Átmeneti gazdaságok

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. december 1.) vegye figyelembe!

A visegrádi országok a „változás korában"

Megjelent a Cégvezetés (archív) 21. számában (1999. december 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A KGST széthullása alapjaiban rázta meg a visegrádi országokat. A hagyományos kooperációs szálak elszakadtak, a KGST keretében kialakított szakosodás idejétmúlttá vált, az olcsóbb külpiaci kínálat jelentősen szűkítette a nagyvállalatok külső és belső piacait. A verseny hatására ezek az országok a privatizációba menekültek (ha volt erre mód), és termelési költségeiket megpróbálták eröltetett ütemben lefaragni.

 

Ahol a vállalati átstrukturálódás reálleértékelő politikával párosult (mint Csehszlovákiában, ahol 1990-91-ben 60 százalékkal csökkent a korona/dollár árfolyam), ott volt lehetőség az átalakulás időben elhúzódó megvalósulására. Ezekben az országokban a privatizáció is vontatottan haladt, a kormányok igyekeztek megőrizni a nagyvállalati rendszert (részben az e körtől remélt politikai támogatás, részben a társadalmi feszültségek növekedésének elkerülése miatt). Magyarországon döntöttek - a térségben először - a valódi privatizáció mellett, a nagyvállalatok külföldi kézbe adásának támogatásával. Ennek egyik legfontosabb oka a tőkehiány pótlása volt: az új tulajdonosoktól azt várták, hogy fejlesztésekkel, beruházásokkal modernizálják a termelést, növeljék a versenyképességet. Ez a politika azonban sok negatív társadalmi hatással járt: többek között megugrott a munkanélküliek száma, a szerkezetváltás ideje alatt visszaesett a GDP és a termelés, miközben az új tulajdonosok gyakran becsukták a privatizáció során megszerzett vállalkozásokat, megszüntetve ezzel a hazai konkurenciát.

A költségvetés egyenlege a GDP százalékában az egyes országokban 1990-1998 között
  Csehország Lengyelország Magyarország Szlovákia
1990 0,10 3,10 0,50 0,10
1991 -2,00 -6,70 -3,74 -2,00
1992 -3,10 -6,70 -7,60 -13,10
1993 -0,50 -3,10 -8,90 -7,00
1994 -1,20 -3,10 -8,60 -1,30
1995 -1,80 -2,80 -6,50 0,20
1996 -1,20 -3,30 -3,10 -1,90
1997 -2,10 -3,10 -4,90 -3,80
1998 -2,70 -3,00 -4,60 -5,80
1999 -3,50 -3,00 -3,90 -3,20
Forrás: IMF

Növekedő GDP

A GDP először Lengyelországban kezdett növekedni, igen alacsony bázisról kiindulva. Az 1980 óta tartó recesszió 1991-ben váltott át növekedésbe, fő mozgatója a beruházási kereslet volt, egyfajta újjáépítési hatásra. A növekedést kifejezetten segítette a lengyel adósságok rendezése is, hiszen lehetővé vált a vállalatok külföldi hitelfelvétele. A szigorú sokkterápia hatására jelentős belső források szabadultak fel, a meglóduló termelés finanszírozása nem okozott különösebb gondot.

Csehországban és Szlovákiában összefonódott a „bársonyos forradalom" okozta szétválás (1993. január 1.) és a gazdasági átmenet. Az elválást először megpendítő Csehország a GDP-növekedés szempontjából rosszabbul járt, mint Szlovákia (igaz, ez esetben a statisztikák kevéssé megbízhatóak). Mindkét országot a költségvetési politika erőteljes gazdaságfejlesztő törekvése jellemezte, részben az elmaradt privatizáció következményeként. A kuponos privatizáció széles tömegek számára tette lehetővé a tulajdonszerzést, ugyanakkor valódi tőkebevonásra nem került sor. A nagy befektetési alapok, amelyek összegyűjtötték és befektették a kuponokat, javarészt állami tulajdonú bankok kezében voltak, s elsősorban azokat a vállalatokat szerezték meg, amelyeknek egyébként is hiteleztek. Így a bankok érdekeltté váltak abban, hogy a folyamatos hitelezéssel elkendőzzék a felszín alatti termelési problémákat.

A forrásbőség miatt ugyanakkor a vállalatok számára lehetővé vált az átalakulás, a modernebb technológiai rendszerek meghonosítása. Az ilyen privatizáció legjellemzőbb vonása az volt, hogy hatására szinte alig emelkedett a munkanélküliek száma - ez arra utal, hogy nem következett be valódi, mélyreható átalakulás. A nagypolitikai mosolyoffenzíva elérte azt, amire a többi visegrádi ország nem volt képes: elhitette, hogy áttértek a piacgazdaságra, „vér nélkül".

