A csapok záródnak

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. június 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 26. számában (2000. június 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
A XIX. században a szén, a XX. században az olaj számított a legfontosabb, stratégiai jelentőségű - háborúkat elindító, országok sorsát eldöntő - erőforrásnak. A most beköszöntő XXI. században számos kutató, politikus és környezetvédő szerint a víz körül csapnak majd össze az indulatok. Az éltető elemből - tiszta formában - a környezetszennyezés miatt egyre kevesebb van, a népességnövekedés miatt pedig egyre kevesebb jut, ráadásul az éghajlatváltozás a legvalószínűbbnek tartott klímamodell alapján a csapadékmennyiség csökkenésével, a vízkészletek további apadásával fenyeget.A geológiai erőforrások eloszlására - mióta világ a világ - az egyenlőtlenség jellemző. A globális vízkincsre mindez fokozottan igaz: egyetlen ország - nevezetesen Kanada - az édesvízkincs 25 százalékát birtokolja. Ez jóval több, mint amennyin Afrika országai osztoznak. Az emberiség egyötöde, azaz 1,3 milliárd ember ugyanakkor már ma sem jut elegendő mennyiségű vízhez, a Világbank pedig egy tavalyi előrejelzésében 2050-re azt jósolta, hogy a népesség 40 százaléka szomjazni fog. A vízfelhasználás gyors ütemben nő, 1950 óta a háromszorosára emelkedett. Jelenleg a Föld lakossága évi mintegy 4500 köbkilométer vizet fogyaszt évente - ez nagyjából a Mississippi éves vízhozama nyolcszorosának felel meg. A vízhasználat az életszínvonal javulása miatt gyorsabban nő, mint a népesség.Az utóbbi években gátak emelésével, folyók elterelésével próbálták meg a növekvő vízigényeket kielégíteni. 50 év alatt 36 ezer nagy gát épült világszerte - ahol ez ésszerű költségek mellett megtehető, ott ma már gát áll. Emiatt, illetve a negatív ökológiai és társadalmi hatások nyomán az építési ütem mára lelassult, egyéb, tömegméretekben is hatékony vízkészletpótlási megoldás pedig nem került előtérbe.

Vízstressz, vízhiány

A víz különleges erőforrásnak számít: megújuló ugyan, ám készletei mégis végesek: a vízkörforgás rendszeréből csak egy adott mennyiséget lehet "büntetlenül" kivonni. Az egy főre jutó források mennyisége - és így az egy főre jutó felhasználás is - folyamatosan csökken, s 1970 óta 33 százalékkal lett kisebb. Úgy tűnik, túlléptük azt a szintet, ahol a népesség nagyobbik fele kényelmesen, rendkívüli ráfordítások vagy beavatkozások nélkül ellátható ivóvízzel. Ahol ez bekövetkezik, ott vízstresszről szokás beszélni. 1000-2000 köbméter/fő éves vízforrásnál vízstressz, 1000 köbméter alatt vízhiány lép fel - utóbbi ma közel 30 országot sújt. A legtöbb vízhiányos ország - tizenegy - Afrikában van, s további hat kerülhet ebbe a státusba. A Közép-Kelet 14 országa közül 9 vízhiányos.A vízstressz leghátrányosabb jele a talajvízszint süllyedése (Peking körzetében például évente 1-2 méterrel lesz alacsonyabb), illetve a fosszilis - vagyis több ezer éve a föld alatt lévő, csekély utánpótlású - vizek megcsapolása. Szaúd-Arábia vízellátása például 75 százalékban ettől a korlátozottan rendelkezésre álló forrástól függ. Mindez azzal is jár, hogy az ökoszisztéma vízigényének kielégítése is egyre nehézkesebb. A vízi környezetrombolás mértéke aggasztó: néhány természetes víz - mint például az Aral-tó - lassan eltűnik a térképről, mások - mint a posztszocialista övezet "emésztőjének" számító Fekete-tenger - alkalmatlanná válnak az életfeltételek megtartására.Magyarországot a vízhiány fenyegetése egyelőre épp csak meglegyintette - annak ellenére, hogy 1992 óta rajta vagyunk a vízhiányos országok listáján (a megújuló vízforrásokból évente 580 köbméter jut egy főre). Először a Duna-Tisza közi talajvízszint süllyedése nyomán kondult meg a vészharang - ez a probléma azonban, amely a 80-as évek közepén kezdődött, aszályos esztendőkkel volt kapcsolatban, a legutóbbi három évben a bő csapadék miatt lekerült a napirendről. Évtizedünkben pedig az elterelt Duna visszaszerzéséért indított hágai per érvanyagában bukkant fel az a gondolat, hogy Magyarország számára a szigetközi kavicságyban pihenő ivóvízkincs többet ér, mint a bősi erőműben termelhető áram.Pár száz kilométerre ugyanakkor már ma is kiterjedt régiók kénytelenek szembesülni az égi és földi források elapadásával. A Földközi-tenger keleti medencéjében például fél évezrede nem volt akkora szárazság, mint mostanában. A jelek teljesen egyértelműek: olyan, a Bodrog vízhozamával vetekedő folyók száradtak ki, mint a szíriai Habúr és Orontesz, a Genezáret-tó és a Holt-tenger szintje pedig százéves negatív rekordot döntött.

A vízhiány okai

A keletmediterrán aszály beköszöntének okait kutatva első helyen a csapadékhiányról kell szólnunk. Izraelben tavaly csupán az átlagos évi csapadékmennyiség 10 százalékát mérték, Jordániában pedig 1998-ban a sokéves átlag 35 százaléka esett.Az arab országokban 1980 óta az egy főre jutó vízfogyasztás 2200 köbméterről 1100 köbméterre csökkent - igaz, eközben a népesség is ezzel majdnem fordított arányban gyarapodott. A népszaporulat átlagosan 3 százalékos, a jelenleg mintegy 250 milliós összlakosság 2025-ig akár megduplázódhat (egyes országokban - például Jordániában vagy Egyiptomban - pedig ennél jóval gyorsabb is lehet a növekedés üteme).Ráadásul a népesség jórészt mezőgazdaságból él, s a sokszor archaikus körülmények között folyó gazdálkodás következtében meglehetősen pazarlóan bánik az öntözővízzel. A térség országaiban a vízhasználat 90 százaléka a mezőgazdasághoz kötődik. A megoldás - a közel 95 százalékos hatásfokú mikroöntözési rendszerek kiépítése - viszont olyan drága (1500-3000 dollár hektáronként), hogy csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak.Az északi féltekén - igaz, annak déli fertályán - lévő Kalifornia is szűkölködik a vízben - a fő ok itt egyértelműen a csapadékhiány. Ázsiában Mongólia, illetve Kína egy része számít a leginkább aszályos területnek. Nem úszta meg a globális kiszáradást Ausztrália és Dél-Amerika déli fele sem. Európában egyelőre csak Magyarország és Hollandia számít vízhiányosnak, a készletek elszennyeződése azonban a kontinens valamennyi országa számára gondot okoz.Történelmi tapasztalat, hogy ha egy nehezen helyettesíthető erőforrásból kevés van, az érte folyó küzdelem felélénkül. A Közel-Keleten a század közepe óta a víz az egyik legkomolyabb feszültségforrás. Izrael, Szíria, Jordánia folyamatosan vitázik a Kineret-tó és a Jordán vizéről, s ez a konfliktus volt az 1967-es "hatnapos háború" egyik kiváltó oka is. Ugyanez mondható el az izraeli-palesztin viszályról is, amelynek rendezése során a felek láthatóan sokkal könnyebben válnak meg egyes területektől, mint az ivóvízbázisoktól. Törökország Irakkal és Szíriával keveredett kemény vitába a Tigris és az Eufrátesz felduzzasztása és "szétlocsolása" miatt.A globális környezeti krízisekkel foglalkozó 1997-es római ENSZ-konferencián központi kérdésként szerepelt a vízhiány. Az ott elhangzottak szerint már bolygónk szárazföldfelületének 70 százalékát veszélyezteti a sivatagosodás és a vízkészlet-fogyatkozás. A tanácskozáson elhangzott riasztó tények hatására 1998-at az Édesvíz évének nyilvánította az ENSZ, ám nincs róla tudomásunk, hogy azóta a helyzet bármennyit is javult volna.Mindez Magyarországot azért érinti különösen kellemetlenül, mert hazánk a világ tíz legveszélyeztetettebb országa közé tartozik. Ez első hallásra - különösen az idei, ár- és belvizekben bővelkedő tavasz után - nem hangzik túl meggyőzően, ám ha tekintetbe vesszük, hogy vizeink 95 százaléka külföldről érkezik (amint erre a tiszai ciánszennyezés kapcsán mindannyian rádöbbenhettünk), mindjárt kézzelfoghatóbb a kiszolgáltatottság. Magyarország egyébként a vízpazarlás terén is ott van az "élmezőnyben". Az utóbbi négy évtizedben bányászati okokból 3,5 köbkilométernyi, azaz kétbalatonnyi víztömeget emeltek ki a felszín alól, a dunántúli karsztvízkészletből, s a természetes vízpótlással csak e mennyiség 55-60 százaléka került vissza a mélybe.Néhány ország már megtapasztalta azt a szükséghelyzetet, amely a pesszimista forgatókönyv szerint hamarosan az egész bolygóra érvényes lehet. Az érintettek különféle módszerekkel próbálják elejét venni a bajnak.

Többet, de hogyan?

A leggazdagabbak - mint például Kuvait és Izrael - már nagyüzemi méretekben végzik a tengervíz sótalanítását. Az így előállított ivóvíz egyelőre drágább, mint Magyarországon a benzin, ezért a szárazságtól sújtott övezet jellemzően nem túl tehetős országai számára nyilvánvalóan nem lehet igazi megoldás.Kaliforniában, ahol szintén van pénz a kísérletezésre, Kanadából próbálják a hiányzó édesvizet beszerezni - eddig sikertelenül. Kanada a saját feleslegéből bőségesen exportálhatna ugyan, ám a kormány egyelőre keményen ellenáll az ilyen törekvéseknek. Az észak-amerikai országot egyre többen ostromolják az édesvízkivitel engedélyezéséért: újabban már az is felmerült, hogy csővezetéken vagy tankhajón szállítanák a kincset érő folyadékot a hidrológiailag kevésbé jól ellátott országokba. (A palackozott víz exportja jelenleg is évi több milliárd liternyi, ezt azonban - szokványos élelmiszer-ipari termékről lévén szó - a szabad kereskedelem egyik élharcosának számító országban nem könnyű megakadályozni.)Egy kaliforniai cég, a Sun Belt Water (SBW) a tankhajós megoldást választotta, s már meg is szerezte az exportengedélyt, amikor a kanadai kormány közbelépett. Az SBW feltehetően bomba üzletet csinált volna, mert most 10,5 milliárd dollár elmaradt haszon miatt perli a kormányzatot. A per alapja az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (NAFTA), amely szerint az aláíró államok (az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó) cégei bíróságon is megtámadhatják a kormányok azon rendelkezéseit, amelyek akadályozzák a nemzetközi beruházásokat. Kanada pozícióját erősíti ugyanakkor, hogy a vízkivétel célpontjául kiszemelt, 250 ezer négyzetkilométer felületű Nagy-tavak vízmegosztását koordináló vegyes bizottság 1999 augusztusában úgy foglalt állást: a nagy mennyiségű vízfelhasználás elsősorban környezetvédelmi és nem kereskedelmi ügy, így a NAFTA és a WTO (Kereskedelmi Világszervezet) szabályai helyett esetükben inkább a nemzetközi környezetvédelmi egyezményeket kell alkalmazni. (Érdemes megjegyezni, hogy 1998-ban a WTO beruházásvédelmi egyezményének aláírása, tavaly pedig a seattle-i WTO-konferencia éppen azért fulladt kudarcba, mert a környezet- és fogyasztóvédő csoportok a kanadaihoz hasonló esetek szaporodásától tartva, anyaországuk kormányára és a közvéleményre erős nyomást gyakorolva megnehezítették a kereskedelmi érdekek korlátlan érvényesülését.)Kanadában egyébként mások fantáziáját is megmozgatta a hatalmas édesvíztömeg. Nemrég például a Nova Group nevű társaság Kínába kívánta szállítani a Nagy-tavakból kiemelt vizet, a McCurdy Group pedig az Egyesült Államokba akart juttatni a Gibson-tó vizéből. A kanadai kormány - nem utolsósorban azért, mert a Nagy-tavak vízszintje százéves mélyponton van - arra készül, hogy törvényben tiltja meg a vízkivitelt. Ez sem hozna azonban végleges megoldást, miután az éltető elem egyes becslések szerint 50 százalékban így is illegális úton hagyja el az országot.A készletek elherdálásának leghatékonyabb ellenszere mindenütt a víz árának emelése, ez azonban a szegény országokban kétélű fegyver: a magas vízár kilátástalan helyzetbe sodorhatja a legszegényebb népességet. A jóléti államokban ugyanakkor olyan öntevékeny módszerekkel is sikerrel harcolnak a vízpazarlás ellen, mint amilyen Amerikában a víztakarékos WC-mozgalom, ami öt év alatt 25-30 százalékos megtakarítást eredményezett.

A sarkok tartalékai

A Föld legnagyobb édesvízkészlete egyébként a sarkok jégtakarójában van, s ahogy fogy a víz a melegebb vidékeken, úgy nő az érdeklődés a sarki "tartalékok" iránt. Néhány alkalommal már megpróbálkoztak a kontinentális jégpáncélról leszakadt jéghegyek elvontatásával - a gond csupán az, hogy mire a hajók mondjuk az Egyenlítő vidékére érnek, a jég jelentős része - a hővisszaverő fóliatakarás ellenére - elolvad.Tavaly a Déli-sarkon, azaz az Antarktiszon nemzetközi konferenciát rendeztek a jeges földrész ökológiai problémáiról, s ezen a víz- vagy pontosabban a jégkészlettel kapcsolatos problémák is szóba kerültek. Elhangzott például, hogy a jég hátán megtelepedett kutatóbázisok szennyvize mindenféle kezelés nélkül kerül a környezetbe. A kutatók távozásuk előtt általában elégetik a szemetet - így a műanyagot, a gumit és a fémeket is -, ami szintén szennyezi a környezetet. Tíz évvel ezelőtt egy tartályhajó-baleset során ezer tonna dízelolaj ömlött a tengerbe a kontinens partjainál, s ennek nyomai máig kimutathatók az úszó jégben. További környezeti kockázatot jelent az évente több mint tízezer turista, aki épp az érintetlen természet miatt utazik a jég birodalmába.A sarkvidék a leggyakrabban az Antarktisz felett kialakult, egyre nagyobb méretű ózonlyuk miatt kerül a lapok címoldalára. Ennél is nagyobb gond azonban, hogy a mind egyértelműbbnek látszó globális felmelegedési folyamat következtében egyszerűen a tengerbe olvadhat az édesvíz jelentős hányada. Jelei máris látszanak: az idén minden korábbinál nagyobb jégdarabok szakadtak le az egybefüggő jégmezőről. Az itt lévő 30 ezer köbkilométernyi jég a potenciális ivóvízkincs 90 százalékát rejti, aligha közömbös tehát, hogy mi lesz a sorsa.Arról még vitatkoznak a kutatók, hogy az olvadási folyamat pontosan mióta tart. Az angol Nature tudományos magazin három évvel ezelőtt közölt tanulmánya szerint 1950 és 1970 között a déli sarkvidék jégfelületének 25 százaléka elolvadt, ami - ha igaz - a jövőre nézve nem túl biztató. Az idén márciusban a Science szolgált újabb riasztó tényekkel: e szerint az utóbbi félszáz évben 0,3 Celsius-fokkal emelkedett a világtengerek hőmérséklete (ami a vízkörforgás rendszere szempontjából jelentős változásnak számít).

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. június 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére