A tisztelet jele

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. december 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 21. számában (1999. december 1.)

Pár évvel ezelőtt a Malév még a legnépszerűbb légitársaság volt Itáliában. Amint begördült egy magyar gép Fiumicinóra, a római légikikötőbe, az Alitalia alkalmazottai valóságos díszsorfalat alkottak az utaskijárónál, éppen csak virággal nem kedveskedtek az érkezőknek. A kitüntető figyelem a konyakos meggynek szólt: remélték, hogy az utasok nem mind ették meg a finom csemegét.

A Malév szebb napjaiban az étrendhez tartozó nyalánkság valósággal elbűvölte az olaszokat. Ezzel az apró ajándékkal fontos dolgokat lehetett elintézni. A konyakos meggy elsőbbséget garantált a zsúfolt légifolyosón, a magyar gépeket lehetőség szerint besorolták a nagy nyugati légitársaságok közé, s egészen a repülőtéri épületig gurulhattak. Manapság szűkösebb napok járnak, a konyakos meggyet felváltotta a savanyú cukorka, ami már nincs annyira ínyére az olaszoknak. De az emlék ott lebeg Fiumicino felett, s a magyar útlevél láttán sokaknak máig összefut a nyál a szájában.

Megnyílnak az ajtók

Az apró ajándék hozzátartozik az olaszok lelkületéhez. A zöldfülű tudósító kezdetben hitetlenkedve hallgatta az évek óta itt élők jó tanácsát: ha valamit el akar intézni egy fontos kormányhivatalban, ne restelkedjen egy üveg magyar borral, egy doboz desszerttel beállítani. Biztos lehet benne, hogy megnyílik minden ajtó, s ha legközelebb jön, már mindenki mosolyogva fogadja. Csöppnyi figyelmességről van szó, ami kimutatja a tiszteletet, a barátságot, a kedvességet.

Aki ismeri ezt a kis rejtett utat az olaszok szívéhez, megkönnyíti saját életét, s ráadásul mosolygós arcokkal veszi körül magát. Római ismerősöm meséli, hogy sok évvel ezelőtt, amikor még ritka adománynak számított a nyugati kiküldetés, nemzetközi Vöröskereszt-kongresszust rendeztek Olaszországban. A magyar küldöttség egyik oszlopos tagja, egy főorvos az utolsó pillanatban megbetegedett, s egy olaszul kiválóan beszélő, Itáliát jól ismerő újságírót ugrasztottak be a helyére. Kiderült, hogy a kolléga nemcsak a nyelvet és az országot, de a helybélieket is kitűnően ismeri, s már az első napon apró – a hivatalos magyar delegáció egynémely tagjának a szemében megalázó – ajándékokat osztogatott: csöppnyi tűpárnát, kis kulacsot, csecsebecsét, ezt-azt. Még aznap este ezt a beugró, a Vöröskereszt nemzetközi tevékenységéről édeskeveset tudó újságírót egy főbizottság elnökévé választották, valamennyi olasz tévécsatorna meginterjúvolta, az olaszok lelkesedtek érte. A küldöttség többi magyarja – úgy tudjuk – kevésbé.

A "stima", a tisztelet jeleként megnyilvánuló ajándékozás néhány évtizede az olaszoknál is a karácsonyhoz kötődik. Ilyenkor megajándékozzák egymást a családtagok, a fenyőfa körül összegyűlik a nagy család, ajándékkosarat küldenek egymásnak a cégvezetők, a vállalatok meglepik dolgozóikat, azok gyermekeit, két hétig folyamatos az ünneplés. Mondják, hogy ezt a szokást az első világháborút követően tömegesen Németországba menekülő olasz munkavállalók honosították meg. Ezt megelőzően a karácsony csupán vallási ünnep volt, s az ajándékot jó két héttel később Befana hozta. Az olaszok jó tündére az új év elején, vízkeresztkor látogatta végig a családokat, és halmozta el őket ajándékokkal, hiszen a háromkirályok is akkor vitték az ajándékot a kis Jézusnak. Ám ezzel az újsütetű németalföldi módival még a tündér is képtelen volt konkurálni, s visszavonult Dél-Olaszországba. Itália elmaradottabb déli régióiban változatlanul Befana hozza az ajándékot, bár a fenyőfaállítás képében ott is nyomul az olasz lélekhez egyébként is közel álló, ünnepélyes, a családot öszszegyűjtő karácsonyi ajándékosztás.

Az ősi római kultúrkörben az ajándékozásnak fontos szerepe, vallási ihletése volt. A többistenhívő, s egyébként is rendkívül babonás rómaiak életük legkülönbözőbb pillanataiban fordultak isteneik felé, s halmozták el őket engesztelő ajándékokkal. A császárok, a tehetősebbek templomokat építettek, aranyszobrokat emeltek és művészileg is értékes, díszes feszületeket állíttattak isteneik – s persze maguk – tiszteletére, a szegények pedig apró szobrocskákat, sokszor értéktelen agyagfigurákat helyeztek el a kiengesztelésre vagy a köszönetre kiszemelt istenszobrok lábánál.

Maradt a naptár

Ez a szokás a nép lelkületében kétezer év múltán is megmaradt és általánossá vált. Persze a huszadik századvég szemléletének, a mindenben üzleti hasznot kereső vállalkozásoknak megfelelően. A karácsonyi ajándékozás jövedelmező üzletággá vált, s ennek jelei már november végétől szembeötlenek a kirakatokban. Az üzletek polcait ellepi a panettone, a jobbára díszdobozokban árult, tipikusan olasz karácsonyi mazsolás sütemény. Mellette tornyozódik a szintén az év végét búcsúztatni hivatott torrone. A különbség voltaképpen csak annyi köztük, hogy a panettone északi, a torrone pedig dél-olaszországi édesség. Ezek legújabb változata a "pan d'oro", az aranykenyér, ami készülhet cukrozott habbal a tetején, esetleg rumos mazsolával töltve, de anélkül is. Ezekből a cipó nagyságú, különböző minőségű – és árú -, díszdobozokba csomagolt édességekből hegyek állnak az üzletekben, s a látvány önmagában is vásárlásra csábít.

A '70-es, '80-as évek olasz konjunktúrája idején alig akadt vállalat, amelyik ne panettonéval ajándékozta volna meg dolgozóját karácsonyra, mellé kerülhetett egy üveg pezsgő – de sosem francia, csakis hazai -, egy naptár, a cégről készült, szép kiállítású könyv. Aztán a recesszió közeledtével egyre fogyott az ajándékkosár. Előbb a pezsgő került ki belőle, utána a sütemény, mára maradt a naptár.

Tartja magát a gyermekek megajándékozásának szokása is. A vállalatok jól tudják, hogy dolgozóikat legkönnyebben – és legolcsóbban – a gyermekeik megajándékozásán keresztül lehet felderíteni, így aztán bármilyen szűk legyen is az esztendő, a cég fenyőünnepe nem maradhat el. Ám ez mindig karácsonyra, s nem Mikulásra esik. Olaszországban a Mikulás, az észak-európai népek mondakörének ajándékozó, jótevő figurája ismeretlen, noha a névadó Szent Miklós a dél-olaszországi Bari szülötte. De hát Itália történetében meglehetősen gyakori, hogy a nép fia nem hazájában, hanem külföldre szakadva, idegen munkavállalóként csinálja meg a szerencséjét.

Törvény vagy erkölcsi kódex nemigen szabályozza Itália ajándékozási szokásait. Persze, ha egy cégvezető nem ajándékkosárral kedveskedne üzlettársának vagy kliensének, hanem aranyórát, netán tömött borítékot próbálna karácsonyi ajándékként "elsütni", az már kimerítené a vesztegetés fogalmát. Ami ugyan szintén nem idegen az olasz folklórtól, a kenőpénz és a maffia eléggé összenőttek, ám ez nem tartozik a karácsonyi ajándékozás műfajába. A pénz a bankba, s nem a karácsonyi harisnyába való.

Merthogy egy ősrégi itáliai szokás szerint a meglepetés – az otthoni kifényesített cipő vagy csizma analógiájára – itt mindig harisnyába kerül. Az ajándékok tárolására szolgáló harisnya gyártása szintén iparággá vált. Az eredeti szokás szerint a Befana-ünnep idejére a lakásban drótokat feszítettek ki, s azokra akasztották a harisnyákat. A gyerekek bekötött szemmel, bottal kezükben léptek a lakásba, s találomra ütöttek. Amit eltaláltak, az övék lehetett. S örülhettek, ha a harisnyában nem fekete gumicukor volt, amit rendszerint a rossz gyerekeknek hozott a Befana, afféle virgácsként. Csak hát Itáliában még a virgács is cukorból van.

 

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. december 1.) vegye figyelembe!