Az elmaradt reformok azonban idővel megbosszulták magukat. Az induláskori egyszeri nagy leértékelés hatására a versenyképesség ugyan ugrásszerűen javult, miközben Nyugat-Európában is konjunktúra bontakozott ki. A folyamatos költségnövekedés azonban a rögzített koronaárfolyam mellett felőrölte ezt a versenyelőnyt. 1997-re nyilvánvalóvá vált a helyzet tarthatatlansága, sor került a korona lebegtetésére. Ismét javult a versenyképesség, de már kevésnek bizonyult a kedvezőtlen külső konjunktúra hatásainak kivédésére. A termelés és a GDP is visszaesett, miközben a munkanélküliség emelkedett.

Szlovákiában a kormánypárt rátelepedése a gazdaságra, valamint az orosz kapcsolatokra való támaszkodás lélegzetvételnyi szünethez juttatta a gazdaságot. A vállalatok jelentős termelési támogatásokhoz juthattak az állami bankokon keresztül, illetve a költségvetésből. A klientúrarendszer kiépítése azonban megakadályozta a valódi privatizációt, s lehetővé tette, hogy a vállalatok erejükön felül fejlesszenek, különösen a nehéziparban. A nyomasztó méretű külső adósságállomány jelzi, hogy a források ehhez javarészt külföldről származtak. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy ne kelljen szembesülni a valós gazdasági problémákkal. (Igaz, Szlovákiában a kapun belüli munkanélküliség kevésbé volt jellemző, igen magas volt a munkanélküliségi ráta.)

Magyarország ugyancsak 1993 után kezdett el kilábalni a gazdasági válságból. Ezt először a laza költségvetési politika tette lehetővé (1994 választási év volt), majd 1995-ben az új gazdaságpolitikai vezetés jelentős szigorításokról döntött. Visszafogta a reáljövedelmeket és a növekedést, javult a külső egyensúlyi helyzet. Az energetikai cégek eladása jelentősen csökkentette a külső és a belső államadósságot. Ez és az 1996-os restriktív jellegű költségvetés hozzájárult az adósságállomány mérséklődéséhez, a versenyképesség jelentős javulásához. Ezek hatására a GDP növekedése felgyorsult, s 1998-ban 5,1 százalékkal tetőzött. A romló világgazdasági feltételek miatt 1999-ben a növekedési ütem kissé mérséklődik ugyan, de még mindig imponáló (3,7 százalék).

A GDP és az ipari termelés között igen szoros korreláció figyelhető meg. A két mutató közötti együttmozgás Magyarországon és Lengyelországban a legerősebb (98-99 százalék), vagyis a GDP-növekedés fő hajtóereje az ipari termelés növekedése volt. Ezt Magyarországon elsősorban a külföldi működőtőke-beruházások okozták, míg Lengyelországban a hazai tőke szerepe volt jelentősebb (a később indult privatizáció és a hazai tulajdonosok előtérbe állítása miatt).

Szlovákiában mérsékeltebb volt az ipari termelés és a GDP együttmozgása (88 százalék), különösen a GDP-termelésben nagy aránnyal részt vevő nehézipar, illetve a jelentős súlyt képviselő mezőgazdaság miatt. Csehországban ez a mutató mindössze 60 százalékos. Itt a szolgáltatások exportja (különösen a turizmus) kiemelkedő szerepet játszott a gazdasági fejlődésben. Csehország ugyan hagyományosan fejlett iparral rendelkezett, de termékeit nehéz volt értékesíteni a túltermeléssel küszködő fejlett piacokon.

Lakossági fogyasztás

A GDP visszaesését nem követte a lakosság életszínvonalának süllyedése a térség valamennyi országában. Miközben a termelés 1991-re egy év alatt 10-15 százalékkal visszaesett, a háztartások fogyasztása Lengyelországban bővült, Szlovákiában nem változott, Magyarországon 5 százalékkal szűkült, s egyedül Csehországban zuhant rendkívüli, a termeléscsökkenést is meghaladó mértékben. Ahol a GDP szintje tovább csökkent, a fogyasztás stagnálása volt jellemző, míg a hamar növekedési pályára állt Lengyelországban folyamatos és dinamikus fogyasztásbővülés ment végbe. Ennek következtében a lengyel háztartások átlagos életszínvonala 1999-re több mint 50 százalékkal felülmúlja az 1990-es szintet. Csehszlovákia utódköztársaságaiban és Magyarországon azonban a termelési színvonal és a fogyasztás szintje csak az 1990-es szint közelében mozog.

Lengyelországban a külső tartozások átütemezése és részben elengedése miatt a megtermelt GDP nagyobb része maradt a lakosságnál. A másik három országban viszont az adósságszolgálat „elvitte" a megtermelt GDP jelentős részét. Ugyanakkor a viszonylag magas szintű fogyasztás a lengyel gazdaságban nagyobb mértékben számít a gazdaság motorjának, mint a többi országban. Erre utal az a tény is, hogy a másik három köztársasághoz képest Lengyelországban az export kevésbé hat az import alakulására, vagyis valószínűleg nagyobb a fogyasztási célú import súlya, mint a többi országban.

Apadó beruházások

A nyolcvanas évek végén Magyarországon lekerültek a napirendről a hatalmas állami kiadásokkal járó építkezések (Bős-Nagymaros, eocén- és liászprogram, vegyipari fejlesztések). Az állami nagyvállalatok megrendült helyzetükben képtelenek voltak versenyezni az importtal, s nagyrészt arra is, hogy betörjenek a nyugati piacokra. Csak kevés cégnek volt ereje saját fejlesztésekre.

A kilencvenes évek elején felpörgő infláció hatására felszöktek a beruházási hitelek kamatai: volt olyan év (1991), amikor a legjobb adósok is csak 35-40 százalékos kamatra kaptak hitelt. Ez a termelőiár-indexhez viszonyítva 10-15 százalékos reálkamatot jelentett a hitelfelvevőknek. A belföldi tőkeszerzés egyéb forrásai a magas költségek miatt szintén bedugultak. A vállalati kötvények kibocsátása szűk keretek közé szorult (leginkább a lízingcégek éltek ezzel a lehetőséggel), s csak kevesek élhettek a részvénykibocsátással, alaptőke-emeléssel. Az állami dotációk, beruházási támogatások (főleg az ÁPV Rt.-n keresztül) szűk körre terjedtek ki. Kiemelkedtek a reorganizációs támogatások, amelyekkel a korábban felvett beruházási és forgóeszközhiteleket váltották ki.

Jól kitapintható a gazdaságpolitikai irányváltások hatása a beruházásokra. Ahogy az 1985-ös gyorsítás után megugrott a beruházási volumen, úgy hasonló folyamat játszódott le 1992 után is. Az 1987-es visszaesésnek az 1994-es felel meg, az 1988-tól induló fellendüléshez pedig az 1997-es tartozik. Ezt egyrészt az állami szerepvállalás hullámzásai váltották ki (az 1992 utáni mesterséges gazdaságélénkítő szándék a költségvetési beruházásokkal - például az autópálya-építések felgyorsítása), másrészt a kormányzati gazdaságpolitikára reagáló vállalati magatartás.

Az optimista kormányzati előrejelzések hatására sok vállalat kezdett termelésbővítő felhalmozásba, amit a restrikciós időszakok keresletcsökkenése miatt félbehagytak, késleltettek. 1992-93-ban az állami, a társadalombiztosítási és az önkormányzati költségvetési beruházások együttes hatása jelentős mértékben kompenzálta a gazdálkodó szervezetek beruházásainak csökkenését a GDP-ből. 1994-ben mindkettő részesedése emelkedett (miközben a GDP nőtt) úgy, hogy az államháztartás csak kismértékben bővítette felhalmozását, a növekmény nagyobb részét a gazdálkodói szféra teljesítette.

Az 1996-os stagnálás, az 1997-98-as élénkülés az előbbiekben említett két tényező (költségvetési beruházások, vállalati reakciók) kivételes együttmozgásának köszönhető. Az 1995-ös Bokros-csomag megállította ugyan az ország kedvezőtlen makrogazdasági mérlegeinek romlását, ám „cserébe" lefékezte a gazdasági növekedést és a lakossági fogyasztást. A vállalkozások egy része (amely a lakossági piacra termelt) visszafogta beruházásait. Ezt a hatást mérsékelte az 1996-os, reálértéken növekvő költségvetési beruházási keret. 1997-98-ban már látszottak a stabilizációs politika egyértelmű jelei, amely kedvezően hatott a felhalmozások alakulására. Ugyanekkor növekedett a költségvetési és az önkormányzati beruházások reálértéke. Serkentette a beruházásokat az új külföldi befektetők megjelenése is, akik hazánkat választották a kelet-közép-európai központjuknak. Ezt erősítette az euroatlanti integráció esélyének növekedése is (NATO-csatlakozás, EU-felvételi tárgyalások megkezdése).

A stabilizációs intézkedések, a költségvetési kiadások korlátozása, az elsődleges szufficit kialakulása kedvező volt, mivel lefékeződött az államadósság gyorsuló növekedése a következő években. A költségvetési megszorítások megnyirbálták viszont a háztartások jövedelmeit, növelték a lakosság kiadásait. A vásárlóerő csökkenése miatt visszaesett a fogyasztási cikkek iránti kereslet, ami ugyan kedvező volt a külgazdasági egyensúly, de kedvezőtlen a konjunktúra alakulása szempontjából. Emiatt mérséklődött a beruházók érdekeltsége az újabb fejlesztések iránt. A GDP növekedésének lelassulása bizonyos értelemben leértékelődést is jelentett a környező országokhoz képest. Az 1998-as, 5 százalék feletti GDP-növekedés a költségvetés újbóli expanziójának, illetve a kedvező külpiaci konjunktúrának volt köszönhető.

A jelzett folyamatok hatása érzékelhető volt az állóeszköz-felhalmozás GDP-hez mért hullámzásaiban is. A ráta 19-24 százalék között ingadozott 1990-98 között. 1990-95 között jellemzően 19-21 százalék között váltakozott, ami nem jelent érdemi változást (vagy más szavakkal a beruházási volumen jórészt követte a GDP volumenváltozását), majd 1996-tól erőteljes emelkedés következett. Az összes felhalmozás ugyanakkor gyorsan esett az 1990-es csúcspontról, s 1996-ban haladta meg az 1990-es értéket. Az összes felhalmozás ilyen gyors bővülése a készletállomány jelentős növekedésének köszönhető.

