Az infláció tényezői

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. december 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 21. számában (1999. december 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

Figyelemre méltó, hogy az infláció látványos felgyorsulása már a rendszerváltozás előtt megkezdődött. Az árszínvonal-emelkedés 1988-ban vált két számjegyűvé, majd üteme évről évre nőtt 1991-ig. Az infláció felgyorsulásáért tehát nem kizárólag a rendszerváltozás okolható. Történtek azonban az 1980-as évek vége felé olyan változások, amelyek a piacgazdaság irányába vittek, ilyen értelemben gazdaságilag előkészítették a rendszerváltozást. Ezek közé sorolható az adószerkezet felgyorsult átalakulása 1988-tól kezdve. Ekkor erőteljesen nőtt a fogyasztáshoz kapcsolt adók súlya és összege, bevezették a személyi jövedelemadót. Ezzel együtt gyorsan csökkent a vállalati profitra kivetett adók aránya. Ez szükségképpen az infláció felgyorsulására vezetett.

Az ártámogatások csökkentése

A fogyasztáshoz kapcsolt adók növelésének mindig ez a következménye. A fogyasztási és a forgalmi adók növelik a fogyasztói árszint többletét a termelői árszint felett. Mivel a fogyasztáshoz kapcsolt adók növelése az adószerkezet átalakulásának keretében történt, így azt a termelői árakat terhelő adók arányos csökkenése kísérte. Elvileg a fogyasztáshoz kapcsolt adók növelésének nem kellett volna a fogyasztói árszint növelésével járnia; a csökkenő termelői árak mellett a rájuk rakódó növekvő fogyasztói és forgalmi adók miatt a fogyasztói árakat változatlanul hagyhatták volna. Csakhogy, a tapasztalat szerint az árak - így a termelői árak is - lefelé rugalmatlanok. A vállalatok az árakat nem vagy alig csökkentik, ha profitjukat kevesebb adó terheli. A következmény a fogyasztói árak növekedése. A fogyasztáshoz kapcsolt adók 1988-ban 1987-hez képest több mint 70 százalékkal nőttek, s a fogyasztói árindex növekedése mindjárt két számjegyűvé vált.

Ennek persze nem egyedüli oka volt a fogyasztáshoz kapcsolt adók gyors növelése. A mára már megszokott személyi jövedelemadót is 1988-ban vezették be. Ennek összege 1988-ban csaknem akkorára rúgott, mint a fogyasztáshoz kapcsolt növekménye. Szükségképpen felgyorsította az inflációt, mert mind az adók levonása előtti bruttó, mind az adók levonása utáni nettó nominális bérek növekedését gyorsabbá tette. A nominális béreket bruttósítani kellett, mert a reálkereseteket a személyi jövedelemadó bevezetése nem terhelhette. A megugró bruttó bérek felgyorsították a vállalati költségek emelkedését, ezért mind a termelői, mind a fogyasztói áraknak emelkedniük kellett. De éppen ez utóbbi hatás miatt a nettó nominális béreknek is gyorsulóan kellett nőniük, hiszen a fogyasztási cikkeket a bérből élők a nettó bérekből vásárolják. Így a bruttó bérek növekedésének kettős oka volt. A bruttó átlagkereset 1988-ban meg is nőtt, az egyik évről a másikra több mint 28 százalékkal, míg korábban a nominális keresetek növekedése évi 10 százalék alatt volt. A nominális keresetek gyors növekedése már önmagában is felgyorsult inflációt okozott. (Ez a költséginfláció tipikus esete, amikor is az árszint növekedését a költségek felszökkenése okozza.) Igaz ugyan, hogy a bérek aránya a termékárakhoz képest a feldolgozóiparban csupán 15 százalékos arányt ért el átlagosan, de ebből nem következik, hogy 1 százalékos nominális bérnövekedés adott termelés esetén csak 0,15 százalékos árnövekedést okoz a költségek oldaláról kiindulva. Makrogazdasági síkon ugyanis a bérek és bérjellegű jövedelmek (például nyugdíjak) együttes nagysága a GDP több mint 60 százalékát teszi ki a legtöbb országban, így nálunk is. Ettől az aránytól függ a nominális bérnövekedés költséghatása! A költségek nagy része ugyanis bérköltségre vezethető viszsza, ha az ágazatok közti kapcsolatokat is figyelembe vesszük. Az anyag- és energiaköltség ugyanis más ágazatok kibocsátása, ahol a termékérték újból anyag-, energia- és bérköltségre bontható fel. Ha az ágazati kapcsolatok egészét vesszük számításba, akkor látjuk, hogy az anyag (más vállalatoktól átvett termék) és energia ára nagyrészt álruhába bújtatott - máshol kifizetett - bérköltség. Ha az anyag és energia ára emelkedik, az nagyrészt azért történik, mert a nominális bérek országszerte nőnek. Ezért azt mondjuk, hogy ha a nominális bérek adott termelés esetén 10 százalékkal nőnek, az országos átlagban mintegy 6-7 százalékos inflációt okoz. Egyéb tényezőket is figyelembe véve, az egységnyi termelésre jutó nominális bérnövekedés egy az egyben árnövekedéssel járhat együtt, erre azonban itt a cikk korlátozott terjedelme miatt nem lehet kitérni. Ha már az adószerkezet átalakítása megtörtént, a nominális bérnövekedés veheti át az inflációs húzóerő szerepét.

Az 1980-as évek végén még egy tényezőnek volt robusztus áremelő hatása: ekkor vált erőteljesebbé a vállalatoknak fizetett állami támogatások, valamint a fogyasztói árkiegészítések csökkentése. 1987-ben a vállalati támogatások és a fogyasztói árkiegészítések együttes összege a GDP-nek csaknem 18 százalékát tette ki, és ez az arány 1990-re 6,5 százalékra, 1991-re pedig 4,6 százalékra esett. A '90-es évek közepére a támogatások és árkiegészítések aránya már csak 3,3 százalék volt, vagyis a fejlett tőkés országokban megszokott arány alá csökkent. A támogatások leszorítása olyan erőteljes volt, hogy nemcsak azok aránya, hanem még nominális összege is gyorsan esett a gyors infláció ellenére. E drasztikus változás inflációs hatása nyilvánvaló. A támogatott ár alacsony ár, ami támogatás nélkül nem tartalmazná a vállalatok működéséhez szükséges bevételt és nyereséget. Ezért ha a támogatásokat visszavonják vagy csökkentik, az áraknak növekedniük kell. Ez gyakran hatósági áremelésekkel történt. És mivel egyszerre történt az adószerkezet átalakítása, továbbá a termelői és fogyasztói ártámogatás gyors leszorítása, és mert a nominális béreknek a fogyasztói ártámogatások leszorítása miatt is nőniük kellett, az infláció felgyorsulása elkerülhetetlen volt. Érthető, hogy az infláció üteme 1990-re és 1991-re 29 százalékra, illetve 35 százalékra ugrott fel.

Az ártámogatások megszüntetése és/vagy leszorítása fontos elméleti probléma. Adott adóbevételek mellett a támogatások megszüntetése révén csökken az államháztartás hiánya. Ez utóbbit pedig nem mint inflációs, hanem mint deflációs tényezőt szokták tárgyalni. Most pedig a támogatások csökkentése inflációs tényezővé vált. Látszólag ellentmondás ez, amelynek a feloldása egyszerű.

Az ártámogatás megvonása az érintett területeken egyértelműen áremelő hatású. De a támogatások csökkentésének megfelelően kevesebb pénz áramlik az államháztartásból a gazdaság egyéb szektoraiba. Emiatt az áraknak sok helyen csökkenniük kellene. Az árak azonban lefelé rugalmatlanok, ezért máris az általános árszint megemelkedése tapasztalható. Az utóbbi miatt a nominális béreknek gyorsabban kell emelkedniük, amit a vállalatok hitelfelvétellel is fedezhetnek. A halmozott kereslet nominális összege így végül is nő, az árszint megemelkedése nem átmeneti, hanem végleges lesz. Az ártámogatások leszorítása nyomán minden országban megfigyelhető a nominális bérek gyorsabb emelkedése, ezzel együtt az árszint és a pénzkínálat növekedésének felgyorsulása.

Nem mindegy tehát, hogy az államháztartás deficitjének csökkenése minek köszönhető, hogy mely természetű költségvetési kiadások csökkennek. Ha csökken az állami vásárlások vagy bérkifizetések öszszege, annak (adott adóbevételek mellett) egyértelmű a deflációs hatása. Ha azonban a kiadások az ártámogatások leszorítása miatt esnek, egyszerre van dolgunk inflációs és deflációs hatással. Azonban az inflációs hatás ilyenkor erősebb. Ezt részben a lefelé rugalmatlan árak, részben a nominális bérjövedelmek növekedésének felgyorsulása, valamint a pénzkínálat így bekövetkező felgyorsulása és részben a reál GDP esetleg bekövetkező csökkenése magyarázzák. (Ha az árszint nő, és ehhez nem alkalmazkodik elég rugalmasan a nominális bérnövekedés és a pénzkínálat, a reál GDP visszaesik.) Nálunk megfigyelhető volt mind a nominális bérek, mind a pénzkínálat növekedésének felgyorsulása, sőt a reál GDP csökkenése is bekövetkezett. Ha figyelembe vesszük az 1980-as évek második harmadában már megszokott inflációs áremelkedést, és ehhez hozzávesszük az adószerkezet átalakításából, valamint az ártámogatások radikális leszorításából eredő újabb inflációs hatást, akkor nagyrészt érthetővé válik, miért gyorsult fel az infláció 1990-re majd' 30 százalékosra.

Áttérés a piacgazdaságra

Nagyjából ezzel egy időben kezdődött meg és zajlott le a rendszerváltozás, amelynek közgazdasági tartalma a piacgazdaságra való áttérés. A piacgazdaságban az adók nagyrészt nem a vállalati profitot terhelik, a bevételek főként a forgalomra, fogyasztásra kivetett adókból fedeződnek. Emiatt a béreknek nagyobbaknak kell lenniük, hiszen a forgalmi és a fogyasztási adókat túlnyomórészt a bérből élők fizetik meg. A piacgazdaság nem fér össze a nagyarányú ártámogatásokkal sem, itt az árak döntően a költségarányokhoz igazodnak. Ha tehát az adózás a termelésről a forgalom szférájára tevődik át, és ha az árarányok a ráfordítási arányokhoz közelednek, a gazdaság a piacgazdaság felé halad. Ez az átalakulás - mint láttuk - az infláció (átmeneti) felgyorsulását váltja ki. Ugyanakkor a már egyszer létrejött 1987-90-es infláció beépült az inflációs várakozásokba. Ez annál inkább így van, minél több éven át tart az eredeti inflációs nyomás.

Az adószerkezet átalakulása és az ártámogatások leszorítása több éven át tartott, emiatt az inflációs ráta 1987-től kezdve 1991-ig évről évre nőtt. Így a 20 százalékot meghaladó inflációs várakozásoknak volt idejük megszilárdulni. A bérből élők hamarosan 20 százalék körüli nominális bérnövekedést vártak el, ugyanígy a vállalatok minimálisan 20 százalék körüli árnövekedéssel kalkuláltak. Ilyen ár- és béremelés automatikusan ismétlődővé vált a '90-es évekre. Ha egyszer a lendkerék forogni kezd, a forgás a tehetetlenség erejénél fogva állandósul, külön erőfeszítés kell a lelassításához. Bár csökkent erővel, de a jelenlegi inflációban is érvényesül a '80-as évek utolsó harmadának utóhatása. Ráadásul a rendszerváltozás tényleges bekövetkezése is inflációs hatásokat hozott magával, ezek legalábbis akadályozták, hogy az inflációs nyomás mérséklődjék. Ezeket a hatásokat kell megvizsgálni a következő lépésben.

A rendszerváltozás további hatásai

A piacgazdaság természetes velejárója a liberalizált ár- és bérrendszer, ahol az egyes árak és a bérek alakulása alapjában véve vállalati döntésektől függ. Persze az ár- és bérmegállapításban a liberalizmus sohasem abszolút érvényű, de az állami beleszólás a vállalat ügyeibe e téren összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a szocialista gazdaságban. Természetes dolog, hogy a bér- és áralakulás szabadsága nagyon gyorsan erősödött mindjárt a rendszerváltozás után, ezért az átlagbérek növekedése tovább gyorsult, üteme 1991-ben érte el a csúcspontját, országos átlagban 25,5 százalékot. A nominális béremelkedés olyan gyors volt, hogy a bérek összege országos szinten annak ellenére gyorsan nőtt - 1990-től 1995-ig évi átlagban 16-17 százalékkal -, hogy a GDP volumene és a foglalkoztatás a rendszerváltozást követően és a világpiaci átállás közben - 1993-ig - jelentősen esett. A GDP egységére jutó nominális bérnövekedés üteme mintegy 19-20 százalékos volt évi átlagban (1993-ig ennél nagyobb, 1993-tól 1995-ig ennél kisebb). Ez egymaga is mintegy 13-14 százalékos inflációs áremelkedést tett indokolttá (ha makrosíkon a bér- és bérjellegű jövedelmek arányát a GDP 2/3-ának vesszük), 1993-ig, de különösen 1991-ig ennél gyorsabbat, 1993-tól 1994-ig ennél lassabbat. Vagyis a rendszerváltozásnak csupán azáltal is, hogy szükségessé tette a következetes ár- és bérliberalizálást, továbbá mert átmeneti GDP-eséssel járt, nagy - de persze nem kizárólagos - szerepe volt az inflációs folyamatban, annak időbeli meghosszabbításában.

Az inflációs ráta jóval nagyobb volt 14 százaléknál. Ezt részben a külkereskedelmi cserearányok (terms of trade) romlása és ezzel együtt az importárak nagyon gyors emelkedése magyarázza. Adott GDP esetén a "terms of trade" index romlása a realizált GDP-eséshez vezet, az utóbbi a megtermelt GDP szintje alá kerül. Ha ugyanekkor a külkereskedelmi mérleg egyensúlyban marad vagy egyenlege nem romlik, az annak a jele, hogy az exportvolumen gyorsabban nő az importvolumennél. Ilyenkor országon belül az összevont kínálat volumene esni kezd, ezért az általános árszínvonalnak emelkednie kell; inflációs hatással van dolgunk. A külkereskedelmi cserearány-mutató 1991-ben 1990-hez képest jelentősen, 11 százalékkal romlott. Azonban nem az exportvolumen, hanem az importvolumen kezdett gyorsabban nőni, ezért a megelőző évhez képest inkább a kínálat került túlsúlyba a kereslettel szemben.

Bárki tapasztalhatta, hogy a hiányjelenségek a rendszerváltozást követően szinte egyik napról a másikra háttérbe szorultak. Ez jórészt a kereskedelem liberalizálásának eredménye, a cserearány romlása nem okozhatott inflációt a halmozott kínálat visszaesésén át. De okozott inflációt az importárak gyors növekedése miatt. A nyugati import jóval drágább volt, mint a keleti, ráadásul a rendszerváltozást követően a keleti árak is gyorsan nőttek a világpiaci árrendszerre való áttérés miatt. Az import árindexe 1991-ben egyetlen év alatt 46 százalékkal nőtt, a kelet- és közép-európai országokból származó import árindexe pedig 115 százalékkal lett magasabb. Mivel a magyar gazdaság a nemzetközi átlaghoz képest jóval importérzékenyebb, az importárak drasztikus emelkedése nem maradhatott hatás nélkül a belső árszínvonalra; a cserearányromlás a költséghatáson keresztül hirtelen felgyorsította a belső inflációt.

Láttuk, hogy a nominális bérek növekedése mintegy 13-14 százalékos inflációt képes megmagyarázni a rendszerváltozást közvetlenül követő években. Az infláció 1991-ben az 1990-es 29 százalékos inflációhoz képest mégis 35 százalékosra nőtt; ebben fontos szerepe volt a cserearányromlás belső költséghatásának. Ezt az is alátámasztja, hogy 1992-re az infláció 12 százalékponttal 23 százalékosra esett. A cserearány-mutató 1992-ben már nem romlott, az importárak az előző évhez képest már csak 10 százalékkal nőttek, a külső árhatások oldaláról nézve tehát teljesen érthető az inflációs ráta jelentős, 12 százalékpontos esése.

A rendszerváltozás számos egyéb áttételen keresztül is hozzájárult a gyors áremelkedéshez, illetve ahhoz, hogy az infláció tartósan is nagyjából 20 százalék körüli ütemű lehetett. A legközvetlenebb áttétel a tőkés viszonyok megjelenése, terjedése, majd meghatározóvá válása, ezzel együtt a tőkés fogyasztás megjelenése és növekedése. Az inflációelmélet sarkalatos állítása szerint az infláció rendszerint visszavezethető arra, hogy az egyes vállalatok, intézmények, társadalmi rétegek, osztályok jövedelmi részesedésük növelésére törekednek, de legalábbis részesedésük és már elért tényleges jövedelmük megtartására. A nominális bérnövelésre való törekvés például e nélkül meg sem érthető. Természetes dolog, hogy az újra megjelenő tőkésosztály jelentős profitra törekszik egyebek közt azért, hogy magas fogyasztási igényeit kielégíthesse. Ez áremelést kelt. Ha pedig az újgazdagok fogyasztásukat hirtelen megnövelik, éppen a felgyorsuló áremelkedés teszi lehetővé az országosan rendelkezésre álló összes jövedelem újraelosztását a saját előnyükre. Mindaddig, amíg a tőkés viszonyok terjedőben vannak, és amíg a tőkés viszonyoknak megfelelő tőkés (újgazdag) fogyasztási arány a GDP-n belül ki nem alakul, a tőkés viszonyok terjedése inflációs hatású. Ez a hatás tehát átmeneti. Amíg a nemzetközi tapasztalatok szerint a GDP 10-15 százalékával egyenlő tőkés személyes fogyasztási arány ki nem alakul - ez 4-5 éven belül megtörténik -, évi 2-3 százalékos többletinflációval kell számolni. Természetesen a tőkés fogyasztás oldaláról jelentkező inflációs nyomás a legerőteljesebben az első 1-2 évben érezhető, ez is segít az 1991-es évi 35 százalékos inflációs rátát megérteni.

További inflációs áttételek olyan, a rendszerváltozásban gyökerező tényezők, mint a kereskedelmi és szolgáltatási szektorban a magánosítás általánossá, uralkodóvá válása. A tőkés fogyasztás hatása természetesen itt is jelentkezik. Mégis, a kereskedelmi szektort figyelembe véve, döntő fontosságú inflációs tényező a kereskedelmi árrés nagyarányú megnövelése. Ebben persze benne van a kereskedők profitja. De ebből kell fejleszteni a kereskedelmi ágazatot, ez a forrása a forgalmi és reklámkiadásoknak is. A kereskedelmi árrés a létezett szocialista gazdaságban nagyon mérsékelt volt, a kereskedelem improduktív voltáról szóló marxista doktrína miatt. Az alacsony árrés és a kereskedelem szocializmusbeli elmaradottsága, szegényessége összetartozó tényezők. Az elmaradottság felszámolása nem megy az árrés gyors szélesítése nélkül, ami persze inflációs nyomással jár. Az infláció emiatt elsősorban a fogyasztói árindexben jelentkezik, ez az egyik magyarázata annak, hogy a rendszerváltozást követő néhány évben a fogyasztói árindex jóval magasabb volt a termelői árindexnél.

Ugyanilyen a hatása a magánszektor uralkodóvá válásának a szolgáltatásokban. Itt elsősorban a fogyasztói szolgáltatásokra kell gondolni, ahol az árak nagyon alacsonyak voltak a szocialista gazdaságban. Az árak liberalizálása és a magántulajdon előretörése természetszerűleg vezetett a szolgáltatások árának gyors növekedéséhez, hiszen az áraknak fedezniük kellett a költségeket (amelyek a nominális bérek gyors növekedése miatt gyorsan nőttek), továbbá a vállalkozók profitját, ezzel együtt a felhalmozás költségeit, a tulajdonosok fogyasztását és a reklámköltségeket is. Nem véletlen, hogy a szolgáltatások ára jóval a fogyasztási cikkek inflációs árnövekedése felett volt. S mivel a szolgáltatások áralakulását a fogyasztói árindex foglalja magában, a szolgáltatások árának szerepe volt abban, hogy a fogyasztói árindex jó néhány évig lényegesen magasabb volt a termelői árindexnél.

A rendszerváltással járó inflációs tényezők sorához tartozik a külföldi érdekeltségű vállalatok árpolitikája is. A külföldi érdekeltségű termelés és szolgáltatás aránya a GDP-n belül még ma is növekvőben van. A külföldi tulajdonosok természetes törekvése, hogy a világpiaci árakkal megegyező vagy azokhoz közelítő árakat érvényesítsenek itthon is. Ez azért jár inflációs hatással, mert a forint a fejlett országok valutáihoz viszonyítva és a vásárlóerő-arányokhoz képest mélyen leértékelt, vagyis a hivatalos valutaárfolyam alapján kalkulálva a hazai fogyasztói árszint lényegesen alacsonyabb, mint a külső. Minél jobban közelítik tehát a külföldi tulajdonosok az eladási árakat a világpiaci árakhoz, és minél gyorsabb a külföldi tulajdonú termelés arányának emelkedése, annál erőteljesebb az ebből eredő inflációs nyomás. Az így érvényre jutó infláció tipikusan a rendszerváltozás jelensége.

Az inflációs várakozások

A rendszerváltozásban gyökerező inflációs hatások - bármilyen erőteljesek is azok - csupán átmenetiek. Az ártámogatások felszámolásának közvetlen inflációs hatása egyszeri, illetve csak addig tart, amíg a támogatások felszámolása tart. A "terms of trade" (cserearány) index zuhanását 1991 után annak inkább tendenciaszerű lassú javulása váltotta fel (hiszen zömmel már megtörtént a világpiacra való átállás). A tőkések személyes fogyasztására közvetlenül visszavezethető infláció is addig tart, amíg a kapitalista rendszerből eredő tőkés személyes fogyasztás aránya ki nem alakul. A kereskedelmi árrés növekedése és a szolgáltatások nyomott árszínvonalának felszámolása is átmeneti. Hasonlót mondhatunk a külföldi tulajdonosok árátrendező törekvéséről is. Megállapítható, hogy e folyamatok befejeződéséhez közeledünk. Mindezek azt sejtetik, hogy az infláció viszonylag gyors mérséklődése várható.

A helyzetet azonban bonyolítják a várakozások. Ha a már felsorolt tényezők miatt 20 százalék körüli infláció volt tapasztalható több éven át, a vállalatok hajlamosak lehetnek csaknem ilyen mértékben növelni az árakat - hiszen beszerzési költségeik hasonló mértékű nominális növekedésére számíthatnak, és lehet, hogy ugyanígy gondolkoznak a bérből és fizetésből élők és/vagy a nyugdíjasok is. Ha pedig a vállalatok 20 százalék körüli árnövelésre törekszenek, és a bérből élőket is hasonló bérnövelés nyugtatja meg, az infláció akkor is csaknem 20 százalékos lesz, ha már a rendszerváltozásra visszavezethető inflációs tényezők kimerültek. Ma már döntően az inflációs várakozások merevsége nehezíti az inflációs ráta leszorítását. Az antiinflációs politika sikere tehát elsősorban attól függ, mennyire sikerül a várakozások megfordításához szükséges bizalmat a gazdaság szereplőiben elérni és megszilárdítani. Attól, hogy sikerül-e olyan bizalmi légkört a gazdaságban kialakítani, ami ahhoz kell, hogy a vállalati árpolitika ne a múltban érvényre jutó, hanem a következő időszakra reálisan várható inflációhoz igazodjék; ugyanígy a nominális bérigények, sőt a nyugdíjak nominális emelésének megállapításához is a következő évben várható inflációt vegyék alapul. Ha ezt nem sikerül elérni, akkor a legjobb esetben is csupán az infláció nagyon lassú mérséklődésére lehet számítani.

Téveszmék

Az infláció, mint mindig és mindenütt, nálunk is sok tényezővel hozható kapcsolatba, mégis előfordul, hogy egyik-másik tényezőt szakmai körökben is megalapozatlanul teszik felelőssé az áremelkedésért. Itthon erre példa a hazai valuta nominális leértékelése és a nominális kamatlábak alakulása. Szinte mindenki inflációs tényezőnek tekinti a forint leértékelését, bármilyen mértékű is az. És valóban, a leértékelés lehet inflációs tényező akkor, ha a leértékelés üteme nagyobb, mint amennyivel gyorsabb a hazai infláció a külföldinél. Ha például a hazai infláció évi 10 százalékos, míg a külkereskedelmi partnereknél a fogyasztói árszint növekedése évi 5 százalék, és a leértékelés a partnerek valutáihoz képest 10 százalék, akkor valóban van a devalvációnak inflációs hatása. E példában reálleértékelés történik, hiszen a hazai inflációs ráta többlete csak 5 százalék, mégis 10 százalékos a leértékelés. A jelen példa szerinti 5 százalékos reálleértékelés az, ami inflációt vált ki. (Mert így 1,05 x 1,1 = 1,15-szörösére nőnek az importárak, amit az 5 százalékos külső infláció és a 10 százalékos forintleértékelés okoz. Így a hazai árszintnél gyorsabban növekvő importár lökést ad az inflációs folyamatnak.) Ha a leértékelés csak 5 százalékos volna, ez a hatás nem létezne, a devalváció csupán igazodna a belső és külső inflációs ráta különbségéhez. Így világos, hogy az infláció okoz leértékelést, és nem a leértékelés okoz inflációt. Ha a rendszerváltozás óta bekövetkezett leértékeléseket együttesen nézzük, akkor megállapítható: a leértékelés összesítve nagyarányú volt, mégsem akkora, amekkora (arányosan) a hazai inflációs ráta többlete volt a fejlett külkereskedelmi partnerek inflációs rátájához képest az egész eddig eltelt időben. Hosszabb időszakban tehát a forint reálértelemben felértékelődött, ami nem inflációs, hanem deflációs hatású. A problémát jól érzékelteti, hogy amíg a dollár ára forintban évi középárfolyamok szerint 1988 és 1997 között 3,67-szeresére, és az ecu árfolyama 3,54-szeresére, a márkáé 3,75-szörösére, az angol fonté 3,41-szeresére nőtt, addig a hazai fogyasztási árak 6,82-szeresre, a termelői árak 3,99-szeresre nőttek. És itt nincs is számításba véve, hogy a felsorolt külföldi valuták is inflálódtak! A forint hosszú időszakos reálfelértékelődése tehát tény, a hosszú időszakban érvényre jutó deflációs hatású árfolyam-politika nem vonható kétségbe. (Defláció: a forgalomban levő pénzmennyiség csökkentése a pénz vásárlóerejének növelése érdekében.) Rövidebb időszakokban viszont, különösen egy-egy nagyobb leértékelést követően - mert a leértékelést követően bizonyos ideig a belső infláció még nem zárkózott fel a leértékelés mértékéhez - az árfolyamlépéseknek volt átmeneti inflációs hatásuk a leértékelést közvetlenül megelőző időkhöz képest. De mert a leértékelési aktusok hosszabb időben inkább követték a hazai inflációsráta-többletet a külföldié felett, és mértékük elmaradt e mögött, az árfolyam-politika hosszabb időszakban inflációt fékező tényező volt.

Külön vita tárgya volt a csúszóleértékelés hatása. Sokan állítják, hogy ez a leértékelési szisztéma inflációs hatású: a vállalatok az árakban egyszerre érvényesítik az előre bejelentett leértékelést, majd a havi, heti, napi apró leértékeléseket. Az utóbbira bizonyíték nincs, egyébként is valószínűtlen, hogy a vállalatok a csúszóleértékelés miatt hetente, avagy naponta parányi áremelésre törekednének. Nem mellőzik az áremelést, de nem egyszerűen a csúszóleértékelés miatt. Ha nem a csúszóleértékelés szisztémája van érvényben, akkor is növelik áraikat, ha erre alkalmuk nyílik, és azt ésszerű és hasznot hozó lépésnek tartják. Az sem igazolható, hogy a vállalatok, amint a csúszóleértékelés mértéke ismeretessé válik, az előre bejelentett időszak kezdetén valamennyien és egyszeriben árat emelnek. Nem bizonyítható, sőt teljesen valószínűtlen, hogy csúszóleértékelés esetén a devalváció hatása kétszeresen jut érvényre! Ráadásul a csúszóleértékelés mértéke rendszerint lényegesen kisebb volt eddig, mint a belső és külső inflációs ráta különbsége.

A csúszóleértékelés eddig inkább stabilizáló hatású volt, mert védte a forintot a spekulációtól, kiszámíthatóságot vitt a gazdasági kalkulációkba. Hiányossága nem abban van, hogy inflációt szít, hanem abban, hogy szűk korlátot szab a monetáris irányítás számára. Ilyen rendszerben a monetáris irányítás nem tudna rugalmasan anticiklikus politikát folytatni, ha a termelés ciklikus ingadozásai előtérbe kerülnének.

A kamatok hatása

Már szó volt arról, hogy az inflációs rátában növekvő és csökkenő periódusok voltak nálunk megfigyelhetők. Ennek megfelelően a nominális kamatláb is hullámzott. Többször is bekövetkezett a kamatlábak jelentős emelkedése. És mivel az infláció már régóta két számjegyű, a nominális piaci kamatlábak is két számjegyűek, vagyis magasak. A magas kamatlábat pedig - legalábbis nálunk - gyakran úgy tekintik, mint ami inflációt okoz, a kamatlábak emelését pedig úgy, mint az inflációt tovább gerjesztő tényezőt.

Tipikus mikroökonómiai szemlélet! Ha a kamatláb nő - legyen ez egyelőre reálkamatláb-növelés -, emelkednek a vállalati költségek, hiszen a kamat a hitelt igénylő vállalat számára költség. Természetes, hogy ezt a vállalatok megpróbálják áremeléssel kompenzálni. Ezért gondolják sokan, hogy a kamatláb növekedése inflációt okoz. Csakhogy a növekvő kamatláb korlátozza a vállalati szféra beruházásait, annál jobban, minél nagyobb a beruházások kamatérzékenysége. Akkor is korlátozza a beruházásokat, ha azokat részben hitelből finanszírozzák, akkor is, ha a saját profit a beruházás forrása. A kamatláb a legerőteljesebben a lakásépítkezéseket korlátozza, hiszen azokat nagyrészt hitelekből finanszírozzák. Mind a vállalati beruházások, mind a lakásépítkezések hatnak a halmozott keresletre, miattuk az utóbbi visszaeshet vagy növekedésében megtorpanhat, ami antiinflációs tényező. Azt mondhatjuk tehát, hogy a kamatlábemelés éppen azért hat az infláció ellen, mert növeli a költségeket, és a beruházások, valamint a lakásépítkezés visszafogásán keresztül korlátozza a keresletet. Az infláció tipikusan makrogazdasági kategória, nem érthető meg a makrogazdasági összefüggések figyelembevétele nélkül.

A kamatláb nőhet persze a reálkamatláb változatlansága mellett is, ilyenkor az tisztán nominális emelkedés. Eleve mint az infláció következménye értékelhető, és nem mint az infláció oka. Az aggregált (halmozott, teljes) keresletet - reálértelemben - a nominális kamatláb emelkedése is csökkenti, a kereslet nominális növekedése pedig lefékeződik miatta.

Ha a kamatláb igazodik az inflációhoz, annak inflációt kompenzáló része a felvett hitel burkolt törlésével egyenértékű. Ha 20 százalékos az infláció, és ekkora a kamatláb is, akkor az adós már a hitelfelvételt követő első év végére visszafizeti a felvett tőke 20 százalékát, az 5. év végére pedig 67 százalékát, függetlenül attól, milyen végső lejáratot tartalmaz a hitelszerződés. Gyors infláció esetén tehát, ha a nominális kamatláb igazodik az inflációhoz, a hosszú lejáratú hitelnyújtásnak nincs sok értelme. A magas nominális kamatláb elsősorban a lakásépítkezéseket korlátozza, de a vállalati beruházásokat is, ha azokat országon belüli hitelfelvétellel tudják csak finanszírozni. Ezzel együtt azonban a megnövekvő nominális kamatláb a halmozott keresletet is korlátozza, és vele együtt az inflációt, ezért a megnövekvő nominális kamatláb semmiképpen sem tekinthető inflációt gerjesztő tényezőnek. Nem véletlen, hogy az antiinflációs politika keretébe a világon mindenütt beletartozik a kamatláb emelése, amitől mindenütt az inflációs ráta csökkenését és nem növekedését várják. És hogy a magas nominális kamatláb keresletkorlátozó faktor, jól illusztrálható például a hazai lakásépítkezéssel, amely az 1970-es és 1980-as években elért átlagos szint negyedére-harmadára esett vissza; hiszen az 1990-es évek magas nominális kamatlába túl kockázatossá teszi a legtöbb ember számára a lakáshitel-szerződés megkötését.

Államháztartási hiány

Egészen a legutóbbi évekig még a szakértők többsége is hamis képet alkotott az államháztartásnak - és ezen belül a központi állami költségvetésnek - a hazai inflációs folyamatban játszott szerepéről. Szinte mindenki azon a véleményen volt: mivel itthon a rendszerváltozás kezdete óta nagy az állami költségvetés hiánya, az meghatározó szerepet játszott az inflációban. A költségvetési deficit inflációs hatásáról tanult mindenki az egyetemeken és a közgazdasági tanfolyamokon. Ebben a cikkben viszont eddig egy szó sem esett arról, hogy az állami költségvetés kiadási többlete inflációt okozott volna.

A költségvetési hiány akkor okoz inflációt, ha növeli az aggregált keresletet, és így is csak akkor, ha a kínálat nem képes rugalmasan alkalmazkodni a kereslet bővüléséhez. Ez utóbbi könnyen előfordulhat, ha a foglalkoztatás teljes és nincsenek piacképes termelőikapacitás-tartalékok. Nálunk a költségvetési deficit keresletnövelő hatása kétségbe vonható!

Ez akkor érthető meg, ha figyelembe vesszük: Magyarországon nagy az állami költségvetés - és így az állam - belső adóssága. Ez erőteljesen befolyásolta az állami költségvetés egyenlegét, sőt az elmúlt évek nagy részében főként éppen e belső adósság miatt lett az állami költségvetés deficites. Ezzel együtt az is kimondható, hogy néhány évvel a rendszerváltozást követően, nem az állami költségvetés hiánya okozott inflációt, hanem éppen az egyéb tényezők miatt kibontakozó infláció miatt vált deficitessé az államháztartás és ezen belül az állami költségvetés.

A kérdés az: miért van dolgunk fordított összefüggéssel, miért az állami költségvetés deficitje az okozat és az infláció az ok? Hogyan vezetett az infláció az állami költségvetés deficitjére? Ennek megértése az állami költségvetés által teljesített inflációs kamatfizetés hatásának és szerepének megértésén múlik.

Az államnak külső adósságai mellett nagy összegű és arányú belső adóssága van, amelynek nagy része a jegybankon kívüli (vagyis nem a jegybankkal szemben fennálló) belső adósság. Ezen adósság legnagyobb részben piaci kamatozású adósság. Nominális nagysága mindvégig nőtt, és 1997-ben 3210 milliárd forintra rúgott. A GDP-hez viszonyított arányát tekintve pedig 1995-ben érte el a csúcspontját, 39,1 százalékot. Ami számunkra most fontos: a belső gazdaságba, de a jegybankon kívülre pumpált - bankoknak, vállalatoknak és a végső lakossági megtakarítóknak fizetett - kamat túlnyomórészt inflációt kompenzáló kamat. Nagysága 1992-től kezdett tetemes összegűvé válni (184 milliárd), és 1997-re összege már 835 milliárd forintot ért el. Ez a tétel az állami (központi) költségvetés kiadásainak 31 százaléka. Ez 1993-ban csupán 14,8 százalék volt. A kamatkiadások megszűnése esetén sem a központi költségvetés, sem az államháztartás egésze nem lenne deficites, és az elsődleges kamatfizetés és kamatbevételek nélküli egyenlegük 1995 óta pozitív lett volna. Mivel a kamatfizetés túlnyomórészt inflációt kompenzált, valóban igaz az, hogy évek óta az infláció miatt volt deficites az államháztartás és az állami költségvetés. Az elsődleges egyenleg csak 1995-öt megelőzően mutatott kiadási többletet, a teljes költségvetés és/vagy a teljes államháztartás a rendszerváltozást követően (és többnyire azelőtt is, az 1980-as években) mindvégig deficites volt.

A kamatfizetések - és különösen az inflációs kamatfizetések - megkülönböztetésének az összes költségvetési kiadásokon belül nem volna különösebb jelentősége, ha a kamatbevételeket a megtakarítások tulajdonosai fölélnék, vagy legalábbis nagyrészt elköltenék, ugyanúgy, mint a bér- vagy egyéb, nem kamatjövedelmeket. Igaz, ha a kamat pozitív reálkamat, az a megtakarító jövedelme, és a megtakarítók jövedelemnek is tekintik. Ezért azt nagyrészt el is költik. Elköltése nem csökkenti a már összegyűlt megtakarítások reálértékét. Az inflációs kamattal azonban egészen más a helyzet! Az csak a már megtakarított jövedelmek reálértékének infláció okozta zsugorodását ellensúlyozza, vagyis nem tekinthető jövedelemnek! Ha azt a megtakarítások tulajdonosai (például a bankbetét tulajdonosai) elköltenék, fogyasztásra használnák fel, akkor a már összegyűjtött megtakarításuk egy részét élnék fel. Ekkor nem mint megtakarítók szerepelnének, hanem negatív megtakarítókként viselkednének. A valóságban az állami költségvetés által teljesített inflációs kamatfizetés kis része az, ami a keresletet növeli, hiszen a nagyobb részt a megtakarítók rendre felhalmozódó megtakarításaikhoz csapják, hogy megtakarításaik inflációs lemorzsolódását ellensúlyozzák.

A keresletet növelő kisebb résznek két fő eleme van. Az egyik ilyen elem az úgynevezett pénzillúziónak tudható be. Vannak ugyanis olyanok - ők főként a kismegtakarítók közül kerülnek ki -, akik az inflációs kamatbevételt majdhogynem úgy tekintik, mintha az jövedelem volna. Azonosítják a pénzbevételt a jövedelemmel, a nagyobb pénzbevételre növekvő vásárlással reagálnak. Az így megnövekvő vásárlás nem különösebben nagy, az emberek nagy része tudja, hogy az inflációs kamat csak tőkevesztést pótol. A másik elem azért létezik, mert a lakossági megtakarítások nagyrészt a pénzügyi közvetítőkön keresztül - főként bankokon át - kerülnek az állami költségvetéshez, és az utóbbi által fizetett inflációs kamat egy része a pénzügyi közvetítők jövedelmévé válik. Ez a bankok kamatréséhez igazodó rész. Kisebb kamatot fizetnek a végső megtakarítóknak, mint amekkorát az állami költségvetéstől kapnak. Ezt a kamatréshez igazodó jövedelmet a bankok elköltik, amennyi az így realizálódó jövedelmük, annyival kevesebb inflációs tőkevesztés pótlódik a végső megtakarítóknál.

Mindent összevetve, az inflációs kamatfizetésnek mintegy 20 százaléka növelheti a teljes keresletet, és körülbelül 80 százaléka hozzácsapódik a kumulatív megtakarításokhoz. Másképpen, ha az állami költségvetés az inflációs kamatfizetés miatt deficites, az nagyrészt nem inflációt okozó tényező. Ha pedig a költségvetés elsődleges, a kamatbevételek és kamatfizetések nélküli egyenlege többletet mutat, az úgynevezett teljes deficit - ami a kamattételeket is tartalmazza - jóval kisebb lehet, mint a költségvetésből történő inflációs kamatfizetések összege. Ilyenkor az állami költségvetés annak ellenére nem vált ki inflációs hatást, hogy hiánya tekintélyes arányú, és az inflációs kamatfizetés egy részét tényleg elköltik. Nálunk 1995-től 1997-ig az állami költségvetés és az államháztartás inkább keresletet korlátozó, mint keresletet növelő tényező volt, hiszen elsődleges egyenlege jelentős többletet mutatott.

Specialitások

Az államháztartás, illetve az állami költségvetés egyenlege és az infláció közötti sajátos kapcsolat a rendszerváltozás után arra hívja fel a figyelmet, hogy nálunk nem keresleti, hanem úgynevezett költséginfláció jutott és jut érvényre. Az infláció fogalmának hallatára a legtöbb közgazdásznak a keresleti túlsúly jut az eszébe. De láttuk, egymagában az állami költségvetés deficitje sem bizonyítja a keresleti többlet létét a kínálat felett. Az infláció konkrét tényezőit számba véve pedig azt látjuk: az költségoldalról kiindulva bontakozott ki. Ilyen hatása van az adószerkezet átalakulásának, ezen belül a személyi jövedelemadó bevezetésének, a profitot terhelő adók helyettesítésének forgalmi és fogyasztási adókkal, az árliberalizálásnak és az állami támogatások visszaszorulásának, sőt a bérliberalizálásnak is. De ugyanezt mondhatjuk el a hatósági áremelésekről, a külföldi tőke által végrehajtott árrendezésekről és a tőkés tulajdon terjedéséből eredő árfelhajtó hatásról is. Hozzátehetjük: a külkereskedelmi mérleg hiányának hasonló a hatása, hiszen a behozatali többlet éppen nem a keresleti túlsúly irányába mutat, ezért ha infláció bontakozik ki, annak a költségoldalról kell kiindulnia. A tárgyalt tényezők általános áremelkedést váltottak ki, ehhez igazodott a pénzkínálat (az utóbbi inkább kiszolgálta, mint okozta az inflációt), amelynek tehát mélyebben rejtőző okai voltak és vannak. Nem állhattunk meg annál a megállapításnál, hogy mivel a pénzkínálat gyorsabban nőtt, mint a GDP volumene, inflációnak kellett kibontakoznia. Nagy határozottsággal állítható, hogy a szocializmusból a piacgazdaságra való átmenet könnyen vezethet költséginflációra. Magyarországon pontosan ez történt, a keresleti inflációnak inkább csak az elemei voltak meg. Ezt az is bizonyítja, hogy a hiányjelenségek nagyon hamar háttérbe szorultak, és nem a vétel, hanem mindinkább az áruk eladása okozott gondot a vállalatoknak. Minderről azért igen fontos tudni, mert az antiinflációs politika eszközei mások a költség-, és mások a keresleti infláció esetén. Az utóbbinál a teljes kereslet visszafogása a fő eszköz, az előbbinél a feladat bonyolultabb, az antiinflációs politika sikere inkább az ár- és a nominális béremelésre irányuló törekvések megfékezésén múlik.

Az infláció torzításokhoz vezet

Az infláció számos áttételen át okoz komoly gondot a lakosságnak és a vállalkozóknak, és fejtörést a gazdasági irányításnak. Az infláció miatt a felszínen torzítva jelennek meg az alapvető makrogazdasági összefüggések. Ez a gazdaságirányítást akár hibás döntésekre is késztetheti. A torzításra a legjobb példa a lakossági megtakarításokkal szemben fellépő belső hiteligény és a folyó fizetési mérleg egyenlege közti összefüggés. A makrogazdasági alapösszefüggések közé tartozik: ha a lakossági folyó megtakarítások összegénél nagyobb a vállalatok és az államháztartás hiteligénye, akkor a folyó fizetési mérlegnek e hiteligénytöbblettel egyenlő összeggel passzívnak kell lennie. Ekkor ugyanis a belső felhasználás nagyobb a belső jövedelemnél, a felhasználási többlet külső forrásbevonást követel meg, emiatt a folyó fizetési mérlegben hiány támad.

Az infláció miatt azonban mind a lakossági megtakarítások aránya, mind pedig az államháztartásnak a folyó bevételein felüli forrásigénye torzítottan jelentkezik. Láttuk, hogy az állami költségvetés inflációs kamatfizetései nem növelik a lakossági megtakarításokat, mert azok csak a halmozódó megtakarítások reálértékének infláció miatti zsugorodását ellensúlyozzák. Az állami költségvetés pedig, ha kamatot fizet, akkor nem vásárol, nem használ fel jövedelmet, nem támaszt keresletet a GDP-vel szemben. És mivel a lakossági megtakarítók sem költik el a kapott inflációs kamatot (most az egyszerűség kedvéért eltekintünk az inflációs kamat mintegy 1/5 részének tényleges felhasználásától), elmondhatjuk: az inflációs kamatfizetés okozta deficit nem tekinthető sem a lakossági megtakarítások, sem a GDP felhasználásának. A statisztikákban a lakossághoz kerülő inflációs kamatot hozzácsapják a lakosság folyó évi tényleges megtakarításaihoz, így a lakossági megtakarítások folyó összege és aránya felfelé torzított. Annál jobban, minél gyorsabb az infláció. Ugyanakkor az inflációs kamatfizetés miatt az állami költségvetés igénye a reálmegtakarításokkal szemben - és felhasználásigénye a GDP-vel szemben is - felfelé torzított. Ha tehát az állami költségvetés teljes (az inflációs kamatfizetésekkel megnövelt) deficitje nagyarányú, úgy tűnhet, mintha ez okozná a folyó fizetési mérleg hiányát. A valóságban viszont lehetséges, hogy a tényleges lakossági megtakarítások aránya alacsony, az állami költségvetés pedig a teljes deficit ellenére nem megtakarításfelhasználó, hanem nettó megtakarító. Ekkor a vállalati szféra hiteligénye az, ami a tényleges és mérsékelt lakossági megtakarítások nagyságát túllépvén, passzív folyó fizetési mérleg kialakulására vezet. A magyar gazdaságban lényegében ez volt a helyzet különösen 1995-től kezdve; nem az államháztartás és benne az állami költségvetés deficitje okolható a folyó fizetési mérleg passzívumáért. Oknak inkább a valóságos lakossági megtakarítások relatíve alacsony szintje tekinthető a nagyobb vállalati hiteligényhez képest. Ez az összefüggés jól kiemeli, mennyire fontos a lakossági megtakarítások ösztönzése és a beruházások finanszírozása a külföldi működőtőke bevonásával is.

Noha az adott esetben - és nálunk 1995 óta biztosan - nem az államháztartás teljes hiánya a fizetési mérleg hiányának oka, a takarékosságra az állami költségvetésben mégis szükség lehet. Ha a lakossági megtakarítások aránya nem nő és a vállalati beruházásoknak inkább a növelésére van szükség, továbbá ha nagyobb arányú közvetlen tőkeimportra nincs kilátás és a folyó fizetési mérleg további romlása kerülendő, az államháztartás elsődleges egyenlegének javítására és így pozitív államháztartási megtakarítás kialakítására van szükség. Ez természetesen az államháztartás konvencionális (teljes) deficitjének csökkentését is feltételezi. (Eközben nagyon óvatosan kell eljárni! Tapasztaltuk, hogy a szociális kiadások reálértékének csökkentése és fontos állami intézmények ellátásának gyors leszorítása, vagy az adók növelése súlyos politikai feszültséggel jár. Ez is nagyon kemény korlát a gazdaságpolitika számára.)

Hogy az infláció miatt fontos makrogazdasági öszszefüggések torzítottan jelennek meg, az persze baj. Még nagyobb baj, hogy az infláció nálunk mind a gazdasági növekedést, mind az aggregált kereslet reálértékének bővülését korlátozza. Ha az inflációs kamat a hosszú lejáratú hitelek igénybevételét hátráltatja, az mint már láttuk, kedvezőtlen a lakásépítkezés számára. Míg 1989-ben a lakosság által igénybe vett hitelek állománya folyó áron 313,5 milliárd volt, az 1997 decemberében ugyancsak folyó áron 238 milliárd forintot tett csak ki, tehát nominálisan is kisebb lett az igen nagy inflációs áremelkedés ellenére! Fogyasztói árakon kalkulálva a zuhanás csaknem 90 százalékos! Termelői árindex alapján számítva az esés kisebb, de így is mintegy 80 százalékos. Nem véletlen, hogy jórészt azok építettek lakást - családi házat -, akik mások segítségére támaszkodhattak (faluhelyen a házak nagyrészt kalákában épülnek), és azok, akik vagyoni-jövedelmi helyzetüknél fogva nem szorultak hitelfelvételre. Ez a magyarázata annak, hogy a luxusépítkezések aránya az összes lakásépítkezésen belül ugrásszerűen megnőtt. A vállalatoknak nyújtott hitelek - ezen belül a beruházási hitelek - állománya folyó áron nőtt ugyan, de összehasonlító árakon számolva itt is csökkenés mutatható ki. (A külföldről felvett vállalati hitelek állománya azonban fontos forrássá vált a vállalati szektor számára, de döntő részben a külföldi érdekeltségű és a nagyvállalatok részére.) E csökkenés azért komoly gond, mert a szükséges szerkezeti átalakulás miatt átmenetileg növekvő beruházási rátára lenne szükség, de ennek gátat szab a belföldi eredetű beruházási hitelek reálértékének visszaesése. Ebben kétségkívül szerepet játszik az infláció és a hoszszabb időn át igen magas nominális hitelkamatláb. Magyarországon már több mint egy évtizede a gyakorlatban bizonyosodott be, hogy a dinamikus gazdasági növekedés számára sokkal jobb feltételeket teremt a viszonylag szilárd általános árszínvonal.

A lakossági megtakarítások

A gazdasági növekedés folyamatában sajátos szerepet töltenek be a lakossági megtakarítások. Ha gazdasági növekedés megy végbe, a vállalati szektor rendszerint nettó hitelfelvevő, és ezt - eltekintve a külső forrásbevonástól - a lakosság szándékolt megtakarításai fedezik. A gazdasági növekedés számára kedvező, ha adott hatékonyság talaján a vállalatok szándékolt beruházásai és a lakosság szándékolt megtakarításai nagyok, illetve növekvő irányzatúak. De az infláció mind a vállalatok beruházásaira, mind a lakossági reálmegtakarításokra kedvezőtlenül hat. Infláció idején - különösen ha az gyors - nincs biztosíték, vagy nagyon kevés biztosíték van a megtakarítások reálértékének megőrzésére. Ez a szándékolt megtakarításokat rontja. A megtakarítások után fizetett kamat az infláció miatt nálunk gyakran negatív volt, az értékpapírok árfolyama - különösen a részvényeké - ingadozó, a részvényekbe fektetett pénz nagy kockázattal jár. Az inflációnak jelentős része van abban, hogy nálunk az úgynevezett regisztrált lakossági megtakarítási ráta viszonylag nagy ugyan, de a tényleges, az inflációs kamatfizetés torzításától megtisztított megtakarítási ráta legfeljebb 8-9 százalékos a lakosság rendelkezésére álló jövedelmekhez mérten, ami a fejlett nyugat-európai országok többségében elért értékéhez képest igen alacsony. Mind a fenntartható gazdasági növekedés, mind a növekedésben fontos szerepet játszó beruházások és lakossági megtakarítások kedvező alakulása az infláció erőteljes mérséklődését kívánja meg.

Az inflációt a szakirodalom gyakran mint a jövedelmek újraelosztásának fontos eszközét mutatja be. Ilyen vonatkozásban is volt és van szerepe az inflációnak Magyarországon. Infláció nélkül a jövedelmek újraelosztása a tőke javára és a munka kárára aligha következhetett volna be súlyos társadalmi konfliktusok nélkül. Az infláció lehetővé tette, hogy a tőke jövedelmi részesedése gyorsan növekvő arányt érjen el anélkül, hogy a bérek és bérjellegű fizetések (például nyugdíjak) nominális nagysága csökkenne. Sőt, a tőkejövedelmek részesedésének növekedése bekövetkezett a bérek és bérjellegű jövedelmek norminális növekedése mellett is, úgyhogy ezek lassabban nőttek az inflációs áremelkedésnél. Jelenleg a jövedelmi polarizáció túlzott méreteket ér el. A különbségek növekedésének megfékezése részben éppen az antiinflációs politika sikerén múlik.

Antiinflációs politika

Láttuk, hogy a rendszerváltozás erőteljes inflációs hatással járt, e nélkül a tartósan két számjegyű infláció kibontakozása meg sem érthető. Jelenleg a rendszerváltozás kezdetét követő kilencedik évben járunk, most már inkább az inflációs várakozások azok, amelyek a két számjegyű inflációt magyarázzák. Elsősorban a várakozások megfordításán múlik az antiinflációs politika sikere. A fejlett országokra hosszabb időszakban jellemző enyhe infláció igen sok előnnyel járna. Kedvezőbbé válnának a gazdasági növekedés feltételei, akár a beruházások és megtakarítások, akár a teljes kínálat és kereslet bővülésének konkrét feltételeit nézzük. Világosabban, jelentősebb torzítás nélkül lennének felismerhetők a makrogazdasági összefüggések. Az államháztartás és ezen belül az állami költségvetés deficitje, vele együtt a hiány finanszírozásának a kincstár számára sok nehézséget okozó és folyamatosan visszatérő gondja megszűnne. Nagyrészt eltűnne a betétesek félelme, hogy bankköveteléseiket az infláció reálértékben erodálja, amelyet nem egyenlít ki az inflációs rátától elmaradó nominális kamatláb. Kisebb volna a veszélye annak, hogy az infláció miatt számos társadalmi réteg a jövedelmi részesedést tekintve roszszabb helyzetbe kerül. A nyugdíjasok jobban bízhatnának a nyugdíjak reálértékének megőrzésében, egyáltalán, az infláció leszorítása nagyobb létbiztonsággal járna.

Noha az infláció leszorításával járó előnyök kézzelfoghatóak, mégis majd' minden országban az a tapasztalat, hogy az inflációellenes politikát nagyon nehéz megvalósítani. Ha mindenki arra számít, hogy az infláció nemcsak az idén, hanem jövőre is 20 százalékos lesz, akkor nagyon nehéz a bérből élőket arra rávenni, hogy 20 százalékosnál lassúbb nominális bérnöveléssel elégedjenek meg, vagy a vállalatokat arra, hogy lassabban növeljék áraikat az eddig megszokotthoz képest. Ilyenkor is lehet dezinflációs politikát folytatni, de nagy áldozatok árán. Ha például a monetáris irányítás ilyenkor visszafogja a pénzkínálatot és kamatlábemelő politikát folytat, vagy ha az állam csökkenti a költségvetési kiadásokat például úgy, hogy lassabban növeli az állami alkalmazottak bérét, és csökkenti a transzfer kifizetéseket stb., az első hatásában visszaesést, növekvő munkanélküliséget okoz. Ez később a vállalatokat lassúbb áremelésre készteti, a bérből élőket pedig arra, hogy kisebb nominális bérnöveléssel elégedjenek meg. Idővel az inflációs ráta csökken, de a visszaesés bekövetkezése és a munkanélküliség növekedése után. Ez a pénzügyi megszorításokon alapuló antiinflációs politika költsége. A kormányok nem mindig vállalkoznak ilyen politikára.

Sok függ attól, megfordulnak-e az inflációs várakozások restrikció nélkül. Ha igen, és ehhez a gazdaságirányítás, a vállalatok és a bérből élők alkalmazkodnak, az infláció viszonylag kis költséggel mérsékelhető. Nálunk 1995-1996 óta újból tapasztalható az inflációs ráta csökkenése, és vele együtt az inflációs várakozások lassú mérséklődése. Ez részben azzal magyarázható, hogy a rendszerváltással járó, közvetlen inflációs hatások fokozatosan kimerültek, és a bérnövekedés sem alkalmazkodott teljesen a korábbi árnövekedéshez. Ha a gazdaság főszereplői bíznak abban, hogy az infláció csökkenő trendje folytatódik, és megértik, hogy az ár- és bérpolitikában, továbbá az árfolyam-politikában nem az elmúlt, hanem a következő év várható áremelkedéséhez helyes alkalmazkodni, és az inflációban ma már viszonylag kis szerepet játszó hatósági áremelésekben is ez a törekvés jut érvényre, akkor a várakozások az inflációs ráta csökkenésével együtt teljesülnek. Nemzetközi tapasztalat, hogy olyan országokban sikerült az antiinflációs politikában viszonylag gyors sikert elérni, ahol nem törekedtek a már lezajlott inflációt figyelembe véve a nominális bérek 100 százalékos indexálására, hanem csak részleges - 100 százalékosnál kisebb - indexálást hajtottak végre. Olyanokban tehát, ahol a bér- és árpolitikában nem vissza, hanem előre tekintettek. Ilyen ország a második világháborút követően például az Egyesült Államok.

Nálunk ilyen előre tekintő antiinflációs politikára van szükség, ezzel együtt arra, hogy a bérből élők és a vállalatok minden évben az előző évinél jelentősen kisebb nominális bér- és áremelésre törekedjenek. Ehhez persze annak belátása kell, hogy az inflációs várakozások, kellő egybehangolás és az egyezmények betartása esetén, önmegvalósításra képesek. Adott helyzetünkben, amikor csupán nem régen jutottunk az újrainduló és remélhetőleg tartós gazdasági növekedés szakaszába, súlyos hiba lenne a restrikción alapuló antiinflációs politikát folytatni. Ez az adott árfolyamrezsim (csúszóleértékelés) mellett nem is volna végrehajtható.

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. december 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére