Vízbázisok veszélyben

Hazánk természeti adottságaiból következően az ivóvízellátás több mint 90 százalékban felszín alatti vízkészletekre épül. A kiépített víznyerő kapacitás évi 4,5 milliárd köbméter víz kitermelésére alkalmas, a tényleges igény azonban 3 milliárd köbméter körül van. A hazai gyakorlat egyébként összhangban áll az Egészségügyi Világszervezet, a WHO ajánlásával, amely szerint a lakossági vízigényeket – ahol lehetséges – felszín alatti készletekből kell teljesíteni. Ezek ugyanis a felszíni vizeknél kevésbé sérülékenyek, emellett egyenletesebb az innen kinyert víz minősége és mennyisége.A felszín alatti vízforrásokat gyakran az veszélyezteti, hogy nincs felettük olyan vízzáró réteg, amely megakadályozná a szennyezések leszivárgását. A hazai vízellátás sajátossága, hogy kétharmad részben ilyen sérülékeny vízbázisokra – karsztvíz, talajvizek, parti szűrésű vizek – épül a víznyerő rendszer. A leggyakoribb veszélyforrásnak a túlzott vegyszerhasználat, a bányászat, a nem megfelelő hulladékelhelyezés, a csatornázatlan települések, az állattartó telepek, illetve a katonai és az ipari létesítmények számítanak. Az utóbbi évtizedek mulasztásai miatt eddig 78 távlati vízbázis – a jövőbeni ellátás stratégiai tartalékairól van szó – került veszélybe, ezek biztonságba helyezésére kormányprogram született. (A veszélyeztetett víznyerők zömmel a Duna, a Dráva és a Rába mentén helyezkednek el.) Ugyanakkor érthetetlen módon a veszélyeztetettség mértékéhez viszonyítva aránylag kis összeget fordít az állam a vízbázisok védelmére. 1998-ban például az üzemelő és a távlati vízbázisok védelmére csupán 1,3 milliárd jutott, miközben a szükséges költségeket több mint 18 milliárdra becsülik. Félő, hogy ilyen védekezési tempó mellett a szennyezések hamarosan elérik a vízbázisokat. (Vízminőség-védelmi okból tavaly év végéig több mint 170 ezer köbméter napi kapacitású víznyerőt állítottak le.)Az utóbbi két-három csapadékos évet megelőzően, másfél évtizeden át szokatlanul aszályos volt hazánk időjárása, emiatt az átlagosnál kevesebb víz szivárgott a talajba. A természetes vízutánpótlás mértékét viszont jóval meghaladta a vízkiemelés, így az ország jelentős részén csökkent a talajvízszint, a Dunántúli-középhegységben pedig – a bányászat miatt – a karsztvizek szintje. Igaz, ez utóbbi térségben számos helyen bezárták a bányákat, de a visszatöltődés még évtizedekig eltarthat.A felszín alatti vizek minőségének rendszeres vizsgálata a nyolcvanas években kezdődött el. Kiderült, hogy a talajvízkészlet szinte az egész országban szennyezettnek tekinthető, sőt, néhány felszín alatti vízbázis helyrehozhatatlanul elszennyeződött. A szakemberek azt is elismerik, hogy a szivárgási folyamatok lassúsága, a megfigyelőkutak hiánya miatt ma még nem mutatható ki valamennyi, felszín alatti tárolóhoz már elért szennyezés.A kilencvenes években az ivóvízhálózat bővítése, a csatornázás és a szennyvízkezelés volt a vízügy sikerágazata. A fejlesztéseknek köszönhetően ma már az ország szinte valamennyi pontján garantáltan egészséges az ivóvíz.A legtöbb tennivalót pillanatnyilag a vízbázisok védelme adja. A program fontosságát mutatja, hogy az újonnan épült csepeli ivóvíztisztító kapacitása – napi 170 ezer köbméterről van szó – pontosan annyi, mint amennyi víznyerőt szennyezés miatt be kellett zárni Magyarországon.Jelenleg az ország lakosságának 98 százaléka részesül vezetékes ivóvízellátásban. A közművek által szolgáltatott víz minősége mindenütt megfelel a közegészségügyi előírásoknak, ugyanakkor az EU-igények maradéktalan teljesítése mintegy 500 településre ró feladatokat. (Békés megyében például a víz geológiai eredetű arzéntartalmát kell lecsökkenteni.)

Csábító habok A turisztikai középhatalomnak számító Magyarországnak jelenleg két, nemzetközi méretekben is jelentős idegenforgalmi vonzereje van: az egyik a főváros, a másik a Balaton. Ahhoz, hogy kellő érdeklődést keltsünk a fürdő- és vízi turizmus szerelmeseiben hazánk iránt, megfelelő fejlesztésekre és marketingre lenne szükség. A Balaton Közép-Európa legnagyobb tava. Állóvizekben nem igazán bővelkedő térségünkben ez önmagában is jelentős előnynek számít, a magyar tengernek azonban vannak további kedvező tulajdonságai is. Lengyel Márton, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem turizmus kutatócsoportjának vezetője néhány éve tanulmánykötetben foglalta össze a tó idegenforgalmi hasznosításában rejlő lehetőségeket. Lengyel megállapítja: a Balaton kiállja a közeli tengerpartokkal történő összehasonlítás próbáját. Vize sekély, a déli parton kifejezetten lassan mélyül, ami biztonságossá teszi a fürdőzést. A nagy felületű, viszonylag kis tömegű víz gyorsan felmelegszik, így a főszezon elvileg május közepétől szeptember közepéig is tarthatna. A tóban nincsenek szúrós sziklák és veszélyes állatok, vagyis kisgyermekekkel is kockázatmentes lehet az üdülés. A víz sem a bőrt, sem a szemet nem csípi. Mindez – a robbanómotorral hajtott motorcsónakok tilalmával párosulva – különösen a családos fürdővendégek számára teszi vonzóvá a Balatont. Mindezek ellenére egyre rövidebb (immár csak 6-7 hét) a szezon, s a látogatók számát sem sikerül növelni, ami két okra vezethető vissza. A balatoni "üdülőipar" nem kapja meg azt a marketingtámogatást, aminek segítségével a nemzetközi turisztikai piacon is felvehetné a versenyt – mondjuk a horvát tengerparttal. Ha az árak alacsonyak lennének, az különösebb hírverés nélkül is idecsalná legalább az árakra meglehetősen érzékeny közép-európai nyaralókat. Erről azonban nincs szó: a balatoni nyaralás – a szobaárakat vagy a vízparti léthez szükséges egyéb áruk és szolgáltatások árát tekintve – nem kerül érezhetően kevesebbe, mint déli szomszédunknál. A Velencei-tó – a Balaton "árnyékában" – egy szempontból mindenképpen felzárkózni látszik: az utóbbi másfél-két évben megélénkült a nyugat-európai fürdővendégek érdeklődése és a – főként német, osztrák, holland és angol – látogatók ingatlanvásárló kedve. A sekély, még a hajózóútban is legfeljebb 2 méter mélységű Velencei-tavat Európa legmelegebb tavának mondják. Ebben van némi túlzás, ám az tény: évente 2050 órán át süti a nap – vagyis az év kétharmadában kellemes az idő -, s a Velencei-hegység gyorsan felmelegedő gránittömbje is gondoskodik a víz temperálásáról. Az ásványi anyagokban gazdag víz – bár nem minősül gyógyvíznek – bizonyítottan regeneráló hatású. A tó mentén fakadó gyógyforrásokra épülve Agárdon gyógyfürdő üzemel, hozzájárulva a szezon meghosszabbítására irányuló törekvések sikeréhez. Már-már velencei-tavi léptékű, a nyári hétvégéken 40-50 ezres vendégforgalmú, öt kiépített stranddal rendelkező Tisza-tó. A változatos felületű vizet a külföldiek közül elsősorban az egzotikumra, illetve a vízi és horgászturizmusra vágyók látogatják, ők veszik igénybe a vendégéjszakák 15 százalékát.

Felében tisztítottan

A szennyvízelvezetés és -tisztítás helyzete jóval kedvezőtlenebb az ivóvízellátásénál. A szennyvízelvezetés a lakosság 53 százaléka részére megoldott – szakmai szempontból a 68-70 százalékos csatornázottsági arányt tekintik megfelelő állapotnak.A csatornahálózat bővítését szolgálja a legkisebb elkülönített állami alap, a vízügyi alap, amelynek legfőbb bevételi forrása a vízkészletjárulékból befizetett köbméterenkénti 1,3 forint. (Kevesen tudják, hogy a vízdíjat tavaly is hárommilliárd forinttal támogatta az állam.) Az alap hatvan százaléka vízminőség-védelmi célokat szolgál, a többi egyéb állami feladatra megy el.Az összegyűjtött szennyvíznek azonban csupán 54 százalékát tisztítják – ezen belül 33 százalékos a biológiai tisztítás aránya -, a fennmaradó hányad tisztítatlanul jut a folyókba. Néhány újonnan közművesített településen nem tudják kihasználni az új szennyvíztisztító telepek teljesítményét – a drága díjak miatt az emberek nem kapcsolódnak rá a hálózatra -, az évtizedekkel ezelőtt csatornázott városokban pedig a meglévőnél nagyobb tisztítókapacitásra volna szükség.A meredeken emelkedő víz- és csatornadíjak következménye, hogy évről évre kevesebb szennyvizet "produkál" az ország, ugyanakkor ennek is csak kisebb részét tisztítják meg. Ha a szennyvíztisztítás területén meg akarunk felelni az EU előírásainak, akkor 2010-ig a 2000 lakosnál népesebb településeken legalább biológiai módszerrel kell megtisztítani az elhasznált vizet. Ezt azonban nem tudja vállalni az ország, annak ellenére sem, hogy egy 2010-ig szóló kormányprogram szerint – 1998-as áron – várhatóan 700 milliárd forintot költünk a települések szennyvizének megtisztítására.Ebből a pénzből évente ezer kilométernyi közműcsatorna épül, illetve mintegy 32 ezer köbméter/nap tisztítókapacitás létesül. Ezenfelül a szennyvíztisztítókkal mostohán ellátott főváros és a megyei jogú városok tisztítókapacitása összesen 750 ezer köbméter/nappal bővül. Ha megvalósulnak a nagyra törő megyei területfejlesztési koncepciók, akkor a 2010-ig szóló kormányprogramban tervezett tízezer kilométer helyett 17 500 kilométer csatorna, illetve a koncepcióban szereplő 320 ezer köbméter/nap helyett mintegy 520 ezer köbméter/nap tisztítókapacitás épül az országban.A hazai települések 74 százalékán – 2338 községről van szó – a lakók száma nem éri el a 2000 főt. Természetesen a kistelepüléseken is szükség van a vizek tisztítására, ugyanakkor számos területen – gazdaságossági szempontból – tisztítóművek létesítése helyett inkább egyedi, de szigorúan ellenőrzött szikkasztók építése indokolt. (A vízügyes szakemberek szerint 600 kistelepülésen a sérülékeny vízbázis megköveteli a csatornázást.) Az 1996-1998 közötti beruházásoknak köszönhetően 566-ról 744-re nőtt a csatornázott települések száma, a szennyvíztisztító telepeké 413-ról 477-re emelkedett, 4000 kilométer szennyvízcsatorna és összesen 250 ezer köbméter/nap tisztítókapacitás létesült.

Budapest helyzete katasztrofális

A hatalmas fejlesztések ellenére Budapest helyzete ma is katasztrofális. A kétmilliós város naponta mintegy 200 tonna biotermékkel szennyezi a folyót, hiszen a naponta keletkező közel 440 ezer köbméternyi szennyvíznek csupán a fele kerül a tisztítókba. Budapest alatt hatvan kilométerre is kimutatható a város szennye, ezen a szakaszon nem ajánlott, pontosabban a fertőzésveszély miatt tilos a fürdés.Napjainkig mindössze két szennyvíztisztító épült a fővárosban: a tavaly 80 ezer köbméteres kapacitásúra bővített, még a hatvanas években épült dél-pesti, illetve a másfél évtizede átadott, 140 ezer köbméteres kapacitású észak-pesti. A tisztítatlan szennyvizet a Dunába, illetve üzemzavarok esetén a lényegében állóvíznek tekinthető Soroksári-Dunába vezetik. Ezt a napi 150-200 ezer köbméteres szennydózist a folyó sodorvonalába vezetik, ahol az elkeveredik.Tervekben Budapesten sincs hiány. A 350 ezer köbméteres kapacitásúra tervezett csepeli tisztító üzembe helyezésével 90 százalékra ugrana a tisztított vizek aránya – csak hát ez 74 milliárdba kerülne. A maradék szennyvíz a Nagytétény határába tervezett, 60 ezer köbméteres kapacitású, 15 milliárd forintért megépíthető telepen tisztulna meg. A két mű összesen 90 milliárdot vinne el, ehhez jön a hozzájuk vezető csatornák, a szivattyúállomások további 70 milliárdja. A ma is üzemelő két telep bővítését 13 milliárdra becsülik, a keletkező szennyvíziszap elhelyezésének költségét 10-15 milliárdra. E hatalmas összegeket ráadásul meghatározott időnként újra elő kell teremteni. A kanálisok kihordási ideje 30 év, a tisztítók tíz év után teljes felújításra szorulnak.A fővárosi vezetés szerint a költségek egy része a lakossági árak drasztikus megemelésével teremthető elő. Elképzelhető, hogy a tavalyi 83,10 forintról folyó áron 450 forintra emelkedne tíz év alatt a köbméterenkénti szennyvíztarifa.

Folyóink, fürdőink Folyóink közül elvileg a sekély vizű, sok helyen még természetes állapotát őrző Tisza lenne az első számú vendégcsalogató, ám az idei szezont biztosan hátrányosan érinti a februári ciánszennyezés, s évekbe telhet a szőke folyó jó hírének visszaszerzése, újabb ökológiai balesetek nélkül is. u A magyarországi felszíni vizek többségéről egyébként elmondható, hogy tisztaságuk kívánnivalókat hagy maga után, s ahol most még engedélyezett a fürdőzés, ott azt meg kell majd tiltani az EU-csatlakozás és az uniós jogszabályok átvétele után. Ez nehezíti a hazai Duna-szakasz nagy része mellett kisebb folyóink és tavaink hasznosítását is. Egy 1999-ben elkészült felmérés szerint ahhoz, hogy a jelenleg fürdésre használt természetes vizek mindegyike megfeleljen a kívánalmaknak, tavalyi áron 140 milliárd forintos beruházásra lenne szükség. Magyarország a gyógyfürdők számát tekintve nagyhatalomnak nevezhető. A hazai geológiai adottságok – a viszonylag vékony szilárd kőzetréteg, illetve a magas hőfokú, erős oldóképességű termálforrások gyakorisága – miatt sok és viszonylag könnyen hozzáférhető gyógyvíz található. A Magyar Turisztikai Szolgálat gyógyfürdő-adatbázisa szerint az ország területén 135 minősített gyógyforrás tör a felszínre. Hazánkban 35, gyógyszolgáltatásokat kínáló, hatóságilag elismert fürdő üzemel, ezenkívül még legalább 30 helyen működik gyógyvizet hasznosító fürdőhely. Az elnevezések körül egyébként sok a bizonytalanság: Szalontai Gergely, az egészségügyi tárca Országos Gyógyhely- és Gyógyfürdőügyi Főigazgatóságának vezetője szerint a fürdőhelyek a "gyógy" megjelölést elvileg csak egy 1986-ban elfogadott egészségügyi miniszteri rendelet alapján, a tárca engedélyével használhatnák, ám az előírásnak ma senki sem szerez érvényt, ami nem feltétlenül használ az idegenforgalomnak. A jogszabály szerinti gyógyfürdők száma a minisztérium adatai alapján is 35, további öt-hat fürdőhely gyógyfürdővé minősítése van folyamatban. Gyógyfürdő csak ott működhet, ahol gyógyvíz – vagyis bizonyítottan gyógyhatású ásványvíz – található. Feltétel még az állandó szakorvosi felügyelet, az egészségügyi szakszemélyzet, valamint a gyógyító és a kiegészítő gyógymódok alkalmazására alkalmas infrastruktúra. A gyógyfürdőturizmus nagyságrendjéről nincsenek ugyan pontos adatok, ám a Magyar Turizmus Rt. számításai szerint a gyógyvizek miatt Magyarországra látogatók száma mindenképpen százezres nagyságrendű.