Meciar öröksége

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. március 1.) vegye figyelembe!

Szlovákia rögös útja Európába

Megjelent a Cégvezetés (archív) 23. számában (2000. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

1998 őszétől a Vladimir Meciar kormányát felváltó Dzurinda-kabinetre hárult az a feladat, hogy elődje mulasztásait, hibáit helyrehozva elősegítse Szlovákia bekapcsolódását az európai integrációs folyamatba. Az új kormány működésének első évében jelentősen javult az ország nemzetközi megítélése. A súlyos örökség azonban kétségtelenül rendkívüli nehézségeket okoz a jövőben a fejlődés alapjainak megteremtése terén.

 

Az örökség árnyait az a kétségtelenül jelentős diplomáciai siker sem homályosíthatja el, hogy az EU múlt év decemberében Helsinkiben megtartott csúcsértekezlete úgy döntött: Szlovákiával is megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat. Az EU országvéleménye 1999-ben elismeréssel méltatta a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatok javítására és a demokratizálás, a jogállamiság megszilárdítása érdekében tett szlovák politikai lépéseket. Kedvezően fogadták Brüsszelben a nagyon komoly környezetvédelmi aggodalmakat, sok vitát kiváltó apátszentmihályi (Jaslovské Bohumice) atomerőmű két blokkjának 2006-ban, illetve 2008-ban történő bezárására tett pozsonyi ígéretet is. A bizottság a gazdasági ügyek kezelésében bekövetkezett szemléletváltozást is egyértelműen pozitívan értékelte, ugyanakkor jelentésében arra is rámutatott, hogy a gazdaságban még rengeteg feladat vár a hivatalban lévő szlovák kormányra. Az országjelentés különös nyomatékkal hangsúlyozta a szerkezetátalakítás következetes megvalósításának és az uniós szabályozáshoz való igazodás, az európai normák átvételének fontosságát is.

Külföldi tőkebefektetések Szlovákia a külföldi működőtőke-beáramlás tekintetében nagymértékben elmaradt a többi kelet-közép-európai gazdaságtól. Az országban megvalósított működőtőke-befektetések állománya még 1998 végén is mindössze 1,9 milliárd dollárt tett ki, ami nagyságrenddel kisebb a megfelelő magyar és cseh adatnál. A Meciar-kormány országlása alatt a külföldi befektetőkkel szembeni magatartást - ellentétben a hivatalosan hangoztatott kedvező megítéléssel - nagyfokú kiszámíthatatlanság és önkényesség jellemezte. Az adott kormányzati struktúrában a végső döntés joga a miniszterelnök kezében volt, így kormányfői támogatás híján a befektetőknek nem sok esélyük volt elképzeléseik megvalósítására. A kiszámíthatatlan szabályozás mellett a tisztázatlan tulajdonviszonyok, a fejletlen tőkepiac, az alacsony színvonalú bankrendszer, a számviteli és informatikai struktúrák hiányosságai sem vonzották a külföldi befektetőket. A szűk belső piac mellett további korlátozó tényezőt jelentett, hogy a stratégiai ágazatok - az energetika és a távközlés (a mobiltelefon-piac kivételével) - a külföldi befektetések elől elzárt területek voltak. Végül, de korántsem utolsósorban egyértelműen a hazai befektetéseket preferálták, a Meciar-kormány kifejezetten korlátozni igyekezett a privatizációban való külföldi részvételt. Ausztria és Németország volt a legjelentősebb befektető, 21,2, illetve 20,7 százalékos részesedéssel. Az Egyesült Államok részaránya 11,8, Csehországé 10,4 százalékot tett ki. Jelentősebb beruházó volt még az Egyesült Királyság, Hollandia és Franciaország 8,2, 7 és 6,8 százalékos részesedéssel. Az ágazati megoszlást a feldolgozóipar, a pénzügyi szolgáltatások (bank és biztosítás), valamint a nagy- és kiskereskedelem túlsúlya jellemezte. A külföldi közvetlen beruházások 47,5 százalékát a feldolgozóiparban valósították meg, a külföldi pozíciók a járműiparban, az elektromosgép-gyártásban, valamint a papír- és a nyomdaiparban voltak a legerősebbek. A pénzügyi szolgáltatások részesedése 22,8 százalékot, a nagy- és kiskereskedelem részaránya 17,9 százalékot tett ki. A Dzurinda-kormány elődjétől eltérően sokkal nagyobb mértékben kíván a külföldi tőkére támaszkodni. Az 1999 tavaszán elfogadott beruházásösztönző csomag nagyvonalú adókedvezményeket kínál a külföldi befektetőknek. A privatizációs törvény 1999. szeptemberi módosítása a magánosítási programba bevonandó vállalatok körének kiszélesítésével lényegesen kedvezőbb feltételeket teremt a külföldi direkt tőkebefektetések számára. A kormány ambiciózus tervei 2000-ben 20 milliárd korona privatizációs bevétellel számolnak. Az intenzívebb magánosítást 2003 végéig kívánják megvalósítani. Ennek keretében magánkézbe adnák a bankszektort, a nemzeti hajózási vállalatot, több gépipari céget, a víz- és csatornaműveket. Az energetikai cégek magánosítására csak 2001-től, az ágazat átfogó szerkezetátalakítási tervének megalkotását követően kerülhet sor. A tervezett eladásokból 7 milliárd dollár bevételre számítanak.

Növekedés, strukturális torzulásokkal

1993-ban, a csehszlovák állam megszűnését követően még folytatódott a szlovák gazdaság visszaesése (a GDP 4,1 százalékkal csökkent), 1994-től azonban jelentős fellendülés vette kezdetét. Szlovákia gazdasága 1994-1998 között magas, évi 6-7 százalék közötti növekedési ütemet ért el, amit 1996-tól egy számjegyű infláció kísért.

A kedvező makrogazdasági mutatók azonban nem adtak valós képet a szlovák gazdaság állapotáról. A gazdasági növekedés nem mérsékelte Szlovákia strukturális problémáit, épp ellenkezőleg, tovább mélyítette azokat. 1994-ben még a kivitel fellendülése volt a növekedés motorja, 1995-től viszont már egyértelműen a belső kereslet expanziója. Az export 1994-es felfutása a nyugat-európai konjunktúra élénkülésének, az alacsony nyersanyag- és energiaáraknak és nem utolsósorban az előző évben végrehajtott nagyarányú valutaleértékelést követő átmeneti árversenyképesség-javulásnak volt tulajdonítható. A szlovák kivitelben meghatározó súllyal szereplő alacsony feldolgozottságú és energiaintenzív termékek nagyfokú konjunkturális érzékenysége, továbbá a nemzeti valuta, a korona erősödő túlértékeltsége következtében azonban az exportvezérelt növekedés tiszavirág-életűnek bizonyult.

1995-től a gazdasági növekedés az erőteljes fogyasztói keresleten, az emelkedő reálbéreken, a fiskális politika fellazulásával megnövekedett költségvetési kiadásokon alapult. A növekedés döntően az infrastruktúrára és a szolgáltatásokra koncentrálódott, a feldolgozóipar teljesítménye viszont gyakorlatilag stagnált. A feldolgozóipar gyenge teljesítménye (részesedése a GDP előállításában az 1990-es 47,5 százalékról 1994-re 36,4 százalékra csökkent, 1998-ban pedig már csak 31,4 százalékot tett ki) elsősorban a tényleges szerkezetváltás elmaradásával magyarázható. A technológiai fejlesztés kedvezőtlen feltételrendszere, korlátozott lehetőségei miatt (a kutatás-fejlesztési kiadások GDP-hez viszonyított aránya az 1991-es 2,2 százalékról 1997-re a felére esett vissza) nem volt kielégítő a termelékenység növekedése. A termelékenység javulását szinte kizárólag az alkalmazottak számának csökkentésével érték el.

Az infrastrukturális beruházásokat az évről évre gyarapodó deficittel záró költségvetésből, végső soron azonban külföldi hitelek felvételével finanszírozták.

A fokozódó költségvetési túlköltekezéssel szemben a központi bank erőteljes, restriktív monetáris politikát érvényesített az árstabilitás és a valutaárfolyam védelme érdekében. Ez viszont oda vezetett, hogy a kamatlábak a fogyasztói árindex többszörösére emelkedtek, így az exportszektor a túlértékelt valuta és a hitelhiány kettős szorításába került.

A rendkívül magas kamatok miatt ugyanakkor jelentős mennyiségű külföldi tőke érkezett az országba. A vállalati szféra külföldi hitelfelvétele robbanásszerűen nőtt, de ebben sem volt sok köszönet: a felvett hiteleknek csak egy részét fordították exportfejlesztésre, többségüket a veszteséges vállalati működés finanszírozására vették igénybe.

Az alacsony inflációs rátával kapcsolatban feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy az - a korona mesterségesen magasan tartott árfolyama mellett - döntően a kormányzat által alkalmazott, széles körű központi árellenőrzés révén volt fenntartható. A hatósági árszabályozás elsősorban a lakbéreket, a közszolgáltatási és a tömegközlekedési díjakat érintette, amelyeket a kormány igyekezett mesterségesen alacsony szinten tartani. (1998-ban a tényleges költségek nem egészen 60 százalékát fedezték a hatósági energiaárak.) A nemzetközi összehasonlításban kiugróan magas fajlagos energiafelhasználás jelentős szubvencionálása tovább rontotta a már amúgy is alaposan túlterhelt költségvetés helyzetét.

A magas növekedési ütemet és az alacsony inflációt csak a külső és a belső egyensúlyhiány növelésével lehetett fenntartani. 1997-re viszont már oly mértékben romlott a gazdaság egyensúlyi helyzete, hogy elkerülhetetlenné vált bizonyos korrekciós intézkedések megtétele. A központi költségvetés deficitjének GDP-hez viszonyított aránya 5,7 százalékra emelkedett, a folyó fizetési mérleg hiánya pedig a GDP 9,3 százalékával volt egyenlő. A Meciar-kormány korrekciós intézkedései csak az egyensúlyhiány további eszkalációjának megfékezésére voltak elégségesek. Az 1997 júniusában bevezetett importkorlátozó intézkedések ellenére alig mérséklődött a külkereskedelmi mérleg hiánya, az importkereslet visszafogásával csak annyit sikerült elérni, hogy a deficit nem nőtt tovább.

A nehéz helyzetbe került vállalatok stabilizálására 1997 júliusában nagy hírveréssel elindították a "revitalizációs programot". Ez az adósságszolgálati terhek csökkentését, az adósságok kisebb-nagyobb hányadának elengedését, valamint a csődeljárás hatálya alóli mentességet helyezte kilátásba a nemzetgazdasági szempontból kiemelkedően fontos, illetve a gazdaságpolitika prioritásainak (munkahelyteremtés, elmaradott térségek fejlesztése, a termelés hozzáadottérték-tartalmának növelése stb.) megvalósulását elősegítő vállalatoknak, ám semmit sem oldott meg.

Nem is történhetett másként, mivel az 1998-as pénzügyi év költségvetésében egyetlen koronát sem különítettek el a revitalizációs programba bekerülő vállalatok pénzügyi támogatására. Sokatmondó tény, hogy a revitalizációs törvény pontatlanságai, homályos megfogalmazásai alapján 1997 végéig több mint 2000 vállalat ítélte úgy, hogy kiemelt állami támogatásra jogosult. Ezzel szemben a hatóságok 1998 közepéig mindössze 16 vállalat kérelmének előzetes jóváhagyásáig jutottak el.

A revitalizáció meghirdetésének legfontosabb következménye az lett, hogy tovább romlott a vállalatok fizetési fegyelme, az állami támogatásra, jóváírásra számítva meredeken emelkedtek a már amúgy is magas vállalati közüzemi és adótartozások. A vám- és adótartozások kumulatív összege egy év alatt közel 11,4 milliárd koronával gyarapodott, s 1998 végére 41,1 milliárd koronára nőtt. A vállalati szféra eladósodása ijesztő méreteket öltött. A vállalatok egymás közötti és a bankokkal szembeni minősített adósságainak összege 1992-höz képest 18-szorosára, 350 milliárd koronára ugrott, ami a GDP 40 százalékának felelt meg. Az iparvállalatok több mint fele fizetésképtelenné vált.

1998-ban a központi költségvetés hiánya hivatalosan a GDP 2,6 százalékára csökkent, de az államháztartás deficitje 5,3 százalék volt. Az adósságszolgálat törlesztési kötelezettségeinek beszámításával viszont már a GDP több mint 11,5 százalékát tette ki az állami-közületi szektor finanszírozási hiánya. Az államadósság gyorsan nőtt, összege egy év alatt 135 milliárdról 168 milliárd koronára emelkedett.

A külgazdasági szektor helyzete is kedvezőtlenül alakult. A kivitel áruszerkezete nem korszerűsödött, továbbra is az alacsony feldolgozottságú és energiaintenzív termékek magas aránya jellemezte (1998-ban az export több mint 14 százalékát acéltermékek, 8,7 százalékát vegyipari alapanyagok tették ki), így az export - a korona erősödő túlértékeltségével együtt - egyre kevésbé tudta ellensúlyozni az import gyorsuló ütemű növekedését. A külkereskedelmi mérleg hiánya 1997-ben 1,928 milliárd dollár volt, és a júniusban bevezetett importkorlátozó intézkedések ellenére sem mérséklődött, 1998-ban már 2,293 milliárd dollárt tett ki. Ez meghatározta a folyó fizetési mérleg alakulását, amely 1995-ben még 390 millió dollár többlettel zárult. A hiány 1996-ban 2,088 milliárd, 1997-ben pedig 1,807 milliárd dollár volt. A Meciar-kormány korrekciós intézkedéseinek kudarcát mindennél világosabban jelezte, hogy 1998-ban a folyó fizetési mérleg hiánya 2,06 milliárd dollárra, a GDP több mint 10,5 százalékára emelkedett. Ez a külső egyensúlyhiány nyilvánvalóan nem volt hosszabb távon fenntartható.

Az új kabinet első intézkedései

Az 1998 októberében hatalomra kerülő Dzurinda-kormány - amely mögött számos belső ellentmondással terhelt, heterogén koalíció áll - működése első percétől szembesült Meciar örökségével. Nem az volt a legfőbb probléma, hogy teljesen üres kasszát talált - miután elődje a választásokig lényegében felélte a rendelkezésre álló költségvetési forrásokat -, és ezért pótköltségvetést kellett készítenie, hanem az, hogy a hátrahagyott pénzügyi csapdák nagymértékben meghatározzák, korlátozzák mozgásterét. A Dzurinda-kormánynak tudomásul kellett vennie, hogy a különféle állami támogatási alapokból a korábban engedélyezett juttatások kifizetése még a következő évi költségvetést is terhelni fogja.

Ennél sokkal nyomasztóbb teherként nehezedik a költségvetésre a Nyugatról kormánygaranciával felvett vállalati hitelek 109,2 milliárd koronás állománya. Az új kabinetnek tudomásul kellett vennie, hogy olyan, monopolhelyzetben lévő cégek is megszorulnak, mint a Szlovák Erőművek. Így nem meglepő, hogy az állami költségvetésben az átvállalt törlesztésekre tartalékolt 4 milliárd korona egykettőre elfogyott.

A rendkívül kiéleződött külső és belső egyensúlyi helyzet kezelése határozott és sürgős intézkedéseket kívánt. Ám a Dzurinda-kormány sokáig képtelennek bizonyult ezek megtételére. 1999 januárjában a kormánykoalíció elvben ugyan elfogadott egy 75 pontból álló reformcsomagot, ám gyakorlati megvalósítására a koalíció belső ellentétei miatt nem került sor. A viták elsősorban a külkereskedelmi és a folyófizetésimérleg-hiány leszorítására hivatott intézkedések kapcsán éleződtek ki. A kormánykoalíció balszárnya, a posztkommunista Demokratikus Baloldal Pártja és a Schuster-féle Polgári Megértés Pártja hónapokig blokkolta a jobboldal, a Szlovák Demokratikus Koalíció és a Magyar Koalíció Pártja javaslatait és viszont.

1999 első félévében egyre markánsabban bontakoztak ki a kedvezőtlen tendenciák. Lassult a gazdasági növekedés, jelentős mértékben visszaesett az egyébként is alacsony külföldi működőtőke-beáramlás, elszabadult a költségvetési deficit (1999 első öt hónapjában a hiány két és félszer akkora volt, mint az előző év azonos időszakában, összege meghaladta az éves előirányzat 60 százalékát), amit május közepén a korona mélyrepülése követett. A helyzet súlyosbodása megkönnyítette az ellentétek áthidalását, így május végére készen állt a gazdasági egyensúly javítását célzó intézkedéscsomag. Az elnökválasztás megnyerését követően a kormánykoalíció haladéktalanul meghirdette gazdasági stabilizációs programját.

Szlovákia főbb külkereskedelmi partnerei (a forgalom százalékában)
  1994 1995 1996 1997 1998
EXPORT
Európai Unió 28,8 37,4 41,3 53 56,1
Németország 17,1 18,8 21,2 23,8 31,2
Csehország 37,4 35,3 31 25,9 22,3
Ausztria 5,2 5 6 7,2 7,4
Olaszország 4,3 4,8 4,9 6 7,2
Lengyelország 2,8 4,4 4,8 5,3 5,5
Magyarország 5,5 4,6 4,6 4,5 4,4
Oroszország 4,2 3,9 3,5 3,5 1,9
IMPORT
Európai Unió 25,9 35,5 37,3 43,8 50,1
Németország 13,3 14,6 14,6 19,7 25,7
Csehország 29,3 28,4 24,4 21,4 18,4
Oroszország 17,8 17 17,4 13,5 9,9
Olaszország 4,3 4,7 6 5,8 6,5
Ausztria 5,7 5,2 4,8 5 4,7
Franciaország 2,2 2,5 3,2 3,6 3,8
Egyesült Államok 2,8 2,5 2,7 3,1 2,9
Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

Stabilizációs erőfeszítések

Az 1999. május 31-én bejelentett stabilizációs intézkedések egyik csoportja az államháztartás hiányának csökkentését, az államadósság növekedési ütemének visszafogását szolgálta. Határozott bevételnövelő és kiadáscsökkentő intézkedéseket foganatosítottak. A költségvetési bevételek növelésére elsősorban a hozzáadottérték-adó kulcsainak emelése hivatott. A kedvezményes adókulcsot július 1-jétől 6-ról 10 százalékra, 2000. január 1-jétől pedig 12 százalékra emelték. Számottevő jövedékiadó-emelést hajtottak végre a dohányáruk, az üzemanyagok és a gépjárművek körében. Egyidejűleg erőfeszítéseket tettek az adóbehajtás hatékonyságának javítására.

Ami a kiadási oldalt illeti, a következő két évben 6-10 százalékkal kívánják csökkenteni a túlméretezett állami szektor működési költségeit. Ez a gyakorlatban ezres nagyságrendű létszámleépítést jelent az államigazgatásban.

Az intézkedések lényeges része a költségvetési szubvenciók radikális csökkentése, a hatóságilag szabályozott árak jelentős emelése. (A központi árszabályozás körébe vont szolgáltatások díjtételeinek emelését már Meciar kormánya is többször kilátásba helyezte, de soha nem merte megtenni.) 1999. július 1-jétől az elektromos energia lakossági tarifái 35, a vállalati díjszabások pedig 15 százalékkal emelkedtek. A földgáz árát 50, a távközlési díjakat 21 százalékkal emelték. Az állami lakások bére 70, a távfűtés díja 40 százalékkal drágult. A vasúti áruszállítás díjai 15 százalékkal nőttek.

A költségvetési kiadások visszafogása a szociális, jóléti kiadásokat is érintette: a támogatásokat a szociális segély és a táppénz felső határának leszállításával 2 milliárd koronával csökkentették.

A kölségvetési bevételek növelése mellett a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának javítását célozta a behozatal 80 százalékát kitevő termékcsoportokra kivetett 7 százalékos vámpótlék, amelynek mértéke a WTO-val történt egyeztetés értelmében 2000. január 1-jétől 5, az év közepén pedig 3 százalékra csökken, és 2000 végén megszűnik.

A bevételnövelő intézkedések révén a kormányzat 20-20,5 milliárd korona többletbevételre számított, míg a kiadások csökkentésétől 1,8-2 milliárd korona megtakarítást várt. A kormányzati elképzelések azzal számoltak, hogy a költségvetési egyenleg javulása eléri a várható GDP 2,5 százalékát, a folyó fizetési mérleg hiánya pedig 5-6 százalékra csökken.

A Dzurinda-kormány azt is bejelentette, hogy hozzálát a gazdaság évek óta halogatott szerkezeti átalakításához. Ennek első lépéseként közölték, hogy felülvizsgálják a Meciar-kormány országlása idején elfogadott privatizációs törvényt, mindenekelőtt azon rendelkezéseit, amelyek az úgynevezett stratégiai vállalatok állami kézben tartására vonatkoznak. A kormány elfogadott egy bankkonszolidációs programot is, amelynek célja a rossz kintlevőségekkel súlyosan megterhelt banki portfóliók megtisztítása és a nemzetközi standardoknak megfelelő prudenciális előírások (tőkemegfelelés, hitelminősítés) érvényesítése a szlovák bankrendszerben.

Szlovákia fontosabb makrogazdasági mutatói
  1994 1995 1996 1997 1998
GDP reálnövekedése (%) 4,9 6,9 6,6 6,5 4,4
Fogyasztóiár-emelkedés (%) 13,4 10,1 5,8 6,1 6,7
Munkanélküliség (%) 14,9 13,4 13,2 12,9 16,4
Költségvetési egyenleg (a GDP %-ában) -6,2 -3,6 -4,4 -5,7 -5,4
Export (millió USD) 6,743 8,591 8,824 9,694 10,640
Import (millió USD) 6,634 8,820 11,106 11,622 12,933
Kereskedelmi mérleg (millió USD) 109 -229 -2,282 -1,928 -2,293
Folyó fizetési mérleg (millió USD) 719 390 -2,088 -1,807 -2,060
Valutatartalékok (millió USD) 1,691 3,364 3,419 3,230 2,869
Külső adósságállomány (millió USD) 4,639 5,667 7,703 9,989 11,879
Külföldi működőtőke-befektetések (millió USD) 203 183 281 165 368
Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal, Economic Intelligence Unit

A szerkezetváltás nehézségei

A privatizáció már 1991-ben megkezdődött Szlovákiában. Eleinte a kuponos modellt alkalmazták, azaz állampolgári jogon lehetett vagyonjegyekhez jutni. E módszer deklarált célja olyan széles társadalmi bázisra épülő hazai tulajdonosi struktúra megteremtése volt, amely érdekelt a vállalati átalakításban és a sikeres működésben. A privatizáció tehát egyértelműen a hazai befektetéseket preferálta a külföldiekkel szemben, a külföldi tőke bevonását zöldmezős beruházások formájában kívánták megvalósítani. A privatizációs törvény hatálya nem terjedt ki a bankszektorra, az energiatermelésre, a közszolgáltatásokra és a hadiiparra.

A privatizáció első fázisában a kis- és középvállalatokat a dolgozók és a vállalatvezetők vásárolták meg. A szlovák gazdaságban meghatározó szerepet betöltő nagyvállalatok esetében a privatizációt - különösen 1994 őszétől, Meciarnak a hatalomba történt visszatérésétől - úgy hajtották végre, hogy azokat a kormánypárt bizalmi embereinek irányítása alá helyezték. Meciar 1995 elején leállította az előző kormány által előkészített kuponos privatizáció második fordulóját, és a magánosítást az általa létrehozott Nemzeti Vagyonalap kezelésébe adta. A Nemzeti Vagyonalap pedig "nemzeti közmegegyezés" révén olyan vállalkozók tulajdonába adta a privatizált vagyont, akikkel "garantált" a szlovák függetlenség megőrzése.

Túlzás nélkül megállapítható, hogy a rendszerváltó kelet-közép-európai országok közül Szlovákiában valósult meg a legteljesebb mértékben a "nómenklatúra privatizáció". A magánosítást igen súlyos visszaélések kísérték. Például a HZDS egyik regionális vezetője által alapított társaság, a Druha Obchodna 1996-ban mindössze 500 millió koronáért jutott hozzá a földgázellátást biztosító Nafta Gbely részvényeinek 45,9 százalékához, miközben annak piaci értéke meghaladta a 3,2 milliárd koronát. A Slovintegra, egy hasonló alapon szerveződött másik cég pedig 1995-ben a nemzeti olajvállalat, a Slovnaft részvényeinek 39 százalékát 1 milliárd koronáért szerezte meg, ami a könyv szerinti érték 16 százalékát sem érte el. A Meciar-kormányhoz kötődve egyesek valóságos vállalatbirodalmakat építettek ki, ám többségük tehetségéből csak a vagyon összeharácsolására futotta, a megszerzett tulajdon racionális működtetésére viszont már nem voltak képesek.

A súlyos visszaélések mellett a Szlovákiában alkalmazott privatizációs technikák legfőbb hiányossága az volt, hogy az esetek legnagyobb részében a vállalatok részvényeit főleg a cégek vezetőinek (kisebb részben dolgozóinak) adták el. Így többségi, stratégiai tulajdonos hiányában a privatizált vállalatok túlnyomó többségénél nem változott az irányítás, nem került sor tőkebevonásra, ennek hiányában pedig nem lehetett végrehajtani a szükséges szerkezeti átalakításokat. A privatizációnak ez a formája tehát nem eredményezett tényleges modernizálást a vállalati szférában, függetlenül attól, hogy hivatalos adatok szerint a magánszektor részesedése a gazdaságban 1996-ban 76,8 százalékra nőtt, 1997-re pedig már 82,6 százalékot tett ki.

A tényleges helyzetet az jellemezte, hogy meghatározó maradt a 250 főnél több alkalmazottat foglalkoztató, állami kézben vagy a Meciar-kormány klientúrájához tartozók tulajdonában lévő nagyvállalatok befolyása a szlovák gazdaságban. Komoly nehézségeket okoz, hogy mind a privatizált, mind a még állami kézben lévő vállalatoknál a menedzsment sok esetben elutasít minden külső befolyást és ellenőrzést, amivel lehetetlenné teszi az érdemi átalakulást, a strukturális alkalmazkodást. Ez elsősorban a veszteséges nagyvállalatok átszervezését, szanálását akadályozza.

A szerkezetváltás gyorsítása elképzelhetetlen a bennfentes menedzsment befolyásának erőteljes korlátozása nélkül. Feltétlenül szükséges az átvételekre és fúziókra vonatkozó tövények megalkotása, valamint a megfelelő csődtörvény kidolgozása és következetes érvényesítése. Ehhez kapcsolódva a lehető leghamarabb meg kell teremteni a jogalkalmazás megfelelő államigazgatási hátterét. A probléma súlyát jelzi, hogy az egyik vezető pénzintézetnek, a VseobeĄcna Uverova Bankának egymagában 758 rendezetlen csődeljárási ügye van, az ezekkel kapcsolatos kintlevőségei meghaladják a 35,5 milliárd koronát.

A privatizációt nagymértékben hátráltatták a kormánykoalíción belüli heves ideológiai-hatalmi küzdelmek. A posztkommunista Demokratikus Baloldal Pártja makacsul ellenezte a még Meciar által stratégiainak nyilvánított 40 nagyvállalat és pénzintézet magánosítását. 1999 augusztusában végül beleegyezett abba, hogy a bankok esetében az állami részesedés 34 százalék alá csökkenjen, viszont továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy az állam megőrizze többségi részesedését az energiatermelő és -elosztó vállalatokban, valamint a telekommunikációban.

Bármilyen erősek azonban a nacionalista és posztkommunista ellenérzések, a fokozódó külső eladósodás és a költségvetés növekvő bevételi igényei miatt Szlovákiának sincs más választása, mint a külföldi tőke bevonása.

Bizonytalan kilátások

Az 1999-es költségvetés összeállításakor 3-4 százalékos GDP-növekedéssel, éves szinten 9 százalékos inflációval és 15 százalékos munkanélküliséggel számoltak. Hamarosan kiderült azonban, hogy a gazdasági folyamatok nem az előirányzatoknak megfelelően alakulnak. 1999 első félévében a GDP csak 2,4, a harmadik negyedévben pedig mindössze 0,6 százalékkal bővült. Az ipari termelés az év első kilenc hónapjában 6,3 százalékkal csökkent. A legnagyobb arányú viszszaesés az építőiparban következett be, amelynek mértéke - a túlméretezett infrastrukturális beruházások visszafogása miatt - az év első nyolc hónapjában több mint 28 százalékos volt. A nemzetközi összehasonlításban meglehetősen alacsony termelékenység tovább csökkent, a feldolgozóipar egészét tekintve 3,7 százalékos visszaesést regisztráltak.

A gazdasági növekedés lassulásával párhuzamosan folyamatosan nőtt a munkanélküliség. 1999 augusztusában a munkanélküliségi ráta túllépte a 18 százalékot (ez egy évvel korábban 13,8, az év elején 16,4 százalék volt), majd szeptemberben 19,1 százalékkal újabb csúcsot ért el.

Az 1999 májusában fenyegető pénzügyi krízist őszre ugyan sikerült kivédeni a stabilizációs intézkedések bevezetésével és a két, összesen 500 millió eurós államkötvény-kibocsátással, ám a szlovák kötvényeknek a német papíroknál 415-420 bázisponttal magasabb felára mindennél beszédesebben tükrözte a szlovák gazdaság nehéz helyzetét.

A stabilizációs intézkedések nyomán megugrott az infláció. 1999 júliusában az infláció rátája 5,8 százalékra nőtt, szeptemberben pedig éves szinten számítva 14,7 százalékot tett ki.

Egyedül a külgazdasági folyamatok alakultak kedvezően. A külkereskedelmi mérleg hiánya számottevően mérséklődött. Az október végéig felhalmozódott deficit az előző évi időarányos összeg kevesebb mint felére csökkent. A folyó fizetési mérleg egyensúlya látványosan javult. A július végéig akkumulálódott 760 millió dolláros deficit közel 400 millió dolláros mérlegpozíció-javulást jelentett.

A külgazdasági egyensúly javulásától eltekintve nem különösen biztatóak a szlovák gazdaság középtávú kilátásai. A korábbi években hatalmasra duzzadt államadósság terhei, az állam beruházási tevékenységének visszafogása, a magas kamatszint, a csődtörvény következetesebb érvényesítéséből adódó gyakori vállalati csődök, a növekvő munkanélküliség, a külgazdasági egyensúly javítására tett intézkedések inflációs hatása és az ezekből származó belső keresletcsökkenés meglehetősen kedvezőtlen a gazdasági növekedés szempontjából. Akkora exportoffenzíva nem prognosztizálható, amely képes lenne ellensúlyozni a kedvezőtlen tendenciákat, tekintettel a korszerűtlen termelési kapacitásokra, az elavult termékszerkezetre és a nagyfokú tőkehiányra. Beláthatatlan az is, hogy a rendkívül heterogén koalíció mennyire lesz képes legyűrni súlyos belső ellentéteit, s miként tud megbirkózni a megszorító intézkedések nyomán fellépő társadalmi elégedetlenséggel.

Megroppant bankrendszer A gazdasági szerkezetváltás nehézségei a bankszektorban is tükröződnek. A szlovák bankrendszert oligopolisztikus piaci struktúra, magas működési költségek és alacsony hatékonyság jellemzi. A kilencvenes évek második felében a két legnagyobb bank, a VseobeĄcna Uverova Banka (VUB) és Slovenska Spo Ąr itelna (SLSP) részesedése a bankrendszer összesített mérlegfőösszegében meghaladta a 20-20 százalékot, és a harmadik legnagyobb bankkal, az InvestiĄcna Rozvojova Bankával (IRB) együtt a banki eszközök csaknem felét birtokolják. Súlyos strukturális torzulásokat okozott, hogy nehezen áttekinthető összefonódások jöttek létre a vezető ipari és kereskedelmi vállalatok, valamint a pénzintézetek között. (Az IRB részvényeinek 40 százalékát a bank legnagyobb adósa, a kassai Kelet-szlovákiai Vasművek szerezte meg, amely egyedül 1998-ban 3 milliárd koronás veszteséget "termelt", és 1998 novemberében fizetésképtelenné vált.) A gazdaságban meghatározó szerepet játszó nagyvállalati kör mélyülő válsága a kereskedelmi bankokat is magával ragadta. A bankoknak - likviditási problémáik kiéleződése ellenére - politikai szempontok miatt folytatniuk kellett a veszteséges nagyvállalatok hitelezését, ami a bankszektor egészében aláásta a kockázatkezelés szakmai színvonalát. A minősített kintlevőségek, köztük a rossz hitelek állománya drámaian növekedett. 1998 végére az említett három nagybank minősített hiteleinek állománya 141 milliárd koronára, a GDP 15,6 százalékával egyenlő összegre emelkedett. Ezen belül az úgynevezett rossz hitelek részesedése a VUB portfóliójában 15, az SLSP-ében több mint 20 százalékot tett ki, a IRB-t pedig már 1997 decemberében a jegybank különleges irányítása alá kellett helyezni. A bankrendszer rossz hiteleinek állománya legalább 90 milliárd korona. A bankok eszközeik minőségének romlása következtében a magas hozamot kínáló, biztonságosnak tűnő állampapírok vásárlását favorizálják, a betéti és a hitelkamatok között pedig rendkívül széles marzsot alkalmaznak. Mindez azzal jár, hogy a bankszektor jelenleg képtelen elfogadható hitelköltségekkel támogatni a vállalati szféra átalakítását. A kialakult helyzetben a bankok úgy igyekeznek jövedelmezőségüket javítani, hogy a lehető legmagasabb (vagyis irreálisan magas) kamattal hajlandók hiteleket nyújtani még a jól működő vállalatoknak is, ami tovább növeli a nemzetgazdaság veszteségeit. A bankok alultőkésítettek, tőkemegfelelési mutatójuk messze elmarad a 8 százalékos nemzetközi standardtól. Sürgősen konszolidálni kellene a pénzintézetek zömét, ennek azonban horribilis költségei vannak. A nemzeti bank számításai szerint egyedül a három legnagyobb bank tőkemegfelelési mutatójának 8 százalékra emeléséhez 12 milliárd koronára lenne szükség. A rendelkezésre álló pénzügyi erőforrások szűkössége miatt egyre valószínűbb, hogy a külföldi stratégiai befektetők részvénykibocsátásai révén erősítik meg a bankok tőkepozícióját.
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére