A globalizáció jövője

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. március 1.) vegye figyelembe!

Előnyök és károk

Megjelent a Cégvezetés (archív) 23. számában (2000. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A globalizáció kifejezést szélesebb és szűkebb értelemben is használhatjuk. Szélesebb értelemben a globalizáció talán akkor kezdődött, amikor kialakultak az egész világot átfogó kereskedelmi társaságok, majd gyarmatbirodalmak. Globalizációnak foghatjuk fel azt is, amikor egy gazdasági-politikai erőcentrum kultúrája fokozatosan kiterjed a glóbusz többi részére. Köznapibb értelemben a pénz- és a termelőtőke határokon, földrészeken átnyúló terjeszkedését értjük a fogalmon. Hatása alól Magyarország sem vonhatja ki magát.

 

Napjaink politikai-gazdasági vitáinak középpontjában a globalizáció áll. Az utóbbi évtizedek fejlődésének következménye, hogy a gazdaság három - szűkebb - területén tapasztalható jelenségek megosztják a szereplőket. Ezek:

  • a hírközlés forradalmi fejlődése nyomán létrejött világméretű információs térrel,
  • a pénztőke szabad globális áramlásával és
  • a termelőtőke globális áramlásával kapcsolatos jelenségek.

A globalizáció e három fő iránya egymással összefügg, egymást elősegítve (szinergikus hatás) jöttek létre, ugyanakkor eltérő gazdasági, társadalmi és szociális hatásaik miatt célszerű mégis a fenti csoportosításban áttekinteni őket.

A liberalizáció állomásai

A hírközlés kiemelkedő fejlődése lehetővé teszi, hogy egymástól nagy földrajzi távolságra élő emberek, illetve vállalkozások létesítsenek egymással gyors, akár nagy tömegű adatátvitelt követelő kapcsolatot. Az alacsony költségű telekommunikációval újfajta - globális - emberi közösségek, ezen belül munkaközösségek jönnek létre. E tendencia sebességét jelzi, hogy az internet terjedése világszerte rendkívül gyors. A felhasználók száma 1995-ben még csak 15 millió volt, 1999-ben pedig már elérte a 250 milliót. A kiszolgálórendszerek (hostok) számának növekedése jól mutatja a dinamikát.

A pénztőke globalizációja a hetvenes évek elején kezdődött, amikor megszüntették a rögzített átváltási árfolyamokat a nagy ipari országok valutái között. Addig a devizakereskedelem - a Bretton Woods-i rendszer szabályainak megfelelően - állami felügyelet alatt állt, azaz nagyobb összegek átváltását és átutalását a legtöbb országban engedélyhez kötötték. Ez a nemzetközi valutarendszer választ és megoldást hozott a húszas és a harmincas évek azon kaotikus pénzpiaci fejleményeire, amelyek az egyes országokból vad védekező reakciókat kiváltva protekcionizmushoz és végül háborúhoz vezettek. Az erőteljesen terjeszkedő nagyipar és a nagybankok a bürokratikus ellenőrzést terhes féknek tekintették. Nyomásukra a hetvenes évek elején először az Amerikai Egyesült Államok, a Német Szövetségi Köztársaság, Kanada és Svájc, majd más országok is fokozatosan megszüntették a tőke mozgásának ellenőrzésére szolgáló szabályozásokat.

A pénzpiacok liberalizálásának elméleti megalapozásához a konzervatív, vagy más néven neoliberális közgazdasági iskola szolgáltatott érveket. Az üzleti világ bő kézzel finanszírozta a konzervatív agytrösztöket (Heritage Foundation, Cato Institute, Hoover Center stb.), és a várt hatás nem is maradt el: tömegével láttak napvilágot a korábbi keynes-i gazdaságelméletet és gazdaságpolitikát, az állam gazdasági szerepét, továbbá a jóléti állam eszméjét támadó cikkek, tanulmányok, amelyek az olajársokk hatásával szemben tehetetlen keynes-i gazdaságpolitika idején termékeny talajra hullottak. A neoliberális eszmék azután fokozatosan átalakították a világgazdasági feltételeket. A nyolcvanas évek végére a fejlett ipari országok nagy része liberalizálta pénzpiacát.

A termelőtőke útja

Amit a fejlett ipari országok először a saját gazdasági térségükre vonatkozóan elhatároztak, azt később fokozatosan érvényre juttatták a világ többi részében is. Ehhez ideális eszköz volt a Nemzetközi Valutaalap, amelynek felügyeleti testületeiben döntő szavuk van a fejlett ipari országoknak. Bárhol, ahol az IMF az elmúlt két évtizedben hitelt adott, ezt mindig ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az adott ország konvertibilissé teszi valutáját, és határait megnyitja a nemzetközi tőkeforgalom előtt.

A termelőtőke előtti út - bár a tőkekihelyezés gyakorlata évszázadokra nyúlik vissza - a nyolcvanas évtized deregulációs intézkedései nyomán nyílt meg. Lehetővé vált, hogy a tőke az olcsó munkaerőt és a kedvezőbb adózási lehetőségeket keresve nagy arányban telepítse át termelőtevékenységét a magas bérű, fejlett ipari országokból az alacsony bérű, fejlődő és kelet-közép-európai országokba. Az alacsony munkabérek ugyanis a növekvő szállítási költségek ellenére 25-50 százalékos költségmegtakarítást eredményeznek.

Gazdasági hatások

A globális gazdaságot mindenekelőtt a pénztőke uralma jellemzi. A pénzpiacok szabaddá tétele (deregulációja) nyomán a forgalom robbanásszerűen nőtt, és mára kikerült mindenféle állami vagy nemzetközi ellenőrzés alól. 1973-ban a világ valutapiacain naponta átlagosan 10 milliárd dollárt adtak-vettek. 1983-ban ez még kevesebb volt 70 milliárdnál, de 1995-ben a forgalmat már napi 1300 milliárd dollárra becsülték, ami a kereskedelmi forgalom mintegy negyvenszeresét tette ki. A pénzpiaci forgalomnak már csak két-három százaléka szolgálja közvetlenül az ipar és a kereskedelem biztonságát, az összes többi a pénzpiaci spekuláció eszköze.

A pénzpiacok liberalizálása, a vállalkozói szektor deregulálása korábban soha nem látott lehetőséget teremtett a pénzügyi spekuláció számára, ami messze magasabb jövedelmezőséggel bír, mint a termelőszférába történő bármely befektetés. Soros György írja a „Pénz alkímiája" című könyvében, hogy befektetési alapja, a Quantum Fund, az 1987-94 közötti hét évben részvényeseit évi átlagban 35,8 százalékos nyereséghez juttatta. Nincs az a termelőberuházás, ami ezzel versenyezhetne.

Tehetetlen kormányok

A pénzügyi spekulánsokkal szemben az egyes kormányok gyakorlatilag tehetetlenek. Amikor 1992-ben a francia frankot ki akarták ütni az európai valutarendszerből, körülbelül 400 milliárd dollár vett részt a manőverben a francia kormány 30 milliárdjával szemben. De a közvetlen spekulációtól eltekintve is aprócska mozgástere maradt a nemzeti kormányoknak, mert az önálló gazdaságpolitika folytatását a liberalizált pénzpiacok megakadályozzák. Ha például egy erős valutájú ország megszigorítja pénzgazdálkodását (emeli a kamatlábakat), hogy kordában tartsa az inflációt (Németország 1992), akkor a kamatemelési politikát a szomszédjainak is folytatni kell (Franciaország), mert különben a tőke kiáramlik az országból. A kamatemelés pedig megakadályozhatja az adott ország gazdasági fellendülését.

A világ pénzpiacain áramló hatalmas pénztömeg állandó veszélynek teszi ki még a viszonylag stabilnak hitt országok gazdaságát is. Az elmúlt 20 évben a délkelet-ázsiai országok dinamikusan fejlődtek, a lakosság életszínvonala nagymértékben nőtt, ami az egy főre jutó fogyasztás bővülésén túlmenően például az életkor meghosszabbodásában, az abszolút szegénységben élő lakosság arányának radikális csökkenésében, az egészségügy, az oktatás színvonalának jelentős növekedésében is megnyilvánult.

A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank erőteljesen sürgette a délkelet-ázsiai országok kormányait, hogy engedjék be a nyugati tőkét, liberalizálják pénzpiacaikat. Egy idő után azután a nyomásnak nem tudván tovább ellenállni, ezek az országok engedtek is az unszolásnak. A kilencvenes évek első felében végrehajtott liberalizáció nyomán - a magas hozam reményében - több száz milliárd dollár rövid lejáratú tőke áramlott a térségbe.

A régió bankjai természetesen nem voltak, és nem is lehettek abban a helyzetben, hogy ilyen mennyiségű tőkét hatékonyan használjanak fel a termelésben, így az végül is nagyrészt az ingatlan- és részvénypiacokon kötött ki, gyorsan növelve az árfolyamokat. Egy idő után azután a „befektetők" úgy gondolták, hogy realizálják hasznukat, és elkezdték kivonni pénzüket a térségből. A hirtelen tőkekivonás hatására a régió gazdasági teljesítménye 8-15 százalékkal esett vissza, ami drámai életszínvonal-csökkenéssel járt együtt: több mint 20 millió ember került vissza a szegénységbe, ahonnan épp csak az imént verekedte ki magát.

Iparágak vándorlása

A dereguláció egyik következménye, hogy a tőke kitelepül a fejlett ipari országokból. Az amerikai textilgyárak Dél-Ázsiába, Kínába mennek, a japán autógyárak Európába költöznek, a német elektromos készülékeket Dél-Amerikában állítják össze. A német cégek 1991-95 között 173 milliárd márkát fektettek be külföldön, amivel otthon több mint 300 ezer új munkahelyet teremthettek volna. Az ipar kiköltözésével azonban a kereslet összességében is szűkül. A fejlett országokban, ahonnan az ipar kitelepül, kevesebb lesz a kifizetett bér, következésképp elapad a vásárlóerő.

A harmadik világban pedig, ahová a munkahelyek mennek, a kifizetett bértömeg megnövekszik ugyan, de nem annyival, mint amennyivel a fejlett ipari országokban csökken (hiszen éppen az alacsonyabb bérek miatt vándorol el az ipar). Összességében tehát a kifizetett munkabér és így a keresletként jelentkező jövedelem kisebb lesz, mintha az ipar nem települt volna ki, ami a fejlett országokban depressziós hatást vált ki.

A globalizáció a világpiac nagyarányú koncentrációjával jár. Ma már egy-egy iparág világpiacának felét-kétharmadát csupán néhány multinacionális vállalat ellenőrzi. Így például a legnagyobb öt cég tartja ellenőrzés alatt a tartós használati cikkek piacának 70 százalékát, az autógyártás 58 százalékát, a repülőgépgyártás, űrhajózás, elektronika, acélipar, olajipar, számítástechnika 50-55 százalékát. A multinacionális cégek belső forgalma a világkereskedelem egyharmadát teszi ki.

A világban jelenleg több mint negyvenezer transznacionális kis-, közép- és nagyvállalat működik, és ezek mind saját dolgozóikat, mind az államokat kijátsszák egymás ellen. Adót csak azokban az országokban mutatnak ki, ahol az adókulcs igen alacsony. A vállalat kitelepítésével való fenyegetés a munkabérek leszorításának egyik eszköze.

Társadalmi-politikai hatások

A globalizáció a fejlett ipari országokban mindenekelőtt a jóléti társadalmak felszámolásának irányába hat, melynek legfőbb jellemzője a tartós és magas munkanélküliség, a jövedelemdifferenciálódás és jelentős rétegek reáljövedelmének csökkenése. A munkanélküliség az Európai Unió országaiban már hoszszabb ideje 10 százalék körül mozog a korábbi 2-3 százalékkal szemben. A fejlett világban a lakosság leggazdagabb 1 százaléka 1970-ben még a vagyonoknak csupán 20 százalékát birtokolta. A nyolcvanas évekre viszont már a vagyonok 40 százaléka felett rendelkezik, miközben a lakosság 80 százalékának a vagyon 20 százaléka jut. Az Egyesült Államokban 1973 és 1995 között a beosztott munkások (a munkások túlnyomó többsége) reálórabére 14 százalékkal csökkent.

Az összes állam leggazdagabb egyötöde a világ bruttó társadalmi termékének 84,7 százaléka fölött rendelkezik, ennek az egyötödnek a polgárai bonyolítják le a világkereskedelem 84,2 százalékát, és a belföldi megtakarítások 85,5 százaléka az övék. 1960 óta az országok leggazdagabb és legszegényebb egyötöde közötti távolság megkétszereződött.

A demokrácia csapdája?

Amióta a tőke szabadon vándorol a világban, a nemzeti kormányok egyre kevésbé képesek gazdaságpolitikájukat saját állampolgáraik igénye szerint alakítani. A fejlett piacgazdaságokban valaha a kamatláb- és az árfolyam-politika volt az a két legfontosabb eszköz, amellyel a gazdasági folyamatokat befolyásolhatták. Most az irányító szerepet a spekulatív tőkepiac vette át. A tőkepiac ugyanis felvásárlás vagy eladás révén az egyes nemzeti bankok tőkeerejénél jóval nagyobb devizaáramlást képes elindítani, s ez közvetlenül befolyásolja az árfolyamokat és a kamatlábakat. Erre jó példa Soros György támadása az angol font ellen 1992-ben, amikor 10-20 milliárd dollár vett részt a spekulációban. A font 17 százalékos leértékelésének kikényszerítésével a spekulánsok egymilliárd dollárt nyertek.

Ha azonban a kormányok az állampolgáraikat érintő alapvető egzisztenciális kérdésekben többre már nem képesek, mint csupán arra, hogy a globalizálódó világgazdaság objektív kényszereire mutogassanak, a demokratikus állam elveszíti legitimitását, s a globalizáció a demokrácia csapdájává válik.

Ez mindenekelőtt megmutatkozik abban, hogy a fejlett ipari országokban egyre több választó fordul el a hagyományos pártoktól. Az Egyesült Államokban például olyan politikusok kapnak növekvő bizalmat, mint Pat Buchanan vagy a jobboldali populista Ross Perot. De ugyanez a jelenség Európában is fellelhető. Franciaországban az utóbbi időben veszélyesen megváltozott a szélsőjobboldali, radikális Nemzeti Front megítélése. Míg korábban a franciák alig egyötöde fogadta el a szélsőjobb eszmevilágát, az utóbbi években a szimpatizánsok részaránya már megközelíti az egyharmadot. Ausztriában Jörg Haider Szabadság Pártjának választási eredményei megközelítik a szociáldemokratákét. Az autoritarianizmus terjedése tulajdonképpen reakció a globalizáció által okozott problémákra. Az iszlám is azért válik egyre vonzóbbá (ez a világ leggyorsabban terjedő vallása), mert militánsan áll ki az elnyomottak mellett.

Elméleti érvek, gyakorlati tapasztalatok

A globalizáció létjogosultságát védelmezői azzal indokolják, hogy nagyobb hatékonyságot eredményez, és hosszabb távon mindenkinek magasabb életszínvonalat szavatol. Lehet, hogy a globalizáció miatt a kormányok gazdaságirányítási lehetőségeik egy részét elvesztették, de a világnak előnyös a gyorsabb technológiai haladás, az emberek millióinak nagyobb a szabadsága, több lehetőségük van a szegénység csökkentésére. A szabad kereskedelem és a technológiai haladás olyan mértékben növeli az aggregált jövedelmet, hogy az elég lesz a vesztesek kompenzálására is.

A kereskedelem liberalizálása főleg a fejlődő országoknak kedvez. A vámok csökkentése és az árarányok változása az erőforrásokat a nemzeti jövedelmet jobban növelő tevékenységek irányába tereli. A kereskedelem liberalizálása jelentős vonzóerő a működő tőke számára, és ennek hatására az adott ország exportorientált cégei sokkal dinamikusabban fejlődhetnek.

A fejlődő országoknak haszna származhat a fejletteknél végbemenő pénzügyi deregulációból is. Befektetési alapok, kockázati alapok, nyugdíjalapok, biztosítótársaságok és egyéb befektetési társaságok versenyeznek ma a bankokkal a megtakarításokért. Ez a - most még főleg csak az ipari országokban meglévő - jelenség messzemenő hatással lehet a fejlődő országokra: az intézményi beruházók kiszélesítik a fejlődő és az átmeneti gazdaságok számára elérhető forrásokat.

A pénzpiacok liberalizálásának szintén óriási előnyei vannak. A szabad tőkepiac lehetővé teszi, hogy a megtakarítások a legnagyobb hozamú területekre áramoljanak, tekintet nélkül a nemzeti határokra. A megnövekvő verseny hatékonyabb pénzügyi rendszert hoz létre, nagyobb lehetőségeket ad a befektetőknek és alacsonyabb kamatköltségeket a kölcsönvevőknek.

Az olyan szellemesen új eszközök, mint a derivatívok segítik a cégeket abban, hogy pénzügyi kockázataikat minimalizálják. Mindennek hosszabb távú kimenetele a magasabb beruházási szint és a gyorsabb növekedés.

A globális, liberalizált pénzpiac megakadályozza, hogy a kormányok visszaéljenek az adóztatás, a bankóprés és a hitelezés eszközeivel. Ha ugyanis valamely nemzeti kormány túlságosan meg kívánná adóztatni az üzleti szférát, a cégek egyszerűen máshova teszik át tevékenységüket. Hasonlóképpen, ha valamely nemzeti kormány nyakló nélkül költekezik, vagy megengedi az infláció felgyorsulását, a befektetők más valutában keresnek menedéket.

A liberális tőkepiacok hívei azt is állítják, hogy a tőke globalizációja olyan világjelenség, amellyel szemben a nemzetállamok nem tudnak védekezni, de az nem is lenne célszerű, hiszen a szabad piacgazdaság végül is mindenki számára magasabb életszínvonalat eredményez.

A kritikusok elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy a valós világ nem csekély mértékben eltér attól a liberális világmodelltől, amelyből a fenti előnyök teoretikusan levezethetők. A valóságban például csak a tőke áramolhat szabadon, a munkaerő és az áru nem. Minél nagyobb a Föld lakosságának 80 százalékát kitevő harmadik világ demográfiai nyomása, annál erőteljesebb a fejlett ipari országok elzárkózása. Az áruk esetében való igaz, hogy a GATT-WTO-tárgyalások keretében csökkentették a vám jellegű akadályokat, ugyanakkor azonban a nem tarifális gátak (például különféle szigorú minőségi előírások) nőnek, és akkor még nem is beszéltünk az árupiacok nagyfokú monopolizáltságából származó korlátokról. Szó sincs tehát arról, hogy a világ egy egységes gazdasággá olvadna össze, és így érvénytelen a liberális modell azon jóslata is, hogy a globalizáció során mindenki jobban jár, vagy legalábbis senki sem jár rosszabbul.

Igen kétséges a tőke kitelepülésének gazdasági hatása is. A termelőtőke mozgatásával a multinacionális vállalatok ott akarnak termelni, ahol olcsó a munkaerő (a fejlődő országokban), és ott eladni, ahol magas a vásárlóerő (a fejlett ipari országokban). Ez a profitszerzési módszer addig működik, amíg korlátozott keretekről van szó, kiterjesztését azonban akadályozza, hogy a gazdasági tevékenység egyfajta körforgás. Ami a termelőfolyamatban költség (munkabér), az a másik oldalon kereslet, amelynek hiányában a megtermelt árut nem lehet eladni. Ezt Henry Ford és a Volkswagen tulajdonosai még tudták, amikor termékeiket elsősorban saját dolgozóiknak (vagy ugyanabba a jövedelemkategóriába tartozó társadalmi rétegeknek) kívánták eladni. Ha a fejlett ipari országokban a termelőtevékenység kitelepülése miatt csökken a vásárlóerő, nem lesz kinek eladni a másutt, olcsó munkaerővel megtermelt árukat.

A kereskedelem liberalizálásának előnyeit hangsúlyozó érvelés Ricardónak a komparatív előnyökről szóló, kevéssé bizonyított elméletére vezethető vissza. De még ha minden kétséget kizáróan igaz is, hogy a gazdasági nyitásnak a teljes autarchiával szemben hatékonysági előnyei vannak, ez nem jelenti azt, hogy egy ország annál kedvezőbb helyzetbe kerül, minél nyitottabb a gazdasága. A nyitottság növekedésével ugyanis a kedvezőtlen külső változások egyre nagyobb (negatív) hatást gyakorolnak az adott ország gazdaságára. A gazdasági nyitottságnak tehát (akár az adóztatásnak) van egy optimális mértéke, amelyen túl a hátrányok, a vállalt kockázatok meghaladják az előnyöket. Jó példa erre a közelmúlt délkelet-ázsiai válsága.

A tőkemozgások elmúlt két évtizedben tapasztalt globalizálódásának létjogosultsága a tudományos és műszaki fejlődés - és így a gazdasági haladás - oldaláról sem támasztható alá. Korábban a vállalatméretek növekedése egyértelműen technológiai előnyökkel és gazdasági haszonnal járt, ez volt a méretgazdaságosság (economies of scale) korszaka. A technikai fejlődés, ezen belül a számítástechnika fejlődése azonban lehetővé tette, hogy kisebb méretű üzemek is gazdaságosak legyenek. Kétségtelen, van számos olyan terület - például az űrkutatás és az elméleti fizika -, ahol a nagy országoknak is össze kell fogniuk az erők hatékony koncentrálása érdekében. Az esetek legnagyobb részében azonban egy százmillió fogyasztót magában foglaló piac elég a hatékony kutatás és termelés megvalósításához. A napjainkban lezajló hatalmas méretű vállalati koncentráció létjogosultságát tehát a méretgazdaságossággal nem lehet igazolni, azt sokkal inkább a piacok feletti ellenőrzésre irányuló törekvés indokolja.

Még egy fontos jelenségre kell felhívni a figyelmet, jelesül arra, hogy a pénzpiacokon megszerezhető jövedelmek jelenleg jóval nagyobbak a gazdasági szférában elérhető profitoknál. A tőzsde azonban nem hoz létre új értéket, a nagyobb nyereség, ha az valóságos, csupán jövedelemátcsoportosításból származik. Többnyire azonban csupán a pénzügyi szféra felfúvódásáról, pénzügyi buborékról van szó, amelynek évszázados szokása, hogy előbb-utóbb kipukkad, mély válságot vagy tartós depressziót okozva, mint ahogy az a történelemben az 1620-as évek holland tulipánmániájától az 1980-as évek amerikai bóvlikötvényéig már számos alkalommal előfordult. A pénzpiacokon elérhető (látszólagos) nagyobb nyereség világszerte akadályozza a beruházásokat és ezzel a gazdasági növekedést és műszaki fejlődést. Ezt jelzi, hogy a világ vezető ipari hatalmai (USA, Japán, Németország) gazdaságában a felhalmozási hányad a kilencvenes évek közepén 3-5 százalékponttal alacsonyabb, mint a hetvenes évek elején, a globalizációs folyamat beindulása előtt volt. Szó sincs tehát arról, hogy a globális tőkepiac hatékonyabban osztaná el az erőforrásokat, mint ahogy az korábban, nemzetállami vagy regionális keretekben történt.

Törvényszerű folyamat?

E kérdés megválaszolásánál abból indulhatunk ki, hogy azok a gazdasági jelenségek érvényesülhetnek hosszú távon, azok válhatnak törvényszerűvé, amelyek hozzájárulnak a termelékenység növekedéséhez, új szükségleteket hoznak létre és elégítenek ki, valamint amelyek társadalmi elfogadottsága ezért idővel általános lesz, még ha kezdetben fenntartásokkal fogadták is azokat. Erre jó példa a gépek iránti dühödt gyűlölet az ipari forradalom kezdetén vagy az atomenergiával, géntechnikával szembeni ellenszenv napjainkban.

A globalizáció azon jelenségeit, amelyek a távközlés, az információs technika forradalmi fejlődésével kapcsolatosak (tehát globális emberi közösségek, globális munkakapcsolatok létrejötte, nagy távolságú munkavégzés stb.), törvényszerű jelenségnek kell tekintenünk, mert a technika fejlődéséből következnek, és új igényeket támasztanak és elégítenek ki egyben.

A pénzpiacokon egyes befektetési alapok által elért 20-30 százalékos évi reálhozamok mögött azonban nem ilyen óriási hatékonyságú reáltevékenység húzódik meg, hanem az, hogy ezek az alapok a fizetési nehézségekkel küszködő országok kényszerhelyzetét kihasználva, a reálgazdaság növekedése által meghatározottnál jóval nagyobb jövedelmeket tudnak a saját maguk számára átcsoportosítani. A pénzpiacokon mozgó spekulációs tőke nem hoz létre új értéket (mint a termelőtőke), hanem a már meglévőt csoportosítja át. A liberalizált pénzpiac tehát nem járul hozzá a globális gazdasági növekedéshez, sőt a növekvő bizonytalanság miatt sokkal inkább fékezi azt.

A világkereskedelem növekedéséből származó haszon vagy a méretgazdaságosságból, vagy a komparatív előnyökből származik. A technikai fejlődés azonban napjainkban mindinkább lehetővé teszi, hogy a viszonylag kisebb üzemek is gazdaságosak legyenek. A komparatív előnyöket pedig nem lehet meghatározni, mert a globalizáció lényegéből fakadó nagyarányú tényezőáramlás miatt az egyes nemzetgazdaságok tényezőellátottsága állandóan változik. A világpiacon az oligopolista verseny dominál, s e viszonyok közepette nincsenek meg a feltételei az optimális forrásallokációnak. Mindebből az következik, hogy a globalizáció mögötti hajtóerő nem a reálgazdasági hatékonyság növekedéséből, hanem a munkaerő-, tőke- és árupiacok feletti ellenőrzés megszerzéséből, vagyis monopolisztikus előnyökből származik.

A globalizációs jelenségek nagyobbik része tehát nem tekinthető a műszaki vagy gazdasági haladás elkerülhetetlen következményének. Kormányok és parlamentek voltak azok, amelyeknek a határozatai szerződésről szerződésre, törvényről törvényre elhárítottak minden akadályt a pénz- és termelőtőke országok közötti szabad áramlása elől, és ez ugyanilyen úton meg is szüntethető.

Hívők és ellenzők

A globalizáció mögött elsősorban a transznacionális nagyvállalatok, pénzügyi befektetők, valamint olyan nemzetközi intézmények állnak, mint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank vagy a Világkereskedelmi Szervezet. E szervezetek célja a kereskedelem és a tényezőpiacok további liberalizálása, a globalizációs folyamatok további erősítése. Elsősorban a globalizáció előnyeit hangsúlyozzák: kiszélesedő lehetőségek, a termelékenység növekedése, emelkedő életszínvonal, strukturális fejlődés, az erőforrások és a jövedelmek allokációjának javulása. További előny a jelentős mennyiségű külföldi tőke, amely a gazdasági felzárkózást és a versenygazdaság kialakulását (amelynek feltételezett jótékony hatása a hatékonyság növekedése) segítheti, egyrészt finanszírozás, másrészt szaktudás és tapasztalatok átadása révén. Álláspontjuk szerint a fejlődő országoknak pénzügyi reformokat kell végrehajtaniuk, szigorítaniuk kell a banki szabályozást, a fiskális, a monetáris és az árfolyam-politikát pedig nemzetközileg elismert módon kell irányítaniuk a befektetők bizalmának megnyerése érdekében.

A folyamatban ellenérdekeltek általában azok, akik a munka világához kapcsolódnak, így mindenekelőtt a munkavállalók és érdek-képviseleti szerveik, a szakszervezetek. Hasonlóképpen ellenérdekeltek azok a vállalkozói csoportok, amelyeket „nemzeti burzsoázia" néven szoktak emlegetni, és ellenérdekeltek a nemzeti kormányok is, ha komolyan veszik választóik érdekeit.

A globalizáció nemkívánatos jelenségei ellen a fejlett ipari országok választóinak jelentős részét képviselő szociáldemokrata és kereszténydemokrata mozgalmak is fellépnek. A szocialista-szociáldemokrata irányzat megállíthatatlan és elkerülhetetlen folyamatnak tartja ugyan a globalizációt, de a várható előnyök mellett felhívják a figyelmet a globalizáció káros következményeire és veszélyeire is. Kiemelten fontosnak tartják a liberális filozófia nyomán jelentősen megnövekedett egyenlőtlenségek enyhítését. Nézetük szerint globális szinten kell megteremteni a társadalmi és gazdasági jólét és a környezet megóvásának feltételeit. A neoliberális gazdaságfilozófiát arrogánsnak, fundamentálisnak és túlságosan leegyszerűsítőnek tartják, amely összekeveri a piacokat és a társadalmakat. Megítélésük szerint a politikának továbbra is primátusa van az alapvető állampolgári jogok és közszolgáltatások biztosításában (pl. oktatás, egészségügy). A baloldali álláspont az emberiség közös sorsát hangsúlyozza, ezért a globalizálódás körülményei között is nagyobb szolidaritásra van szükség, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt.

A fejlett ipari országok politikai életének másik meghatározó irányzata, a kereszténydemokrácia sok tekintetben a liberális gazdaságfilozófiát tekinti felelősnek a kilencvenes években többször fellángolt nemzetközi pénzügyi krízisekért, ezért szükségesnek tartja a globalizáció nagyobb kontrollját és a megfelelő szabályozási keretek kialakítását, többek között a nemzetközi spekulatív tőkeáramlások korlátozását. Nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az egyes országok önkéntességén alapuló regionális együttműködéseknek.

A baloldali és a kereszténydemokrata-nemzeti filozófiák tehát sok tekintetben hasonlóan ítélik meg a globalizációt, és ez megmutatkozik a szuverenitás és a nemzetállamiság kérdéseiben is. A liberális állásponttal szemben, amely a szuverenitás részbeni feladását és a nemzetállam szerepének csökkenését képviseli, a baloldali és a kereszténydemokrata irányzatok nagyobb szerepet tulajdonítanak a nemzeti érdekeknek, ebből kifolyólag a szuverenitásnak is.

A pártok jelentős része tehát - választóik érdekeinek, értékrendjének megfelelően - elvben elkötelezett a globalizáció negatív jelenségeinek megfékezésére. Ha e téren mégsem következik be gyors előrehaladás, az elsősorban annak lesz köszönhető, hogy bár a pártokat a hatalomba a nép juttatja, a választási kampányt - mint ahogy azt a fejlett demokráciákon jelenleg végigsöprő pártbotrányok is igazolják - a globalizációban érdekelt pénzvilág finanszírozza.

A globalizáció és az értelmiség

Fel kell figyelnünk arra is, hogy a neoliberális gazdaság- és társadalomfilozófia (egyre felismerhetőbb negatív gazdasági és társadalmi-politikai hatásai miatt) elvesztette intellektuális vonzerejét. Ma már nincs olyan ismert, közvélemény-formáló értelmiségi a nyugati világban, de Magyarországon is csupán igen kevés, aki védené vagy elkerülhetetlennek tartaná a globalizáció felerősödését. A közelmúlt ázsiai pénzügyi válsága pedig még a pénzvilág vezetőinek egy nem lebecsülhető részét is meggyőzte, hogy változtatásokra van szükség.

A hazai közvélemény is ismeri Soros Györgynek a The Antlantic Monthly-ban megjelent (és a hazai lapokban magyarul is publikált) cikkét, amelyben így ír: „Én, aki a nemzetközi pénzpiacon szereztem a vagyonomat, ma attól félek, hogy a szabadversenyes kapitalizmus korlátlan terjedése és a piaci értékek behatolása az élet valamennyi szférájába nyitott és demokratikus társadalmunk jogrendjét fenyegeti." Jeffrey D. Sachs neves amerikai pénzügyi szakember az International Herald Tribune-ban (1998. jún. 5.) bírálta a Nemzetközi Valutaalapot azért, mert olyan feltételekkel ad hiteleket a bajba jutott országoknak, amelyek lehetetlenné teszik a gazdasági fellendülést. Josef Stiglitz, a Világbank fő közgazdásza egy, a neoliberális elvekkel szakító úgynevezett „posztwashingtoni konszenzus" kidolgozását javasolta, és maga James Wolfensohn, a Világbank elnöke, aki a szervezet 1998. évi közgyűlésén rendkívül kritikus képet festett a világ helyzetéről, kezdeményezte, hogy régiónként 2-2 országot bevonva, alakítsanak ki új stratégiát a neoliberális elvek meghaladására.

Egyre több, a globalizáció jelenlegi tendenciáit kritizáló könyv jelenik meg, ezek közül kiemelhető David C. Korten magyar nyelven is megjelent könyve, a „Tőkés társaságok világuralma", amelyben konkrét programot is ad arra, hogy a társadalmak miként szerezhetik vissza ellenőrzésüket a gazdasági élet felett. Legutóbb a Nobel-díjas német író, Günter Grass és az ismert francia szociológus, Pierre Bourdieu hívta fel a figyelmet - egy, a Radio Bremen által szervezett vitában - arra, hogy a neoliberalizmus megismétli a kommunizmus hibáit, amikor hittételeket hirdet, és tévedhetetlennek akar látszani. Emellett világszerte, így Európában is több önszervező közgazdászcsoport működik, amely szintén rendszeresen kritizálja a globalizáció mai formáit, és új megoldások szükségességét hirdeti.

Mindehhez hozzátehetjük még, hogy a világ szakszervezeteit tömörítő Nemzetközi Munkaügyi Szervezet - az ILO - és a kisebb-nagyobb civil szervezetek ezrei is rendszeresen fellépnek a változások érdekében.

A beruházásvédelmi egyezmény és a seattle-i csata

A globalizáció nemkívánatos jelenségeinek megfékezésére irányuló civil mozgalmak máris elkönyvelhetnek maguknak némi sikert, amelyet az úgynevezett beruházásvédelmi egyezmény meghiúsítása és a „seattle-i csata" is jelez. A világ iparilag fejlett országait tömörítő OECD keretében kormányszakértők részvételével, a nyilvánosság teljes kizárásával kezdődött el még 1995-ben egy többoldalú, úgynevezett beruházásvédelmi egyezmény kidolgozása. Az egyezmény minden korlátozást kizáró jogot biztosított volna a külföldi befektetőknek ahhoz, hogy termőföldet, ingatlant, természeti kincseket, kulturális javakat, közüzemeket vásároljanak, vállalatokat, pénzintézeteket létesítsenek, garantálva a maximálisan elérhető profit szabad és korlátok nélküli felhasználását.

A befektetések jövedelmezőségét nem csökkenthették volna sem környezetvédelmi előírások, sem foglalkoztatási kötelezettségek. Az állam legkisebb gazdaságpolitikai beavatkozása - például a hazai termelők kiemelt támogatása, minimálbérek előírása, munkaidő maximalizálása - megengedhetetlen diszkriminációnak számított volna a külföldi befektetőkkel szemben.

A külföldi befektetők az érdekeiket sértő minden állami diszkrimináció esetén a kormánnyal szemben pert indíthattak és kártérítést követelhettek volna. Az egyezménytervezet egyik paragrafusa például kimondta, hogy a sztrájkok, állampolgári tiltakozó akciók és egyéb, a közrendet zavaró hasonló események esetén a szóban forgó ország a befektetőknek kártérítést köteles fizetni. A titokban készült egyezmény egy munkapéldánya civil szervezetek kezébe került, melyek azt közzétették, az ennek következményeként kibontakozó széles körű tiltakozás nyomán - a francia kormány támogatásával - a beruházásvédelmi egyezmény, legalábbis az eredeti formájában, lekerült a napirendről.

1999. november 30-án 135 ország miniszterei gyűltek egybe az amerikai Seattle-ben, hogy megvitassák a világkereskedelem további szabaddá tételének lehetőségeit, különös tekintettel az 1986. évi Uruguayi Fordulón félbemaradt olyan problémakörökre, mint a mezőgazdaság és a szolgáltatások liberalizálása. Míg azonban az Uruguayi Forduló nem váltott ki különösebb közérdeklődést, Seattle-ben civil szervezetek több tízezres serege tiltakozott a WTO által képviselt politika ellen. Az első napon még az Egyesült Államok külügyminiszterét, Madeleine Albright asszonyt is megakadályozták abban, hogy elérje a konferencia helyszínét. A tüntetők, akik egyébként nagyon különböző filozófiát vallottak, abban egyetértettek, hogy a WTO és általában a globalizáció nem az egyes országok szélesebb társadalmi rétegeinek, hanem a nemzetközi pénztőkének, a multinacionális vállalatoknak az érdekeit szolgálja. A 600 civil aktivista letartóztatását eredményező összecsapások végül is olyan hangulatot teremtettek, amelyben a részt vevő delegátusok az amúgy is igencsak divergáló nézeteiket nem tudták összeegyeztetni és egy újabb liberalizációs megállapodásban rögzíteni. A civil szervezetek ezt győzelemként ünnepelték, míg az üzleti világ szemléletét kifejező The Economist szerint: „Dühös aktivisták hordái torlaszolták el a városközpontot, megakadályozva, hogy az ENSZ főtitkára, Kofi Annan és az amerikai külügyminiszter elhagyja a szállását, emiatt a nyitó ülést el kellett halasztani." A „dühös hordák" túlnyomó részét a legnagyobb amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL-CIO tagjai alkották.

Clinton elnöknek a The Economist megítélésével szemben az volt a véleménye, hogy tárgyalni kell a tüntetők képviselőivel. A francia kereskedelmi miniszter a tüntetésekben annak bizonyítékát látta, hogy a politikát nem lehet a gazdaságtól elválasztani, szükség van az állam szerepvállalására.

E két esemény azt példázza, hogy a civil szervezetek közös fellépése el tudja gondolkoztatni a politikusokat, és meg tudja akadályozni, hogy olyan döntések szülessenek, amelyek csak egy szűk csoport érdekeit szolgálják.

A globalizáció jövője

Ha a globalizációs folyamat az eddigi tendenciáknak megfelelően folytatódna tovább, akkor az egyre növekvő mennyiségű spekulációs tőke a gazdasági ciklusok szélsőséges felerősödését és előbb-utóbb mély gazdasági válságot hozna létre. A jövedelemkülönbségek országokon belül és országok között tovább növekednének, ami a társadalmi feszültségek felerősödésével járna, és egyes országokban szélsőséges politikai erők hatalomra jutását is eredményezhetné. A gazdaságpolitika irányítása egy szűk, demokratikus eszközökkel nem ellenőrizhető elit kezébe kerülne, de tulajdonképpen még ők is ki lennének téve a piaci hatásoknak, vagyis a világgazdaság és benne az egyes országok ellenőrizhetetlen pénzügyi mechanizmus hektikus változásának lennének alávetve. Az egyes országok gazdasági és nemzeti szuverenitása gyakorlatilag megszűnne, a világ egy, tőketulajdonosokból, árutermelőkből, munkavállalókból és fogyasztókból álló konglomerátummá állna össze.

A már ma is jelentkező heves ellenállás részben a civil szféra, benne a közvélemény-formáló értelmiség részéről azonban szinte biztossá teszi, hogy a globalizáció nem az eddig megismert formában, legfeljebb annak sokkal szelídebb változatként folyik majd tovább.

A nemzeti kormányoknak számos eszközük van a globalizáció negatív hatásainak fokozatos mérséklésére vagy akár kiküszöbölésére. Ezek egy része a pénzügyi szférát érinti, amelyek közül a fontosabbak a következők lehetnek:

  • A pénzügyi eszközök adásvételére - mint például részvények, kötvények, külföldi valuták és származtatott pénzügyi eszközök (derivatívok) - kivetett kismértékű (0,5 százalékos) adó nem tenné kifizetődővé a nagyon rövid távú spekulációkat és arbitrázsokat, ezzel megszűnne a pénzügyi spekuláció egyik fő forrása.
  • A tőkenyereségre kivetett pótadó - amely az egy hétnél rövidebb ideig birtokolt vagyontárgyak esetén akár 80 százalékos is lehetne - a spekuláció több formáját tenné veszteségessé, stabilizálná a pénzügyi piacokat, anélkül hogy hátrányosan érintené a hosszú távú termelőberuházásokat.
  • A rövid lejáratú letétek utáni 100 százalékos tartalékolási kötelezettség korlátozná a bankok pénzteremtő képességét, és a pénzkínálatot illetően a kormányzatok számára nagyobb szabályozási-ellenőrzési lehetőséget teremtene.
  • A közösségi bankok kedvező elbírálásával a helyi megtakarításokat vissza lehetne irányítani a helyi vállalkozások finanszírozására.
  • Ugyancsak szükség lenne a trösztellenes törvények következetes végrehajtására annak érdekében, hogy a jelenlegi hatalmi koncentráció visszaforduljon, s a monopóliumokat a kisebb méretű, versenyhelyzetben lévő vállalatok rendszere váltsa fel.
  • A progresszív jövedelmi és fogyasztási adók a kialakult igen erőteljes jövedelemdifferenciák mérséklésére lennének alkalmasak.

A pénzügyi eszközök mellett az a lehetőség is rendelkezésre áll, hogy a globális gazdaságot szorosabb regionális együttműködéssel váltsuk fel. Ez azt jelenti, hogy az egymás szomszédságában lévő, nagyjából azonos gazdasági-társadalmi jellemzőkkel bíró országok mintegy 100-300 millió fogyasztóval rendelkező közös piacot hoznak létre úgy, hogy a társulás hatékony gazdasági védelmet nyújtson a tagországoknak (mintapélda a valamikori Közös Piac). Egy-egy ilyen regionális integráció azután kapcsolatba léphet más integrációkkal a valóban globális, tehát közös problémák megoldása, a globális lehetőségek kihasználása érdekében.

Mindezeket az intézkedéseket azonban csak elegendő számú ország, de mindenekelőtt a fejlett ipari országok egyetértésével lehet végrehajtani. Egy ilyen megállapodás létrehozásában nagy szerepe lehet a civil szervezeteknek.

Ha a regionális együttműködés valamilyen ok (például az egyes országok elitjeinek túlzott globális elkötelezettsége) miatt nem hozható létre, a társadalmak számára akad még egy alkalmazható, a benne részt vevőknek kellő biztonságot nyújtó megoldás: a szubnacionális integráció. Ez lényegében a már kitalált - és működő - termelői-fogyasztói szövetkezeteknek a mai korhoz igazított változata. A világ legtöbb régiójában, de különösen Európában igaz az, hogy a népesség ellátásához szükséges termékek többsége 100 kilométeres körzetben jó gazdaságossággal megtermelhető. Ha egy ilyen keretben a vállalkozók, a civil szervezetek és persze maga a lakosság is összefog, olyan helyi együttműködéseket alakíthatnak ki, amelyek egyrészt munkát biztosítanak a lakosságnak, másrészt piacot a helyi vállalkozóknak. Hogy ez nem utópia, azt számos ilyen együttműködés bizonyítja. A legismertebb talán a dán szövetkezeti mozgalom, de hazánkban is mintegy fél évszázadon át jól működtek a Hangya szövetkezetek.

Magyarország és a globalizáció

Ha a globalizáció egyik fokmérőjének azt tekintjük, hogy a nemzetgazdaság ellenőrzése milyen mértékben került ki a nemzeti kormányok ellenőrzése alól, akkor Magyarország ezen a skálán igen előkelő helyet foglal el. A kialakult helyzetet jól jellemzi Göncz Árpád köztársasági elnöknek az a, még az 1998-as választások két fordulója között tett megjegyzése, amely szerint: „Bárki kerül is kormányra, annak mozgástere - választási ígéreteitől függetlenül - igen korlátozott. A gazdaság 75 százalékát már a nemzetközi vállalatok adják, és az a kormányfő, aki ehhez bármilyen formában hozzá akar nyúlni, három hónapnál tovább nem maradhat a posztján."

Kétségtelen, hogy a rendszerváltást követő privatizáció nyomán olyan mértékben került a gazdaság külföldi irányítás alá, amire nincs nemzetközi példa. A mértékektől függetlenül: más országok esetében is fennáll annak a dilemmája, hogy a jövőben mi maradjon a nemzeti kormányok kezében, és mi legyen a nemzetek feletti döntéshozatal része.

Magyarország számára - mivel kereskedelmi forgalmának 80 százalékát az Európai Unióval bonyolítja le, és nemsokára más közép-európai országokkal együtt maga is az Unió tagja lesz - a globalizáció elsősorban az Európai Unióval való kapcsolatokon keresztül fog jelentkezni. Jelenleg azonban a globalizáció legfőbb kérdésében, tehát hogy mely döntések tartozzanak a nemzeti kormányokra és melyek a nemzetek feletti szervezetekhez, az európai tendenciák ugyancsak ellentmondásosak. Egyrészt igen erőteljes törekvés figyelhető meg a gazdaságpolitikai döntések centralizálására, ami mindenekelőtt a monetáris unió létrehozásában nyilvánul meg. Ugyanakkor igen markánsan jelentkezik egy másik tendencia is, amely az egyes saját identitással rendelkező régiók önállósulási törekvéseiben fejeződik ki. Ez utóbbira jó példa Skócia önállósulása, de hasonló törekvések feszítik Belgiumot, Spanyolországot is. Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió - igaz, Európa keleti felén - pedig éppen a kilencvenes évtizedben bomlott fel alkotórészeire.

Az egységesítést, illetve a helyi önállóságot növelni kívánó erők frontális ütközése azonban a társadalmi és az országok közötti feszültségek növekedését vetíti előre. E tendenciát különösen felerősítené, ha a valutaunióról kiderülne, hogy - mint ahogy sok közgazdász, közöttük a Nobel-díjas Milton Friedmann állítja - a részt vevő országok különbözősége és a feszültségek enyhítésére felhasználható központi alapok elégtelensége miatt nem lesz életképes.

Az előttünk lévő évtizedeket tehát a legóvatosabban fogalmazva is bizonytalannak kell tekintenünk. Magyarország és a többi ország is akkor stabilizálhatja helyzetét, ha a szélesebb társadalmi rétegek érdekeit kifejező módon igyekszik szervezni belső gazdasági életét és nemzetközi kapcsolatait. Mivel lényegesen könnyebb két-három ország érdekeit összehangolni (eredetileg a Közös Piac is csupán néhány ország együttműködése volt), mint 25-30 országét, a közös érdekekre épülő regionális együttműködés a jövőben minden bizonnyal felértékelődik.

Ez így lesz akkor is, ha hazánk - a többi közép-európai országgal együtt - belép az Európai Unióba, hiszen a közép-európai régió a már 25-26 tagországból álló egységes Európának is egy viszonylag önálló, gazdasági, kulturális és történelmi értelemben is elkülönülő részét adja. Ebből a szempontból nem bír jelentőséggel, hogy ki lép be elsőként, sőt ellenkezőleg, az együttes fellépés adná a legnagyobb esélyt az érdekek hatékonyabb védelmére.

E gondolatmenet alapján Magyarországnak, de a többi közép-európai országnak is érdeke, hogy egymás közötti gazdasági és kulturális kapcsolataikat fejlesszék, európai uniós tagságukkal kapcsolatos álláspontjukat közösen alakítsák ki.

Közép-Európa közel százmilliós népességű, természeti erőforrásokkal viszonylag jól ellátott régió, melynek az érdekek megfelelő összehangolása esetén ugyanolyan esélye van a gyors felemelkedésre, mint a Közös Piacnak volt a második világháborút követő évtizedekben.

A regionális együttműködés tehát hatékony válasz lehet a globalizáció kihívásaira, ugyanakkor vannak és lesznek olyan ügyek, amelyek megoldása ennél szélesebb körű közös fellépést igényel. Így a pénzpiacok megfékezése a világ valamennyi országának érdeke. Hasonlóképpen a termelőtőke vándorlásának, a profit adózást elkerülő mozgásának korlátozása olyan kérdéskör, amelyben valamennyi ország különféle társadalmi rétegei érdekeltek.

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére