is leválasztotta valutáját az aranyalapról, már csak az Egyesült Államok tartotta magát a stabilitás merev szabályaihoz, ami most már a dollár elleni spekuláció miatt is önveszélyes stratégiának számított. A republikánus Hoover-kormány azonban ragaszkodott a megszokott intézményekhez. Az 1933 márciusában hivatalba lépett Franklin D. Roosevelt számára viszont nem volt kérdés az aranystandard: első intézkedéseinek egyike volt az aranytranzakciók felfüggesztése. Április közepén a torokgyulladással küszködő elnök a saját hálószobájában közölte százhuszonöt bezsúfolódott újságíróval, hogy az Egyesült Államok letért az aranystandardról.

Az aranyról való leválasztás a washingtoni kormány kezébe adta a dollár aranytartalma, illetőleg az arany ára meghatározásának lehetőségét. A kormány szabadon dönthetett, aszerint, hogy éppen milyennek látja a gazdasági folyamatok alakulását. 1933 októberétől naponta vizsgálták felül az aranyárat. Rendszeressé vált, hogy Roosevelt és Morgenthau pénzügyminiszter - Jesse Jones texasi bankár és George Warren professzor társaságában - a reggeli lágytojás elfogyasztása közben döntöttek arról, hogy aznap mennyi legyen a dollár aranyparitása. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Roosevelt az egykedvű Morgenthau szemébe nézett, és kijelentette, hogy 21 centtel fogják emelni az arany árát. A magyarázat meghökkentő volt: "a 21 szerencsés szám, a három és a hét szorzata." Az ár tehát bármennyi lehetett, mindössze két kritériumnak kellett megfelelnie: valamivel haladja meg a világpiaci árat, és a növekmény legyen kiszámíthatatlan a spekulánsok számára.

Az amerikaiak nem nagyon értették, hogy elnökük mit manipulál az arany árával, de sejtették, hogy igaza lehet, mivel az üzleti lapok és a keleti parti pénzügyi körök kemény kritikával illették. Volt olyan konzervatív politikus is, aki a dollár aranytól való elválasztását látva azt mondta: "ez a nyugati civilizáció vége". Ugyanakkor az agrárszektor, valamint a déli és nyugati vállalkozók támogatták az elnök valutapolitikáját, mert az feloldotta az őket korábban sújtó likviditási korlátokat.

Az elnöknek sikerült igazáról meggyőzni a honatyák többségét, és az 1934. január 30-án elfogadott aranytörvénnyel politikájához megkapta a törvényhozás utólagos jóváhagyását. A törvény értelmében a korábbi 21 dollár helyett 35 dollárban rögzítették az arany unciánkénti árát. Folytatódott az állam aranyfelvásárlási akciója, ami az arany növekvő importját is maga után vonta. A Fort Knoxban őrzött állami aranykészlet 1934 eleje és 1940 vége között több mint háromszorosára dagadt. A lényeg azonban nem a nemesfémkészlet növelése volt, hanem a pénzmennyiség egyidejű bővítése, ami növekvő keresletet eredményezett a piacokon, és kihúzhatta az amerikai gazdaságot az évtizedes, mély depresszióból.

A valutaalap szerepkörei

A második világháború alatt az amerikai pénzügypolitikusok feladatul kapták Roosevelt elnöktől egy új világgazdasági rend működési elveinek és intézményeinek megtervezését. Az előkészítő munkálatokban részt vevő amerikai és brit közgazdászok egyetértettek abban, hogy a múlt hibáiból tanulni kell, és egy soha nem létezett új rendszert kell kidolgozni. Elutasították, hogy a legyőzött országokra súlyos, a gazdaságokat túlzottan megerőltető jóvátételt rójanak ki. Fontos célnak tekintették a szabad kereskedelmet, és elvetették a vámfalak emelésében és versengő valutaleértékelésben megnyilvánuló gazdasági nacionalizmust. Legfőképpen pedig - a Wall Street és a töretlenül aranybarát francia pénzügyi körök nyomását elhárítva - lemondtak arról, hogy a nemzeti valutákat a régi aranystandardhoz hasonló "kényszerzubbonyba" bújtassák.

Az 1944 júliusában rendezett Bretton Woods-i világgazdasági konferencia résztvevői olyan nemzetközi pénzügyi rendszert akartak kidolgozni, amely nem korlátozza az egyes országok demokratikusan választott kormányait progresszív társadalompolitikai céljaik elérésében. Ezt úgy oldották meg, hogy egyedül az USA-dollár értékét fejezték ki aranyban (1 uncia arany ára 35 dollár lett), az összes többi valutáét pedig dollárban határozták meg. Az elképzelés az volt, hogy a dollár ugyanolyan értékálló bázisa lesz a többi valutának, mint az arany volt. A rögzített árfolyamok "karbantartására" felállították a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Fund - IMF), amely rövid távú hitelezéssel segíthette a tagországokat, ha azoknak erre a választott árfolyam fenntartásához szükségük volt. A multilaterális stabilizációs alap - amely nem volt más, mint a tagországok által meghatározott arányban befizetett nemzeti valuták és arany közös készlete - az elvárások szerint lényegesen kisebb tartalékmennyiséget tett szükségessé, mintha az egyes országoknak külön-külön kellett volna a valutájuk stabilitását alátámasztó tartalékot felhalmozniuk. Így a kevesebb arannyal rendelkező, kevésbé fejlett, illetve deficittel küszködő országok nagyobb eséllyel kapcsolódhattak be a nemzetközi kereskedelembe és a várható konjunktúrába.

Összességében tehát a Valutaalapnak hármas szerepkört szántak, amely szabályozásból (az árfolyamokkal és a konvertibilitással kapcsolatos szabályok betartatásából), finanszírozásból (kiegészítő források biztosításából) és egyeztetésből (a monetáris kapcsolatok irányításához szükséges konzultatív fórum működtetéséből) állt. Szintén Bretton Woodsban született megállapodás az újjáépítés finanszírozására hivatott Világbankról (International Bank for Reconstruction and Development, IBRD), valamint a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organization, ITO) létrehozásáról is. Ez utóbbi szervezetnek a feladata lett volna a liberális nemzetközi kereskedelem megvalósítása a háború utáni korszakban, ami az amerikai ratifikáció elmaradása miatt meghiúsult (helyette jött létre a szakaszos tárgyalások elvén működő GATT). Az IMF és a Világbank washingtoni székhellyel kezdte meg működését 1946-ban. Ezzel életbe lépett az új nemzetközi pénzügyi mechanizmus: az aranydeviza-rendszer.

A dollár megrendülése

A második világháború utáni évtizedekben az USA vált a világ bankárává. A dollár domináns pozícióját mutatta, hogy nemcsak a nyugati országok egymás közötti kereskedelmében játszott kulcsszerepet, hanem még a kelet-európai országok is az amerikai valutában számolták el nyugati irányú kereskedelmüket. Úgy tűnhetett, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer hosszú távon képes zavarmentesen üzemelni, az arany-dollár paritás fenntarthatósága azonban hamar megkérdőjeleződött.

Robert Triffin, a Yale Egyetem belga származású professzora már 1960-ban felhívta a figyelmet az "arany-dollár standard" névvel illetett rendszer alapvető ellentmondására. Kimutatta, hogy a dollárelszámolású nemzetközi kereskedelem gyors bővülése, és ezáltal az európai piacok dollárigényének növekedése miatt az USA dollárkötelezettségei sokkal gyorsabban nőnek, mint monetáris aranytartaléka (ez utóbbi inkább csökkent, mint nőtt). Emiatt az Egyesült Államok nem maradhat sokáig "a világ bankára". Ahhoz ugyanis, hogy kellő mennyiségű dollár kerülhessen a nemzetközi forgalomba, az amerikai külkereskedelemnek deficitesnek kellett lennie. Ez leértékelési várakozásokat szült, és időről időre spekulatív aranyvásárlást vont maga után, felborítva a kialakult árarányokat.

A Triffin-dilemma realitását még 1960 őszén igazolta az első jelentősebb spekuláció a dollár ellen, amelynek során az arany unciánkénti ára rövid időre 40 dollár fölé szökött. A dollárba vetett bizalom végső megrengetője azonban a vietnami háború volt, amelynek során az Egyesült Államok deficitje még inkább megnőtt. A háború finanszírozására kiáramlott dollártömeg esetleges visszaváltása padlóra küldhette volna az amerikai kincstárat, s ezt a lehetőséget a franciák - De Gaulle tábornok vezetésével - kemény stratégiai fegyverként be is vetették az amerikaiakkal szemben. Végül is Nixon elnök volt az, aki 1971-ben felmondta a dollár aranyparitását, s ezzel lényegét tekintve vége lett az arany monetáris pályafutásának. Ezt a tényt később különféle nemzetközi szerződések hagyták jóvá.

A nemesfémek monetáris szerepének elvesztése végső soron azt mutatja, hogy a társadalom mindinkább megtanulja maga szabályozni az anyagi folyamatok alakulását. Egy állam nemesfémkészletének nagysága, értéke - a száz évvel ezelőtti helyzethez hasonlóan - semmiféle szoros kapcsolatban nem áll az ország gazdagságával vagy szegénységével. Az emberiséget semmiféle hátrány nem fogja érni, ha az arany egy szép napon teljesen eltűnik a gazdasági élet intézményrendszeréből.

A nemzeti valuták persze nem lóghatnak a levegőben. De vajon mi biztosítja értékállóságukat azután, hogy még közvetett kapcsolatuk is megszakadt a legértékesebb jószággal, az arannyal? A valuták értékállóságát az szavatolja, hogy belőlük a jegybankok nem bocsátanak ki korlátlan mennyiséget. Hogy pontosan mennyi pénzt bocsátanak ki, arra a közgazdászok régóta próbálnak mindenféle formulákat kitalálni, egzakt meghatározás azonban még nem született, és valószínűleg nem is fog. A pénzügyi stabilitás a jegybankok kifinomult koordinációs tevékenységének a műve, amihez folyamatosan figyelni, elemezni kell a nemzetgazdaságok teljesítményének alakulását, a munka termelékenységének változásait, a nemzetközi kereskedelem trendjeit, valamint a nemzetközi pénz- és tőkeáramlás folyamatát. E szabályozásban pedig egyre jelentéktelenebb tényező, hogy melyik ország menynyit birtokol a világ aranykészletéből, s a nemesfém jelentőségének visszaszorulása megmutatkozik árának csökkenő trendjében is.

Az 1971-es fordulat után felgyorsult a pénz deterritorializálódása, vagyis a valuták nemzeti jellegének elsorvadása. Friedrich Hayek Nobel-díjas közgazdász a hetvenes évek valutaválságai láttán a vesztfáliai elvvel totálisan szemben álló koncepciót hirdetett meg: a pénz denacionalizálását, ami nem egyszerűen az egyes valuták országhatárokat átszelő használatát jelentette volna, hanem a nemzeti pénzkibocsátási monopóliumok megszüntetését is. Hayek szerint ez teremtette volna meg a visszatérés lehetőségét a manipulációtól mentes állapothoz, ahol valóban versenyben dőlhet el, hogy melyik pénz jó, és melyik nem. Ez a koncepció azonban elméleti szélsőség maradt: a pénz nem denacionalizálódott; a területi jelleg gyengülése mellett a nemzeti bankok meghatározó szerepe megmaradt, sőt talán erősödött is.

A monetáris unió

A ma uralkodó felfogás szerint a jegybankok - operatív függetlenségük szavatolása esetén - képesek garantálni az árstabilitást. Tevékenységüket pedig nemzetközi téren, vagyis egymás között kell koordinálniuk, amelyhez intézményes formák is léteznek, mint például a svájci székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS). A jegybanki függetlenség megteremtése és egyáltalán a monetáris kérdések depolitizálása az európai gazdaságpolitika egyik fő trendje volt azóta, hogy a hetvenes évektől Nyugat-Európa már nem számíthatott az amerikai dollárra, mint a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitásának zálogára. Innentől fogva gyorsult fel a monetáris unió programja, amelynek legfőbb motívuma a nyolcvanas években a monetáris elszigetelődés, a kilencvenes években pedig az egységes Európa újabb politikai szimbólumának létrehozása volt.

Az elmúlt tíz évben a monetáris uniót Nyugat-Európa legfontosabb politikai ügyeként kezelték az egyes EU-tagországokban. Az európai gyakorlat azonban nem egységes abban, hogy a kormányok kikérték-e a nép véleményét az integráció sorsdöntő fordulatairól. Arra mindenki emlékszik, hogy 1994 végén a négy új EU-tagjelölt mindegyikében népszavazást rendeztek, s közülük egy (Norvégia) el is utasította a felvételt, míg a másik három (Ausztria, Finnország és Svédország) egyértelmű többséggel támogatta az ország EU-tagságát. Korábban, illetve más országok esetében nem volt ennyire egyértelmű a népszavazás szükségessége. Németországban például soha, semmilyen népszavazást nem rendeztek arról, hogy az ország tagja legyen-e az Európai Gazdasági Közösségnek, majd az EK-nak, illetőleg az EU-nak. A márka megszüntetéséről sem terveznek közvetlen népi jóváhagyást, pedig köztudomású, hogy a németek nagy része - vagy talán a többsége - viszolyog a monetáris uniótól. Nagy-Britanniában eddig egyszer volt népszavazás, amikor az ország az Európai Közösség tagja lett. Az ország önként távol maradt az egységes valuta bevezetésének első körétől, és a jelenleg kormányzó Munkáspárt népszavazáshoz kötötte a döntést, bármikor is kerüljön rá sor. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a munkáspárti kormány első intézkedése volt 1997-ben a jegybanki függetlenség deklarálása, amellyel nagy lépést tett az EMU-csatlakozásra való felkészülés útján.)

A monetáris unió létrehozásáról is rendelkező Maastrichti Szerződés aláírása (1992 február) után három országban rendeztek népszavazást ratifikációs céllal. Az európai vezetők nagy meglepetésére a Dániában rendezett első népszavazás 1992. június 2-án elutasította az uniót, s az egy évvel későbbi ismétlés is csak úgy hagyta jóvá a Maastrichti Szerződést, hogy a dánok felmentést kaptak az egységes valuta bevezetésének kötelezettsége alól. Franciaországban is majdnem visszafelé sült el a fegyver: Mitterrand elnök ugyanis azért rendeztetett népszavazást, hogy egyre népszerűtlenebb kormányán az európai egységgondolat előtérbe állításával segíthessen. A franciák azonban 1992 szeptemberében hajszál híján elutasították a szerződést, nyilvánvalóvá téve, hogy az EU egyik motorjának számító ország sem áll egységesen a föderációs törekvések mögött. Csak a harmadik népszavazó, Írország mutatott fel egyértelmű többséget Maastricht mellett, illusztrálva azt a trendet, amely szerint a gyenge valutájú országok inkább az unió pártján foglaltak állást, míg az erősebb valutával rendelkezők inkább ragaszkodtak a nemzeti fizetőeszköz megtartásához. Az EU belső megosztottságát mutatja az is, hogy a 15 tagország közül négy végül is kimarad az egységes valuta bevezetéséből, de legalábbis az első körből.

Mi okozza a nézeteltéréseket? Ugyanaz, ami bármely más társadalmi döntés esetében. A tervezett intézkedés előnyei és hátrányai jól körvonalazhatók, s a különböző társadalmi csoportok (osztályok, korosztályok, szakmák, nemek, nemzetek, régiók stb.) különböző arányban érzik saját bőrükön a pozitív és a negatív hatásokat. A közvetlen pozitív hatások a legszembetűnőbbek, és ezekről esik a legtöbb szó. Az európai polgárok úgy utazhatnak majd Helsinki és Lisszabon, Hamburg és Nápoly között, hogy egyszer sem kell pénzt váltaniuk. A nekik munkát adó (vagy osztalékot termelő) vállalatok számára átlátható, egységes piac jön létre, amely mentes a hirtelen árfolyamváltozások kockázatától. Az újonnan nyert stabilitás megalapozhatja a kontinens gazdaságának prosperitását, amely így javíthatja versenypozícióit az észak-amerikai és a kelet-ázsiai riválisokkal szemben. Legvégül pedig arra is lehet számítani, hogy az új európai gazdasági környezetben az euró világszerte használt tartalék eszközzé válik, s rajta keresztül az európai monetáris politika ugyanúgy befolyásolhatja saját valutáján keresztül a világgazdaság folyamatait, mint az amerikaiak a dolláron és a japánok a jenen keresztül.

Az euró másfél éves pályafutását szemlélve érdemes visszautalnunk arra, hogy bevezetésének napjaiban az írott és elektronikus sajtó győzelmi jelentésektől volt zajos. Az euró sikeres rajtjától meghatódva nem egy kommentátor már meg is kongatta a vészharangot a dollár világhegemóniája fölött. A tudósítók az új valuta születésének pillanataiban nem tartották szükségesnek megemlíteni, hogy milyen kínkeserves küzdelem vezetett el Nyugat-Európa különböző országaiban eddig az eseményig. Pedig emlékezhetünk például arra, hogy a monetáris unió közgazdasági feltételeinek teljesítése a magyarnál jóval erősebb nemzetgazdaságoknak sem ment könnyen. Három évvel az euró bevezetése előtt még egyetlen ország volt csak, amelyik minden rögzített feltételnek százszázalékosan megfelelt, mégpedig a legkisebb tagállam: Luxemburg.

Az euróért meg kell küzdeni

A maastrichti kritériumok értelmében:

  • az infláció legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a három legkisebb áremelkedéssel büszkélkedő tagország fogyasztóiár-emelkedésének átlagát;
  • a hosszú távú betétek kamatlába legfeljebb 2 százalékponttal haladhatja meg a három "bezzeg ország" átlagát;
  • követelmény a szilárd valutaárfolyam is, két évre visszamenőleg az EMS által megengedettnél nagyobb leértékelés, de még annak elkerült veszélye is kizáró ok;
  • az államadósság nem haladhatja meg a nemzeti össztermék (GDP) 60 százalékát, és csökkenő tendenciát kell mutatnia;
  • a költségvetés hiánya a GDP 3 százalékánál nem lehet több, és szintén csökkennie kell.

A maastrichti kritériumok könnyen felfoghatók, csak az nem világos a kívülállók számára, miért éppen ezekhez a mutatókhoz és értékekhez kell igazodniuk az eurót bevezető országoknak. Az elemzők közül is igen kevesen tették fel a kérdést, hogy egyáltalán honnan származnak ezek a pénzügyi mutatók; miért pont ezeknek a számoknak kell megfelelniük azoknak, akik valutáikat egyesíteni kívánják. A válasz az, hogy a szigorúnak számító, és kizárólag pénzügyi síkra korlátozódó kritériumokat a latin országok vezetői (olaszok, franciák, spanyolok) éppen azért kezdeményezték, hogy a kétkedő németeket a föderáció elfogadására rábírják. Németországot azért akarták mindenképpen rábeszélni a monetáris unióra, hogy ne a márka egyedül legyen a jövő európai kulcsvalutája, hanem egy olyan pénz, amelyről a döntéseket nemzetközi testületek hozzák. A németek viszont nem fogadtak volna el olyan új valutát, amely gyengébb az övéknél, és a kevésbé fejlett EU-tagországok is úgy látták: akkor van értelme a pénzcserének, ha az új valuta "ugyanolyan értékálló lesz, mint a német márka". Ehhez pedig a Bundesbank hagyományos elveit kellett mindenkinek átvennie, sőt - a jelek szerint - arra még rálicitálni is hajlandók voltak a föderációs partnerek.

A monetáris integráció kérdései

Itt kell azonban számba venni az EMU költségeit; mindenekelőtt a kilencvenes évek egészére jellemző deflációs politikát. Lehet ugyanis, hogy egyszer majd az egységes valuta dinamizálni fogja az európai gazdaságot, ez idáig azonban a kiadáscsökkentési kényszerek miatt csak rontotta a növekedési kilátásokat, és súlyosbította a már eddig is nagy tehernek számító munkanélküliséget. A nemzetgazdaságok számára az önálló konjunktúrapolitika lehetősége megszűnik, miközben nem jön létre kellő erősségű kontinentális méretű szabályozás és újraelosztás, amely az egységes piac differenciáló hatását ellensúlyozhatná. Ahogy azt Stuart Holland brit közgazdász megfogalmazta: az euró bevezetése utáni Európa a New Deal előtti Egyesült Államokhoz fog hasonlítani. Ma a kontinentális Európa országai ugyanúgy feláldozzák a likviditást a stabilitás oltárán, mint tették az aranyvaluta-rendszer időszakában. A pénzszűke, a defláció és egyben a munkanélküliség korszakának vége egyelőre nem látszik, a feszítő ellentmondások feloldására képes koncepciók nem jutottak el a kormányzati döntéshozatal szintjéig.

Az euróval kapcsolatban igen sokáig elaltatták a közvéleményt mindenféle illúziók, különféle naiv és megalapozatlan várakozások. Gyakran olvashattuk például, hogy a monetáris unió az árakat kiegyenlíti egész Európában - mintha nem lenne természetes, hogy egy városon belül is eltérő lehet ugyanannak a terméknek az ára egy külvárosi bevásárlóközpontban és egy belvárosi butikban. Sokat hallunk - amerikai illúziókat kergetve - a munkaerő szabad áramlásáról, amit Európán belül messzemenően megakadályoznak a nyelvi korlátok, a mobilitás hagyományának hiánya és a szabályozásban fennmaradó akadályok.

Az euró másfél éven át tartó értékvesztése (a dollárhoz viszonyítva) valószínűleg rádöbbenti a közgazdászokat és a politikusokat arra, hogy Európa integrációja a monetáris területen előreszaladt. Úgy jött létre az egységes valuta, hogy hiányzik annak kontinentális érvényű fiskális támogatása, és egyáltalán az egységes gazdaságpolitikai háttere. Az euró árfolyamának kedvezőtlen alakulásában pedig nem az EU-valuta pénzforgalmi hasznossága kérdőjeleződik meg, hanem az EU-integrációval kapcsolatos számtalan megválaszolatlan kérdés és stratégiai bizonytalanság összegződik. Mindezek miatt megalapozottnak tarthatjuk azokat a véleményeket, amelyek szerint még évtizedekbe telhet, mire az euró a dollár mellett csúcsvalutaként jelenhet meg a valutapiramis tetején.

Látni kell továbbá, hogy az egyre magasabb szintű, egyre nagyobb társadalmakat átfogó monetáris integráció nem az egyetlen iránya a pénzrendszer evolúciójának. Kétségtelen, hogy manapság ez euró, illetőleg a globalizálódó pénz- és tőkeáramlás állnak az elméleti és gyakorlati érdeklődés középpontjában. A pénz deterritorializálódása azonban nemcsak ezt jelenti: egyre több kezdeményezés létezik, amely a nemzeti szint alatti egységek: városok, lakóközösségek, kistérségek számára vezetne be önálló pénzeket. Az ilyen helyi csererendszerekre (LETs) számos példa található az angolszász világban és másutt is (a hazai szakirodalomban leginkább Síklaky István foglalkozik a helyi pénz bevezetésének közgazdasági és társadalmi összefüggéseivel). Valószínű, hogy a nemzeti valuták fölött érvényesülő restriktív monetáris politikák a jövőben ösztönzést fognak adni a helyi pénzteremtést célzó kezdeményezéseknek.

Az aranyvaluta-rendszer (aranystandard, AVR), az aranydeviza-rendszer (dollárstandard, ADR) és a mai (MA) pénzrendszer összehasonlítása

AVR (1870-1914)

ADR (1946-71)

MA

Árfolyam

rögzített

rögzített

lebegő*

Tőkemozgás

szabad

korlátozott

liberalizált

Kereskedelem

szabad

irányított

liberalizált

Munkaügy

szabályozatlan

szabályozott

deregulált

Csúcsvaluta

font sterling

USA-dollár

USA-dollár

* A minősítés a főbb nemzeti valuták (dollár-euró-jen) egymás közötti viszonyára vonatkozik.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére