Ausztria: a víz aranyat ér
Nyugati szomszédunk szövetségi állam, a vízgazdálkodás azonban nem a tartományok, hanem a szövetségi kormány hatásköre. A kabinet 1990-ben módosította – pontosabban jelentősen megszigorította – a vízügyi törvényt. A jogszabály integrált ökoszisztéma- és vízgazdálkodást ír elő, ebben a tekintetben az EU-szabályozásnál is korszerűbb, s a világon a legszigorúbbak közé számít. A törvény, illetve az ahhoz kapcsolódó ágazatspecifikus szabályozás a technika adott színvonalán elérhető legkisebb környezetterhelést tekinti kívánatosnak, a határértékeket, illetve a bírságokat is ehhez képest állapítja meg.A szigorú szabályozásra való felkészülést már 1982-ben megkezdték, így 1991-re adottak voltak a jogszabály betartásának feltételei. Ebben az időszakban 92 milliárd schillinget költöttek vízvédelmi beruházásokra, ami az éves GDP 0,5 százalékának felel meg. A ráfordítások legfőbb eredménye, hogy 50-ről 72 százalékra nőtt a szennyvíztisztítókkal kiszolgált lakosság aránya.A lakosságot, illetve a közszférát a törvénymódosítás további 22 milliárd schillinges kiadással sújtotta 1991-ben. Miután ez meghaladta az osztrák háztartások egy részének teherbírását, 1993. január elsejétől a kormány átalakította a vízgazdálkodási beruházások támogatási rendszerét. A korábbi hosszú lejáratú állami kölcsönök helyett a banki hitelek kamattámogatása került előtérbe.A vizekben gazdag Ausztria igen "környezettudatos" ország – ennek megfelelően a víztisztaság magas fokú, javítására és megóvására szigorú vízjogi előírások vannak érvényben, amelyek betartását rendszeresen ellenőrzik, s minden mulasztás büntetést von maga után. A Mező- és Erdőgazdasági Minisztérium hatáskörébe tartozó vízvédelem előírásait ezen túlmenően évről évre felülvizsgálják, a műszaki haladás követelményeihez igazítják, a kommunális és az ipari tisztítóberendezéseket rendszeresen, magas mérce szerint ellenőrzik. A víztisztasági mérésekről, a szűrők állapotáról, kapacitásáról az illetékes hatóság szabályos időközönként vaskos köteteket jelentet meg. 1990 óta a minisztérium legalább háromévenként köteles nyilvánosságra hozni a vízvédelmi jelentést, amelyet a parlament is megtárgyal.A leglátványosabb osztrák vízvédelmi probléma az alpesi tavak eutrofizációja (tápanyagtartalmának feldúsulása) és elsavasodása volt. Ezt a gondot az utóbbi tíz évben sikerült megoldani: a szigorítások és a beruházások következtében ma a tavak vízminősége megközelítette, vagy elérte a leromlás kezdete (1930) előtti állapotot.A vízkészleteket most leginkább az erózió, illetve a gyakori árvizek veszélyeztetik. A legfontosabb feladat a mezőgazdasági eredetű vízszennyezés csökkentése, a természetközeli ökoszisztémák megőrzése (akár a vízerőmű-telepítések korlátozása árán is), valamint a települések megóvása az árvizektől és a földcsuszamlásoktól.Ausztriában az évi csapadékmennyiség 1170 mm. A hasznos vízkészlet évi 84 milliárd köbméter, amelynek egyharmada talajvíz. Az átlagosan 2,6 milliárd köbméteres vízszükségletnek megfelelően a teljes készlet 3 százalékát, a talajvíz 6 százalékát gazdasági célokra használják. Ausztria ivóvizének 99 százaléka a talaj- és a forrásvizekből származik. Az osztrák vízkészlet igen tekintélyes, szakértői számítások szerint az alig 8 millió lakosú Ausztria 240 millió embert tudna ivóvízzel ellátni. Éppen ezért fájó pont az Európai Unió azon terve, amely a többi energiaforráshoz hasonlóan az ivóvízpiacot is megnyitja. Ez a téma már Ausztria EU-csatlakozásakor is kényes kérdés volt. Ugyanakkor a liberalizáláshoz elengedhetetlen ivóvízvezeték-hálózat az osztrák állam tulajdona, s exportra eddig csak palackos víz került. Az osztrák kormány nem szeretne tekintélyes ivóvízkészletén osztozni a tagországokkal, s eddig sikerült elérnie, hogy a liberalizációhoz az EU-n belül egyhangú döntésre legyen szükség.A víztartalékok védelme évtizedek óta a hidrográfiai szolgálat feladata, amely az alapvető cél, a víztisztaság megőrzése érdekében emeli a vízkörforgást, és összehangolja, illetve végrehajtja a törvényben meghatározott méréseket és megfigyeléseket.Az 1990-es vízjogi törvényt 1991-ben kiegészítették az egész Ausztriára érvényes, az emisszió értékeire vonatkozó adatokat egységesítő vízminőségi törvénnyel. A mutatók ellenőrzésére országos mérési hálózat szolgál, amelynek állomásrendszerét 1996-ban teljesítették ki: azóta 244 folyóvíz- és 2000 talajvízmérő állomás működik.A mérési adatok tanúsága szerint elsősorban a nitrát és az atracin, illetve ezek bomlási termékei haladják meg a küszöbértéket, mégpedig főként a délnyugati, illetve a keleti, mezőgazdaságilag az átlagnál nagyobb kihasználtságú területeken, valamint a Duna völgyében. Az érintett terület nagysága mintegy 6200 (nitrát), illetve ötezer négyzetkilométer (atracin).A legutóbbi, 1999-es ausztriai vízvédelmi jelentés vízminőségi térképe szerint a folyóvizek 81 százaléka az I., illetve a II. – vagyis a legkiválóbb – minőségi kategóriába tartozik. Ez jelentős javulás az 1995-ös, az 1988-as, illetve az 1966-71-es besoroláshoz képest, és az azóta megvalósított nagyszabású víztisztítási beruházásoknak köszönhető. A magas minőségi fokozatba sorolást nehéz – vagy lehetetlen – elérni azokon a területeken, ahol a települések, illetve a szennyvízkibocsátó ipari üzemek csekély elvezetőképességű vizek mentén fekszenek – és ez akkor is igaz, ha a szennyvíz az előírásoknak megfelelően igen magas fokon tisztított állapotban kerül a természetes vizekbe. A folyók vízminőségének megállapításához a mérvadó az EU halászativíz-szabványa. A hatvanas-hetvenes évek vízminőségi problémáit mára az állóvizeken is sikerült – például a csatornahálózat teljeskörűvé fejlesztésével – kiiktatni.A kitűnő eredmények nem utolsósorban a szennyvíztisztítás szigorú kötelezettségének köszönhetők. A vízjogi törvény minden építkezésnél, de még építészeti átalakításnál – avagy nagy építkezéshez létesítendő felvonulási épületek esetében is – előírja a vízvédelmi hatóság engedélyét, akár ipari létesítményről van szó, akár községiről. Az engedélykérelemhez nemcsak a víztisztítás minden paraméterét tartalmazó műszaki leíráscsomagot kell benyújtani, hanem részletes tájékoztatást kell adni a tisztítandó szennyvíz összetételéről, a kiszűrendő anyagok esetleges környezeti ártalmairól is. Többszöri szakértői véleményezés következik, s az engedélyt az érintett iparágra külön megállapított normák figyelembevételével adják meg. Az emissziós értékek meghatározásánál az osztrák előírások az EU-n belül a legszigorúbbak, a követelmény minden esetben a tisztított és a folyóba kerülő víz maximális tisztasági foka.Az ipari létesítmények szennyvíztisztítása kétféleképpen történik: vagy kommunális tisztítóberendezés igénybevételével – amikor is külön rendelkezés szabályozza, milyen csatornán és milyen előtisztítás után kerülhet a szennyvíz a közös létesítménybe -, vagy nagyságrendtől és az érintett iparág speciális igényeitől függően külön tisztítóberendezés igénybevételével. Hogy melyik módszer a követendő, azt a hatóság írja elő. A hatósági engedély beszerzése nem teszi olcsóbbá az építkezéseket, s jelentősen lassítja is a kivitelezést, miután a különféle típusú kérelmek mindeddig több hatóság döntését tették szükségessé. A Gazdasági Minisztérium időről időre terveket készít a költségtakarékosabb megoldás érdekében egyetlen engedélyező hatóság létrehozatalára – ezek azonban eddig rendre kudarcot vallottak. A fő kifogás általában az, hogy esetleg elsikkadnának bizonyos környezetvédelmi – így víztisztasági – szempontok.1999-ben Ausztriában 1230 kommunális víztisztító berendezés működött (62 mechanikus és 1168 biológiai), összesen 17,5 milliós lakosságra számított kapacitással. Ezenfelül az ipar 23 nagy biológiai (plusz 3 mechanikai) víztisztítójának összkapacitása körülbelül 6,7 milliós lakosságszámnak felel meg.A szennyvíztisztítási kapacitást az egy lakosra jutó hulladék mennyiségéhez arányítva mérik, az ipari létesítményeknél a számítás eltérő adatokat nyújt biológiai, avagy biokémiai tisztítási szükséglet esetén. Más számítás szerint a lakosság 81,5 százalékának háztartása közvetlenül csatlakozik a szennyvíztisztítókhoz – ezt az értéket a következő években 85 százalékra kívánják emelni, ami az ausztriai települési szerkezetet tekintve a felső határ (a hegyekben számos szórványtelepülés van). A fennmaradó háztartások sem tisztítatlan szennyvizet bocsátanak ki, ám közösségi tisztítók helyett egyedi megoldásokat – derítőket – alkalmaznak, amelyek ugyancsak megfelelnek az előírásoknak.A kommunális szennyvíztisztítás folyamatában hátramaradó derítőiszap 20 százalékát a mezőgazdaság újra felhasználta, 32 százalékot hőkezeltek és 48 százalékot komposztáltak. A folyók árvízvédelme érdekében az egyes tartományok ütemterv szerint valósítják meg a szakértők által kidolgozott intézkedéseket.Vízvédelmi beruházásokra 1996 és 1998 között 38,25 milliárd schillinget fordítottak, ami tartalmazta a különféle – környezetvédelmi – támogatási kereteket is. Az összeg 0,5 százalékát maximum négy házra méretezett kis szennyvíztisztítókra, 55 százalékát tisztítóberendezésekre, a fennmaradó hányadot pedig csatornázásra fordították. Más felosztásban 99,4 százalék jutott a kommunális szennyvízfeldolgozó berendezésekre – ezen belül 19 százalék a tisztítókra és 81 százalék a csatornaépítésre. Ezenkívül összesen 288 millió schilling támogatásban részesült 62 kutatási projekt.A vízvédelem fontosságának tudatosítására az idén a víz világnapján – március 22-én – első ízben kiosztották a Neptun innovációs díjat a legjobb víztechnikai, illetve vízvédelmi projekt benyújtójának. A díjért – amelyet öt szövetségi minisztérium és a stájer tartományi kormány támogat – csaknem háromszáz pályázat érkezett.Franciaország: a középút
A francia vízgazdálkodási gyakorlatot a gazdag, ugyanakkor egyenlőtlen földrajzi és szezonális eloszlású vízkészletek teszik sajátossá. A felszíni vízfolyások legnagyobb része – 110 ezer kilométernyi – magánkézben van, 12 ezer kilométernyi pedig állami tulajdonú. Az ország évente mintegy 41 milliárd köbméter vizet fogyaszt, az egy főre jutó vízhasználat meghaladja az EU átlagát. A víz 15 százaléka a háztartásokra, 10 százaléka az iparra, 63 százaléka az erőművi hűtésre, 12 százaléka pedig a mezőgazdaságra jut.A felszíni vizek minőségét évente 8-12 alkalommal ellenőrzi a környezetvédelmi tárca, ilyenkor 30 szennyező anyag koncentrációját vizsgálják meg, ami rendkívül részletes elemzésnek számít. A megfigyelt vízkivételi helyeket ötfokozatú skála szerint osztályozzák. A víznyerő helyek 30 százaléka tartozik a legrosszabb, vagyis a problémás kategóriába.A folyók egyharmada, a tavak és tározók 50 százaléka eutrofizálódásra érzékeny. Az arány romló tendenciát mutat, elsősorban a mezőgazdasági eredetű nitrát- és foszforterhelés miatt. (A felszín alatti vizek minősége ugyancsak a mezőgazdaság miatt romlik.) A folyókon a mérőhelyek 91 százalékán fürdésre alkalmas a víz, a tengerpartokon ugyanez az arány 93 százalékos. Gondok vannak az ivóvízzel: a vízszolgáltató telepek kétharmada alkalomszerűen, egyharmada rendszeresen "elbukik" a mikrobiológiai vizsgálaton.Ami a trendeket illeti: az ipari vízfelhasználás csökken, a lakossági stagnál, a mezőgazdasági emelkedik. Kedvező jel, hogy az ipari vízszennyezés az utóbbi 25 évben a felére csökkent, s a települési szennyvíztisztítás is látványosan fejlődött. Az országban 12 ezer szennyvíztisztító üzemel, a szennyvíztisztítás a lakosság 77 százalékára terjed ki.A Nemzeti Környezetvédelmi Terv központi eleme a kommunális szennyvíz és a foszfor-, illetve a nitrátterhelés csökkentése. A vízügyi törvény alapján a vízkészlet-gazdálkodás vízgyűjtő területek szerint szerveződik, az ország területét hat vízgyűjtő területi bizottság hatáskörébe utalták. A bizottságokban az országos és a helyi választott képviselők, illetve a vízhasználók kaptak helyet. A testületek készítik el a vízgazdálkodási tervet. A vízellátás és a szennyvízkezelés biztosítása az önkormányzatok feladata. Az állam közgazdasági eszközökkel szabályozza a folyamatokat: a vízkészlethasználatért és a szennyezésért fizetni kell, a befolyó díjakat vízminőség-védelmi beruházásokra fordítják. Csatornázásra és szennyvízkezelésre évente mintegy 60 milliárd frankot fordítanak, ami az ország környezetvédelmi kiadásainak több mint 40 százaléka.A megoldandó feladatok között az öntözési célú vízkivétel és a mezőgazdasági szennyezés csökkentése, illetve az ivóvízminőség javítása áll az első helyen.Lengyelország: tengernyi gond
A legnagyobb területű EU-tagjelölt vízgazdálkodására – a viszonylag szerény vízkészletek ellenére – leginkább a pazarló gazdálkodás jellemző. Egységnyi GDP előállításához 2,5-szer annyi vizet használ fel a lengyel gazdaság, mint az EU átlaga. A vízkiemelés 20 százaléka a lakosság, kétharmada az ipar, a többi a mezőgazdaság céljait szolgálja. Az ivóvíz felét – vidéken a 95 százalékát – a felszín alatti vizekből nyerik.Jelenleg a városi lakosság mintegy 60, a vidéki mintegy 3 százaléka csatlakozott a szennyvízhálózatra. A felszíni vizeket évente 2,1 milliárd köbméter lakossági és 1,4 milliárd köbméter ipari szennyvíz terheli, az összmennyiség 22 százaléka mindenféle tisztítás nélkül kerül a környezetbe. Csupán az iparvállalatok fele üzemeltet szennyvíztisztítót, a tisztítás hatásfoka náluk sem éri el a 75 százalékot. A szénbányászat következtében a Visztulába és az Oderába naponta több ezer tonna szervetlen szennyező jut, ugyanakkor a mezőgazdasági eredetű szerves terhelés – a hagyományos technológiák, illetve a kismértékű, mérgező növényvédőszer-használat miatt – alacsony, és csökkenő tendenciát mutat.A folyók vízminősége aggályos, az Odera például a Dunánál is sokkal szennyezettebb. Az 1990-es évek elején megvizsgált 118 tó közül csak egy volt I. osztályú, a minták negyede erősen szennyezettnek bizonyult (főként a magas tápanyagtartalom, illetve a tisztítatlan szennyvizek befogadása miatt). A felszín alatti vizek állapota ennél kedvezőbb: 17 százalék ivóvíz-minőségű, 80 százalék pedig elfogadható. A városi lakosság vezetékes vizet kap, ennek minősége 90 százalékban megfelelő. A falvakban csak a lakosság 24 százaléka jut vezetékes vízhez, a kutak felének vízminősége nem megfelelő. A Balti-tenger part menti sávja erősen eutrofizálódott, a víz nehézfémeket és más toxikus anyagokat is tartalmaz. A tengerparti strandok egyötöde a fenti okok miatt nem használható.A Nemzeti Környezetvédelmi Program a helyzet javítása érdekében a vízgazdálkodás decentralizálását, a talaj vízmegtartó képességének fokozását (elsősorban erdősítéssel), a közgazdasági eszközök (használati díjak) fokozottabb alkalmazását írja elő. A konkrét célok közé tartozik a szennyvízkibocsátás 50 százalékos csökkentése és a kémiai-biológiai tisztítás arányának növelése, valamint a vidéki ivóvízellátás javítása.A vízgyűjtő alapú szemlélet bevezetését egyelőre akadályozta, hogy a vízügyi intézményrendszer vajdasági alapon szerveződött, ezért 1991-ben létrehoztak hét regionális, egy-egy vízgyűjtőt felügyelő hatóságot.A szennyvízkibocsátásért terhelési díjat kell fizetni, ami a szennyező anyagtól és a kibocsátás típusától függ. Állóvizekbe történő kibocsátásnál a tarifa megduplázódik. A díj a lakosság számára viszonylag alacsony, az iparban pedig egyes, nemzetgazdasági szempontból fontos iparágak (gyógyszer-, élelmiszer- és energiaipar) kedvezményt kapnak.A vízkiemelés évente 7-8 százalékkal csökken, a kezeletlen szennyvíz kibocsátásának visszaesése ennél is gyorsabb ütemű. A környezetvédelmi kiadások 45-50 százalékát, az éves GDP 0,5 százalékát a vízvédelemre fordítják. Ellentmondásos helyzetet eredményez ugyanakkor, hogy a csatornahálózat fejlesztéséhez nem adnak központi támogatást, így a szennyvíztisztító kapacitás egy része kihasználatlan.Japán: növekvő vízhiány
A sok csapadék és a bőséges felszíni, illetve felszín alatti vízkészlet ellenére a szigetország kezdi megismerni a vízhiány problémáját. Az összes vízfogyasztás 17 milliárd köbméter, ami évente 1 százalékkal emelkedik. Az igények – elsősorban a nagyvárosokban – sokszor gyorsabban nőnek a fejlesztési lehetőségeknél.A felszín alatti vizek többsége jó minőségű, fertőtlenítés után ivóvízként hasznosítható. A vízkészlet állapotát országos monitoringrendszer követi, a mintavételi kutak 2,5 százalékában tapasztalni határérték-túllépéseket (főleg arzénból és higanyból).A felszíni vizekben a hatvanas évek súlyos ipari balesetei után megszűntek a komoly szennyezések. 1990-re a szervetlen szennyezőket illetően mindenütt sikerült betartani a szigorú határértékeket, a szerves szennyezők visszaszorítása viszont lassan halad. Az országban igen nagy mértékű az eutrofizáció, s ez a tavakra és a tengeröblökre egyaránt jellemző. Az okok között a nagy mennyiségű, tisztítatlan háztartási és ipari szennyvíz, valamint az európai összehasonlításban sok műtrágyát használó mezőgazdaság említendő. A vízminőség lassan romló tendenciát mutat.A környezetvédelmi hivatal 1993-ban szigorú kibocsátási szabványokat határozott meg, ám ezek betartására nincs határidő, s a túllépést sem szankcionálják. A hatóságok a recesszióból való kilábalást a környezetvédelem elé helyezik, a gazdaságot nem akarják túlterhelni a normák betartatásával.Az önkormányzatoknak joguk van arra, hogy az országos szabványnál szigorúbb előírásokat határozzanak meg. Ennek betartására a vállalkozásokkal együttműködési szerződést köthetnek, aminek az ellentételezése helyiadó-kedvezmény is lehet. A kibocsátás ellenőrzése a kibocsátók feladata, a kontroll pedig az önkormányzaté. Az adatokról a lakosságot is tájékoztatják.A csatornázás és a szennyvíztisztítás aránya nem éri el a 70 százalékot, s ez csak a kapacitás, a tényleges kihasználtság még alacsonyabb. Japán sajátosság, hogy csak a vízöblítéses WC-vel rendelkező háztartások 40 százaléka csatornázott, a többi oldómedencét használ, vagy a tengerbe "öblít". A csatornahálózat fenntartási díja igen magas, és folyamatosan emelkedik. Az ivóvízdíjat progresszíven állapítják meg. A vízgyűjtő alapú vízgazdálkodás még nem honosodott meg, s a közgazdasági szabályozók alkalmazásában is vannak még tartalékok.