Keretirányelvek
A legfontosabb a települések szennyvizének tisztítására vonatkozó, 1991-ben elfogadott keretirányelv, amely szabályozza a szennyvízkibocsátást, a vizek minőségét és az alkalmazható tisztítási technológiát is. Emiatt azután egy sor korábbi rendelkezés feleslegessé válik. Mivel a keretirányelv ökológiai vízminőség-kritériumokat fogalmaz meg, ezért várhatóan érvényét veszti a közeljövőben a halászati vizek védelmére vonatkozó, hasonló igénnyel fellépő irányelv. Ugyanígy jár a felszín alatti vizekre, illetve az ivóvízkivételre vonatkozó szabályozás is – változatlanul érvényben marad viszont az ivóvíz minőségét, illetve a fürdésre alkalmas vizek minőségét meghatározó irányelv.2003-ra, azaz a magyar csatlakozás legkorábbi időpontjára már egyszerűbb és áttekinthetőbb lesz a vízvédelmi jogrendszer. Addig azonban a magyar jogharmonizáció egy kissé a futóvadlövésre emlékeztet, a célba vett jogrend ugyanis gyors ütemben változik. Általánosságban elmondható, hogy a szabályozás alapvetően normatív jellegű, a határértékek és a tisztítási módok az elérhető legjobb technológiához igazodnak, a vízhasználatért és -szennyezésért pedig az adott tevékenység arányában fizetni kell.A vízhasználattal és -szennyezéssel kapcsolatos szabályozást a vízgyűjtő területi szemlélet uralja, ami azt jelenti, hogy nem egy-egy cégre kell meghatározni a víztestbe bocsátható szennyezés mértékét, hanem az egész vízgyűjtőn megengedhető szennyezést kell "visszaosztani" a területen működő vállalkozásokra. A szennyezés csökkentésének, illetve megelőzésének vezérelve viszont látszólag éppen fordított, vagyis a beavatkozásokat mindig a szennyezés forrásánál kell elvégezni (ez ugyanis mindig olcsóbb, mint a hatások lokalizálása a vízhálózatban – erről a tiszai szennyezések során közvetlen tapasztalatokat is szerezhettünk).Egy fontos betűszó, amivel a vízgazdálkodás kapcsán sokat fogunk találkozni: IPPC, vagyis az integrált szennyezésmegelőzés és -csökkentés elve. Az IPPC szerint a szabályozásnak arra kell törekednie, hogy térben – vagyis egy teljes földrajzi egységben, például vízgyűjtőn vagy akár egy tenger medencéjében – és a gazdaság minden területén – a mezőgazdaságtól a turizmusig – érvényesítse a vízvédelmi szempontokat.Mennyi az annyi?
A hazai lakosság és a gazdálkodók számára a legfontosabb kérdés, hogy mekkora költségnövekedéssel jár majd az EU-jogszabályok átvétele. A települési szennyvíztisztítás "szintre hozása" (szintén 1997-es áron) 1000-1100 milliárd forintba kerül, a veszélyes anyagok kibocsátásának csökkentése pedig 200-400 milliárdba. Ha ez a két beruházási csomag megvalósul, akkor a felszíni vizek fürdésre alkalmassá tétele megúszható 1-2 milliárd forintból. Az ivóvízminőség biztosítása (elsősorban az arzén- és nitrátszint csökkentése) 300-400 milliárdot, a felszín alatti vizek védelme (például a bányászati technológiák átalakításával) 120-150 milliárdot igényel. A számla végösszege tehát 1600 és 2050 milliárd forint között lesz.Nyilvánvaló, hogy ennyi pénzt a 2003-ig hátralévő három évben nem kaphat ez a terület, a kormány éppen emiatt kért rekordhosszúságú, 15 éves időtartamú átmeneti szabályenyhítést a vízvédelemre a csatlakozási tárgyalások tavalyi fordulójában. Amennyiben Brüsszel tolerálja a magyar szempontokat – amire szakértők szerint kicsi az esély -, akkor a fenti összeg 15 évre elosztható, ám így is a mindenkori éves GDP 1,3 százalékát kellene a vízvédelemre fordítani (a jelenlegi 0,4-0,5 százalék helyett).A lakosság mellett az ipar és a mezőgazdaság is alaposan megérzi majd a terhek növekedését. Az előbbit illetően elsősorban a veszélyes hulladéknak minősülő hígtrágya kezelése drágul meg, s az is elképzelhető, hogy – a környezetterhelési díj bevezetése esetén – fizetni kell a felhasználás után a vízbe is kerülő műtrágyák és növényvédő szerek mennyisége szerint is.A mezőgazdasági vízhasználatot az EU igen részletesen szabályozza. Külön direktíva foglalkozik a talajvizek védelmével (80/68), felsorolva a környezetbe nem kibocsátható anyagokat (például foszfát, higany, kadmium), illetve azokat, amelyeknek a használatát csökkenteni kell (ammónia, nitrátok, cink, króm). A 80/778. számú direktíva az ivóvíz védelméről szól, meghatározva 67 fizikai-kémiai paraméter (például a nitrát és a permetezőszerek) maximális mértékét.Részletes szabályozás
A 91/676. számú utasításban a nitrátterhelés korlátozása szerepel. Ennek eszköze az úgynevezett különösen érzékeny területek kijelölése (Anglia, Hollandia és Dánia a teljes területét érzékenynek nyilvánította), illetve a műtrágyahasználat mérséklése. A rendelkezés ösztönzi a "helyes mezőgazdasági tevékenységek törvénykönyvének" kialakítását, amelynek többek között a trágyázás ajánlott periódusait és a geológiai viszonyokhoz illeszkedő feltételeit kell tartalmaznia.A permetezőszerek használatát két direktíva is szabályozza: a 79/117-es 18 betiltott vegyszert (például a DDT-t és az aldrint) tartalmaz, a 91/414-es pedig a növényvédő szerek kereskedelmi kezelésének szabályait rögzíti.Az iparban – a már említett bányászat mellett – a cukorgyártás, a húsfeldolgozás és a vegyipar lehet a legnagyobb (rá)fizető, ugyanakkor a környezetvédelmi reformokban már előrébb tartó papíripar viszonylag olcsón megúszhatja a váltást. Az ipari vízhasználat és vízvédelem szabályozásában szintén az IPPC a legfontosabb alapelv. A kibocsátási határértékek első ránézésre emlékeztetnek a magyarországiakra, lényegi különbség ugyanakkor, hogy míg idehaza az egy köbméter vízben megengedhető határértéket szabják meg (amit a szennyező anyag felvizezésével könnyű kijátszani), addig az EU-ban inkább a technológiákhoz, illetve a feldolgozott mennyiséghez igazodik a határérték.Az Unió évente 3 milliárd eurót költ az ipari vízvédelemre és a szennyvizek tisztítására. Különösen érdekes az északi országok gyakorlata – ott a fafeldolgozó ipar a legnagyobb szennyező -, mivel minden cég maga gondoskodik a tisztításról, az ipari szennyvíz nem kerül a csatornahálózatba. Az iparban felhasznált víz 75 százaléka hűtővíz (főként erőművekben), ami alacsony szennyezőanyag-tartalmú, s a környezetbe visszajutva leginkább a hőszennyezéssel okozhat problémát. Szintén jelentős vízhasználó a papíripar, a cementgyártás, a járműalkatrész-gyártás és a petrolkémia-ipar. Az egyre szigorúbb előírásoknak, illetve a víztakarékos, zárt technológiák bevezetésének következtében a vízhasználat az utóbbi tíz évben folyamatosan csökken.