Baljós árnyak

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. április 1.) vegye figyelembe!

A globális tőkepiac veszélyei

Megjelent a Cégvezetés (archív) 24. számában (2000. április 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Számos elemzés születik, amely (sokszor nem direkt módon) azzal foglalkozik, hogy milyen lényeges összefüggések határozzák meg a közel- és a távolabbi jövő gazdasági történéseit. Sok szakértő - a legnagyobb brókercégek, bankok elemzői közül - veszi magának a bátorságot, hogy nap mint nap (bár kellő óvatossággal) nyilatkozzon a pénz- és tőkepiacokon várható lehetséges forgatókönyvekről. Pedig a tévedés valószínűsége óriási.

 A gazdasági hírek folyama ma leginkább egy zajos, túlméretezett sportközvetítéshez hasonlítható. A sporteseményen, amely e sajátos pályán zajlik, a versenyzők (államok, gazdaságpolitikák, értékpapírok, devizák, cégek stb.) elindulnak, majd a híradás beszámol a verseny (a futam) napi, heti, havi állásáról. Az eredményeket persze ezen a pályán forintban, dollárban, tőzsdeindexekben mérik. (S természetesen a hírek tálalása során megjelennek még színes betétek: siker- és kudarctörténetek, egy- vagy többfelvonásos vígjátékok és tragédiák.) A nagybani hírfogyasztóknak egyrészt örülniük kell, hogy informáltak lehetnek, másrészt sajnálkozhatnak, hogy a híranyagnak csak elenyésző töredékét képesek feldolgozni.Iránytű és térkép nélkül a hír terepén (is) szükségszerűen eltévedhetünk. Az iránytű szerepét ebben a koordináta-rendszerben az elemzések töltik be. Az elemzés feladata, hogy bemutassa az egyes gazdasági hírek mögötti összefüggéseket. A „nőtt", „csökkent", „szinten maradt" típusú statisztikai leírás természetesen még nem elemzés (bár olykor annak állítja be magát), de hozzásegít a felgyülemlett anyag rendezéséhez. Az elemzői műfaj nehézségét többek közt az adja, hogy a gazdasági (különösen a tőzsdei) folyamatok változékonysága sokszor igen gyorsan elavulttá teheti a mondanivalót. (Példa lehet erre e cikk is, amelynek írása és megjelenése között egy hónap telt el, s a benne felvetett kérdések a cikk olvasásakor már más megvilágításba kerülhetnek.)

Az utolsó nagy kihívás

A legutolsó jelentősebb (hosszabb időszakot átfogó), válságos periódus a hetvenes-nyolcvanas években volt. Bizonyosan sokan emlékeznek még arra az időre, amikor az aranyár 36 dollárról 850 dollárra ugrott fel unciánként, az olaj éveken át nyomott 3 dolláros ára pedig 37 dollárra szökött barrelenként. Akkor az egész nyersanyagpiac megbomlott.Az olajárrobbanás sokkszerű hatása a hetvenes évek elején (1972) jelentkezett, s akkor kiterjedt majdnem az összes nyersanyagra. Jól látható az ábrán is, amint megugrik a 23 tőzsdén jegyzett alapanyag áraiból számolt CRB-index. (A Commodity Research Bureau által összeállított index, amelyet az USA tőzsdéin jegyzett, nagy forgalmú és meghatározó 23 nyersanyagféleségből állítanak össze. Ipari, mezőgazdasági és élelmiszer-ipari alapanyagok, nemesfémek egyaránt szerepelnek az indexben.) 1972. januártól-1974 áprilisáig több mint kétszeresére nőtt, majd 1978/79-ben újra 50 százalékkal emelkedett. A kiugró ár sokkot okozott a világgazdaságban, tovagyűrűző hatása a hetvenes-nyolcvanas évtized egészét jellemző magas inflációt eredményezte. (Az ábrán a fogyasztói és termelői árak inflációját az USA adataival jellemezzük.) Az árrobbanás más országokban (attól függően, hogy az adott ország mennyire függött a nyersanyagimporttól, és milyen gazdaságpolitikát folytatott) e mértékeket jelentősen meghaladhatta.A nagy infláció, a magas munkanélküliségi ráta, a recesszió, később pedig az alacsony gazdasági növekedés, a kiéleződő nemzetközi fizetési helyzet (emlékeztetőül a hazai szakzsargon akkor használt kulcsszavai: cserearányromlás, eladósodottság, egyensúlyzavarok) akkoriban naponta előfordultak a hírekben.A közgazdaságtan az ilyen hektikus mozgásokat mindig egy-egy jelentős, gazdaságilag megoldatlan (és az adott időszak tudása alapján nem is egyértelműen megoldható) problémahalmaz létével magyarázza. A szokatlan gazdasági események (amelyek jelentkeznek az árak, a piacok, a jövedelemelosztás, a termelés váratlan, hektikus mozgásaiban) tekinthetők egyfajta lázas állapotnak, amikor is a gazdaság szereplői megkísérelnek megoldásokat találni a bonyolult kihívásokra. Tudjuk, hogy a gazdaság nagyon szövevényes, és törvényszerűségeit, összefüggéseit tekintve nem (teljesen) feltárt rendszer. Amikor olyan jelenségekkel kell szembesülni, amelyek kezelésére a gazdaság szereplői (sem a makro-, sem a mikroszférában) nincsenek felkészülve (azaz nincs olyan elmélet, illetve tapasztalat, amely alapján a probléma megnyugtatóan kezelhető lenne), ha az alkalmazott receptek vagy a használt megoldások nem válnak be, akkor fordul a gazdaság egy-egy válságosabb periódusba.Az első olajárrobbanást követően a fejlett tőkés gazdaságokban igen markáns tünetegyüttes alakult ki: a magas infláció, a magas munkanélküliségi ráta és az alacsony növekedés együtt jelentkeztek. A tünetek korábban ilyen kombinációban soha nem fordultak elő. Hiába próbálta meg egy-egy ország a gazdaságát a hagyományos (keynesi) recept szerint a kereslet növelésével, az állami kiadások fokozásával élénkíteni. A gazdaságba pumpált többletkereslet eredményeként a növekedés nem indult be, sőt a kereslet ilyen módon való növelése (a korábban ismert trendektől eltérően) csak felerősítette az inflációt. Ha pedig az infláció ellen kezdtek küzdelmet, a munkanélküliség szökött fel, és megerősödtek a recessziós tendenciák. A közgazdaságtan által ajánlott keynesi receptek tehát már nem működtek kielégítő hatékonysággal, a kiépült szociális rendszerek (amelyek ugyancsak a jóléti állam jelentős szerepvállalására épültek) recsegtek-ropogtak.

Új gazdaságpolitikai elméletek

A sajátos jelenséghalmazra a közgazdaságtan és a gazdaságpolitika egyaránt kereste a válaszokat. A közgazdaságtanban ma elméletileg uralkodónak tekinthető „monetarista" felfogás e problémák fő okának azt tekintette, hogy az egyes országok piacaikat nem hagyták elég szabadon működni. Az idő tájt számos gát akadályozta a termékek és szolgáltatások szabad kereskedelmét, a tőkeáramlást. Ha a diagnózis helyes, a megoldás is adottnak tűnt: el kell érni, hogy a piacok ismét korlátozásoktól mentesen, szabadon működjenek. Ergo: nem szabad a piacokat államilag szabályozni, korlátozni, működésükbe tartósan beavatkozni, az árakat eltéríteni, mert az állami beavatkozás csak ront a helyzeten. A központi akarat bizonyos egyensúlytalanságokat időlegesen képes kezelni, de csak úgy, hogy azokat más gazdasági területekre transzformálja. A fő baj pedig az, hogy összességében romlik a hatékonyság. A monetarizmus másik fő tétele, hogy a gazdaságot szektorsemleges eszközzel, a gazdaságba kerülő pénz mennyiségével kell szabályozni (ami alapvetően jegybanki feladat).A monetarizmus a hetvenes évek végére a gazdaságpolitika szintjére emelkedett. Margaret Thatcher indította be a politikailag konzervatív, gazdaságpolitikáját tekintve pedig antietatista és monetarista kísérletét az angliai gazdasági válság leküzdésére. Az USA-ban ugyancsak a hetvenes évek végén kezdték drasztikusan szűkíteni a pénzkínálatot. A központi jegybank szerepét betöltő Fed mindenütt nagy figyelemmel kísért diszkontrátája a pénzügyi szűkítés jegyében 1979-ben lépte át a 10 százalékos szintet, majd ezt követően az 1981. júliusi rátaemeléssel (14 százalék) tetőzött. A kamatok ezt követően is magas szinten maradtak. Csak 1982-ben mérsékelte a Fed a diszkontrátát újra 10 százalék alá. A szűk pénz politikája (l. az ábrán a harmincéves állampapírok havi hozamait) csökkentette az inflációt (l. a fogyasztói és termelői árszintek görbéjének ellaposodását).A növekedés azóta lényegében töretlen és erőteljes. Jellemzői: csökkent (jelenleg is alacsony) az infláció; csökkent (jelenleg igen alacsony) a munkanélküliség szintje.Jellemző a fejlett országokban a szolgáltatások, az informatika és a technológiaigényes iparágak robbanásszerű terjedése.Mi eredményezte a változást? Azt az (egyszerű) kérdést kellene megválaszolni, hogy (mint a Japán csoda a hetvenes-nyolcvanas években) az „amerikai csoda" milyen tényezőknek köszönhető.

A boldog kilencvenes évek

Az első repedéseket e fejlődésben, mint a történelemben annyiszor, a tőzsdék okozták. 1997 októberében volt az első olyan megrázkódtatás, amely a kilencvenes évek konjunktúráját és a fejlett országokat megérintette.1997 - Ázsia, válságkronológia: Egy viszonylag periferikus deviza árfolyammozgásával indult a válságfolyamat. 1997. július 2-án 20 százalékkal leértékelték a thai bahtot. Ezt követően azonban - akár a kártyavár - dőltek össze a délkelet-ázsiai országok devizái. A bahtot követte július 11-én a Fülöp-szigeteki peso, és a devalválási hullám július 24-re kiterjedt lényegében az egész régióra: a maláj ringitt, az indonéz rúpia sem kerülhette el a sorsát.Akkor sebesen megindult a folyamatok értékelése, veszélyességük mértékének felbecslése. Az ázsiai országok növekedése mögött köztudottan jelentős, dollárban felvett kölcsönök voltak. Nagy volt mind az állami, mind a vállalati eladósodás. A leértékelés emiatt veszélybe sodorta a hitelezőket. Miután (a spekuláció által felerősítve) nyilvánvalóvá vált, hogy a dollárhoz kötött devizaárfolyamok nem tarthatók fenn, mert az országok tartalékai nem elegendőek az árfolyamok stabilizálására, az ügy túlnőtt az egyszeri regionális folyamaton: nemzetközi kezelést igényelt. Október 8-án Indonézia segélyért fordult az IMF-hez, és igen rövid időn belül 40 milliárd dollárt kapott. Október 20-23. között a hongkongi tőzsdepánik következtében a tőzsdeindex elvesztette értékének közel egynegyedét. Október 27-én a Dow Jones Industrial Average 554 pontot zuhant, jelezve, hogy a válság hatásai tovaterjedőben vannak. Novemberben a dél-koreai won is összeomlott, és a kormány az IMF-hez fordult segítségért. Gyors előkészítés után (már decemberben) az IMF 50 milliárd dollár értékű segélyt nyújtott Dél-Koreának. (Ez az IMF által eddig odaítélt legnagyobb, és a méretéhez képest vészjósló gyorsasággal összeállított segélycsomag.) 1998 januárjában összeomlott a Peregrine, Hongkong legnagyobb befektetési bankja, és a rupiah árfolyama is elérte mélypontját. Január végén Szöul átütemezi adósságait (24 milliárd dollár), és februárban - elfogadtatva egy jegybanktanácsi konstrukciót - tető alá hozzák Indonézia számára az IMF-segélycsomagot.Fel lehetett lélegezni. Ezt követően áprilisban a japán kormány erőteljes lépéseket tett a pénzügyi rendszer liberalizálására. Lehetővé tették a pénzügyi műveletek korlátlan végzését a pénzügyi élet szereplői számára, és megnyitották a pénzügyi szektort a külföldi befektetők előtt.

A második felvonás: 1998 ősze

1998 elején a világ túltenni látszott magát az 1997. évi pánikon. Az ázsiai országokat ugyan a megtett lépések dekonjunktúrába taszították, de másutt a tőzsdék szárnyaltak, a befektetők eufóriája újra megerősödött.1998 nyarától azonban a trendek némileg megváltoztak. A világ az orosz válsággal (1998. augusztus-szeptember) és annak kezelésével volt elfoglalva. Már ennek hatására 1998 őszén igen jelentős a tőzsdei visszaesés. Októberben pedig a tőzsdék megélték a Long Term Capital Management derivatív bombája által keltett sokkot, ami az egész pénzügyi rendszert készült szétrobbantani. A derivátumok a magas tőkeáttétel eredményeként képesek arra, hogy egy jelentős pénzügyi központ fizetésképtelensége esetén a hitelező intézményeket is magukkal rántsák. Ennek megakadályozására rögtön mentőcsomagot küldtek a Long Term Capital Management Hedge Fund számára. A tőzsdék azonban még így sem látták, hogy kik és milyen mértékben érintettek az eseményekben: emiatt a világ inkább azzal foglalkozott, hogy a Fed 1998. szeptember 29-én (majd október 25-én és még november 17-én) csökkenti-e az irányadó kamatlábakat. A Fed megtette, amit a piacok megköveteltek tőle. Számára akkor a legfontosabb gazdasági probléma a fenyegető (világ)gazdasági válság elhárítása volt. Ennek súlya akkoriban minden más problémát, feszültséget, helyi válságot elhomályosított.

Sűrűsödő válságjelek

A világban megjelenő gazdasági jellegű „fertőzéseket", majd a „lábadozás" folyamatát a tőzsdei mozgásokban jól nyomon lehet követni. Karakteres tőzsdei tendencia, hogy a lendület megtörik 1997 őszén, majd 1998 nyarán is. Ezt követően közel egy évig a fejlődő országok piacai leértékelődtek a befektetők számára. Fontosabbá vált számukra a kockázat elkerülése, a korábbi veszteségek felszámolása, mint régebben. Miután a kockázatosabb piacokon a (spekulatív) tőke megégette magát, ezért a kockázatkezelés a pénzügyi szférában egészen új iparággá nőtte ki magát. A tőkemozgások célpontja áthelyeződött a stabil, kis kockázatúnak tűnő, robusztus növekedést felmutató erőközpontokra (főként az USA-ra és részben Európára). Vizsgálatunkban 1998 októberétől követjük az eseményeket.1999: a bizonytalanságok elmúltával nincs megállás a tőzsdéken. Januárban a brazil pénzügyi válság okozott újabb fejfájást a befektetőknek, és emiatt elbizonytalanodtak a trendek. Március felé azonban már egy egyértelmű „fel-trend" alakult ki. A nyári megingást követően pedig októbertől hatalmas tőzsdei rali szemlélői vagyunk.Melyek az ábrából kiolvasható legfontosabb tendenciák?A befektetői preferenciák 1997-99-ben jelentősen átrendeződtek. Az ábrán az induláskor, a tőzsdei maximumokhoz képest a bemutatott országok között 40 százalék különbség volt. Akkor (az 1997-es tőzsdeválságot követően) a legjobb „osztályzattal" az USA indult. 1998 októberében csak mintegy 10 százalékkal maradt el az addigi történelmi maximumtól, ezt követte Európa (két markáns tőzsdével - a némettel és a franciával - illusztrálva: 25 százalék körüli volt elmaradásuk a saját tőzsdei maximumukhoz képest), és nyomukban sorakoztak az új keletű szóval converging területek (Budapest, Varsó, Prága, Pozsony: 40-50 százalékos elmaradással). Az USA a számokat tekintve (szinte egymaga) „kivédte" az 1997-es tőzsdepánikot.Az 1998-as válság jellegzetessége is az volt, hogy az USA piacai helytálltak. A világ számos részén a visszaesés hatására 1999 márciusáig 55 százalékra nyílik a rés.Azt követően lényegében az együtt mozgás a jellemző, amelyből csak Párizs lóg ki, tőzsdéje megközelíti, majd elhagyja a New York-it.Az utolsó szakasz pedig már arról szól, hogy Európa tőzsdéi fokozatosan megközelítik az USA vezető tőzsdeindexét. A folyamat végére vetve egy pillantást, látható, hogy a kockázatosabbnak tekintett országokba fokozatosan visszatér a külföldi tőke. 1999 októberétől pedig már nincs megállás. A tőzsdék csak az egyirányú, felfelé mutató trendeket ismerik.

Ellentmondások, kérdések

A kilencvenes évek eseményeinek áttekintése után joggal vetődik fel a kérdés, vajon teljesen új gazdasági korszak kezdődött-e, vagy csak új fejlődési szakaszát írjuk a gazdaságtörténetnek. Más szóval a kérdés az, hogy vajon a kapitalizmusban a korábbi (másfél évszázada jellemző) ciklikusság mára valóban megszűnt-e.A kérdés nehezen eldönthető, bár egyre többen vannak, akik amellett teszik le voksukat, hogy az infláció halott, a fejlődés lényegi ciklikussága kiküszöbölhető, új gazdasági rend köszöntött be. E nézet képviselői már látják is a folyamatos, a recesszió- és inflációmentes növekedést. A politika is e mellé állt. Clinton beszéde, amelyet az USA helyzetéről tartott 2000 januárjában, arról is szólt, hogy tulajdonképpen új közgazdaságtant kell írni. Egyértelmű volt hitvallása Davosban is, amikor kijelentette: „Azt gondolom, hogy érdemes megerősíteni abbeli hitünket, hogy a nyitott piacok és a szabad kereskedelem adják a legjobb kereteket az életszínvonal-emelkedéshez, a környezeti károk megállításához és a jólét fokozásához."Akik az új gazdasági rend mellett érvelnek, a következő tényezőkre helyezik a hangsúlyt (az érvelés támaszkodik T. Edward Yardeni:New Competitive Economy Primer összeállítására):Az volt a tapasztalat, hogy a régi gazdasági rendben uralkodó törvényszerűségek mellett a konjunktúra szükségszerűen vezetett a magasabb inflációhoz. Az új gazdasági felfogás szerint (és a benne uralkodónak feltételezett törvények mellett) a mindinkább nemzetközivé váló verseny hatékony „filmet", ütközőt képez az infláció megakadályozására, mivel arra kényszeríti a vállalatokat, hogy takarékoskodjanak a költségekkel, és növeljék a termelékenységüket. A nagyobb termelékenység révén a termékek és szolgáltatások jelentős mennyisége olcsón áll rendelkezésre. A növekvő bérek pedig lehetővé teszik e termékek és szolgáltatások eladását is.A termelékenység javulásán alapuló növekedés az egységnyi tőkére jutó személyes jövedelmet is emeli. A termelékenység növekszik amiatt is, hogy a szolgáltatások egy részét kihelyezik külső társaságokhoz, és egyre terjed a pont időre történő (készleteket alig igénylő) szállítási metódus. Ez a trend jól megfigyelhető az egy főre jutó értékesítés (termelés) alakulásában is.Tudott dolog, hogy a háborúk mesterségesen emelnek kereskedelmi határokat, és emiatt rendkívül inflatórikus hatásúak. A békeidők pedig deflációsak. A hidegháború vége egy 50 éves (sajátos) háború lezárásának is tekinthető, és egyben az új időszámítás kezdete, ahol is az infláció „halott".A verseny alapvető tendenciája, hogy a profitokat alacsonyan tartja. A cégeknek azért, hogy életben maradjanak, és lehetőségük legyen a fejlődésre, állandóan meg kell újítaniuk a technológiájukat. Ez az alapvető magyarázata a technikai forradalomnak. Ma a GDP 7 százalékát költik az új technikára, szemben az 1987-ben még uralkodó 2 százalékkal. Benne élünk az informatikai forradalomban. Egészen új technikák és egészen új szükségletek jelennek meg, amelyek kielégítése folyamatosan táplálja a konjunktúrát.A hagyományos iparágak, a mezőgazdaság egyre kevésbé játszanak szerepet a gazdasági növekedésben. A szolgáltatások esetében sokkal kisebb a lekötött tőke, és sokkal rugalmasabban reagálnak a gazdaság ciklusaira. Ez a jellemző trend. Sokkal több a már korábbról felhalmozott tapasztalatunk a gazdasági szabályozás technikai kérdéseiben.Ésszerű érvelés. A leírtakat a jelenségek alátámasztják. Könnyű (és jó) lenne elhinni, hogy ma már a jelenségek mögötti törvényszerűségek valóban a fenti logika szerint alakulnak. A magam részéről csak néhány ellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet, illetve néhány ponton kívánok kérdőjelet tenni az érvelés mellé.

Az értékesítéssel összefüggő kérdések

Valóban rendkívül erős a piaci kényszer a hatékonyság fokozására. A hatékonyság igen erőteljes emelkedése figyelhető meg az időszak egészében. Mindez folyamatos beruházásokat eredményez, és megnöveli a hatékony termelés vállalati méreteit.A bemutatott fejlődés tőkeigénye, a folyamatos fejlesztési kényszer korábbról nem ismert méretű vállalati fúziókat eredményez. (Az autó-, a gyógyszeripar, a pénzügyi szektor, a telekommunikáció és az informatika egyaránt érintett a fúziós hullámban.)Jogosan felvethető kérdés, hogy a termelékenység révén előálló hatalmas termék- és szolgáltatástömeg hol és hogyan lesz realizálható. Melyek azok a tényezők, amelyek lehetővé teszik e nagymértékű eladást?Nyilvánvaló, hogy a konjunktúra alakításában időlegesen szerepe volt (van) a külső felvevőpiacok bővülésének. A volt szocialista tábor korábban elzárt piacai megnyíltak - amihez a kínai piac is csatlakozott -, rendkívül erőteljes lökést adva ennek a folyamatnak. Erről a kilencvenes évek megakonjunktúrájának megítélésekor nem szabad elfeledkezni.Az igazi kérdés azonban az, hogy a fejlett országok belső piacainak kereslete hogyan alakul, arányosan bővül-e a termelékenység emelkedésével. Azaz valóban el kell-e feledkeznünk a realizálás problémájáról? Ismét az USA adatait vesszük alapul.Az USA GDP-termelését és -felhasználását bemutató ábrán 1959-től napjainkig az látható, hogy a fogyasztás és a GDP növekedése a hetvenes évek végétől teljesen összetapad. Míg korábban a lakossági fogyasztás „hiányát" erőteljes állami kiadásokkal kompenzálták, jelenleg - a monetarizmus jegyében - az állami kiadások relatív csökkenése figyelhető meg. Az egész kilencvenes évtized jellemző vonása, hogy kinyílik az olló: az állami kiadások csökkenése mellett feltűnő a magánberuházások igen markáns növekedése. Vajon meddig tartható fenn ez a trend?Az USA lakossága a hetvenes évek válságosabb időszakait nagyobb megtakarítás és csökkenő eladósodottság mellett élte meg. A nyolcvanas-kilencvenes évek jellegzetessége ettől eltérően az, hogy igen erősen megnőtt a rendelkezésre álló jövedelmekhez képest az eladósodottság, és csökkent a megtakarítási ráta. A lakossági fogyasztás ennek nyomán a GDP-vel arányosan bővül. A kérdés azonban újfent az, hogy ezek a trendek meddig tarthatóak fenn? A monetáris eszközökkel megtámogatott és a reklámok által felfokozott „fogyasztás" ilyen struktúrában meddig képes még „GDP-arányosan" bővülni? Vajon általános lehet-e majd a negatív megtakarítás is?A lakossági jövedelmek jelentős része ma már nem a hagyományos áru- és szolgáltatási piacokon csapódik le, hanem átáramlik a tőkepiacokra. Az USA tőkepiacain (a mutual fundokban) van a lakossági megtakarításoknak közel a fele. Ez már veszélyes arány. Ha bármely pillanatban bizalomvesztés következne be, az igen súlyos következményekkel járna a részvénypiacokra és az egész konjunktúrára. Az a fogyasztó, aki ma a tőkepiaci boom hatására gazdagnak érzi magát, egy ilyen megingás nyomán könnyen megváltoztathatja fogyasztási szokásait. A részvénypiac megingása tehát kiterjedne a fogyasztói megtakarításokra, a fogyasztásra, végül az egész konjunktúrára.

Globalizáció és regionalitás

A piacok folyamatosan globalizálódnak, az államok gazdasági szuverenitása csökken. A globalizáció az erőközpontok átrendeződését is eredményezte: a kilencvenes években Európa kisebb mértékben, Japán erőteljesebben háttérbe szorult, az USA szerepe felértékelődött.Hatalmas (korábban nem ismert méretű) tőkék kihelyezésére kerül sor nap mint nap, és a piacok ma sokkal rugalmasabbak, mint eddig bármikor. A piaci információk ott villognak szinte minden gazdasági szakember számítógépén, és azok alapján közvetlenül, szinte azonnal lehet cselekedni is. Az üzletkötés jelen idejűvé kezd válni. Ez a trend veszélyeket is hordoz. A gyors reagálás lehetősége (a tőzsdei day trading) megnöveli a pánikok kialakulásának valószínűségét. Az egyes államok erejének csökkenése a nemzetközi tőkéhez képest pedig felértékeli a nemzetközi reakciókat. Az ilyen együttes fellépés lehetőségei technikailag javultak az Európai Jegybank kialakulásával, hiszen a három fő erőközpont jegybankja (a Fed, a BOJ és az ECB) adott esetben közösen is képes számos anomáliát megakadályozni. Kérdés azonban, hogy mindig vannak-e pénzügyi eszközökkel elérhető megoldások. Nem véletlen, hogy Soros György 1998-tól folyamatosan hangot ad nézetének, miszerint a nemzetközi tőkepiacok szabályozására lenne szükség. Ő igazán tudhatja, hiszen nem kis része volt az angol font árfolyamának letörésében, és spekulációival nemegyszer vonta magára a világ érdeklődését.

Az Egyesült Államok fejlődésének veszélyzónái

Az USA gazdasága, fejlődését tekintve a leghosszabb egybefüggő konjunktúráját éli meg 1850 óta. Az utolsó nagy, 106 hónapos egybefüggő konjunkturális időszak 1961-1969-ig tartott. Ma a konjunktúra már 108 hónapos. Azt a periódust is végig a növekedés folyamatossága jellemezte, most sincs másként.Több szakértő véleménye szerint komoly veszélyzónában van az USA gazdasága. Részvénypiacainak kapitalizáltsága jelenleg 50 százalékkal meghaladja az éves GDP-jét. Ez az érték kétszerese az 1929. évi válság előttinek.A kamatlábak 1998 októbere óta erőteljesen emelkednek. A hozamgörbe kezd inverzzé válni: egészen a kétéves hozamokig bezáróan. Ez a jelenség általában előszele a gazdasági megtorpanásnak.Az USA külkereskedelmi mérlegének hiánya drámaian magas. A részvénybefektetések teljesen általánossá, a „népi kultúra" részévé váltak, és ezáltal ma sokkal több ember van ott a részvénypiacon (közvetlenül vagy közvetve), mint eddig bármikor.Soha nem látott mértékű spekulálás folyik a friss kibocsátású részvények körében. A fogyasztói bizalom indexe minden eddiginél magasabban van. Ma a tőzsdei folyamatokat és a gazdaság jövőjét tekintve csak optimisták és még optimistábbak léteznek. (Az USA-ban rendszeresen közölnek felméréseket a bull, illetve bear beállítottság vizsgálatára. Az egyik legismertebb Luis Rukeyser „Elves" panelje. Az ebben részt vevő 10 szakértő közül 8 bull, és csak 2 neutrális, de ők sem tekinthetők bearnek.)A megtakarítási ráta minden eddigi értéknél alacsonyabb (voltak olyan hónapok, amikor negatív volt).Az a felfogás, hogy új gazdasági korszakot írunk, és a tradicionális közgazdaságtan szabályai már nem érvényesek, kezd egyre általánosabban elfogadott nézetté válni.Kőkeményen alacsony osztalékok és igen magas P/E arányok (minden eddigi válságot megelőző értéknél magasabb mutatók) jellemzőek.A Nasdaq majd minden lényeges részvényének P/E mutatója 50 felett van, némelyek 100 körüli értéken vannak. Az S&P 500 P/E rátája 30 feletti értéket vett fel 1999-ben, ami a történelmi átlagnak több mint kétszerese.Úgy tűnik, hogy az USA-ban a tőzsdei eufóriának nem tud vége szakadni: és még mindig tömegesen vannak befektetők, akik hisznek abban, hogy a részvényárfolyamok még képesek felfelé menetelni. Számomra ugyan nehezen elképzelhető, hogy a Dow Jones Industrial Average - 10 500 pont feletti indexértéke mellett - még tartósan felfelé mozoghat, és még érdemes hosszú távra is a blue chipeket megvásárolni. A legismertebb és eddigi előrejelzéseiket tekintve legjobb eredményeket felmutató tőzsdei elemzők (Abby Cohen, Ralph Acampora, Joseph Battipaglia, Edward Kerchner) azonban a Dow értékét 12 300 pont felett várják az év végére, az S&P 500 értékét pedig 1525 pont fölé. A korábbi kétkedők (1998 elején még Ralph Acampora például 1998-ra igen pesszimista volt, vagy Edward Yardeni, aki a 2000. év problémája miatt súlyos zavarokat vélt látni) korrigálták korábbi „tévtanaikat".Alan Greenspan, a Fed elnöke szerint 7 év folyamatos konjunktúráját követően valamikor bizonyára hanyatlásnak kell következnie, hacsak a közgazdaságtan alapvető törvényszerűségei nem változtak meg, hacsak az emberi természet nem lett más, hacsak nem írunk teljesen új világgazdasági periódust. A nagy tekintélyű jegybankelnök szavaiból az is kiderült, hogy a befektetőket óvatosságra inti, más oldalról pedig (és ez az Egyesült Államok adminisztrációjának a felelőssége is) tenni kell azért, nehogy az egymást erősítő válságok globalizálódása bekövetkezzen.A befektetési mánia a piacoknak az a jelensége, amelyben egy-egy befektetési instrumentum ára - a valós értékétől elszakítva - az adott gazdasági feltételek mellett túlzottan magassá válik. Történetileg a korábban kialakult tőzsdei „buborékok" mindig hathatós (bár a befektetők által sohasem teljesen megtanult) leckéket jelentettek. Így volt ez annak idején a legutolsó nagy japán (az 1989-es) tőzsdepiaci boom esetében is.Melyek a buborékok képződésének legfontosabb vonásai?J. K. Galbraith: „A pénzügyi eufóriák rövid története" című könyvében az ilyen tőzsdei mániák közös jellegzetességeként a következőket írja: A közgazdaságtan alapvető feltételezése, hogy a befektetések kockázata és hozama arányban áll egymással. Bizonyos periódusokban a befektetők ezt kezdik szem elől téveszteni, foglyai lesznek a növekvő gazdagság igézetének, ami eluralja mentalitásukat.Kialakul a hit, hogy újak az árakat meghatározó körülmények, új törvényszerűségek kezdenek kialakulni a világban, amelyek az eddig megszokottól eltérő nagyságrendeket indokolnak.Kialakul az illúzió, hogy néhány időleges visszaeséstől eltekintve a tőzsdei árak csak felfelé menetelhetnek. A kételkedőket megvádolják azzal, hogy nem tudják felérni ésszel az új és megváltozott körülményeket.Ma minden elem a helyén van, hacsak nem írunk teljesen új közgazdaságtant. 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. április 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére