Újságírók: slapajok és sztárok

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. május 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 25. számában (2000. május 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

A sajtó érdekvédelmi szervezetei elégedetlenségüket hangoztatják amiatt, hogy tapasztalataik szerint az elmúlt évtizedben létrejött tőkés sajtóviszonyok nagyon rideg piaci gyakorlatot teremtettek az újságírók foglalkoztatásában. A szakmában megszerezhető jövedelmek erősen differenciálódtak: a sztárokká lett kevesek, különösen a televíziózásban, milliós gázsikat vehetnek fel, míg sokaknak, főként a vidéki beosztott újságíróknak, csak az országos minimumhoz közelítő bérek jutnak. A legnagyobb újságíró-szervezet, a MÚOSZ elnöke úgy látja, hogy a külföldi befektetők minél kisebb ráfordítással, rövid idő alatt a lehető legnagyobb hasznot próbálják kihúzni a sajtó munkásaiból. Ehhez alapot teremt a számukra, hogy az újságírói piacon jelentős túlkínálat van, jelenleg mintegy húszezren végeznek vagy végeznének valamilyen újságírói munkát, és a különböző egyetemek, főiskolák, tanfolyamok sorra ontják az újabb jelentkezőket. Wisinger István MÚOSZ-elnök egy nyilatkozatában aggasztónak nevezte, hogy az újságíróképzés áttekinthetetlen és gyakran felelőtlen üzletté vált, ebből adódóan nem minden oklevélhez társul valóságos tudás. Szerinte ez a fiatal nemzedéket kiszolgáltatottá teszi, és így gátlás nélkül végrehajtják a tulajdonos érdekében álló, de a szakmai-erkölcsi szabályokkal gyakorta ellenkező utasításokat. Ekként jelennek meg cikknek álcázott PR-közlemények vagy kreált, felfújt, esetleg kitalált szenzációkból készülő írások és műsorok, emiatt vállalnak olykor hirdetésszervezési feladatokat is az újságírók.

A kiadói költségek csökkentése és a viszonylag alacsony újságírói bérek emelése érdekében alkalmazott, leginkább elterjedt - és így a sajtószakmára kifejezetten jellemző - gyakorlat a munkaviszony vállalkozói szerződéses viszonnyal való kombinációja. Ma Magyarországon ahány újságíró, gyakorlatilag annyi betéti társaság létezik. Miközben a kiadók komoly járulékköltségeket takarítanak meg, az idősebb nemzedékhez tartozók nagy része már nem tud beleilleszkedni a vállalkozói létbe, a számlák és bevallások adminisztrációjába, a különféle Slapaj Bt.-kben tevékenykedő ifjabb ügyvezető-újságírók pedig gyakorta lemondhatnak a nagyobb bérfedezetet igénylő hitelfelvételről, részletfizetési kedvezményekről, esetenként a szabadságolásról, arra pedig már nem is gondolnak, mi történik, ha megbetegszenek, vagy ha később nyugdíjba szeretnének vonulni. A költségelszámolás és az alacsonyabb adózás viszont magasabb jövedelemhez juttatja őket. Hivatalos béradatok csak az Axel Springer vidéki lapjaitól állnak rendelkezésre, itt a havi tarifabérek újságíróknál megközelítik a hatvanezret, szerkesztőknél pedig a hetvenezret, a valóságban megszerezhető jövedelem azonban eléri a 80-120 ezer forintot. A WAZ lapjainál előfordulnak ennél valamivel magasabb fizetések is, kevesebb szociális juttatással. A gazdaságilag kevésbé sikeres lapoknál ennél alacsonyabb jövedelmek a jellemzőek, gyakori a bruttó ötvenezer forintos fizetés is, ami az országos nettó átlagbérnek vagy a költségvetési szféra fizikai dolgozóinak járó bruttó fizetésnek felel meg. Az országos lapoknál már jobb a helyzet, de a legkirívóbb jövedelmekkel az elektronikus médiában találkozni, ahol a sztárok nemritkán milliós jövedelmet tehetnek zsebre, és még az ismeretlen szerkesztők is több százezret gyűjtenek be havonta.

A sajtómunkások kiszolgáltatottsága

Az utóbbi időben egyre fokozódó nemzetközi szemrehányás éri Magyarországot, a sajtószabadság követelményének nem maradéktalan érvényesülése, illetve alapelveinek figyelmen kívül hagyása miatt. Az észrevételek elsősorban a közszolgálati médiumokban tapasztalható egyensúlyhiányra, beavatkozási, befolyásolási szándékokra, de emellett a nyomtatott sajtó elleni fellépésekre is irányulnak. Többek között kifejezte aggodalmát Michael Lake, az Európai Unió és Peter Tufo, az Egyesült Államok budapesti nagykövete, akik a szokásos diplomáciai megnyilvánulásokhoz mérten igen hangsúlyosan figyelmeztettek arra, hogy ezek a nemkívánatos törekvések akár hazánk európai integrációját is hátráltathatják.

Az Európai Bizottság tavalyi országjelentése a sajtóállapotok tárgykörében először tartalmazott elmarasztalást amiatt, hogy a parlamenti többség csonka, kizárólag kormánypárti tagokból álló kuratóriumot hozott létre a Magyar Televíziónál, holott a médiatörvény kiegyensúlyozott testületek felállítását írja elő. A Magyar Rádió és a Duna TV felügyelőtestületeinek idei, szintén féloldalas megalakítása után brüsszeli diplomaták nem hagytak kétséget afelől, hogy idei összegző jelentésük ismét tartalmazni fog erre vonatkozó figyelmeztetést. A világ legnagyobb újságíró-szervezete, a Nemzetközi Újságíró Szövetség (FIJ) elnöke, Aiden White budapesti látogatásakor sajnálatosnak nevezte, hogy Magyarország a közszolgálati televíziózás terén még egy évtizeddel a rendszerváltást követően is meglehetősen távol áll a nyugat-európai gyakorlattól. Ő is azzal a törekvéssel értett egyet, hogy a politikai pártoknak ki kellene vonulniuk, és el kellene távolodniuk a közmédiumoktól.

A kormányoldal és az ellenzéki pártok immár több mint másfél éve képtelenek kimozdulni a holtpontról, és megegyezésre jutni a közmédiumok tulajdonosi kuratóriumi helyeinek a törvényben előírt paritásos betöltéséről. Ehelyett az öt éve közös akarattal megalkotott törvényszöveg végeláthatatlan grammatikai elemzésébe, meddő értelemzési vitákba bonyolódnak. Eközben a médiahatóság statisztikája azt mutatja, hogy az 1998-as kormányváltás óta tartósan 80:20 százalékos a kormánypárti és az ellenzéki politikusok médiabeli szereplésének az aránya, ami a kormányváltást megelőzően még 60:40 százalékos volt, 72 százalékos koalíciós parlamenti többség mellett.

„Az elmúlt tíz esztendőben a három kormányzó elit egyike sem mondhatja el magáról, hogy nem próbálta meg kötőféken tartani a demokrácia ťőrzőkutyaŤ funkciójának érvényesítésére makacsul törekvő médiaszereplőket" - állapítja meg kesernyésen a MÚOSZ ez évi évkönyvében a szervezet elnöke. Wisinger István szerint immár az a tapasztalat is öszszegezhető, hogy a nyilvánosságot használó mindenkori hatalom nem kívánja beemelni eszköztárába a demokráciára kész érvelést. A sajtó és a politika iszapbirkózása, a permanens médiaháború következtében szakmai torzulások is kialakultak - teszi hozzá az elnök: tartóssá vált a sajtómunkások gazdasági függősége és kiszolgáltatottsága, soha nem látott értékválságot él át a kínálati és a befogadói piac, eközben leértékelődött a személyiségbe oltott tehetség, és minden eddiginél nyilvánvalóbban megszűnt az újságírói közösségen belül az együttgondolkodás és az egymásra támaszkodás igénye.

A hazai közélet és sajtóvilág több szereplője - az adatvédelmi ombudsman megállapításaival is megerősítve - mindemellett már évek óta gyakorta panaszkodik arról, hogy az információszabadság követelménye sem érvényesül kellőképpen: a mindenkori kormányzat, a hatóságok, az állami szervek és vállalatok a törvényi előírások ellenére is titkolóznak, nem teszik elérhetővé nyilvános adataikat, vonakodnak a közvéleményt érdeklő kérdésekben tájékoztatást adni, sok esetben pedig egyenesen megtagadják az információnyújtást. Az újságírók pedig az első próbálkozás sikertelensége után feladják, és más téma után néznek.

A rendszerváltás óta először az utóbbi egy évben vetődött fel igazán komoly igény, és mutatkozott valódi törekvés egy átfogó, korszerű és az egymással politikai-kulturális-szemléletbeli ellentétben álló újságírócsoportok által egyként elfogadható, közös etikai kódex megalkotására. Az egyeztetési munkálatok már megkezdődtek a különböző szakmai szervezetek között, és ebbe a folyamatba illeszkedett a brit nagykövetség kezdeményezésére megtartott, a BBC irányelveivel kapcsolatos eszmecsere is. A tavaly év végén Visegrádon megrendezett tanácskozás egyik munkacsoportja javaslatot tett arra, hogy a magyar média valamennyi ágának képviselői fogadjanak el a BBC irányvonalaihoz hasonló etikai kódexet, amelynek megszegői szakmailag megbélyegzetté válnának. Ennek nyomán mára elkészült a Visegrádi jegyzőkönyv, ami kiindulásul szolgálhat az átfogó kézikönyvhöz.

A Szonda Ipsos közvélemény-kutatásai szerint a tömegtájékoztatási eszközök presztízsének társadalmi megítélése a rendszerváltás óta jelentősen leromlott. Különösen a politikai-társadalmi változások zászlóvivőjének számító írott sajtó szenvedett el nagy veszteséget, s míg 1991-ben megelőzte az elektronikus közszolgálati médiumok indexét, addig 1998-ra már lényegesen alájuk süllyedt. A felmérésekben a megkérdezetteknek azt kell egy skálán értékelniük, hogy vajon az egyes országos jelentőségű intézmények menynyire szolgálják az emberek javát. Az 1990-es választásokat megelőzően, a Németh-kormány idején az intézmények között a tömegtájékoztatási eszközöknek volt a legmagasabb (75 pontos) a presztízse, a 100 pontos skálán több mint tíz ponttal meghaladva az intézmények összesített indexátlagát. A média a közvélemény szemében látványosan pozitív szereplője volt az átalakulásnak. Az Antall-kormány alatt azután a média folyamatosan - az intézményeknél gyorsabb ütemben - veszített megbecsültségéből, s a ciklus végére már 53 pontosra, az intézmények átlagára zsugorodott. Ebben a kutatók szerint egyaránt szerepet játszott a médiaháború és az a természetes folyamat, amelynek révén a tömegtájékoztatási tevékenység egyszerűen részévé vált a kiépülő demokratikus intézményrendszernek.

A Horn-kormány alatt a médiumok ismét az intézményi átlag feletti értékelést kaptak (mert az intézmények a közepesnél rosszabb teljesítményt nyújtottak az emberek szemében), viszont közülük egyre inkább leszakad a nyomtatott sajtó. 1998 tavaszára már hatpontos különbség alakult ki az egy szinten álló köztévé és -rádió, illetve a sajtó között, az utóbbi hátrányára. Ezt a megítélést a vizsgálatok szerint kevéssé befolyásolja az emberek politikai beállítottsága, inkább a politikailag passzív (nem szavazó, illetve pártszimpátiáját tekintve bizonytalan) rétegek azok, amelyek szerint a tömegtájékoztatás intézményei kevésbé szolgálják a lakosság javát.

A fontosabb intézmények presztízse 1998 elején
(100 pontos skálán)
rokonszenves párt 67
köztársasági elnök 66
Alkotmánybíróság 60
Magyar Televízió 56
Magyar Rádió 56
önkormányzatok 52
hadsereg 52
sajtó 50
egyházak 49
rendőrség 46
minisztériumok 46
kormány 46
országgyűlés 44
kormánypártok 43
ellenzéki pártok 42
szakszervezetek 39
munkaadók szervezetei 37
Forrás: Szonda Ipsos
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. május 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére