Fejlődésünk 2002-ig

 

Az elkövetkező három évben a világgazdaság növekedési trendjeit is figyelembe vevő modellszámítások és szakértői becslések alapján a GDP várható növekedési üteme az évi 4 százalékot valószínűleg nem haladja meg. Ebben az időszakban Magyarország erős – már 80 százalékos – gazdasági nyitottsága tovább növekedhet, a vámszabad területi gazdasági tevékenység (a multinacionális vállalatok) pozíciója erősödhet, és ennek révén feltételezhető a világgazdasági konjunktúra eddigieknél jobb kihasználása.

 

A magyar gazdaság mozgásterét – jelenlegi nyitottsági foka, liberalizáltsága és mérete miatt – erőteljesen determinálják a világgazdaság konjunkturális változásai, a globalizálódó pénz- és tőkepiacok mozgása, s hazánk megítélése ezeken a piacokon.

Helyünk a világpiacon

Az egyik alapkérdés, hogy milyen külső feltételrendszer – a magyar gazdaság szempontjából lényeges nemzetközi környezet – valószínűsíthető a 2000-2002. években. Úgy tűnik, a világgazdaság növekedési üteme 2002-ig 3,5-4 százalékos sávban mozoghat, ezen belül az Európai Unió növekedési üteme mérsékeltebb lesz, 2-3 százalék között várható. Változatlanul fennmarad, a növekedést a II. világháború óta jellemző 2 százalék körüli importrugalmasság, ami annyit jelent, hogy a fő piacunk, az EU importja évi 5-6 százalékkal fog növekedni az előttünk lévő középtávú időszakban.

A világpiaci árak alakulását döntő módon az energiaárak, ezen belül az olajárak határozzák meg. A 70-es évek és a 80-as évek első felének nagy árváltozásai után az elmúlt évtizedben a nyersanyagárak – legalábbis több év átlagában – stabilizálódtak. Az egy-két éves ingadozásoktól (amelyek néha igen nagyok is lehetnek, mint nemrég az olaj esetében) eltekintve az előttünk lévő középtávú időszakban – az elmúlt tíz évnek megfelelően – legfeljebb évi 1 százalék körüli átlagos nyersanyagár-emelkedés várható.

Feltételezhető, hogy a következetes monetáris és fiskális politika nyomán hazánk megítélése a nemzetközi pénzpiacok által viszonylag kedvező lesz, ami abban is megnyilvánul, hogy a tőkebevonásra fizetett jelenlegi 5,8 százalékpontnyi kamatfelár kissé (5-re) mérséklődik. Szükséges lenne, hogy a jelenleg rendelkezésre álló konstrukció keretében egyre több európai uniós forrást tudunk bevonni a gazdaságba.

Mindezeket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a növekedés külső feltételrendszere az előttünk lévő középtávú időszakban szerényen javulni fog. Az elképzelhető középtávú makrogazdasági növekedési pályák a következők lehetnek:

Felzárkózást segítő – alapváltozat

A felzárkózásunkat lehetővé tevő alapváltozatban, a kívánt felzárkózáshoz szükséges úgynevezett magas felhalmozási hányadon alapuló egyensúlyi pálya feltételei szerepelnek. Ez esetben a gazdaság kedvező külső környezetben, a makrogazdasági egyensúlyt lényegileg nem veszélyeztetve növekszik. Az igen magas felhalmozási hányad, még elviselhető mértékű külkereskedelmimérleg-hiány mellett egy viszonylag lassú dezinflációs pályát ad.

Az átlagos évi növekedési ütem 4-5 százalék között mozog, a felhalmozás 9-10 százalékkal növekszik a 2002. évben, a feltételezett nagymértékű európai uniós transzferek felhasználásával 10 százalék fölé is kerülhet.

A fogyasztásbővülés átlagosan 3 százalék, az általános választási ciklushatást is figyelembe véve 2001-2002-ben némileg efölé kerülhet.

Az export dinamikusan, évi 10 százalékkal nő. Az import közel azonos ütemben növekszik a magas (importigényes) felhalmozás következtében, így a kereskedelmi mérleg hiánya 2002-ben elérheti a 4 milliárd dollárt is. Ez feltehetően nem vezet a fizetési mérleg további lényegi romlásához, mivel egyéb folyó tételek (pl. az idegenforgalmi ágazat teljesítménye), illetve a csatlakozásunk kapcsán tervezett EU-transzferek kompenzálják a kereskedelmiegyenleg-romlást, bár hosszabb távon mindenképpen szükséges annak megállítása. A folyó fizetési mérleg finanszírozása kedvező szerkezetű, az évente beáramló működő tőke 1,5-2 milliárd dollár, a portfólióbefektetések esetén is évi 1 milliárd dollárnyi növekmény várható.

Az államháztartás hiánya folyamatosan csökken, 2002-re 3,1 százalékos GDP-arányos hiány várható. Az infláció 2002-re közelítheti a 4-5 százalékot, a reáljövedelmek évi emelkedése 2,7-3,7 százalék körül alakul.

A foglalkoztatottak száma csak kismértékben emelkedik, mivel a versenyszféra nagyobb termelékenységű területeinek a felfutása az állami szektorban foglalkoztatottak létszámának leépítésével együtt valósul meg. A munkanélküliségi ráta jelentősen nem módosul a nyugdíjkorhatár felemelése következtében.

Külső sokk – változat

Az alapprognózisban feltételezett, viszonylag kedvező világgazdasági környezetnél jóval kedvezőtlenebb külpiaci feltételek sem zárhatók ki. Ezért a kívánt makrogazdasági növekedési pálya mellett elképzelhető egy kedvezőtlenebb világgazdasági környezetet figyelembe vevő változat is. Ez nyilvánvalóan befolyásolja a növekedést és az egyensúlyi viszonyokat, illetve eltérő gazdaságpolitikai reagálást követelne.

Markáns világgazdasági dekonjunktúra esetén az exportnövekedés üteme lényegesen csökkenhet, és 5 százalék körül alakulhat. Az import ennél gyorsabban növekedne, bár dinamikája (tekintettel az export jelentős importtartalmára) kétségkívül lassulna. Közvetlen hatásként egyrészt a külkereskedelmi deficit jelentősen megnőne, valamint – a visszaeső exportkereslet miatt – a gazdasági növekedés lassulna. Ez utóbbi, az elmaradó költségvetési bevételeken keresztül, az államháztartási hiány megugrásával járna, míg az elsőként említett hatás végül a fizetési mérleg hiányának növekedésében csapódna le. Amennyiben ez a trend tartós marad, a gazdasági kormányzat kénytelen lenne beavatkozni, és elkerülhetetlenné válhat az árfolyam-politika felülvizsgálata. A végeredmény mindenképpen magasabb árszínvonal lenne, kedvezőtlen esetben akár az eddigi dezinflációs pálya is megtörhetne. A magasabb inflációs pálya, a nagyobb államháztartási és fizetésimérleg-hiány emelné mind a nominális, mind a reálkamat szintjét, drágítva ezáltal az adósságfinanszírozást, illetve tovább lassítaná a felhalmozási ráta visszafogásán keresztül a hosszú távú növekedési potenciált.

A „fiskális lazulás" változata

A felzárkózást lehetővé tévő alapprognózis kiemelt feltétele a fentebb vázolt fiskális és jövedelempolitikai célkitűzések megvalósítása. Az optimális fejlődéshez szükségesnek ítélt gazdaságpolitikánál azonban egy lényegesen expanzívabb fiskális politika is bekövetkezhet, amelynek egészen más makrogazdasági következményei lennének.

Ha az államháztartási beruházások változatlan üteme mellett jelentősen növekedne a kiadások összege, akkor ez mindenképpen a lakossági fogyasztás megugrásával járna együtt. Ugyanis akár a kifizetett transzferek összege emelkedik, akár a költségvetési intézményekre költött pénz (ez utóbbi elsősorban béremelést jelent a közszférában), mindenképpen emelkedne a lakosság jövedelme. Márpedig ezt a többletforrást a háztartások jelentős hányadban fogyasztási javakra költenék, különös tekintettel az utóbbi években felhalmozódott nagymértékű elhalasztott fogyasztásra. Önmagában ugyan a belső kereslet élénkülése javítaná a hazai vállalatok pozícióját is, de ezzel szemben a fenti szcenárió esetén az egyik gond az lenne, hogy a kiadásnövelés következtében megugró államháztartási hiány nagyobb terheket jelentene a következő évek költségvetései számára. A lakossági megtakarítások a hiányromlásnál kisebb mértékben emelkednének, csökkentve ezáltal a versenyszféra beruházásait és/vagy növelve a külső finanszírozási igényt, azaz valószínűsíthetően a többletkereslet hatására kisebb beruházási és nagyobb fogyasztásnövekedési ütem alakulna ki.

Lényegi hatás lenne még ebben az esetben az infláció magasabb értéke, ami a megnövekedett kereslethez csak részben alkalmazkodó kínálattal magyarázható. Magasabb árak esetén viszont a fent vázolt reálgazdasági hatások némileg tompulnak, hiszen a magasabb inflációs pálya adott nomináljövedelem-növekedés esetén kisebb reálkereslet-növekedést jelent, s a költségvetés bevételei is emelkednek, ami az említett többlethiányt csökkenti.

Összefoglalva elmondható, hogy kedvező világgazdasági (növekedési és ár-) környezetben megvalósíthatónak tűnik az évi 4-5 százalékos gazdasági növekedés az elkövetkező 3 évben. Ez a felvázolt exportorientált növekedés azonban csak magas felhalmozási hányad mellett realizálható.

A növekedés veszélypontjai

Az ilyen típusú gazdasági fejlődés több irányból érkező bizonytalanságot, illetve veszélyeket rejt magában. Egyrészt kérdéses, hogy a magyar gazdaság a fejlődés olyan pontján áll-e, ahol a 30-35 százalékos felhalmozási ráta még nem jár a beruházások hatékonyságromlásával, így a felhasznált források költségeiket kitermelve alapjaivá válhatnak-e egy hosszú távú növekedésnek. Másrészt, jelentős külső forrásbevonáson alapuló növekedés esetében a bizonytalanság mindig nagy, jelentős pénzügyi válságok hatásait semmiképpen nem tudnánk kikerülni, itt talán csak a külső forrásbevonásból fakadó árfolyamkockázatok kezelésének fontosságára hívnánk fel a figyelmet.

Végül, tudatosan fel kell készülni arra, hogy ez a rendkívül magas felhalmozási hányadon alapuló fejlődési irány csak egy jelenleginél kisebb (reményeink szerint szerkezetében egészségesebb) államháztartás és állami szerepvállalás mellett valósítható meg. Ennek további jövedelemdifferenciálódási hatásai, társadalmi következményei szintén befolyásolják egyrészt a hosszú távú növekedést, másrészt az össztársadalmi jólétet.

A közeljövőben várható világgazdasági fejleményekről összességében azt lehet mondani, hogy az ipari országok fejlődése és a válságrégiók magukra találása nem kiemelkedően jó háttér ugyan, de stabil makrogazdasági feltételeket biztosít az olyan felzárkózni szándékozó országok számára, mint hazánk. Az 1998-ban bekövetkezett megrázkódtatások után, tehát óvatosan optimisták lehetünk. Magyarországon a következő 2-3 évben – a világgazdasági trendek oldaláról – a nyugat-európai növekedési szintet 2-2,5-szeresen meghaladó (4-5,5 százalékos) növekedés reális lehetőségként vehető számba.

A nemzetgazdasági szerkezet jellemzői

Nemzetgazdaságunk szerkezeti jellemzői – napjainkban és a nyolcvanas évtized egészében is – a közepes fejlettségű országok jellegzetességeit mutatják. Az, hogy a fejlettségi színvonalunkban ez alatt a mintegy két évtized alatt, csupán kisebb nagyságrendű (jórészt mennyiségi) változások voltak, főként annak tulajdonítható, hogy a nyolcvanas évek végén a rendszerváltás, a kilencvenes évtized elején pedig a transzformációs válság jelentős visszaesést okozó hatásaival kellett szembenéznünk. A piacgazdaság fokozatos kiépülésével és uralkodóvá válásával megtörtént a károk helyreállítása, és napjainkban már elértük a korábbi évtized maximumának megfelelő bruttó hozzáadott érték volument. Ez az ún. tranzitországok közül mind ez ideig csak a visegrádi négyeknek és Szlovéniának sikerült.

Az ipar

A magyar ipar teljesítményei napjainkra már elérték a rendszerváltozás előtti maximumot. Ezzel a nemzetgazdasági ág helyreállítási időszaka véget ért. Az ágazat utóbbi években megfigyelt fellendülése rendkívül egyenlőtlen vállalati szerkezetben következett be. E mögött az húzódik meg, hogy a túl hirtelen bekövetkezett gazdaságliberalizálás és a privatizálás módja miatt az ipar egyre inkább szétválik egy dinamikusan fejlődő, döntő módon a multinacionális vállalatok által uralt kevés (100 alatti számú), de erőteljesen növekvő vállalatcsoportra és egy másik, a vállalataink nagy többségét reprezentáló, alig fejlődő, domináns módon a hazai tulajdonosok többségi tulajdonában lévő részre. Mindezt jól kifejezi az ipar belföldi és exportértékesítésének különbsége. Míg a külföldi tőke által ellenőrzött (főleg vámszabad területen működő) vállalkozások fokozott exportnövekedést érnek el, addig az ipar belföldi értékesítése (amely főleg a hazai tulajdonú vállalkozásokat és általában a belföldi gazdaság szerkezetét jellemzi) az 1992-93. év között kialakult mélyponthoz közeli értéken van még mindig. Ezzel a magyar ipar duális szerkezetűvé vált.

A továbbiakban az feltételezhető, hogy a nyugat-európai konjunktúra ismételt élénkülésével párhuzamosan a magyar ipar teljesítményei az év hátralévő részében és a következő, 2000. évben ismét gyorsuló (8-9 százalék közötti) növekedési ütemeket mutatnak fel, amit 2000 után némileg visszavethet a világpiaci konjunktúrának az Egyesült Államok fejlődési csúcsán túljutó kisebb visszaesése. Ettől eltérő, folyamatosan növekvő, 2002-ben akár az 1998. évhez hasonló (10-12 százalék közötti) növekedési ütemet elérő dinamikus ipari növekedési pályára csak akkor lehet esélyünk, ha az Európai Unió napjainkban kezdődő konjunktúrájában nem lesz jelentős visszaesés, és az ágazat korszerűsödésében további jelentős eredményeket érünk el. Fontos feltétel, hogy a fellendülés kiterjedjen a vámszabad területi cégek által dominált iparágakon kívül, a vámterületiek egy jelentős hányadára is. Ehhez, azaz az ipar bruttó hazai termék előállításához való hozzájárulásának növeléséhez – a növekedési ütem fokozásán túl – arra is szükség lesz, hogy (a multinacionális cégek hazai bedolgozói hálózatának kiszélesítését célzó iparpolitikával) javítsuk az ágazat bruttó termelési értékének egy egységére jutó GDP-hányadot.

Építőipar és beruházások

Az építőipar termelése és rendelésállományának alakulása sajátos konjunktúramutató, amely kifejezi a gazdaságok szereplőinek a jövőbeni növekedésre vonatkozó várakozásait.

Az építőipar hozzáadott értéke az 1996-97-es évek gyenge teljesítménye után 1998-ra utolérte a nemzetgazdaság egészének teljesítményét, sőt az 1999. I. negyedévi adatok alapján meg is haladta azt.

Amennyiben a GDP növekedése 1999-ben eléri a 4 százalékot, a felhalmozás a 11 százalékot, figyelembe véve a lakossági reáljövedelmek 3-4 százalék körüli növekedését, feltételezhető, hogy az építőipar fejlődése újabb lendületet vesz, s termelése 1999 végére eléri az 5 százalékot. A következő években a multinacionális cégek magyarországi beruházásaikat várhatóan nem fogják jelentős mértékben visszafogni, a vizsgált 2000-2002 közötti időszak egészében szintén 5 százalék körüli vagy – a lakásépítések és autópálya-építések meggyorsulásával – ezt mintegy 1-2 százalékponttal meghaladó növekedés valószínűsíthető.

A mezőgazdaság kérdései

A makroszerkezet egy másik, alapvető fontosságú nemzetgazdasági ága a mezőgazdaság. Ez ráadásul a magyar gazdaság azon része, amely természeti adottságaink, hagyományaink és kapacitáslehetőségeink folytán – a mindenkori piaci kereslethez igazítottan – komparatív előnyöket biztosíthat számunkra, még az EU, erős versenyt támasztó piacain is.

A mezőgazdaság itthoni helyzetének megváltozását jórészt a rendszerváltozás indította el. Az ennek nyomán lezajlott szervezeti változások (szövetkezeti átalakulás, kiválás, szétválás) hatására a vállalkozások száma jelentősen nőtt. Az átalakulás következményeként több esetben romlott a vertikális integráció (a termelés és feldolgozás összhangja), a termelés jövedelmezősége, és megváltoztak az érdekeltségi viszonyok is.

Ezzel egyidejűleg jelentős piacvesztés következett be. A válság mélyüléséhez hozzájárult az Európában és Magyarországon tapasztalható túltermelési válság, a hazai belső fogyasztás visszafogása, aminek következtében romlott az ágazat jövedelemtermelő képessége.

A termelés hosszú távú fejlődését – a látszat ellenére – nem a rendszerváltás törte meg, hanem főként a kelet-európai piacvesztés, az alacsony termelékenység, a forráshiány és az input árakon (agrárolló) keresztül érvényesülő tőkekivonás, illetőleg a támogatások beszűkülése.

A termelés visszaesésével párhuzamosan csökkent az ágazat eltartóképessége. Emiatt a mezőgazdaságban dolgozó aktív keresők száma az 1992. évinek a felére csökkent. A mezőgazdasági termelés visszaesése 1993-ban megállt, és azóta egy lassú – és időnkénti ciklikusságot mutató -, átlagosan évi 2 százalék körüli növekedés figyelhető meg. A mezőgazdaság hosszabb távon érvényesülő gondjait tovább nehezítették újabb közelmúltbeli hatások (például az orosz válság, a FÁK-országok piacának második összeomlása, a világpiaci árak nagymértékű csökkenése és az utóbbi hónapokban tapasztalt természeti katasztrófák).

A mezőgazdasági termelés jelentős visszaesése és az értékesítés bizonytalanabbá válása miatt a termelő gazdaságok stabilitásának megőrzésében megnőtt a jelentősége a piacszabályozásnak és az állami támogatásoknak. A magyar agrártámogatások szintje a korábbi szubvenciók reálértékén maradt, a továbbiakban viszont az EU-termelőkkel való verseny feltételeinek javítása miatt – az agrártörvény szerint – a GDP meghatározott (2,5 százalékos) hányadát kellene erre a célra fordítani.

Új kihívás az ágazat számára az EU-hoz való csatlakozás feladata. Az AGENDA 2000 szerint a csatlakozásra váró országokat csak hosszabb-rövidebb átmeneti időszak után lehet felvenni. Ez az előkészítési periódus szolgál a termelési, technikai és strukturális különbségek csökkentésére. A csatlakozásig tisztázni kellene a mezőgazdaság néhány, ma még meghatározó súlyú alágazatának (gabona, sertés, baromfi, bor) EU-piacon belüli értékesítési lehetőségeit és feltételeit. Jelenleg ugyanis ezek az alágazatok túlsúlyosak.

Az élelmiszeripar változásaira mind a mezőgazdaság, mind az ipar fejlődési jellegzetességei hatást gyakoroltak. Az élelmiszer-ipari kapacitások egy jelentős része már a létesítésekor túlzott volt, a kihasználásukon azóta sem lehetett javítani.

Az élelmiszer-gazdaság helyzetének jellemzése alapján érzékelhető, hogy az ágazat gazdálkodási feltételeit javítani kell, az üzemi szerkezet, a technológia és termékszerkezet korszerűsítésre szorul. Főként az alábbi feladatok megoldására kell törekedni:

• a mezőgazdaság alapvető termelési alágazatainak (gabona, hús, zöldség, gyümölcs, bor) termelési biztonságát és versenyképességét javító termelésszabályozási rendszerek kialakítása;
• speciális és hungaricum jellegű termékek előállítása, amelyek nem vagy csak nagy ráfordítással és jelentős minőségi differenciával állíthatók elő az EU-ban (vízi szárnyasok, bor, csemegekukorica, paprika stb.)
• az ágazat lakosságmegtartó képességének erősítése szükségessé teszi a falusi turizmus feltételeinek javítását;
• megfontolandó a kvótaelőírások miatt átmenetileg kevésbé fejlett ágazatok támogatása, mivel egy rossz indulási bázis évekre kizárhat egy-egy területet az EU piacairól;
• a csatlakozási folyamat egyik kulcsterülete a képzés, továbbképzés javítása. Olyan szemléletet kell kialakítani, amely nemcsak a „csúcson" alkalmazza a jól képzett szakembereket, hanem a vállalkozásokhoz viszi el a szükséges EU-ismereteket;
• kiemelt feladat a bel- és külföldi marketing javítása;
• erősíteni kell a magyar élelmiszeripar belföldi ellátó szerepét, ehhez fokozottan érdekeltebbé kell tenni a nagy kereskedelmi áruházláncokat a magyar termékek forgalmazásában.

Napjainkban a mezőgazdaság bruttó hazai termékének volumene – többéves átlagok alapján számítva is – csökken. A csökkenés ütemének visszafogására vonatkozó lehetőségek számszerűsítése ma még – a reformok előtt – nem végezhető el a szükséges biztonsággal. Az ágazat termelésének, értékesítési volumenének növelésére pedig legfeljebb csak az EU-csatlakozás után lesz lehetőségünk; erre is csak akkor, ha e jóval nagyobb piac követelményeihez megfelelő specializációval alkalmazkodni tudunk. Mennyiségi növekedésre e piacon (a kvótarendszer miatt) csak akkor van esélyünk, ha a bázist előzetesen növelni tudjuk. Ehhez a jelenleginél több, hatékonyabb állami segítségre lesz szükség, de a vállalkozások alkalmazkodóképességének növelésére is törekedni kell.

Az élelmiszeripar növekedési esélyeit alapvetően a belföldi fogyasztás bővülése és az exportlehetőségeink alakulása határozza meg. Optimális esetben évi 3-4 százalék növekedés képzelhető el a 2002-ig terjedő időszakban. Ezen belül az ez évi mezőgazdasági alapanyag-termelés csökkenése miatt 2000-ben ennél mérsékeltebb, csupán 1-2 százalékos növekedés várható.

Kereskedelem – idegenforgalom

Az elmúlt években a kereskedelem változási folyamatait a gazdaságpolitika makrogazdasági mozgástere és a piacgazdasági átalakulás befolyásolták. A belkereskedelemben lezárult az előprivatizáció, több mint 10000 kiskereskedelmi egységet magánosítottak, és ezzel egyidejűleg a belkereskedelem állami szervezeteiben lévő vagyont is privatizálták. A kereskedelemben végbement szervezeti és tulajdonosi átalakulások után jelenleg a kereskedelemi társaságokban lévő állami vagyonrész aránya 20 százalék, a belföldi befektetők tulajdoni részesedése 55 százalék, a külföldi tulajdoni részesedés eléri a 25 százalékot.

Az ágazat 1990 óta tartó átalakulásában az európai méretekben is jelentős alapterületű bevásárló-, szolgáltató- és szórakoztató központok terjeszkedése idézett elő jelentős strukturális változásokat. A bevásárlóközpontok működésével kapcsolatos vizsgálatok azonban nem igazolták azt a feltevést, mely szerint megjelenésüket a kis- és középvállalkozások csődje, nagyszámú üzlet bezárása kísérte volna.

A belkereskedelem szervezeti struktúrájában az elmúlt években végbement változások folytatódása valószínűsíthető, tovább növekszik a koncentráció, a hálózat összetétele összességében a nyugat-európai struktúra irányába halad.

A belkereskedelem területén a forgalom a reálbérek növekedésénél kissé nagyobb bővülése prognosztizálható, némi időbeli késéssel.

Magyarországon az elmúlt évek során megkülönböztetett figyelemben részesült az idegenforgalom, hiszen a fizetési mérleg egyensúlyán jelentősen javítani képes szolgáltató ágazat.

A magyar turizmus az elmúlt években Magyarországon is az egyik legprosperálóbb ágazattá vált, és bebizonyította kiemelkedő devizaszerző képességét. Az idegenforgalmi ágazat 1997-ben a kilencvenes évtized egyik legsikeresebb évét zárta. Az MNB által regisztrált devizabevételek elérték a 2,5 milliárd dollárt. Ennek több mint a fele a fizetési mérleg pozícióját javítja. A múlt évben a fejlődés megtorpant (a devizabevételek például csak 97 százalékát tették ki az előző évinek), és 1999 első félévében is 2,5 százalékos csökkenés volt.

Szállítás

A termelő infrastruktúra ágazataira (közlekedés, hírközlés, vízügy) alapvetően a nemzetgazdaság főbb tendenciái (a gazdaság teljesítőképességének csökkenése, a piacgazdasági átalakulási folyamatok) hatottak jelentős mértékben, a teljesítmények – elsősorban az áruszállításban – drasztikusan csökkentek egészen 1996 végéig.

Az 1997-ben jelentkező pozitív tendenciák a nemzetgazdaságban (a gazdaság élénkülése, a külkereskedelmi és a tranzitforgalom növekedése) az áruszállításra is kedvezően hatottak. Magyarország kedvező földrajzi helyzete az elmúlt években jelentősen hozzájárult a tranzitforgalom számottevő növekedéséhez.

A szállítás teljesítményei – hosszabb távon – a nemzetgazdaság egészének teljesítményeivel arányosan változnak. 1999-2002 között ezért a szállítás esetében 3-5 százalék közötti növekedés valószínűsíthető. Az ország EU-csatlakozása és a külkereskedelmi forgalom élénkülése nyomán az időszak végére akár a felső határt is megközelítheti.

Külgazdaság

Az elmúlt évtized külkereskedelme a maga sajátosságaival jól beleillik a rendszerváltás kezdete óta kibontakozott folyamatokba, amelyeknek fő jellemzője, hogy az importliberalizáció és a privatizáció miatt a kül- és belföldi piacaink jelentős része külföldi cégek kezébe került, és ez magával hozta az import rendkívül gyors felfutását, a külső egyensúly erőteljes romlását.

Az elmúlt évek fejleményei nyomán ma már Magyarországon nem beszélhetünk egységes exportszektorról. A nagy külföldi befektetések felfutása, az évtized közepe óta egyre markánsabban kettéválik az iparnak a meghatározóan külföldi tulajdonban lévő, főleg vámszabad területeken működő része és a zömmel hazai tulajdonban lévő kis- és középvállalatok által jellemzett vámterületi szektor fejlődési pályája. Sőt, az utóbbin belül is célszerű különválasztani a bérmunkát végző vállalatokat.

A külföldi tulajdonú cégek az export mintegy 3/4-ét adják – azaz a külkereskedelem révén adódó fejlődési, akkumulációs lehetőségeket jórészt ők használják ki (a jövedelmek, a K+F nagyrészt az anyaországban realizálódnak).

Az elmúlt évek dinamikus exportnövekedése egyértelműen a vámszabad területek rendkívül gyorsan felfutó tevékenységéhez kapcsolható. 1988-ban például a 20 százalékos exportnövekedés mögött a vámszabad területi export 64 százalékos és a vámterületi export 4,7 százalékos növekedése állt. A két szektor eltérő fejlődése következtében ma már az export 42 százalékát a vámterületek adják, és ha ekkor hozzászámítjuk a bérmunka 20 százalékos részesedését, akkor azt mondhatjuk, hogy az export közel 2/3 részét a hazai gazdasághoz csak laza szállal kötődő tevékenységek, illetve szektorok adják.

Míg a vámszabad területek, illetve a bérmunka terén jelentős a kiviteli többlet, a vámterületi gazdaság (bérmunka nélkül) egyensúlyromlása jelentős.

A külgazdaság jövőbeni teljesítményeit az export- és importszínvonal változásai határozzák meg. Ebben a vonatkozásban a makroszintű variánsok a meghatározóak, amelyek legfontosabb alakítói a világpiaci konjunktúra változásai. Ezek alapulvételével a külgazdasági folyamatokra három változat vehető számításba:

Infláció

1996-ban erőteljessé vált a stabilizációs politika dezinflációs hatása. A szigorú költségvetési politika és a csúszóárfolyam-politika, amely korábban is nominális horgonyként szolgált, a fogyasztói árak esetében 4, az ipari termelői árak esetében 7 százalékponttal mérsékelte az inflációs rátát az előző évhez képest. Ezt követően egy nemzetközi összehasonlításban meredek, évi 4-5 százalékpontos dezinflációs pálya mentén 1999-re 10 százalék körülire mérséklődött a fogyasztói árak éves növekedése.

1999. év második felében azonban a dezinfláció üteme lelassult. A korábban csökkenő világpiaci olajárak, amelyek jelentős mértékben járultak hozzá az inflációs ráta mérséklődéséhez, újból növekedni kezdtek, és ez költség oldalról gyakorol nyomást a termelői és azon keresztül a fogyasztói árakra. A dezinflációban korábban jelentős szerepet játszó élelmiszerárak is újból erőteljesebben kezdtek növekedni, ami természetes következménye a mezőgazdasági termelők korábban erőteljesen kinyílt agrárolló mérséklésére irányuló törekvésének.

E folyamatokat mérlegelve 1999-re 9,5-10 százalékos fogyasztóiár-növekedést jelzünk.

Az előttünk álló középtávú időszakra vonatkozó prognózis kereteinek kialakításánál abból az alapfeltételezésből indulhatunk ki, hogy az utóbbi éveket jellemző szigorú monetáris és fiskális politika továbbra is fennmarad, és a nemzetközi pénzpiacokon sem lesz olyan zavar, amely megrendítené Magyarország külső egyensúlyát. Az Európai Unió gazdaságpolitikai törekvéseinek ismeretében abban is biztosak lehetünk, hogy az Unióban mostanára kialakult árstabilitás, illetve igen mérsékelt árszintnövekedés továbbra is jellemző marad. Így a gazdasági környezetből árnövelő impulzusok nem várhatók. E feltételek mellett az előttünk álló rövid- és középtávú időszakban az infláció (a fogyasztói árak) további határozott mérséklődésére számíthatunk.

Mivel a legfontosabb arányváltozások már lezajlottak, a jövőben elsősorban piaci hatások érvényesülnek az árakban. Az antiinflációs törekvés továbbra is jellemző a magyar monetáris politikára.

A fogyasztói árak csökkenő tendenciája a következő években is megmarad. A mezőgazdasági árak piacosodásának (ezáltal áremelkedése), a költségvetési deficit finanszírozásának pénzügyi hatásainak figyelembevételével a 2000. évre – megítélésünk szerint 7-8 százalék körüli infláció prognosztizálható, ezt követően – ha a makrogazdasági egyensúly mindvégig fennmarad – 2002-re 5-6 százalékra csökkenhet a fogyasztói árak növekedése az ipari termelői árak 4 százalékos növekedése mellett.

Külső egyensúly

A gazdaság külső egyensúlyát leginkább a folyó fizetési mérleg egyenlege fejezi ki. A rendszerváltást követően főleg a külkereskedelem liberalizálásával, majd a privatizációval összefüggésben a magyar cégek külső és belső piacaik nagy részét elvesztették, emiatt a fizetési mérleg 1992 és 1994 között 5 milliárd dollárral romlott, és 1994-ben a hiány az export 50 százalékát tette ki.

1994 és 1997 között főleg a vámszabad területeken működő multinacionális cégek tevékenysége nyomán – a fizetési mérleg javult, 1998-ban azonban újabb romlási tendencia indult el részben a vámterületi gazdaság külkereskedelmi egyenlegének további romlása, részben a korábban beáramlott tőke jövedelmeinek kivonása miatt.

A jövedelemkiáramlás nemcsak a fizetésimérleg-jövedelem során következett be, de bizonyos szolgáltatási tételeknél is. Így a technikai és kulturális szolgáltatásoknál, amelyek egyenlege 1996 és 1998 között több mint 400 millió dollárral romlott. E hatást csak részben csökkenti, hogy a jövedelemkivonás ez évben talán nem éri el a tavalyit, így az várható, hogy az 1999. évben a fizetési mérleg hiánya 2,7 milliárd dollár körül alakul az 1998. évi 2,3 milliárd dollárral szemben.

A fizetési mérleg finanszírozása az elmúlt években nagyrészt a privatizációhoz is kapcsolódó közvetlen külföldi tőkebefektetésekből történt. A legutóbbi időben a közvetlen tőkebefektetések csökkentek, helyüket a portfólióbefektetések vették át. 1999 első hat hónapjában például 1,9 milliárd dolláros portfólióbefektetés áramlott az országba, míg a közvetlen tőkebefektetés csak 0,6 milliárd dollárt ért el.

A fizetési mérleg finanszírozásának szerkezeti eltolódása jelentősen növeli a finanszírozás bizonytalanságát: mivel a közvetlen tőkeberuházások tartósan lekötött tőkének tekinthetők, és legfeljebb a kivitt nyereség nagysága okozhat bizonytalanságot, a portfólióbefektetések (lényegében a külföldiek által vásárolt államkötvények és vállalati értékpapírok) viszont teljes összegükben bizonytalannak tekinthetők, mert külső vagy belső pénzügyi válság esetén rövid idő alatt kivihetők az országból. Jelenleg a Magyarországon eszközölt portfólióbefektetések összege 15,8 milliárd dollár, ebből 12,3 milliárd dollárnyi kötvényekben, 3,1 milliárd pedig részvényekben van.

Az ország fizetési mérlegének finanszírozása megfelelő monetáris politikával középtávon (3-4 év távlatában) biztosítottnak látszik. Hosszú távon azonban a kialakult struktúra krónikus egyensúlyproblémákat okoz, mert a hiány finanszírozására beáramló tőke kamatai tovább rontják a fizetési mérleget, és így tulajdonképpen a már az 1980-as évek végén kialakult és a rendszerváltozással felerősödött negatív spirálból az ország nem tud kitörni. A kitörés szempontjából kulcsfontosságú a vámterületi gazdaság romló külkereskedelmi egyenleg trendjének megfordítása. Ehhez 3-4 éven belül 1,5-2 milliárd dollárral kellene javítani a tartósan elérhető éves egyenleget.

Belső egyensúly

A gazdaság belső egyensúlyán általában az államháztartás kiadásainak és bevételeinek viszonyát értik. Az államháztartás hiányának közgazdasági megítélése azonban nem annyira egyértelmű, mint a fizetési mérlegé. Míg a fizetési mérleg hiánya általában a külső eladósodást jelenti, amelynek csak azokban az igen ritka esetekben lehet pozitív hatása, ha az eladósodás nyomán egy ország gazdaságilag felzárkózik (lásd Dél-Korea), addig a költségvetési hiány gyakran előnyös lehet, mert a kereslet növelésével elősegíti a gyorsabb gazdasági növekedést. Nyugat-Európában például a hetvenes évek gyors gazdasági növekedése idején a dinamikusan fejlődő dél-európai régió országaiban az államháztartás hiánya 5-10 százalékos sávban mozgott. A költségvetés hiánya a nyugat-európai országokban a maastrichti egyezmény végrehajtása során, a 90-es évek második felében csökkent, ami együtt járt a gazdasági növekedés mérséklődésével.

Magyarországon az államháztartás elsődleges egyenlege, vagyis a kamatfizetések és privatizációs bevételek nélkül számított egyenleg (amely a költségvetés folyó bevételét és kiadását tartalmazza) a rendszerváltás előtt és azt követően is lényegében egyensúlyban volt, sőt 1994 után jelentős aktívum alakult ki. Az államháztartás kamatkiadásokat is tartalmazó úgynevezett GFS egyenlegének hiánya tehát kizárólag a költségvetés kamatterheinek tulajdonítható.

Az 1998 májusában hivatalba lépő új kormány a költségvetési politika fő arányain nem változtatott érdemben. Az államháztartás bevételeinek és kiadásainak GDP-ben vett aránya 1997-99 között 1,1 százalékponttal csökkent, és a kormány 1999. áprilisi irányelvei 1999 és 2002 között további 2 százalékpontos csökkenést irányoznak elő.

Általában nincs lényeges elmozdulás a bevételek és kiadások fő arányainak tekintetében sem. A legtöbb változást az adósságszolgálattal kapcsolatos bevételek és kiadások csökkenő kamatlábak miatti mérséklődése, illetve bevételi oldalon a fogyasztáshoz kapcsolt adók növekedése, kiadási oldalon pedig a tb-hez való garanciális hozzájárulás bővülése és a központi költségvetési szervekre fordított összegek aránynövekedése idézi elő.

A költségvetés részleteiben azonban jelentős arányváltozások fedezhetők fel. Ezek közül kiemelhető, hogy az új kormány által megfogalmazott prioritásoknak megfelelően 1999-ben reálértékben jelentősen nőttek a rend- és jogvédelmi kiadások (BM, kisebb mértékben HM, igazságszolgáltatás, külügyek) és a mezőgazdaság támogatásai.

A jelenlegi tendenciákat figyelembe véve várható ugyan, hogy az államháztartás egyenlege 50-80 milliárd forinttal meghaladja az előirányzottat, ez azonban nem gyakorol érdemi negatív hatást a gazdaságra – sőt akár előnyös is lehet, mert csökkenti a gazdasági restrikció mértékét.

Kérdéses, hogy az előttünk álló középtávú időszakban mennyire érdemes a költségvetési hiány GDP-hez viszonyított arányszámának mérséklését célul kitűzni. A pénzpolitika ugyanis már hosszú ideje erősen restriktív, amelyet a kamatfizetések nélküli elsődleges egyenleg 2-3 százalékpontos többlete jelez. Kétségtelen, hogy a restrikció elősegítheti az infláció mérséklését, és a fizetési mérleg javulása irányába hat. A nemzetközi és a hazai adatok statisztikai elemzése azonban azt mutatja, hogy ez az összefüggés az inflációra és a fizetési mérlegre ható egyéb tényezők miatt meglehetősen laza. Ugyanakkor a további költségvetési restrikció a számos problémával küzdő közszolgáltatások helyzetét nehezíti, tovább élezve a már meglévő társadalmi feszültségeket. Egy költség-haszon elemzés tárgya lehet, hogy vajon a költségvetési egyenleg javításából eredő haszon megéri-e a restrikcióból következő gazdasági és társadalmi áldozatokat.

Társadalmi folyamatok

A népesség már korábban elkezdődött csökkenése tovább folytatódott. Jelenleg több mint 300 ezer fővel vagyunk kevesebben, mint 1990-ben voltunk. Az elkövetkező években a folyamatban gyökeres változás nem remélhető. A jelenlegi és középtávon is fennmaradó születési és halálozási arányok mellett a népesség fogyása tovább tart, és az ország lakosainak száma már a jövő évben 10 millió alá csökkenhet.

Magyarországon a gazdaságilag aktív népesség száma a 90-es évtizedben csaknem 20 százalékkal, több mint egymillió fővel csökkent. 1998 végén a gazdaságilag aktív népesség száma 4011 ezer fő volt.

A jelenlegi helyzetet összességében úgy lehet jellemezni, hogy a munkaképes korú lakosság foglalkoztatottsága Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is kritikus szintre csökkent. E kedvezőtlen állapotot a munkanélküliséggel csak részben lehet mérni.

Az igen alacsony aktivitási rátából az is következik, hogy az előttünk álló középtávú időszakban még egy munkaerő-felszívó gazdasági