Az osztrák gazdasági-politikai életben oly fontos szerepet játszó Osztrák Gazdasági Kamara (WKÖ) minden jel szerint megújul: élére tavasztól új, reformkedvéről ismert elnök kerül. Christoph Leitl ötvenéves téglagyáros – régi építő-anyagiparos család sarja -, Felső-Ausztria gazdasági minisztere. Az Osztrák Néppárt (ÖVP) sokak szerint legtehetségesebb gazdaság-politikusa szűkebb pátriájában már bebizonyította, hogy reform-elképzeléseiből nem enged. A tartomány Leitl minisztersége idején vált az ország legígéretesebben gyarapodó régiójává.
Sokak számára meglepetés volt, hogy az Ausztriában többséget alkotó kis- és középvállalkozások képviselőit tömörítő szervezetben, a Néppárt Gazdasági Szövetségében a gyáriparos Christoph Leitl 64 százalékos szavazataránnyal hagyta maga mögött a másik jelöltet, az 57 éves salzburgi vendéglőtulajdonos Günter Puttingert, aki ráadásul nagy kamarai rutinnal is rendelkezik. Az ÖVP Gazdasági Szövetsége adja a gazdasági kamara legnagyobb frakcióját, ennek megfelelően a szervezet tiszte a kamarai elnök jelölése. Az intézmény 150 éves történetében most először fordult elő, hogy a tavaszi kamarai választásra a szövetség leköszönő elnökének utódául nem egy, hanem két jelölt indult – e kettő közül kellett választania a szövetség rendkívüli közgyűlésének.
A gazdasági kamara Ausztria politikai-gazdasági életének egyik legfontosabb intézménye, az osztrákok számára oly fontos szociális partneri viszony alappillére. Az utóbbi tíz évben a kamara, csakúgy mint Ausztria gazdasági életének egésze, megcsontosodott, fejlődésre alkalmatlan intézménnyé vált, amely megszaporodott bírálói szerint egyre kevésbé tartott lépést a korral, követelményeivel. Maga az intézmény vízfejjé nőtt, sok szempontból a mamutstruktúra fenntartása emésztette fel – nem utolsósorban anyagi – eszközeit. (A vállalkozókat és cégeket tömörítő gazdasági kamarán kívül Ausztriában sok kisebb szakmai kamara működik – a mezőgazdaságitól egészen olyan, alig pár száz tagúig, mint a közjegyzők kamarája.)
Megalapozott bírálatok
A költségvetést a bírálók szerint legalább 30 százalékkal lehetne csökkenteni, elsősorban karcsúsítással. Okos összevonásokra minden területen lenne mód a szolgáltatások korlátozása nélkül, s ha valaki, mint Leitl, ezenfelül még több és jobb szolgáltatást is ígér – nos, nem csoda, ha azt megválasztják. Egy felmérés szerint a kamarai tagok 53 százaléka a hatékonyságot, 54 százaléka a pazarlást, 65 százaléka a bürokráciát kifogásolja. Az új elnök azonban nem akar változtatni a kötelező tagságon, minden reformot ennek megtartásával képzel el.
A kamarai tagok elégedetlenségének fő forrása éppen a magas tagdíj volt, s bár Leopold Maderthaner elnök éppen néhány hónapja reformokat jelentett be – ezzel minden jel szerint elkésett. A gazdasági élet hatalmasságai mindinkább úgy vélték, Maderthaner kerékkötője minden igazi reformnak, így aztán kapóra jött egy különös ügy. Maderthaner az egyik tekintélyes salzburgi tagtól szponzorálási célokra kapott 300 ezer schillinget ugyanis – ahogyan ez kipattant – hosszabb ideig saját számláján pihentette. Amikor megtalálta a szponzorálásra méltó ügyet, s továbbadta a pénzt, akkor sem fizette meg az arányos időre eső adót, ami ellentétes az ausztriai szabályokkal.
Hamarosan kiderült, hogy napi gyakorlat volt az ilyen zsebbe csúsztatott közcélú adakozás. Egy darabig még az a vád is felmerült, hogy az elnök esetleg némi anyagi hasznot is húzott a bizonytalan adakozók nagyvonalúságából – ez azonban hamar megdőlt. Nem tett azonban jót Maderthaner ügyének, hogy kiderült: az a bizonyos salzburgi ajándékozó nem sokkal a szponzorálás előtt éppen a kamarai elnök közbenjárására kapta meg a tanácsosi rangot, amit a helyi szervezet magas (87 éves) korára hivatkozva eddig megtagadott tőle.
A reformra áhítozók rájöttek, hogy itt az alkalom Maderthaner menesztésére. Nem lehet véletlen, hogy a leleplezéssel csaknem egyidejűleg befolyásos üzletemberek megelégelték a kamara szerintük túlságosan elhúzódó és gyávácska megújítását, és a gyökeres kamarai reform céljával "Modern Ausztria Kezdeményezés" néven pártok feletti platformot alakítottak. Az óhajtott reformok része a kötelező tagsági díj 45 százalékos csökkentése öt éven belül, márpedig ez minden tagnak kedves. Maderthaner magas pártfogói jobbnak látták, ha visszahúzódnak, s az elnök hamarosan maga jelentette be: nem indul a tavaszi választáson.
A Néppárt Gazdasági Szövetségének élére került Leitl az a személy, akiről feltételezni lehet, hogy a választás után is betartja ígéreteit. Mellesleg van egy pont, amiben egyetlen pillanatig sem volt vita az elnöki posztért indulók között: a kötelező tagsághoz egyikük sem nyúlna, mert – mint érvelnek – ennek eltörlése szétforgácsoltságot eredményezne. Márpedig a kellő szolidaritás megvalósításához egységes, nagy befolyású szervezetre van szükség.
A választási eredmény érdekessége, hogy a "legyőzött" Puttinger a salzburgi tartományi kamara elnöke, ami nagyobb vezetési gyakorlatot feltételez, nem beszélve a bécsi képviselői mandátumáról, ami viszont nagyobb politikai súlyt kölcsönöz. Mindez ugyanúgy háttérbe került a reformvággyal szemben, mint az a tény, hogy a rivális hét egységből álló vendéglátó-ipari lánc sikeres tulajdonosaként valóban közelebb áll a kis- és középvállalatokhoz, mint a nagyiparos Leitl. Ez utóbbi azonban minden jel szerint már sokszor bizonyította kompromisszumteremtő képességét, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy legyőzött riválisát rögtön felkérte: lássa el az alelnöki teendőket.
Feszítő ellentétek
A kicsik és nagyok ellentéteit egyébként közös érdekvédelmi képviseletük, a kamara számos konkrét esetben nemigen tudja feloldani. Ilyen a most ismét napirenden lévő boltnyitvatartási dilemma, vagyis az Ausztriában hihetetlenül merev rendszerű nyitvatartási idő liberalizálása. Elsősorban a kamarai ellenállás hiúsítja meg évek óta ezt a kereskedelem számára létfontosságú újítást, ami a nagy láncoknak roppant előnyös lenne, a kicsik viszont életmentőnek érzik a kamarai ellenállást. Az ellentét áthidalhatatlan, a kisebb engedmények – például a délutáni nyitva tartás kiterjesztése minden szombatra, szemben a korábbi havi egyetlen "hosszú szombattal" – korántsem segítették a kicsik túlélését. Ugyanakkor mindenki tudja: a határok átjárhatósága óta nem tarthatóak a régi beidegződések.
Más típusú, ugyancsak a kicsiket szolgáló intézkedések nem mutatkoznak túl hatékonynak: minden tilalom ellenére szaporodnak a bevásárlóközpontok. 1998. január óta kamarai nyomásra minden 800 négyzetméternél nagyobb kereskedelmi egység építését szigorú feltételhez kötik. Engedélyre a kérelmező csak akkor számíthatott, ha az új létesítmény majdani vonzáskörében – tíz perc autóúton belül – nem von el 5 százaléknál nagyobb vásárlóerőt a többi, már meglévő bolttól. A kicsik boldogok voltak, magasztalták az őket védelmező kamarát – aztán minden maradt a régiben: hogy, hogy nem, a szigorú rendelkezés ellenére már a rendelet elfogadásának évében 40 ezer négyzetméterrel gyarapodtak az ausztriai bevásárlóközpontok.
Ugyanilyen ellentét van az új és a régi tagok – a most létesülő vállalkozások és a régi cégek – között az iparengedélyek rendjének liberalizálása tekintetében. A kamarai hatáskörbe tartozó engedélykiadás maga a bürokrácia, szigorú, sok esetben még monarchia korabeli korlátozás van érvényben. A fodrászboltban például nem szabad a vendégnek kávét főzni, mert ez a tevékenység nem szerepel az iparengedélyben. Az újak már csak a talpon maradáshoz is igényelnék a liberalizálást, a régiek megvannak a megszokott keretekben, és csöppet sem vágynak a konkurencia megerősödésére.
A legképtelenebb a szakszövetségekbe tagolás: a nyolc ágynál kevesebbel rendelkező kisebb létesítmények például a gasztronómiai szakszövetséghez tartoznak, az ennél több vendéget fogadó egységek viszont a szállodaipari szövetségnek fizetik a tagdíjat. Hogy a terhek mennyire csökkennek, az mindenképpen függ az ügyes karcsúsítástól – ennek szükségességét ugyancsak mindenki elismeri, nagy kérdés azonban a hogyan.
Leitl a szolgáltatások, a tanácsadás stb. kiterjesztését is ígéri, mind a választékot, mind a színvonalat javítani akarja, hozzáigazítva a tagok igényeihez. Személye önmagában is garancia egy másik rivalizálás tompítására: mint gyárost, őt örömmel fogadja és igazi tárgyalópartnernek tartja a Gyáriparosok Szövetsége. Ez ténylegesen ugyan az osztrák cégvilágnak csak egy részét képviseli, ám tőkeerejét illetően igen tekintélyes. Ugyanakkor az IV (Industriellen Vereinigung) az a szervezet, amely az osztrák vállalkozókat a nemzetközi porondon képviseli. Az Európai Vállalkozók Szövetsége, az Unice ugyanis csak olyan szervezeteket vesz fel tagjai sorába, amelyeknél nem kötelező a tagság. Az igazi barátságos viszony és a jó együttműködés – ami eddig hiányzott – hasznára válhat a kis- és középvállalatok európai szintű érdekérvényesítésének.
A karcsúsítás bizonyára eléri majd a külképviseletek rendszerét is. Öszszevonásokról van szó, különösen ha azok ésszerűek, de a külképviseletek megszüntetése, avagy összeolvasztásuk más szervezetekkel, netán beillesztésük a követségekbe nem jön számításba: senki nem vonja kétségbe, hogy a szolgáltatásra igen nagy szükség van.
Külhoni jelenlét
A külföldi beruházásra vágyó osztrák cégek a leghatékonyabb segítségre az Osztrák Gazdasági Kamarától számíthatnak. Egon Winkler, a kamara külgazdasági és integrációs osztályának vezetője, aki a beruházási szokásokat és trendeket a napi gyakorlatból ismeri, úgy fogalmaz, hogy a kamara célja a külföldi befektetések ösztönzése. A külképviseletek szakértői a legmegbízhatóbb partnerek a kockázatok felmérésben. Ők azok, akik a helyszínen kapcsolatban állnak az adott ország gazdasági tényezőivel, ami nem annyira a szomszédos országok, mint inkább a távoliak esetében nagy jelentőségű. Ezek feltárása fontos lenne, új piacokat hozhatna, hiszen az osztrák tőke – és az árukivitel egyaránt – láthatóan nehezen szakad el a már ismert és feltárt régióktól. (Az export 80 százaléka Európába irányul, 15-18 százalék célpontja Észak-Amerika, s alig pár százalék az ázsiai és dél-amerikai kivitel. A külföldi befektetések 202 milliárd schillinges állományából 86 milliárd schilling jut Európára, 15 milliárddal részesedik Svájc, ugyanennyivel az Egyesült Államok.)
A gazdasági kamara legalábbis a kezdeti költségek – a piackutatás és a vállalatalapítás jogi kiadásai – egy részét átvállalja: az erre rendszeresített alapból az érintett cég első befektetéséhez európai helyszín esetén legfeljebb 10 ezer, a kontinensen kívül 15 ezer schilling viszsza nem térítendő segélyt igényelhet. Ez hangsúlyozottan nem a beruházási költségek megosztása – teszi hozzá Winkler -, kizárólag a kiadások fedezésére szolgál. A kamarai kockázat, hogy a hozzájárulással az érintett cég éppenhogy kedvezőtlen információkat szerez be, és eláll a beruházástól, csak látszólagos veszteség, hiszen megelőzheti a keserű csalódást, a csődöt, s így mindenképpen "megéri". Másrészt a kamarai tagok éppen az ilyen típusú segítséget várják el az intézménytől.
Ugyancsak kamarai – és nem minisztériumi hatáskör – az exporttámogatás, kivéve annak banki garancia részét. A költségeket sem a kormányköltségvetésből fedezik, hanem az része a tagdíjakból összeálló kamarai büdzsének, ami nagyobb felelősséget, ám egyszersmind életközelibb kezelést is jelent. A kamarai – és külképviseleti – tanácsadás kiterjed arra is, hogy az adott országban milyen típusú invesztíció a legcélszerűbb. Igen nagy arányban szerepel az osztrák cégek külföldi beruházásai között a vegyesvállalati forma, ám itt is vannak eltérések, milyen mértékű részvétel ajánlott egy-egy országban. Kínában például, amelylyel szépen fejlődnek a gazdasági kapcsolatok, a kamara kizárólag 100 százalékos osztrák tulajdonú befektetést javasol, mert a tapasztalatok szerint szinte áthidalhatatlanok a mentalitásbeli eltérések.
A kamara külképviseleti hálózata elméletibb következtetésekre is képes a napi gyakorlat alapján. Évek alatt egyértelműen kiderült például – tudjuk meg Winklertől -, hogy a külföldi befektetésekhez a terjeszkedni vágyó vállalatok többnyire olyan terepet keresnek, amit exporttevékenységükből már megismertek. A tapasztalatok szerint az első lépcső az exporttermékek forgalmazását elősegítő beruházás, ami később termelési beruházással egészül ki. Ez alól kivételek az igazán nagy vállalatok, amelyek a közvetlen befektetés módszerével próbálnak egyrészt kiegészítő termelési terephez, másrészt piachoz jutni. Ilyesmit elsősorban a nagy cégek engednek meg maguknak, mégpedig főként távoli országokban, például az Egyesült Államokban.
Az ilyen igazi nagyvállalat azonban Ausztriában ritka. Az osztrák vállalati struktúrára a kis- és középméret a jellemző, ezért a külföldi befektések tőkeereje kicsinek mondható. Ezt igen jól lehet látni Közép- és Kelet-Európában, ahol rendkívül sok osztrák érdekeltségű cég létesült az elmúlt tíz évben, olyannyira, hogy számszerűleg Ausztria vezető helyen áll a régió befektetői között. A tőkenagyság szempontjából azonban csak az ötödik a listán. Ennek az is az oka, hogy az igazi nagy beruházásokban, a privatizáció keretében nyújtott lehetőségekben – telekommunikáció, energiagazdaság – Ausztria nemigen tud részt venni.
A lehetőségek feltérképezésére és a közvetlen kapcsolatok kiépítésére egyébként a bécsi kamara partnerek segítségével új módszerre lelt. Bécs város szívesen rendez távoli országokban gazdasági napokat, s a többnyire Operabállal, gyakran kulturális seregszemlével vonzóvá – társadalmi eseménnyé – tett rendezvényeknek mindig megvan a gazdasági következményük. Különösen, mert az érintett helyszínre utazó népes osztrák küldöttségben ott vannak a térségben érdekelt üzletemberek.
Az ilyen bemutatkozások egyes esetekben kölcsönös rendezvényekké terebélyesednek: az ősszel Bécs Moszkvát látta vendégül, hasonló elvek alapján. A WKÖ, amelynek új elnöke helyettesi kinevezéssel ismeri el a bécsi elnök, Walter Nettig e téren is szerzett érdemeit, minden követendőnek minősíthető kezdeményezést szeretne a reformokba beépíteni. A Gazdasági Szövetség új elnökének először a kormányalakítási tárgyalások, Ausztria új, leendő kormányának gazdaságpolitikája, no és az ÖVP gazdasági kompetenciájának helyreállítása terén vannak sürgős feladatai. Bár Christoph Leitl egyelőre csak a szövetség elnöke, máris a kamara első számú emberének is tekinthető: a tavaszszal esedékes kamarai választás az eddigi háromnegyedes többség birtokában aligha okoz majd meglepetést.
| 1005 autonóm testület A WKÖ-nek minden Ausztriában bejegyzett cég és vállalkozó kötelezően tagja. A föderalisztikus berendezkedésű Ausztriában minden tartománynak külön kamarája van: felettük áll a tizedik, a szövetségi, bécsi székhellyel. A tíz kamara tovább tagolódik szakkamarákká, szövetségekké, amelyekből a regionális elrendeződésnek megfelelően ugyancsak 10-10 működik. Jelenleg 1005 autonóm testület tartozik kamarai fennhatóság alá, az alkalmazottak száma 17 ezer; csak az ipar területén 21 szakszövetség van. Ezenfelül a kamara 89 külföldi képviseletet tart fenn a vállalkozók külföldi – export-import – tevékenységének segítésére. Mindezen tekintélyes feladatkör ellátásához a kamara évi 9 milliárd schillinges költségvetéssel gazdálkodik. Ennek java részét a kötelező tagságból évente beérkező mintegy 7 milliárd schilling teszi ki, a többi fizető szolgáltatásokból, elsősorban tanfolyamok rendezéséből származik. A tagsági díj három tételből áll: a cégek adózás előtti nyereségük 3,9 ezrelékét fizetik be, az egyes tagok – tartományonként eltérően – bérük legfeljebb 0,53 százalékát, amiből 0,21 százalék automatikusan a szövetségi kamarát gazdagítja, a többi marad a tartománynál, s végül a szakkamarák maguk szabják meg tagjaik hozzájárulását. A plafon a bér 0,15 százaléka, ami csak azért sok, mert hozzáadódik a másik két tagsági díjhoz. A befizetéssel a tagságnak nincs gondja, a megfelelő összeget a társadalombiztosítással együtt vonják le a bérből, igaz, ez néha átláthatatlanná teszi az ügyletet. A levonás közvetlenül a tag tartományi kamarájához folyik be (mellesleg nagy eltérések vannak tartományonként: míg Bécsben az adózás előtti nyereség 0,53 százalékát, Vorarlbergben csak 0,45 százalékát fizetik). Eltérő a kamarák gazdaságossága is: e tekintetben Tirol vezet, ahol minden egyes fizetett kamarai munkatársra 150 tag jut – szemben a bécsi 113-mal, illetve a felső-ausztriai 100-zal. |