A magyar beruházások GDP-hez viszonyított, 1990-98 közötti 20-24 százalék körüli értéke nem kirívóan alacsony a régióban. A cseh és szlovák érték kezdetben a 30 százalékhoz volt közelebb, később a lengyelországihoz hasonlóan 20 százalék körül alakult. A többi visegrádi ország 1995-ig jobban meg tudta őrizni a GDP termelése és felhasználása közötti összhangot.

Az 1998-as és az 1980-as adatok összevetésében a GDP éves átlagban Lengyelországban 1,3, Csehországban 0,2, Magyarországon 0,8 százalékkal nőtt, miközben a beruházások terén 4,4, 1,1, illetve 0,6 százalékos volt a növekedés. Vagyis Magyarországon azonos dinamikához kisebb beruházásnövekmény kellett. Ezt alátámasztja az is, hogy az 1980-98 között Lengyelországban a GDP volumene évente átlagosan az 1980-as érték 98,7 százalékán, Csehországban 105,5 százalékán, Magyarországon 108,1 százalékán mozgott, addig a beruházásnál az arányok rendre 110,3; 107,6 és 91 százalék voltak.

Export-import és a folyó fizetési mérleg egyenlege

A rendszerváltozást követően felbomlottak a hagyományos piaci kapcsolatok. Megszűnt a KGST, a külkereskedelmi forgalmat kizárólag konvertibilis valutában számolták el. Ez azonnali kényszert jelentett a piacváltásra, hiszen a Szovjetunió, majd Oroszország inkább csak értékesíteni akart a régióban, a magasabb technikai szintű termékeket pedig a fejlett országokból szerezte be. Ezen a piacon szinte csak a mezőgazdasági termékek elhelyezésére nyílt lehetőség, míg az energia- és nyersanyagbeszerzés továbbra is innen bonyolódott.

Az import bővülése országonként eltérően alakult. A legnagyobb növekedés Csehországban és Szlovákiában volt: 1990-hez képest 1998-ra 5,2-, illetve 4,8-szeresére növekedett. Lengyelországban a növekedés üteme 3,3-szeres, Magyarországon közel háromszoros volt. A modernizáció jelszavát zászlajukra tűző rendszerváltó kormányoknak a gazdasági teljesítőképesség növeléséhez modern gépekre és berendezésekre volt szükségük. Ezeket nem a régió országaiból, hanem inkább a fejlett piacokról szerezték be. Ennek következménye a mára kialakult helyzet: az EU-országokból származik a behozatal döntő része, s ide irányul a kivitel csaknem háromnegyede. A piacváltást a privatizáció is elősegítette: a szükséges javakat a külföldi kézbe került - főleg multinacionális - cégek saját beszállítói hálózatukból szerezték be. Az értékesítést is a jól bejáratott csatornáikon végezték, így piacbővítő hatásuk is volt.

Az export növekedése elmaradt az importétól a vizsgált években. Míg Csehországban 5,1-szeresére, Szlovákiában 4,7-szeresére gyarapodott a kivitel, addig Lengyelországban mindössze 1,7-szeresére, s Magyarországon is csak 2,4-szeresére nőtt. A kivitel Csehországban 1992 után lódult meg, s a kezdeti lendület 1995-ig eltartott, majd kétévnyi stagnálás után 1998-ban ugrott meg ismét. Szlovákiában hasonló folyamat játszódott le, de a növekedés üteme jóval kisebb volt. Lengyelország esetében a kivitel 1992-ig csökkent, majd 1993-1998 között dinamikusan bővült. (Az orosz válság hatása ekkor még nem volt érzékelhető.) Magyarországon - talán éppen a korábban kezdődött piacgazdasági reformoknak köszönhetően - folyamatos volt az export bővülése.

Az export importigényességét jól jelzi az export és az import együttmozgása. A számítások szerint az export hátterében az import több mint 85 százaléka áll mind a négy országban. A legerősebb a kapcsolat Csehországban és Szlovákiában (96-96 százalék), majd Magyarország (91 százalék) és Lengyelország következik (86 százalék). Mindez arra utal, hogy a lengyel külkereskedelmi egyenleg importtöblete tartós marad, s a külkereskedelmi deficit lényegében az exporttal egyenes arányban növekszik. Ez annak a következménye, hogy az olcsó munkaerő és a kedvező befektetési lehetőségek által a régióba vonzott vállalatok termelésének jelentős része exportra kerül, míg az anyag- és alkatrészellátás döntően importalapú.

A külkereskedelem egyenlege különösen Lengyelországban romlott aggasztó ütemben. 1997-ben 16,5, 1998-ban 13,2 milliárd dollár hiány halmozódott fel, amelynek finanszírozása hosszabb távon kétséges. Csehországban a hiány 1993-1996 között növekedett, majd 1997-98-ban javult a szaldó az egyszeri leértékelés hatására. Szlovákiában 1996-ban romlott drasztikusan az egyenleg. 1997-ben átmeneti javulás, ám 1998-ban ismét romlás következett be. Némileg árnyalja a képet, hogy a külkereskedelmi forgalom jelentős része e két ország esetében továbbra is egymás között zajlik.

Magyarországon 1993-94-ben (főként a forint reálfelértékelődése miatt) ugrásszerűen emelkedett a külkereskedelem hiánya, s két év alatt 7,4 milliárd dollár deficit keletkezett. A költségvetési szigorítások, a vámpótlék bevezetése és az egyszeri 8 százalékos leértékelés, valamint a csúszó árfolyamrendszerre való áttérés hatására gyorsan javult a helyzet, s a hiány a későbbi években 2,5 milliárd dollár körül ingadozott.

Összességében 1990-98 között a térség államai csaknem 102 milliárd dollár külkereskedelmi hiányt halmoztak fel. Ennek 56 százaléka Lengyelországban, 19 százaléka Csehországban, 18 százaléka Magyarországon keletkezett, míg a maradék 7 százalék jutott Szlovákiára. A szolgáltatások és az egyéb tételek miatt ennél kisebb, összesen 54 milliárd dollár folyó fizetésimérleg-hiány keletkezett. A térségben Lengyelországra ennek 43 százaléka, Magyarországra 26, Csehországra 21 százalék jutott, míg Szlovákia részesedése 10 százalék. A folyó fizetési mérleg hiányáért tehát túlnyomórészt a külkereskedelmi egyenleg deficitje felelős, s a kialakult arányok (Magyarországon kevésbé, Lengyelországban inkább) tükröződnek a folyó fizetésimérleg-hiányban is.

A külkereskedelmi mérleg a folyó fizetési mérleg egyenlegére leginkább Szlovákiában és Magyarországon hatott (96-96 százalék). Ez Csehországban 91, Lengyelországban 66 százalék volt. Lengyelország esetében statisztikai számbavételi problémák vannak, hiszen a határ menti kereskedelem - ami gyakorlatilag áruexportot jelent - nem a külkereskedelmi egyenlegekben, hanem a szolgáltatások sorában jelenik meg.

Külső és belső eladósodás

A folyó fizetési mérleg hiányát az egyes államok külföldi működőtőke-befektetésekkel (FDI), külső portfóliótőke-befektetésekkel, illetve hitelfelvételekkel szüntették meg. 1990 óta a térségbe érkezett működőtőke-befektetések mintegy 64 milliárd dollárt értek el. Ennek 48 százaléka Lengyelországba, 30 százaléka Magyarországra, 19 százaléka Csehországba került, míg Szlovákia részesedése mindössze 3 százalék. A viszonylagosan legtöbb tőke - akár a népességszámot, akár a gazdasági fejlettséget tekintve - Magyarországra érkezett, Csehországot megelőzve. Lengyelországban az utóbbi 2-3 évben a privatizáció előtérbe kerülésével áramlik be jelentős mennyiségű külső forrás.

A működőtőke-beáramlás összességében fedezte a folyó fizetési mérleg deficitjét, sőt némi plusz is keletkezett. A külső bruttó adósságállomány alakulásában ez azonban csak részben követhető nyomon, tekintettel arra, hogy fel kellett tölteni az alacsony tartalékokat is. Ezt szükségessé tette a külkereskedelem jelentős bővülése is. A külső adósságállomány 1990-99 között 28 milliárd dollárral nőtt úgy, hogy Lengyelországé csaknem 4 milliárd dollárral csökkent. A legkevesebb adóssága Magyarországnak keletkezett, hiszen adósságállománya mindössze 5 milliárd dollárral emelkedett, míg Csehország esetében ez csaknem 18, Szlovákiánál pedig 9 milliárd dollár. A térség teljes adóssága 107 milliárd dollár, körülbelül évi 8 milliárd dollár kamatfizetéssel. A négy ország 260 milliárd dolláros bruttó hazai termékéhez képest ez 3 százalék körüli éves forráskivonást jelent. Más megközelítésben: a folyó fizetési mérleg hiányának 60 százalékát a magas kamatkiadások teszik ki.

Ebből következően tartós terhet jelentenek a korábbi hitelek terhei, s további forráskivonásra kell felkészülni a gazdasági növekedés felgyorsulásával (ami általában együtt jár a külkereskedelmi egyenleg romlásával is), a bruttó adósságállomány növekedésével. Az országok ugyanakkor jelentős tartalékokkal rendelkeznek, így a nettó adósságra jutó tőkekivonás a bruttó adósság mintegy 60 százalékára (vagyis évi 5 milliárd dollár körülire) tehető.

Árszínvonal és leértékelődés

A piacgazdaság térhódítása a térség országaiban elsőként az árak alakulásában volt tetten érhető. A hagyományos, megszokott, olcsó, nem túl magas minőségű termékeket kiszorították a kelendőbb nyugati termékek. Ezek ára jóval meghaladta a korábbiak árait, a költségvetés ezek fogyasztását már csak mérsékelten dotálta. Az árfelszabadítás egyébként is szükséges volt, mert a korábbi mesterséges árak jelentősen eltérítették sok termék árát a valós termelési költségektől. Emiatt torzult a fogyasztás szerkezete, igaz, magasabb fogyasztási szint elérését tette lehetővé. Az átalakulás során tehát mindenekelőtt valós árakra és valós árarányokra volt szükség.

A két folyamat következménye (helyes árarányok és minőséget kifejező, valódi költségeken alapuló árak) az infláció felpörgése volt. A kormányok igyekeztek ezt kordában tartani. Az árfelszabadítás több lépcsőben történt, s egyes esetekben (ilyen a gáz és a benzin) még most is maximált árakat vagy olyan árképleteket alkalmaznak, amelyekkel késve, fokozatosan követik a piaci árváltozásokat. Ennek hatására az átalakuló gazdaságok inflációs folyamatai hosszan elnyúlóak.

A termelőiár-index dinamikusan emelkedett Lengyelországban és Magyarországon, ennél mérsékeltebb, 2,5-szeres volt a korábbi Csehszlovákia államaiban. A fogyasztóiár-index gyakorlatilag a termelőiár-index mozgását követte, csak nagyobb mértékben, mivel nőtt a kereskedelmi árrés és hatottak a hatósági - nem termelői - árváltozások is.

A legnagyobb árszínvonal-emelkedés Lengyelországban következett be, elsősorban az 1990-es hiperinfláció miatt. Ezt leszámítva az egymást követő évek inflációja csökkenő jellegű. Magyarországon az infláció már 1990 előtt elkezdődött, így az új árarányok kialakításához kisebb áremelkedés is elegendő volt. Az árak 1990-99 között így is 5,7-szeresükre nőttek. Csehországban és Szlovákiában az infláció trendje csaknem azonos volt (3,5-szeres, illetve 3,7-szeres). A hatósági árak emelésére viszont csak a közelmúltban került sor, s a kormányzati szubvenciók aránya még mindig magas egyes termékcsoportokban (lakbérek, üzemanyagárak stb.)

Az időszak elején csak Lengyelországra volt jellemző a valuta szabad lebegtetése, a valutareform után pedig viszonylag széles sávval bevezették a csúszó leértékelést. Magyarországon erre (szűkebb sávval) 1995-ben került sor, míg a csehek és a szlovákok a menedzselt árfolyamok rendszerét választották, amelynek keretében jegybanki intervenciókkal érik el a kívánt árfolyamszintet.

Az árfolyamok változtatásakor a monetáris hatóságok nemcsak versenyképességi szempontokat vesznek figyelembe, hanem azt is, hogy ez hogyan hat az inflációs folyamatokra. Csehország és Szlovákia esetében az árfolyamok 65 százalékos leértékelésével együtt meglódult a fogyasztóiár-index is, majd a felértékelődési időszakban mérsékelte az árindex növekedési ütemét. 1995-ben újra megindult a cseh korona leértékelődése, áremelő hatása azonban csekély mértékben érvényesült (a fogyasztói kosáron belüli hatósági áras termékek magas aránya, illetve a hazai vállalatok állami függése miatt - a veszteségeket állami-költségvetési forrásokból fedezték). Nem véletlen, hogy ezek után mindkét országban gyorsan nőtt a külső és belső adósságállomány, hiszen részben ezekből finanszírozták az alacsony inflációt.

Lengyelországban a zloty árfolyama 1993-ig leértékelődött a dollárral szemben; ez 1993-95 között kissé mérséklődött. A makrogazdasági helyzet romlásával 1997-ig ismét jobban gyengült az árfolyam, majd 1998-ban ez ismét mérséklődött (a privatizáció során beáramló külföldi tőke, illetve az egyre több külföldi működőtőke-befektetés miatt). Magyarországon 1990-98 között a forint folyamatosan gyengült a dollárhoz képest, 1994-95-ben növekedett a leértékelődés üteme. Mindez csak részben múlt a gazdaságpolitika célkitűzésein, hiszen időnként a dollár/márka keresztárfolyam változása is jelentős hatással volt a valuták árfolyamaira.

A márkaárfolyam hatása az egyes országok árindexeire Magyarországon a legerősebb (97 százalék), majd Lengyelország (82 százalék), Szlovákia (48 százalék) és Csehország (31 százalék) következik. A dollárárfolyam hatása más sorrendet mutat: Lengyelországban a legerősebb (97 százalék), majd Magyarország (95 százalék), Szlovákia (63 százalék) és Csehország (5 százalék) következik. A két valuta együttes hatása az árszínvonalra Magyarországon 99 százalék, Lengyelországban 95 százalék, Szlovákiában 86,5 százalék, míg Csehországban mindössze 48 százalék. Ez az árak liberalizáltságában mutatkozó különbségeket is mutatja.

Munkanélküliség a régióban

A '90-es évek első felét a munkanélküliségi ráta megugrása jellemezte a visegrádi országokban. Az egyetlen kivétel a Cseh Köztársaság volt, ahol a munkanélküliségi ráta - igaz, az 1990-esnél magasabb szinten - gyakorlatilag stagnált. Lengyelországban már 1990-ben is viszonylag magas volt a munkanélküliség a többi országhoz képest, ami azt jelzi, hogy a piaci viszonyok már akkor jobban domináltak.

A visegrádi országokban az évtized derekára jelentősen eltértek egymástól a munkanélküliségi ráták, pedig - Lengyelországot kivéve - 1990-ben még közeliek voltak az értékek. A legalacsonyabb szintű munkanélküliség (4 százalék körüli) Csehországban volt, Szlovákiában és Magyarországon 12, Lengyelországban pedig 16 százalékig emelkedett. A munkanélküliség relatív szintje valószínűleg összefügg a korábbi kapun belüli munkanélküliség mértékével, a gazdaságok reagálóképességével a KGST összeomlására és az orosz piac szűkülésére, valamint a külföldi, álláshelyeket teremtő beruházások mértékével és ütemével. Nem elhanyagolható az aktív népesség szakképzettségének szerepe sem, hiszen a külföldi beruházások egy része olcsó, de magasan kvalifikált munkaerőre települt az adott országokba. Meghatározó a gazdasági szerkezet is, különösen a mezőgazdaságban dolgozók aránya.

Nem minden országban volt szinkronban a GDP emelkedése és a munkanélküliség mérséklődése. Lengyelországban csak 1994-ben, vagyis két évvel a termelés bővülését követően mérséklődött a ráta, Magyarországon egybeesett az első termelésbővülés évével, Csehországban pedig alig van összefüggés. Szlovákiában az igen magasra felszökő rátára csekély hatással volt a növekvő termelés.

Költségvetési egyenleg

1991 óta a vizsgált országok mindegyikének tartósan deficites a költségvetése, miközben az államháztartás egyéb alrendszerei is veszteséget mutatnak. A költségvetés GDP-arányos hiánya mind a négy országban 3-4 százalék között mozog, amit részben a magas belső államadósság kamatfizetési és törlesztési terhei okoznak (Magyarországon a költségvetés csaknem negyede megy ezekre a célokra). A felhalmozódott belső államadósság egyértelműen az átmenet költségének tekinthető.

Magyarországon 1991-99 között mintegy 21,5 milliárd dollár volt a költségvetés kumulált deficitje, ami a bruttó külső adósságállomány 3/4-ét teszi ki. Vagyis a működőtőke-beáramlás ugyan fedezte a folyó fizetési mérleg hiányát, de a költségvetés növekvő eladósodása miatt időnként szükség volt külső források igénybevételére is - és ez okozta a külső adósságállomány növekedését.

Kelet-közép-európai tőzsdeindexek év/év hozamai (százalék)
  PX 50 SAX WIG BUX
1992 - - 13,3 6,4
1993 - - 1094,2 41,9
1994 -21,0 95,5 -39,9 16,3
1995 -23,6 -28,2 1,5 4,0
1996 26,7 15,8 89,1 170,4
1997 -8,2 2,5 2,3 93,5
1998 -20,4 -48,5 -12,8 -21,1
1999 23,9 -11,1 11,4 3,3
Forrás: Reuters

Tőkepiaci reakciók

Az átmeneti gazdaságok mindegyike fontos szerepet szánt a tőzsdének, némiképp az átalakulás egyik szimbólumának tekintették. A tekintélyes mértékű gazdasági visszaesés miatt azonban nem teljeskörűen valósultak meg a tőzsdékkel kapcsolatos várakozások - elsősorban gyors fejlődésük és a várt jelentős források tekintetében. Ez csak kisebb részben tulajdonítható a tőzsdék élén állók hibájának (bár az átláthatóság szabályozása nagyrészt rajtuk múlott). Annak, hogy a tőzsdék nem tudták teljeskörűen betölteni a szerepüket, a fő oka a privatizáció és a tőkéhez jutás eltérő módja volt.

Magyarországon a privatizáció túlnyomórészt készpénzes formában zajlott le, s a privatizációs ügynökség a nagyobb cégeket kötelezte a tőzsdei bevezetésre. A szomszéd országokban zajló kuponos privatizáció ugyan azonnal a tőzsdére kormányozta a vállalatokat, azonban az új tulajdonosi kör átláthatatlanná tette az érdekviszonyokat, így a külföldi befektetők sokkal kevésbé voltak képesek tájékozódni. Lengyelországban a megerősödő magánvállalkozások tőzsdei részvénykibocsátással is vontak be tőkét.

Mindezek miatt a magyar tőzsdén forgó részvények jelentős hányada egyetlen vagy kisszámú szakmai befektető tulajdonában van, alacsony a közkézhányad. Csehországban a befektetési alapokon keresztül főleg a bankok a vállalatok tulajdonosai, ezért a vállalatok nagy része nem vonzó befektetési célpont. Lengyelországban viszonylag magas a hazai befektetők súlya, ami tőzsdei áresésekkor jelentős védelmet jelent, hiszen a tőzsde kevésbé érzékeny a nemzetközi folyamatokra.

Az indexkosarak teljesítménye
  PX 50 WIG BUX SAX
1999. 09. 30. 71 1551 830 75
Megjegyzés: A nyitás évének év végi záróára = 100.

A visegrádi oszágok tőzsdéi közül az első Magyarországon nyílt 1990. június 21-én, míg Lengyelországban 1991. április 16-án. A pozsonyi tőzsdét (BSSE) már 1991-ben megalapították, kereskedésre azonban csak 1993 júniusában került sor. A prágai tőzsde (PSE) 1992-es alapítású, a kereskedés 1993. április 6-án keződött.

Az elmúlt években a tőzsdék teljesítménye nem volt egyenletes sem időben, sem egymással összehasonlítva. 1995 óta szorosabb a kapcsolat a lengyel és a magyar, illetve a cseh és a szlovák tőzsde indexe között. A cseh tőzsdeindex (PX 50) teljesítménye 1996-ban volt a legkedvezőbb, a szlovák (SAX) 1994-ben, a lengyel (WIG) 1993-ban, míg a magyar (BUX) 1996 folyamán hozta a legmagasabb hozamokat. A nagyobb változások többnyire azonos irányúak voltak minden tőzsdén, ám dinamikájuk meglehetősen eltért. 1995 után a szlovák tőzsde szinte végig lejtmenetben volt, míg a lengyel és a magyar piacok 1996-1997 között élték „aranykorukat".

Az elmúlt évek tőzsdei megingásai súlyos következményekkel jártak a kelet-európai piacok tekintetében is. A legsúlyosabb tőkekivonás és ezzel együtt a legnagyobb mértékű zuhanás a magyar tőzsdén ment végbe. Egyrészt azért, mert a vizsgált piacok közül a magyaron volt és van a legnagyobb külföldi jelenlét (a forgó részvények hozzávetőleg 70 százalékát birtokolják nem rezidens befektetők), s a portfóliótőke-befektetők hazánkból tudják a leggyorsabban kimenekíteni tőkéjüket. Másrészt a helyzet paradoxona az, hogy minél jobban teljesít a magyar tőzsde a többi kelet-európai piachoz képest, annál nagyobb rajta a kockázat. A spekulatív tőkének annál vonzóbb ugyanis a tőzsde, minél nagyobb a benne rejlő növekedési potenciál. (A befektetők viselkedése azonban ellentmondásos: minél jobb hozamokat hozott egy tőzsde egy adott időszakban, annál kisebb a jövőbeli növekedési potenciálja. A befektető oda fektet be, ahol növekedés van/volt. A befektetéseket befolyásolják az illető ország és a vállalatok kilátásai is, így a gyors növekedést mutató évet, ha optimisták a befektetők, hasonlóan gyors növekedésű követheti. Nyilván ez történt Magyarországon is.)

Alátámasztani látszik ezt a forgalmi adatok diagramja: a budapesti tőzsde forgalma 1998-ban lekörözte a varsóit, miután 1997-ben a magyar részvények 93,5 százalékos, a lengyel részvények pedig csupán 2,3 százalékos hozamot nyújtottak a befektetőknek. A kezdeti minimális forgalmi értékekhez és a hirtelen emelkedéshez hozzájárult az is, hogy a külföldi tőke 1996-1998 között fedezte fel az új kelet-közép-európai, „feltörekvő" piacokat. Fontos szerepe volt az árfolyam-emelkedésnek is, ami önmagában forgalomnövelő hatású (ugyanazt a darabszámú részvényt magasabb egységáron lehet csak beszerezni). Emellett hatott a határidős piac likvidebbé válása is, mivel a BUX vásárlását engedélyezték a külföldiek számára, így a day-trade-re is lehetőség nyílott (különösen, hogy a rövid kereskedési idő miatt csak a fejlett tőkepiacok előző napi hatása érvényesülhetett).

A kapitalizáció tekintetében 1998-ra szintén a budapesti tőzsde került az élre, amit nemcsak a kapitalizáció bruttó értéke mutat, de az árfolyamváltozással korrigált adatok is. Az 1995-ös cseh érték a prágai tőzsde szabadpiaci szegmense miatt kiugróan magas, mivel ide bármely vállalat díjtalanul bejuthatott, amely nyilvános kereskedési engedélyt és (egyedi azonosításra szolgáló) ISIN kódot kapott. A minőségi csoportok létrehozásával párhuzamosan azonban 1997 folyamán mintegy 1300 papír került ki a szabadpiaci kategóriából. Ennek következtében romlott a kapitalizáció, de majdnem négyszeresére növekedett a bevezetett értékpapírokra jutó éves kereskedett darabszám.

Erdős Attila Barna-Molnár László-Skultéty László
A visegrádi országok tőzsdéinek részvényforgalmi adatai (milliárd dollár)
  Csehország Lengyelország Magyarország Szlovákia
1991   0,0 0,1  
1992   0,2 0,0  
1993 0,3 4,3 0,2 0,0
1994 1,5 10,3 0,5 0,1
1995 4,7 5,6 0,7 1,0
1996 9,2 11,1 3,2 2,7
1997 7,8 16,0 15,4 2,4
1998 5,1 17,9 32,2 4,4
Forrás: Éves tőzsdei jelentések
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. december 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére